Üdvözletem kedves olvasók! Megérkeztem a következő fejezettel, azonban sajnálattal kell kijelentenem, hogy a következő fejezetek csak 3 hetente (rosszabb esetben egy havonta) fognak csak kikerülni, mivel kénytelen vagyok tanulni érettségire.

Szeretnék azonban egy jó hírrel is szolgálni: úgy döntöttem, hogy egy rövidebb regényemet is el szeretném kezdeni írni, így amint végzek a fejezet vázlatokkal, nekikezdek az írásuknak.

Jó szórakozást a fejezethez!

-----------------------------

~Eclipsz~

Eclipsz felébredt. Immáron öt napja, hogy ki sem mozdult a barlangból, de még a saját lakrészét sem volt hajlandó elhagyni. Kara minden nap meglátogatta, és jó barátnőhöz híven végighallgatta a morgolódását, hogy aztán pár szóval lenyugtassa. Eclipsz csodálta emiatt barátnőjét, hisz olyan türelemmel hallgatta végig, ami nem volt rá jellemző. Időnként Rale is Karával tartott: olyankor a sárkánylány igyekezett nem panaszkodni, vagy felhúzni magát egyetlen gondolattól. Örült annak, hogy édesanyja helyeselte, amit tett. Bár a fejmosás sem maradt el, Rale sokkalta szelídebben szidta meg lányát, mint az apja, Kazu.

Mindezek mellett kellemes meglepetés volt számára annak az őrzőnek, Garelnek a látogatása, aki korábban hazakísérte. Mikor Kara oldalán belépett a lakrészébe, a hím első kérdése igencsak felbosszantotta, ugyanis történetesen afelől érdeklődött, miért nem jelent meg a pénteki nap a munkahelyén. Eclipsznek nem sok kellett ahhoz, hogy elzavarja őt melegebb éghajlatra, Kara azonban egy mozdulattal csöndre intette.

Következő látogatása alkalmával a hím nem kérdezett többet a témával kapcsolatban és a többi napon is érezhetően kerülte a témát. Eclipsz tudta, hogy Garel azért érdeklődött, mert jelentenie kellett Makargonnak, ennek ellenére mégsem kérdezett rá többször, amiért a sárkánylány igencsak hálás volt. Nagyon élvezte a vele töltött órákat, hiszen olyankor eltűnt a rosszkedve. Rengeteget nevetett, a nap végén pedig mosolyogva aludt el. Valahányszor a nála nagyobb Garelnek alkalma volt, mindig meglátogatta, időnként még Kara nélkül is. Eclipsz soha nem gondolta volna, hogy ilyen jó társaságra lelhet fajtája egyik hím tagjában. Mindig is azt hitte, hogy őket csak a rend fenntartása, a nőstények hajkurászása és a területekért folyó harc érdekelte, most azonban megváltozott a véleménye. Ezt a sárkányt ő is érdekelte.

Képes lett volna akár még napokig is csak otthon feküdni és várni, hogy az őrző meglátogassa. De nem folytathatta ezt, mert az élet ment tovább, neki pedig szintén feladatai voltak. Így hát morgolódva bár, de rákényszerítette magát arra, hogy talpra álljon és elhagyja lakrészét.

Ahogy haladt kifelé, egyre inkább becsülte Karát és Garelt azért, mert meg merték látogatni. Elhaladt egy nagyobb szikladarab mellett, ami napokkal ezelőtt még ép volt, most azonban apró kaviccsá zúzva hevert szerte a padlón – a tombolásának nyomai voltak. Itt-ott megpörkölődött falrészek néma sötétsége tekintett vissza rá. Tény, ezt mind ő tette, de nem tehetett róla! Miért is volna az ő hibája, hogy egy bizonyos – vagy talán kettő – sárkány miatt ennyire felidegesítette magát? Mire kiért a barlangból, a fel-feltörő emlékek miatt visszatért a rosszkedve és ismét úgy érezte, tombolnia kell. Hiába forrt a vére azért, hogy tüzet okádjon, és mindennek nekitámadjon, ami él és mozog, elfojtotta az érzést. Emlékezett még tanítója szavaira: a harag útja az őrület és a pusztulás útja. Ha állandóan az érzéseire és a mérgére hallgat, akkor egy idő után megvadul. Onnantól kezdve pedig nincs más lehetőség számára: el kell hagynia a területet, és egyedül kell leélnie az életét, távol mindentől, amire veszélyt jelenthet.

