Üdvözlet Kedves olvasóim! Íme, végre kikerült a második fejezet is. Remélem tetszeni fog.
Ha bármi észrevételetek volna a fejezettel kapcsolatban, nyugodtan írjátok meg. Jó szórakozást hozzá!

-----------------------

~Jake~

A hatalmas kékség ismét morogni kezdett. Az osztály összes tagja kővé dermedve ült a székén. Ha a zajongásukkal igazán felidegesítették ezt a szörnyet, akkor nekik végük. Carl lassan lentebb csúszott a székén, és kicsit Jake felé húzódott. Jake meredten bámult a két hatalmas szembe – azok közel megbabonázták őt. Emlékezett, mintha olvasott volna egy könyvet, ami azt állította, a sárkányok képesek a tekintetükkel hipnotizálni az áldozatukat – vajon most is ez történt?

Ekkor egy újabb morgás vegyült a másikhoz. A kisebb méretű sárkány kezdett morogni. Ezüstös pikkelyei megcsillantak, amint kék fajtársa felé fordult. A diákok összerezzentek, és összenéztek. Jake maga is tudta azt, melyet mindenki más: egy mérges sárkány igen veszélyes; de két mérges sárkány, akik egymásra mérgesek... az maga lehet a pokol. Rövid ideig úgy tűnt, hogy a kis szürke nekiugrik Eclipsznek, mielőtt azonban ez bekövetkezhetett volna, a kék démon elfordult és hamarosan el is tűnt Jake látószögéből. Másodpercekig senki sem szólalt meg, az ezüstös hüllő is abbahagyta a morgást. Mind ez alatt a tanárnő meg sem rezdült, egy szempillája sem rebbent.

– Szóval, mint tudjátok, ez egy fontos esemény a sárkányok szemében, és számotokra is fontos. A barlangban lakó lelkek ezrei várnak arra, hogy magukhoz hívjanak titeket, és megjósolják a jövőtöket. Fogjátok hát a táskátokat, és gyertek utánam az iskola mögötti erdőhöz! – Azzal az osztályfőnök az ajtó felé fordult, és oldalán a kis szürkével elhagyta a termet. Jake csöndben, kifejezéstelen arccal pakolta össze a cuccait.

Az osztály néma csöndben indult el a tanár után, Jake pedig Carllal a sor végére állt. Egy másik tanteremből szintén kilépett két diák, és csatlakozott hozzájuk – olyanok, akik megbuktak, vagy egy évvel később kezdtek el iskolába járni.

Hamarosan minden tizenhetedik életévét betöltött diák ott sorakozott az iskola mögött, közel az erdő határához, ahol két fa között az iskolát felügyelő sárkányok vezére állt. Végignézett az egybegyűlt diákseregen, majd megfordult, és lassú léptekkel elindult az erdő mélyebb részei felé. Jake csak ekkor vette észre, hogy a többi nyolc őket felügyelő hüllő is ott van velük – körbevették őket. Most pedig elindultak a vezérük után, így az emberek se tehettek másként, hacsak nem akarták, hogy agyonnyomják őket.

Jake igyekezett megjegyezni az útvonalat, és hogy mióta mennek, azonban pár perc múltán teljesen összezavarodott, és képtelen volt tovább erre figyelni. Kíváncsian tekintett körbe, de tekintete minduntalan a sárkányokra tévedt. Úgy érezte, az erdő levegője felszabadította – már egyáltalán nem szorongott, sőt, boldog mosoly terült szét az arcán, amiért kint lehet a természetben. A mogorva képű, zöld pikkelyesre pillantva észrevette, hogy az fél szemmel őt figyeli. Mikor tekintete találkozott a fiúéval, apró mosoly jelent meg a szája szélén, majd előre fordult.

Jake maga is előre nézett, és elállt a lélegzete. Ahogy közeledtek a hegyhez, egyre több tűzokádó tűnt fel a fák között. A legkülönfélébb színben és méretben pompáztak: egy nagytestű kutya méretétől kezdve a két háznál is nagyobbig. Elámult, hogy milyen sokan összegyűltek, és a lélegzete is megakadt, mikor meglátott egy különleges csoportot: itt-ott elszórt, különböző színű mintával tarkított példányokat. Némelyiken csupán egy-két foltot lehetett látni, másokon csíkokat, de volt olyan is, akinek testét teljesen beborította a saját mintázata, melyek – és Jake ebben biztos volt – jelentéssel rendelkeztek.