Mégis, mikor már magasan a fák fölött szárnyalt, tekintetével a félig megvakított őrző után kutatott. Bár fájdalma és gyásza enyhült, a tomboló harag még mindig mardosta a szívét, és továbbra is bosszúért kiáltott. Ám hiába kereste, még a szagnyomát sem találta. Mintha elnyelte volna a föld. Végül csalódottan, tehetetlen dühvel indult el az iskola felé. Nem szabad elkésnie a munkahelyéről. Az első találkozásukkor így is végig kell hallgatnia Makargon szemrehányását, amiért nem jelent meg három napig.

~Jake~

– Osztály, sorakozó! – hangzott a testneveléstanár kiáltása a tornateremből. Az ajtó nyitva állt, ők pedig az épület közelében várakoztak, így a tanárnak nem kellett kimennie hozzájuk. A nebulók hamar beléptek a robosztus terembe és felsorakoztak. Jake és Carl utolsóként lépték át a küszöböt, és mindketten meglepetten pillantottak a terem szélén ülő Eclipszre. Carl halk hangon adott szót csodálkozásának, Jake pedig egyetértően bólogatott. Egyikük sem számított arra, hogy a kék veszedelem – ahogy Jake nevezte –, újfent megjelenik az iskolában, hiszen már mindketten azt hitték, áthelyezték.

Jake-et azonban hamar lekötötte két másik gondolat. Először azon törte a fejét, vajon mi történhetett ebben az öt napban, amiért a kékség nem jelent meg az iskolában – mindemellett látni lehetett rajta, hogy nincs minden rendben vele. Aztán a tornaterem harmadik, nagyobb ajtajára pillantott, ami ugyan magasabb és szélesebb a többinél, mégis egyértelműen ki lehetett mondani: így sem volt elég nagy ahhoz, hogy a sárkány beférhessen. Még ha nagyon össze is húzza magát, akkor se lehetett elképzelni, hogy bármiféle rongálás nélkül belépjen a terembe. Akkor mégis hogy került ide?

– Figyelmet kérek! A mai órán szabadfoglalkozás lesz, előtte azonban mindenkinek le kell futnia a tíz bemelegítő kört! Utána öt perc bemelegítés karra és lábra, végül csoportokra bontva nekikezdhettek a játéknak. – A diákok fáradtan sóhajtottak, Jake pedig meg tudta érteni őket. Neki sem volt kedve futással kezdeni a reggelt. Hamar párokba is álltak, és kettes oszlopban kezdtek neki a futásnak.

– Ahogy látom, valami komoly dolog történhetett – szólalt meg Jake halkan, Carlnak címezve szavait. Tudta, hogy a sárkányok igencsak komolyan veszik a kötelezettségeiket, ezért nehezen tudott elképzelni olyan indokot, amiért Eclipsz nem jelent meg ennyi ideig.

– Mennyire lehet valami annyira komoly, hogy három napig ne jöjjön be dolgozni? Mi már egy nap kihagyás után is olyan szinten ellenőrizve vagyunk, hogy még jó, ha azt nem akarják tudni, mikor megyünk a dolgunkat intézni – felelt Carl ugyanolyan halkan. Az elmúlt évek alatt már megtapasztalhatták, hogy a sárkányok éles szemekkel figyeltek az emberekre, ám senki se értette, mire ez a nagy ellenőrzés. Hiszen ők csak emberek, mit tehetnének a sárkányokkal szemben? Jake szerint erre a kérdésre senki sem tudta a választ, vagy ha tudta is, valószínűleg már nincs köztük.