– Lenyűgöző... – súgta oda barátjának, miközben egy ezüstös pikkelyű, fekete vonalmintás sárkányt tartott figyelemmel. – Mit meg nem adnék, ha lerajzolhatnám némelyiket. – Valóban közel járt hozzá, hogy elővegye táskájából a vázlatfüzetét, mire azonban elszánhatta volna magát, megpillantották céljukat: egy, a hegy gyomrába vezető, sötét alagút száját, a barlang bejáratát.

– Jake, ne csinálj ostobaságot – szólalt meg halkan Carl, megelőzve ezzel, hogy barátja valóban elővegye a füzetet. Jake maga is tudta, hogy az összegyűlt sárkányok mind őket figyelik, így kész öngyilkosság lett volna a rajzolással próbálkozni. A sárkányok az életüknél is jobban védtek mindent, ami hozzájuk tartozott: a hagyományaikat, az erdőiket, a hegyeiket; mindent. Az erdejükben sértésként vagy bűntényként értelmeztek minden olyan dolgot, amihez nem adtak külön engedélyt.

Kísérőik megálltak. Jake körbetekintett és látta, hogy már meg is érkeztek. Feltárult előttük az alagút hatalmas bejárata, mögöttük pedig a sárkányok alkotta félkör zárta el a menekülés lehetőségét. Összenéztek Carllal, majd mindketten a barlangból kilépő hüllőre emelték a tekintetüket. Pikkelyei feketén villantak meg a rásütő napfényen és feltűntek a testén végig húzódó vörös pikkelycsíkok. Vérvörös szemeivel nézett le a diákokra, majd kinyitotta a száját.

– Üdvözöllek titeket itt, fajunk elhunyt tagjainak nyughelyén. A helyen, hol őseink lelkei rejtőznek, mélyen az alagutak legmélyén, várva arra, hogy a rájuk méltó embert magukhoz hívhassák, és megjósolják sorsát. – Átható tekintetét végighordozta az összegyűlt tanulókon, Jake kiszúrta, hogy egy másodpercre Eclipszre pillantott, majd újfent az emberekre.

– A barlangba egyenként léphettek csak be, és addig nem léphet be a következő, amíg ki nem jött a másik. Ha valamelyikőtök meg meri rongálni az elhunytak sírhelyét... – Pupillái ekkor elvékonyodtak, farkával pedig suhintott egyet, ezzel összetörve egy, a földön fekvő szikladarabot. – Akkor az életetekkel fizettek.

A tömeg felmorajlott, azonban hamar elhallgattak, mikor az őket körülvevő őrzők közelebb léptek. A zöldpikkelyes feléjük fordult, majd megszólalt:

– A barlangba név szerinti sorrendben léptek majd be. Mivel a barlangrendszer közel végeláthatatlan, néhány őrszemünk bent fog figyelni rátok, és egy idő után csatlakoznak hozzátok, nehogy eltévedjetek. – Mindenki meglepődve tapasztalta, hogy a mogorva arcú sárkány kellemes női hangon szólt, és még egy mosolyt is kaptak tőle. Carl kissé értetlenkedve nézett rá, a tűzokádó azonban hamarosan folytatta.

– Miután kijöttetek a barlangból, az őrzőitek azonnal hazavisznek benneteket. Nagyon fontos, és jól jegyezzétek meg, hogy ami a barlangon belül történik, az ott is marad. Nem beszélhettek róla senkinek, mivel annak végeláthatatlan következményei lennének. – Fejét enyhén lehajtotta, szárnyait kicsit leeresztette, szeme pedig elsötétült. A diákok mind úgy érezték, mintha hidegebbé vált volna a levegő. A kedves, mosolygós sárkány most valami rémisztő, közel vérfagyasztó kisugárzást kezdett árasztani magából, mely mindjük szívében elhintette a rettegés magvait. – Tehát, ha bárki másnak beszélni mertek arról, ami ott bent történt... – Hangja jeges ostorként csapott le rájuk, és még Jake is összerezzent. Meglepte ez a hirtelen hangulatváltás. A sárkány lassan rájuk emelte tekintetét, mely ezúttal színtiszta vadságot sugallt, és úgy nézett rájuk, mint éhező vadmacska a sérült prédára. – Akkor megeszlek titeket. Megeszek mindenkit, aki beszélni mer másnak a sorsáról. – Az emberek mind hátrahőköltek. Jake érezte, hogy valami eltörhetetlen, vastag lánc szorul a nyakára, ami egyre szorosabb, és aminek a vége ennek a vadállatnak a fogai közt végződik. Nem kellett körbenéznie ahhoz, hogy lássa, mást is ugyanúgy érintett a váratlan fenyegetés, mint őt.