– Elég komoly baj lehetett. Elég csak az arcára nézni, és már megállapíthatod: nagy szerencsénk van, hogy a sárkányok nem úgy döntöttek, hogy ők tartják a testnevelés órákat. Csak rajtunk töltené ki a dühét. Egy sárkány rossz napja nekünk még rosszabb lehet – folytatta Jake, elfeledkezve arról, hogy a sárkánylány neki különórákat szokott tartani. Későn jutott eszébe ez az aprócska információ, ráadásul igencsak balszerencsés időben mondta: egyenesen Eclipsz orra előtt futottak el.

A kék veszedelem felmordult és felállt, mire az osztály egyként állt meg és lépett távolabb a sárkánytól.

– Valóban, Jake? Úgy gondolod? Hát örülj is neki, mert felőlem aztán addig futhatnál, míg le nem rohad az a satnya kis lábad! – morogta oda Eclipsz a fiúnak vékony pupillával. Mielőtt azonban bármi mást mondhatott – vagy ami még rosszabb: tehetett – volna, az ajtó felé fordult. Alakja megremegett, így Jake nem láthatta, pontosan hogyan volt képes elhagyni a termet. Mire bármit is reagálhatott volna, a kékség már eltűnt.

– Folytassátok a futást! Jake, kérlek, ne beszélj órán és lehetőleg ne hozz bajt a nyakunkra – szólította fel a tanárnő a fiút, majd szemöldökét összehúzva az ajtó felé tekintett.

Fél óra telt el, mikor az ajtó kinyílt – ezúttal azonban csak egy fej volt az, ami átfért rajta. Makargon nézett körbe a teremben, aztán összehúzta a szemét.

– Hol van Eclipsz? Azt hallottam, vállalta az óra felügyeletét. – Kérdő tekintettel fordult a tanárnő felé, aki nagy levegőt vett, majd megköszörülte a torkát.

– Az egyik diákom... nos... tett egy-két megjegyzést, amit nem kellett volna, mire a felügyelő sárkány elment – adta a magyarázatot a tanárnő. Az aranybarna sárkány halkan morgott, majd visszahúzta a fejét és felegyenesedett.

– Az osztály a következő órában is tornázni fog. Nincs szabadfoglalkozás – jelentette ki határozottan, majd eltűnt az ajtó elől.

Jake elhúzta a száját, mikor osztálytársai ránéztek. Bölcsebb lett volna, ha csöndben marad.

~Eclipsz~

Eclipsz már az iskolához közeli erőben sétált, de nem ment túl mélyre. Letelepedett az egyik öreg fa törzse mellett, majd fújtatva a földre engedte fejét. Apró lángcsóva hagyta el az orrlyukait, mire meggyulladt néhány fűszál, hogy aztán a következő pillanatban el is aludjanak az újabb fújtatástól. Nem lett volna szabad elhagynia a helyét, mégis jobbnak látta eljönni onnan. Nem bánthatja az embereket – akármennyire is szerette volna ott helyben megtépni a fiút –, mert abból aztán tényleg nagy baj lenne. A vértől megvadulna, akkor pedig még az apja se tudná kimenteni abból a kalamajkából, amibe belekeveredne. Bánatosan bámult maga elé, mikor közeli léptek ütötték meg a füleit.

– Igen, tudom. Ne mond, kérlek... – szólalt meg halkan a kékség. Egy aranybarna mancs jelent meg az orra előtt, és hamarosan megcsapta őt a hím domináns illata, ami erősen fenyőre és tobozra hasonlított a jól megszokott füstös hatás mellett, ami minden sárkányt körbelengett. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és igyekezett kizárni a kellemes illatot. Lassan aztán felemelte a fejét, de továbbra sem nézett fel a fölébe tornyosuló Makargonra.