Valaki a diákok közül felsikoltott, mire megfordult. Egy hosszú, copfba kötött, barna hajú lány guggolt a földre, kezeit a fülére szorította. A szemeiből kibuggyanó könnyek megcsillantak, a lány barátnői pedig hamar körbeállták, hogy megnyugtassák. Ahogy ismét előrefordult, meglátta a rettegést társai arcán.

Hát valóban erről lenne szó? gondolta Jake a földet fixírozva. Tényleg ennyit érnénk a sárkányok szemében? Egyszerű marhák, akiket kedvükre terelgetnek a legelőn, és legyilkolják az elkóborlókat? Lehunyta a szemét. Torkában egyre csak nőtt a fojtogató kis gombóc, amint egy pillanatra feltekintett a zöldre – amaz kifejezéstelen arccal nézett el fölöttük, tekintete üresnek tűnt, láthatóan igyekezett nem rájuk nézni. Jake észrevette, hogy nemcsak ő, hanem néhány másik sárkány is aggódva pillantgatott a mogorva arcú felé. De miért aggódnának értük, emberekért? Netán azért aggódnak, nehogy most váltsa be az ígéretét?, kérdezte magától a fiú, miközben tekintetét nem tudta levenni a sárkányról. Látta megcsillanni a zöld szemét, mikor lenézett rá, mire hamar ő is a földet kezdte fixírozni. Tehát tényleg csak arra vár, hogy lecsaphasson és lakmározzon belőlük. Már értette, miért nézte végig őt az idefelé vezető úton.

Az embertömeg hamarosan ismét elcsendesedett. A lányt barátnői sikerrel lenyugtatták valamilyen szinten, Jake azonban még most is látta rajta, hogy bármelyik pillanatban újból kiborulhat.

A csöndet egy halk, nyugodt hang törte meg. A fekete sárkány – akiről a sárkányok tiszteletteljes tekintetéből már látta, hogy a helyi csapat vezére – szelíd, megnyugtató hangon szólt a diákokhoz, akik félve tekintettek fel rá. Senki nem mert megszólalni a szavai alatt.

– Köszönöm, de azt hiszem, elég lesz, Mimóza. A gyerekek megértették a lényeget. – A mogorva arcú felpillantott vezérére, majd lassú bólogatással hátrált kicsit, utat engedve neki.

– Úgy látom jónak, ha most minél hamarabb elkezdjük. Nora Alger. Te vagy az első, kérlek, lépj hát elő. – A diáksereg halkan összesúgott, a tömegből pedig remegő lábakkal előlépett a barna copfos lány. Nyelt egyet, miközben lassan felpillantott a fölé magasodó feketére. A vezér szelíden beterelgette a lányt a barlangba, majd leült a bejárat mellé.

Hosszú percek repültek el a fejük fölött. Mindenki feszülten várt. Időnként izgatottan felmorajlott a tömeg, mert valaki megpillantott egy kósza árnyat a barlang sötétjében, azonban ez mindig téves riasztásnak bizonyult. Fél óra telt el. Jake épp Carlhoz hajolt, hogy odasúgja neki, szerinte Nora már nem fog többet kijönni, mikor a tömeg ismét felmorajlott – és ezúttal nem csak egy árny volt az, amit láttak.

A barlangból lassú léptekkel sétált ki a lány, arcán különös nyugalommal. A jelenségre az összes ember rácsodálkozott, a sárkányok azonban továbbra is csak közömbösen figyelték. Nora elhaladt mellettük, és miközben egy nyugodt mosolyt küldött barátnői felé, odalépett az egyik kisebb őrhöz, akinek az oldalán eltűnt a fák közt. A két barát csodálkozva nézte Nora hűlt helyét. Ekkor Jake észrevett valamit: a kilenc őrsárkány közül már csak négyen voltak jelen.

Előre tekintve láthatta, amint a következő diák belép a barlangba, majd sóhajtva felpillantott az égre: a nap lassanként kezdett eltűnni a hegy mögött, Jake pedig tudta, hogy még jó ideig itt lesz.

– William Jake Stonewing. – Jake hirtelen felkapta a fejét és körbenézett. A diáksereg jócskán megfogyatkozott már, ő pedig jól elbambult közben, így nem is csodálkozott, hogy a tizenkettőből már csak két ember maradt rajta kívül. Elindult a barlang bejárata felé, elhaladva Eclipsz mellett. Egy pillanatra nagyot dobbant a szíve, mikor amaz enyhén lentebb hajtotta fejét és rápillantott; így hamar megszaporázta lépteit. Elhaladva a nagy fekete mellett, pár pillanatra feltekintett rá – a sárkány szemeiben derűs fény csillant, amint őt nézte, és meglepetten tapasztalta, hogy a kedvesség lángjait látja lobogni a vörös szemekben, ami kicsit összezavarta.

Ahogy betette a lábát a barlangba, a levegő érezhetően hűvösebbé vált, Jake-nek pedig olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Lassú, óvatos léptekkel elindult, és út közben nézelődött. Az alagút belmagassága és szélessége lenyűgözte, falaiból némely helyen világító kristályok nőttek ki, elég fényt adtak ahhoz, hogy közel mindent látni lehessen. Többször is meg kellett állnia a kacskaringós úton, valahányszor egy-egy olyan elágazáshoz ért, ahol több lehetőség közül is választhatott. Ilyenkor mindig késztetést érzett arra, hogy egy adott irányba menjen tovább, és nagyon úgy tűnt, hogy képtelen más utat választani.

Már nem tudta, mióta haladt egyenesen előre az alagútban, mikor elért egy újabb kör alakú termet. A látványtól elkerekedtek a szemei és tátott szájjal nézett körbe. Ez a terem már másként nézett ki, a belőle induló járatok változatos méretűen voltak, de egyik se érte el azt a nagyságot, melyen keresztül érkezett, ráadásul a terem is nagyobb volt, mint az eddigiek. Minden járatból eltérő erősségű és színű fény derengett. Lenyűgözve indult el a fal mentén, és igyekezett kivenni, mi lehet az alagutak végén – azok azonban fényük halvány derengésével elrejtették titkukat Jake szemei elől.

Erre gyere... Felkapta a fejét, mikor meghallotta az ismeretlen hangot. Egy rekedtes, mély férfihang szólt hozzá az egyik közeli alagútból. Odasietett – ott azonban senkit sem talált. Értetlenül állt a bejárat előtt. Mégis csak igaz lenne az, amit a sárkányok mondanak? Kiválasztottjaik lelkei valóban itt maradtak volna?

Nem, erre... Ezúttal egy másik, sokkal mélyebb hangot hallott, egy másik alagútból. Hangrobbanásként érte a hirtelen felhangzó, újabb és újabb hangok kavalkádja. Mind igyekezett magához hívni, ő azonban tehetetlenül állt a dolog előtt. Úgy érezte, többfele szakad, és minden hang tulajdonosa ráncigálja őt. Fájni kezdett a feje és szédült, egészen addig, míg meghallott egy újabb hangot.

Ez a hang ugyan halkabbnak tűnt, mint a többi, ám hamarosan tisztán érthetővé vált, ugyanis a hangok tömkelege megszűnni látszott. Jake egy gyönyörű éneket hallott, ami minden szónál jobban csábította őt – még úgy is, hogy az ének egy számára idegen nyelven szólt. Lassan haladt az alagút bejárata felé, ahonnan az éneket hallotta. A közelébe érve meghallott egy másik hangot: ez a hang volt az, amit először meghallott. Az ismét őt szólította, így belépett az alagútba, mire az ének halkabbá vált.

Már közeledett az alagút végéhez, melynek falait halványzölden derengő kristályok világították meg, mikor a szeme sarkából megpillantott valami fehéret. Oldalra nézett, és döbbenten állt meg. Egy gyönyörű, fehér sárkányfióka ült a falnál, átható kék szemeit a fiúra szegezte. Döbbenetét nem a fióka megjelenése okozta: emlékezett még, hogy a mogorva arcú előre szólt nekik, hogy kísérők fognak melléjük szegődni. Ami igazán megdöbbentette a fiút, az a fióka jól látható eltérése volt a saját fajától. Fején szarvak helyett egy-egy rövid nyúlvány nőtt ki, melyek pamacsszerű végekkel rendelkeztek. Szemei pedig, fióka létét meghazudtolva évezredek tudását tükrözték vissza. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fehérség a fejébe lát. A fióka nem lehetett nagyobb egy közepes testű kutyánál.