– Halljam! Miért hagytad el az őrhelyedet? Mindamellett, hogy három napig nem jelentél meg, még el is csatangolsz?!

Eclipsz egy pillanatra felnézett, így láthatta főnöke szigorú tekintetét, ezért hamar újra a földet kezdte fixírozni. Halkan morgott az orra alatt, majd annyit felelt:

– Nem akartam ártani a diákoknak. – Kerülte Makargon tekintetét, nem akarta látni a valószínűleg fegyelmező pillantást. Arra számított, hogy fajtársa megszidja és visszazavarja, de nem így történt.

– Megértem, hogy nehéz lehet ez neked, Eclipsz. – A kékség meglepetten pillantott fel az aranybarnára. Azt hitte rosszul hallott, ennek ellenkezőjéről azonban hamar meggyőzte az immáron sokkalta szelídebb, ám továbbra is szigorú tekintet. A sárkány nem hagyott időt a válaszra, azonnal folytatta: – Nehéz erősnek maradni, mikor meghalljuk egy szerettünk halálhírét, és még nehezebb elfogadni azt. De nem hagyhatjuk, hogy a gyász, a harag, vagy a marcangoló fájdalom, amely szívünk üres foltjából ered, elragadjon minket, és megváltoztassa a mindennapjainkat. Ami történt, megtörtént, és el kell fogadnunk, különben beleőrülünk.

– Tudom, hogy legszívesebben ordítanál, tüzet fújnál, és rombolnál. De nem teheted, egyikünk sem teheti. Mi sárkányok vagyunk! – húzta ki magát felsőbbrendűen. – Okosabbak és jobbak vagyunk az embereknél. Nem szabad, hogy lássák, mikor vagyunk gyengék és sebezhetőek. Emelt fővel kell járnunk köztük még a legrosszabb állapotunkban is, hogy fenntartsuk a rendet.

A sárkánylány elgondolkodva hallgatta felettesét, végig a talajra szögezve tekintetét. Vitába akart ezzel szállni, hiszen ha soha nem szabad magukat gyengének mutatni az emberek előtt, miért vannak akkor az emberek közt orvosok és fogorvosok, akik a sárkányoknak segítenek, ha bajuk van? Most kicsit úgy érezte, mintha az apját hallotta volna pár évvel ezelőtt, mikor azt magyarázta, miért nem próbálhat meg mindent felgyújtani csak azért, mert neki tetszik, ahogy a lángok mindent elnyelnek.

Észre sem vette, hogy míg Makargont hallgatta, megnyugodtak háborgó gondolatai, és vére se forrt már annyira, mint percekkel korábban. Felpillantva látta, hogy felettese várakozón néz rá, mire egy aprót bólintott, jelezve, hogy megértette. Lassan felkelt, de mielőtt elindulhatott volna az iskola felé, fajtársa útját állta.

– Előbb menj, vadássz magadnak valamit. Aztán igyál, van a közelben egy folyó. Csak ezek után gyere vissza. – És minden további szó nélkül otthagyta a sárkánylányt.

A következőnek kiszabott testnevelés óra már a végéhez közeledett, mikor Eclipsz visszatért. A diákok már a levezető futásnál tartottak. Eclipsz jóllakottan, ám igencsak unatkozva ült le a terem szélén. Most már csak arra várt, hogy vége legyen az iskolának, és repülhessen egyet. Talán megkeresi Garelt is. Elmosolyodott a gondolatra, aztán halk beszéd ütötte meg a fülét.

– Tényleg, Jake... mondtad, hogy meg akarsz tanulni helikoptert vezetni, amint vége az iskolának. Hogy állsz vele? Sikerült megtudnod már valamit? – érdeklődött Carl, Jake felé fordulva.