– Hé, várj! – Még magát is megdöbbentette, hogy ilyesmit kért egy sárkánytól, mikor az felkelt, és elindult vissza. Úgy tűnt, nem érdekelte, mit mondott Jake, csak tovább haladt a kör alakú terem feléirányába. A fiú pár pillanatig hezitált, valami egyre inkább hajtotta őt afelé, hogy kövesse őt. Az alagút vége felé pillantott, végül meggyorsítva lépteit visszaindult a kör alakú terembe.

Mikor kilépett az alagútból, ismét felcsendült a kellemes ének: most hangosabban és tisztábban. A fióka a hang forrásához vezető alagút bejárata előtt állt. A dallam szinte vonzotta magához Jake-et, így engedett a kísértésnek, és lassú léptekkel elindult, és ahogy közeledett, szívét különös melegség töltötte el.

A járat végén egy sírkövet talált, mely egészen a plafonig nyújtózkodott. Jake igyekezett minden egyes szegletét megjegyezni a faragott felületnek, hisz valószínűleg nagy jelentőséggel bírt. Bárcsak lerajzolhatnám! De nem tehette, a táskáját kint kellett hagynia. A sírkő szélén végig egy idegen nyelven íródott szöveg állt, mely annál jobban felfénylett, minél közelebb tartotta hozzá a kezét. Meg akarta érinteni, de nem tudta, hogy jó ötlet-e.

– Üdvözöllek, Kedves.

Meglepetten ugrott egyet, mikor a sírkő megszólalt. Megbabonázva figyelte a fényesre csiszolt felületet, majd nyelt egyet. Szerette volna azt hinni, hogy csak a fióka szórakozik vele a sírkő mögül, amaz azonban mellette ült, és néma csöndben figyelte. Érezte, hogy valami olyan szólt most hozzá, ami a természetes dolgokon felül áll. A gondolatra libabőrős lett. – Ne félj, gyere közelebb! Azért jöttél, hogy sorsod hallhasd: hát ne tétovázz! Kérdezz, és tudomásodra jut, mire vágysz. – A kedves, női hang különös megnyugvással töltötte el a fiút. Nem gondolta volna, hogy ilyen szelíden fog hozzá szólni. Lassan leült a sírkő elé, és felnézett a belé vésett sárkányarcra. Meglepetten vette észre, hogy az arc mellett ott van még egy – azt azonban, hogy az embert vagy sárkányt ábrázolt-e, nem tudta eldönteni. Foglalkoztatta a gondolat, de pofátlanságnak érezte volna rákérdezni a dologra, így ismét az arcra nézett.

– Mi vár rám? Mi lesz a sorsom? – kérdezett rá végül. Tudni akarta, hajtotta a kíváncsiság, ám ott élt benne a félelem, hogy rövid, satnya életet fog élni. Úgy gondolta, muszáj kicsit konkrétabbat kérdeznie. – Sikerül letennem a helikopter vizsgát? El fogok jutni addig, hogy repülhessek? – Hiába akart mást kérdezni, szája nem engedelmeskedett gondolatainak. Ez a dolog nyomasztotta a legjobban: helikopter pilótává csakis a legjobban teljesítők válhattak. Olyan emberek, akik kiemelkedtek a többi közül, gyors reflexekkel rendelkeztek, ezzel elkerülve a tűzokádók veszélyeztetését. Ez egy fontos szakma, mivel a különböző csomagokat, leveleket és árucikkeket így a legkönnyebb szállítani a városok között, melyek túl messze helyezkedtek el egymástól ahhoz, hogy a földön tegyék ezt. Valaha az édesapja is helikopter pilótaként foglalatoskodott, egészen addig, amíg el nem jöttek érte...

– Nem... – Jake szíve nagyot dobbant, szemei pedig elkerekedtek. Nem? Nem fog sikerülni a helikopter vizsga? Vagy el sem fog jutni addig? Fejét lassan lehajtotta, és nyitott tenyerét figyelte. Érezte, hogy a torka összeszorul. Bizonytalanság kezdett úrrá lenni rajta, amint arra gondolt, mi történhet a jövőben, mi mehet félre. – ...és igen. – Ismételt döbbenettel nézett fel a sírra.

– Nem... és igen? – Suttogta értetlenül. Ennek nincs semmi értelme. Lehetetlenség azt elképzelni, hogy ő engedély nélkül repülni fog. – Ezt hogy érted? Hiszen én... – A mellette álló fióka azonban mancsát a térdére helyezve elnémította. Értetlenül nézett le rá, mire amaz váratlanul az ölébe mászott, ott pedig összetekeredve elfeküdt. Ez a fiút csak még jobban megdöbbentette. Próbaképp felemelte a kezét, és megérintette a sárkány pikkelyes, tüskétől mentes hátát. Elcsodálkozott, hogy milyen simák a pikkelyei, és egy apró mosollyal hallgatta a halk dorombolást.

– Eljutsz addig, hogy repülhess. Repülni fogsz, de nem teszel le helikopter vizsgát. – A magyarázat csak jobban megdöbbentette Jake-et. Ilyen felelőtlenné válna a későbbiekben? Ezt biztos nem ússza meg.

– Ha nincs több kérdésed, Kedves, engedd meg, hogy eláruljam, milyen sorsot szántak néked az istenek. – A fiú reménykedve emelte meg tekintetét és aprót bólintott. Aztán menten el is pirult – a lélek nem láthatta, hogy ő bólint.

– Igen, kérlek. Mond el nekem – felelte halk hangon. A fióka az ölében abbahagyta a dorombolást, így semmit nem lehetett hallani, csak a sárkánylélek hangját.

– William Jake Stonewing – sóhajtotta a lélek. Hangja derűssé változott. – Oly régóta vártam már, hogy elmondhassam sorsodat. Nagy teher vár reád, nagyobb, mint emberre vagy sárkányra bármikor. Ám ez a teher elhozza a világot számodra – és egy sárkány számára. Nagy tettek várnak arra, hogy valóssá tedd őket. Egy szerelem... – Jake meglepve hallgatta a lélek kuncogását. – A szerelem rózsája nyílóban, és alig várja, hogy megmutathassa szirmait, melyben ember és sárkány egyaránt gyönyörködhet. Szerelmed közelebb van hozzád, mint gondolhatnád. De jaj, vigyázz... – Jake szíve nagyot dobbant. A lélek pár pillanatra elhallgatott, mintha rettenetes dolgot készülne mondani. – Egy áruló. Az áruló, a veszély forrása, véred társa. Az árulás a családodban történik, és olyan folyamatot indít el, mely felőrölheti fajaink eddig felépített rendszerét. – A hang hirtelen erőtlenné vált, az elsápadt fiú pedig lélegzet visszafojtva várta a folytatást. A lélek érzékelhetően elgyengült. – Vigyázz, Jake Stonewing. A döntéseid befolyásolják világunk jövőjét – és egy másik világra is hatással lesznek. Most pedig menj!

– V-várj... miféle teher? Milyen nagy tettek? Ki fog elárulni? – Jake enyhén megemelkedett, így az ölében pihenő fióka kénytelen volt kimászni onnan.

– Menj, Jake! A változás szele erősödik. Az idő közeleg... – A hang lassan elhalt, és ezzel egy időben a jelek ragyogása is megszűnt. Jake megkövülten térdelt a sír előtt, egyik tenyerét szelíden az arckép orrára simítva. Annyi kérdése volt még – miért pont most küldi el őt a lélek? És mit értett az alatt, hogy a döntései egy másik világra is hatással lesznek?

Egy mancsot érzett a combján, mire lenézett a kistermetű hüllőre. Szinte kiolvasta a szeméből azt, amit mondani akart: ideje menni. Lassan felkelt a földről, majd maga elé bámulva indult el, monoton léptekkel. Váratlan súly nehezedett a vállára, arcán pedig megérezte a sárkány meleg, puha oldalát. A különös fióka kitárta egyik szárnyát, és egy szelíd mozdulattal megölelte a fejét. Bár rettenetesen ledöbbent, mégis jól esett neki ez az apró gesztus, melyből elegendő vigaszt nyert ahhoz, hogy lenyugtassa háborgó gondolatait.

Nagy terhek, egy szerelem és egy váratlan árulás – ennél kuszább sorsa nem is lehetett volna. Arra számított, hogy nyugodt, jó élete lesz, és az apja nyomdokaiba lépve fog majd városról városra repülni – így azonban erről az álmáról kénytelen lemondani. Csüggedten közeledett a bejárathoz, aminek a közelében a fióka leugrott a válláról, és visszaindult az alagutak mélyére.