– Érdeklődtem már Mr. Rongelnél afelől, hogy hol van lehetőség rá. Utána kérdezett, és állítólag a szomszédos városban szoktak évente indítani tanfolyamot. Ha minden jól megy, az iskola végeztével el is indulhatok, és jelentkezhetek pilótának. – Eclipsz érezte a fiú hangján, mennyire izgatott a dolog miatt, és akaratlanul elmosolyodott rajta.

A városok közt ugyan húzódtak földutak, ezeket azonban naponta alig egy-két ember használta. Csak meghatározott számú autó lehetett egy városban, és jól megválogatták, kinek adnak használatba egyet. Mivel a földutak nem voltak olyan állapotban, hogy egy adott utat rövid időn belül, többször is meg lehessen tenni, így az egyetlen igazán gyors szállítási módot a helikopterek használata jelentette.

Mivel mind az autók, mind pedig a helikopterek ugyan úgy a sárkányok tüzével működtek, így egyiket se szívesen adták az emberek kezébe, azonban - vonakodva bár -, hajlandóak voltak az emberek rendelkezésére bocsátani néhányat. A pontos működésüket azonban titokban tartották az emberek előtt.

A pilóták - kikből igencsak kevés volt -, feladata volt a különböző áruk és csomagok szállítása egyik városból a másikba, melynek hála gond nélkül kommunikálhattak és kereskedhettek egymással. Mivel ezáltal rengeteg újdonság jelent meg szerte az országban, így a sárkányok kicsit bátrabban támogatták az ötletet, hogy az emberek helikoptert vezethessenek.

A pilóta lét azonban rengeteg veszéllyel is járt, a fő veszélyforrást pedig ők maguk jelentették: a sárkányok, kik bármelyik pillanatban előbukkanhattak a felhőkből. Ennek elkerülése végett meghatározták, milyen magasan repülhetnek az emberek, és minden pilótának meg kellett felelnie egy nehéz vizsgán, melyet sárkányok felügyeltek, amin ha sikerült túljutnia – melyhez kifejezetten jó reflexekre volt szükségük-, megkezdhette a munkát.

– Édesapád büszke lenne rád, amiért követni akarod a példáját – mondta még halkan Carl.

A két fiú nem szólalt meg többször, csöndben futottak tovább. Eclipszet azonban elgondolkodtatta ez a pár mondat. Pilótának lenni valóban nagy kiváltság, hisz ténylegesen csak a legjobbak kaphattak engedélyt. Csak egy alkalommal tartott az apjával, mikor elvitte őt abba a bizonyos városba, ahol letesztelték tizenkét tanuló pilóta tudását.

Azon a napon mindenki megbukott.

Teltek a percek, Jake pedig egyre hangosabban vette a levegőt, és lassult. A tanárnő ezt észrevéve kiültette a fiút, mindenki másnak azonban tovább kellett futnia, ami miatt ellenséges pillantásokat kapott a társaitól. A fiú leült egy padra, ami közel esett hozzá, és a térdeire támaszkodva, fejét lehajtva igyekezett nagy levegőket venni.

– Az apád pilóta? – tette fel a fejében motoszkáló kérdést Eclipsz. Ha valóban az, igencsak nagy megbecsülésben lehet része az egész családnak. De akkor a többi ember miért nem viselkedik úgy velük?

– Csak volt... – motyogta Jake, fejét enyhén elfordítva. Eclipsz a fiúra kapta a tekintetét, és kinyitotta száját, ám ezúttal nem beszólni, vagy megfélemlíteni akarta a srácot. Meglepte, és kicsit le is taglózta a hír. A lehető legrosszabb az, ha valaki elveszti az apját. Akármennyit is vitatkozott már eddig a sajátjával, nem bírta elképzelni az életét a családja egy tagja nélkül. Mondania kellene valamit a fiúnak, hiszen épp egy régi sebet téphetett fel.