Miután kilépett a szabadba, megpillantotta a zöld nősténysárkányt, aki jól láthatóan rá várt. Röviden körbepillantott a megmaradt embereken, és meglepetten tapasztalta, hogy Eclipszet sehol se látja. Rossz előérzettel bár, de miután magához vette táskáját, odalépett a mogorva arcúhoz, akivel elindultak az erdőben. Miközben haladtak, Jake időnként felpillantott a mellette haladóra, amaz azonban láthatóan kerülte a tekintetét. Szíve gyorsabban kezdett verni, mikor a hüllő megnyalta a szája szélét és nyelt egyet.

Már épp odafordult volna hozzá, hogy megszólítsa, maga se tudta, miért, mikor neszt hallott, egyenesen előttük. A mogorva arcú megállt, majd védelmezőn Jake elé lépett, aki amint meglátta, hogy ki érkezik, azonnal elbújt a hatalmas zöld mögött. Akármennyire is félt tőle, az érkezőtől jobban elfogta a rettegés.

– Innen átveszem. Menj vissza nyugodtan. – Eclipsz állt fajtársa előtt, aki pár pillanatig csak nézte őt, majd egy bólintással tudomásul vette, hogy ő viszi haza a fiút az út felétől. Egy csöndes pillantást vetett Jake-re, majd otthagyta őket.

Jake riadtan nézte a talajt, nem mert bármit is tenni Eclipsz mellett. Máris érezte, amint a hideg idő ellenére izzadni kezd, szíve pedig gyorsabban ver. Aprót ugrott, mikor a kékség egyik szárnyával enyhén meglökte, mire ugyan majdnem elesett, de még időben visszanyerte az egyensúlyát és csöndben elindult az erdő vége felé. Tudta, hogy ha nem tesz semmi rosszat, akkor nem eshet baja, mégis megijedt. Ez a hatalmas dúvad most HAZA kíséri, megtudja, hogy hol lakik! És így nem lesz teljes biztonságban, ezt tudta jól.

– Merre laksz? – Kérdezte tőle barátságtalanul a kékség. A fiú nyelt egyet, egy pillanatra felnézett a sárkányra.

– Longwar Street huszonkettő... – felelte halkan. A pikkelyes lassú léptekkel indult el az úton, oldalán a fiúval, akit nem engedett távol magától. Jake meglepetten nyikkant, mikor Eclipsz váratlanul lehajolt hozzá, és megszaglászta az arcát. Dermedten figyelte az alig pár centire levő pikkelyes orrot, és megremegett, mikor meleg levegőt fújt rá, majd felegyenesedett.

Pár perc múltán, mikor Jake rá merte emelni a tekintetét, enyhe csodálkozással vette tudomásul a nyugodt mosolyt a sárkány arcán. Mi lelhette? Ez nem az a mosoly volt, amelyet az előbb látott, nem tükrözött elégedettséget vagy örömöt az iránt, hogy ráijeszthet.

Percekig némán sétáltak, míg el nem értek Jake otthonához. A fiú kelletlenül megállt, és csöndben bámulta a lábfejét, melyet a mai nap kicsit már túl sokszor látott. Egy pillanatra a mellette álló hüllőre emelte tekintetét, aki alaposan megnézte magának a házat.

– Takaros kis otthonod van. Menj, már biztos várnak – szólalt meg végül színtelen hangon. Mielőtt Jake bármit is mondhatott volna, kitárta szárnyait, és pár erős csapással a levegőbe emelkedett. Jake-nek meg kellett kapaszkodnia a kerítésben ahhoz, hogy ne essen el a hirtelen széllökésektől. Némán ámulva figyelte, amint a kékség szaltózik egyet a levegőben, majd eltűnik az éjszakában.

Miután magához tért a kábulatból, besietett a házba, és meg sem állt a szobájáig, ahol sóhajtva ledőlt az ágyra. Lehunyta a szemeit, gondolván, pihen egy keveset, aminek a vége az lett, hogy elaludt.

~Everience~

Éjfélt ütött az óra. A lelkek elcsendesedtek, visszatértek mély, egy éven át tartó álmukba. Kettő kivételével.

A sírkőn, melynél az ifjú Jake Stonewing járt, haloványan felderengtek az ismeretlen nyelven íródott jelek, mikor a fehér fióka elé lépett.