– Nem tudtam... részvétem. – Jake aprót bólintott feleletként, miközben a körmét piszkálta. A sárkánylány meglátta rajta a hirtelen hangulatváltozást, ezért úgy gondolta, folytatja a társalgást.

– Szóval... érdekel, milyen érzés repülni? – kérdezett rá kíváncsian, remélve, hogy ezzel kicsit elterelheti a fiú gondolatait az apja haláláról. Jake aprót bólintott, Eclipsz azonban látta rajta, hogy feszeng. Nem szólt többet, és halkan sóhajtva elfordította a fejét. Hiába kellett volna valamiféle elégedettséget éreznie, amiért a fiú feszeng a közelében, a szöges ellentettjét érezte. Az első pár napban még élvezte, most azonban inkább... bántotta az, hogy tartanak tőle. Természetesen tudta, hogy ezt az eddigi viselkedésével érte el, mégsem tetszett neki a helyzet.

Érezte, amint Jake ráemeli a tekintetét. Biztos volt benne, hogy észrevette a bánatát, mielőtt azonban megszólalhatott volna, egy mogorva pillantással belé fojtotta a szót. Nem akart az érzéseiről beszélni, legfőképpen neki nem. A fiú érthette a célzást, mivel csöndben előre fordult.

Kicsöngettek, mire a nebulók egymást lökdösve igyekeztek a tusolóba, Jake-kel a sor végén. A fiú még hátranézett, és sikerült elkapnia, amint bánatosan lehajtja a fejét. Egy ideig magán érezte a tekintetét, aztán végül ő is elhagyta a termet.

~Jake~

Utolsó óra végeztével a diákok energikusan, jókedvűen beszélgetve hagyták el az épületet, Jake legalábbis frissebbnek érezte magát, mint alig egy órája. Felfrissülés volt az egész osztály számára az, hogy a hét közepén alig öt órájuk van, hiszen így több idejük maradt arra, hogy a maguk dolgával foglalkozhassanak. Jake megállt az iskola előtt, és vágyakozva nézett fel az égre. Amióta Eclipsz megkérdezte, érdekli-e, milyen érzés repülni, azóta egyszerűen nem tudott másra gondolni. Szemei előtt újra és újra lejátszódott az álom, amiben magasan a felhők fölött száll. Soha nem lesz alkalma arra, hogy megtapasztalja, milyen igazán repülni.

Mielőtt azonban elindulhatott volna haza, Carl jelent meg, és kezét Jake vállára téve előregörnyedt, hogy levegőt kapjon.

– Carl! Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki maratont futott. – Érdeklődve figyelte barátját, aki továbbra sem kapott rendesen levegőt, ezért csak felé nyújtott egy újságból kitépett papírlapot. Jake átvette, tekintete a dátumra siklott: NTU. 173. április 19, szerda, tehát mai. Aztán a főcímre vándorolt a tekintete, és elakadt a szava.

A kisvárosban ugyan terjedtek pletykák arról, hogy emberek tűnnek el, de mindenki betudta annak, hogy a sárkányok álltak mögötte, mert rossz helyen voltak rossz időben. A cikk szerint azonban – ami végre hajlandó volt az eltűnésekkel foglalkozni –, nem a sárkányok álltak a különös esetek mögött, sőt, arról is beszámolt, hogy már bizonyos sárkányokat sem találnak.

Már épp fordult volna barátjához, hogy ez miért olyan hír, ami miatt ilyen hirtelen kellett ezt a kezébe nyomnia, mikor megakadt a szeme még valamin. Az eltűnések miatt egy új rendeletet hozott a Tanács: innentől kezdve határozatlan ideig az Őrzők engedélyt kaptak arra, hogy éjszaka minden gyanúsan viselkedő embert elvigyenek, és ha úgy látják jónak, kivégezzenek.

Amennyiben pedig egy, nem az Őrzőkhöz tartozó sárkány talál gyanús illetőt, az azonnali hatállyal végezhet vele. Hosszú percekig futtatta végig tekintetét ugyanazon az egy soron, majd nagy levegőt véve az égre nézett. Alig merte elhinni, hogy a Sárkánytanács ilyesmi rendeletet hozott.

– Nagyon vigyázz magadra, Jake – szólalt meg végül Carl, megszorítva a vállát. Jake tudta, hogy miért mondja ezt: azért, mert hiába próbálná lebeszélni az éjszakai kiruccanásokról, ő volna olyan makacs – vagy, ahogy Carl mondaná: idióta –, hogy ennek ellenére is kijárkáljon. Lassan bólintott egyet, visszanyújtva az újságpapírt. Jobb lesz, ha innentől kezdve valóban meghúzza magát. Carl otthagyta, ő pedig még hosszú ideig nézett utána.

Végül sóhajtva lépett egyet a haza vezető út felé, mikor valaki tőle balra megköszörülte a torkát. Meglepetten fordult a fölébe tornyosuló Eclipsz felé, akinek arcáról nem tudott semmit sem leolvasni. Hirtelen aztán eszébe jutott az új rendelet, mire nyelt egyet. Ha a kékség valaha is megtudja, hogy ő kijárkál esténként, hatalmas bajban lesz.

– Ne felejtsd el, hogy segítenem kell neked a tanulásban. Ezért kérlek, ne tegyél vagy mondj olyan dolgokat, amivel felidegesíthetsz – szólalt meg halk hangon Eclipsz. Jake újfent nyelt egyet, majd bólintott. A kékség szeme megvillant, és mintha megváltozott volna a tekintete. Végül még annyit mondott: – Menj el a könyvárba, és vegyél ki a fajommal kapcsolatos könyveket. Ideje, hogy jobban megismerd a történelmünket. – Eclipsz hirtelen elcsöndesedett, és pillanatokig meg sem szólalt. – Menj – tette még hozzá halkan, ezzel pedig valószínűleg lezártnak tekintette a dolgot, mivel kitárta szárnyait, majd elrugaszkodva elemelkedett a talajtól.

Jake megvetette lábát, úgy figyelte a sárkányt, amint lassanként egyre magasabbra emelkedik. Szája széle felfelé görbült, amint az erdő mélye felé szálló hüllőt nézte, míg el nem tűnt a látóhatáron.

– Kérem, erre semmi szükség – emelte fel a kezeit Jake. Már a könyvtárban volt, és épp igyekezett elkerülni, hogy a szükséges kettő mellé hozzácsapjon a könyvtáros nő még egy régi, bőrkötésű kötetet.

– Ugyan, fiacskám, ne aggódj. Hallottam, hogy sikerült egy hibátlan dolgozatot írnod a sárkányok történelméből. Fogadd el, ez ajándék a tanárodtól! – A fiú nem tehetett mást, átvette hát a könyveket.

Épp elismételte volna, hogy „erre tényleg semmi szükség", mikor felkeltette a figyelmét a kupac legtetején fekvő könyv borítója, amit a könyvtáros ajándékba adott, mondván „annyira öreg, hogy már nem kell a könyvtárnak". A bőrt látszólag egy medál lenyomata díszítette. Egy kör, benne a négy égtáj szerint a négy fő elem: felül a víz, tőle jobbra a levegő, alul a tűz, és balra a föld elemének jele. Középen egy összetekeredett sárkány, farkába harapó feje épp a tűz jele fölött helyezkedett el.

Megigézve vizsgálta, mígnem a könyvtáros szelíden ki nem tessékelte. Várt pár pillanatig, miközben azon gondolkozott, nem kellene-e mégis inkább visszavinnie az ajándékot, végül megvonta vállát, és mosollyal az arcán indult el az otthona felé.

-------------------

Frissítve:
1. 2019.08.05