– Everience, megszegted esküdet. A fiúnak magától kellett volna eltalálnia az egyikünkhöz. Nem volt elég erős a vonzásunk, nem ide kellett volna eljönnie – szólalt meg halk hangján a nőstény sárkány lelke. Az Everience nevezetű leült, és felnézett a sírkőbe vésett arcképre.

– Esküm köt, és megszeghetetlen. Nem manipuláltam a fiú döntését, csupán megnéztem magamnak. Nem tűnt elég érdekesnek ahhoz, hogy meghallgassam sorsát, ezért hát eljöttem ide. Hogy a fiú csupán apró hezitálás után jött utánam, az csakis egy gyenge lélek hibája. – Felelt erre rezzenéstelen arccal a kis fehér. A képmás ekkor alig láthatóan megmozdult – elég volt ez az apró dolog, hogy Everience tudja: a lélek elképedt a kijelentésén.

– De hiszen ez hallatlan! Hogy merészeled becsmérelni egy lélek erejét?! – Az elhunyt hüllő hangja bezengte az alagutat, Everience azonban meg sem rezdült. – Mi, lelkek, rendelkezünk az univerzum erejével! Kiválasztottak vagyunk, kik képesek érzékelni és értelmezni a jövő zavaros hullámait, és képesek vagyunk...

– Manipulálni a jelen történéseit, és magatokhoz hívni a kiválasztott embereiteket – vágott a lélek szavába. – Csak egy lélek tudhatja megjósolni egy ember sorsát. Egy, és nem több. Ha a fiú a szomszédos lélekhez megy, nem kap választ a kérdéseire, vagy ami még rosszabb: egy másik ember sorsát hallja. – Úgy tűnt, ezzel sikerült megfognia a nőstény lelket. Hosszú perceken keresztül hallgattak, csak az időközben kint kitört vihar visszhangjait lehetett hallani az alagút végén. Ekkor felragyogott a másik arckép: tisztán ki lehetett venni az emberi arcon egy sárkány összes vonását. Mély hang szólalt meg, mely egyszerre volt egy ember és egy sárkány hangja.

– Elterelted a fiú figyelmét azzal, hogy megjelentél előtte. Eztán idevezetted, mert tudtad, hogy neki ide kellett volna jönnie. – Az arckép váratlanul elvigyorodott, így meglátszódtak tűhegyes tépőfogai. – Mond hát el bátran, miből jöttél rá arra, hogy rossz irányba ment? – A kis nőstény csöndben nézett az arcképre, végül nagy levegőt vett.

– Úgy vettem észre, hogy a fiú nem értette az éneket. A többi ember jól láthatóan megértette a dal mondanivalóját, ám számukra nem volt elég hangos ahhoz, hogy kideríthessék, hol van a forrása. De ez a... Jake fiú határozottan ide indult el. A szomszédos lélek csupán az érdeklődését kelthette fel, ezért indult el arra. – Magyarázta észrevételeit. Nagyon úgy tűnt, ez elgondolkodtatta a két lelket, mivel hosszú időre elhallgattak. Everience nagyot ásított, mikor aztán ismét megszólalt a mély férfihang.

– Azt akarod mondani, hogy a fiúból hiányzik valami? Valami, ami más emberben megvan? – A kis sárkány elhúzta a száját. Ezt bonyolult lesz elmagyarázni.

– Nem. Minden megvan benne, ami más emberben és sárkányban is. Inkább azt tudnám mondani, hogy valami... valami más van benne, amiről még mi sárkányok sem tudunk. Valami olyasmi, amely se bennünk, se az emberekben nincs jelen. És olyan, mintha az a rész meg sem mozdulna benne. – Látta, amint a két arckép elgondolkozik. Reménykedve várta, hogy egyetértsenek vele, hisz nem létezett más magyarázat a történtekre. A nőstény lélek végül felsóhajtott, és lehunyta vésett szemeit.

– Hosszú nap volt a mai. Bármi is történt, megtörtént, és ezen már nem változtathatunk. Menj, kérlek. Őrizd a barlangot, míg mi alszunk. – Ezzel köszönt el fióka méretű fajtársától, hogy aztán a sírkő fényei kihunyjanak. – Hozd el a békét a világunkba, William Jake Stonewing – sóhajtott a lélek, mielőtt mély álomba merült volna. Everience enyhe csalódottsággal fordult el a sírkőtől, és indult el a barlang bejárata felé. A lelkek ismét elhallgattak, ő pedig újfent egyedül maradt a feladatával.