– Ma is esni fog – jelentettem ki egyhangúan a tiszta, kék égre nézve, kezemmel eltakarva a nap sugarait.

– Hülye vagy? Egy felhő sincs az égen – bökött oldalba az egyik lány, ahogy tömegesen haladtunk a csarnok felé.

– Majd meglátod! – kacsintottam rá, mit sem törődve a gúnyos megjegyzésével, majd sóhajtva a hátsóbejáratra pillantottam. Hát eljött ez a nap is... Dolgozni állok.

Az ajtó előtt sorba álltunk, s mindenkinek kiosztottak egy „STAFF" feliratú pólót és baseball-sapkát, majd kaptunk egy fényképes igazolókártyát a becenevünkkel. De végül is 18 éves vagyok. A nyári munka pedig senkinek sem ártott még. Ezt követően csoportokba osztottak minket és elmondták az instrukciókat. Ráadásul, mi lehetne jobb munka egy zenészpalántának, mint személyzetisnek lenni egy koncerten? Megismerhetem, hogyan zajlik az élet a függönyök mögött... A nagyoktól eltanulhatom a szakma fortélyait.

– Dolgozzunk együtt a siker érdekében! Jó munkát mindenkinek! – hallatszott a végszó, s mindenki ment a saját dolgára. Nekem először dobozokat kellett pakolnom, szóval elindultam, hogy felemeljek egyet, de megpillantottam egy lányt, aki egyszerre hárommal is próbálkozott ingadozva a kb. 40 kilójával.

– Így el fogod ejteni – emeletem le a felső kettőt. – Nem kellene megerőltetned magad – mosolyogtam.

– Köszönöm! – hebegett elmosolyodva. – Anna vagyok – tette le a dobozt, majd felém nyújtotta a karját.

– El – követtem példáját, majd határozottan megráztam a kezét.

– Sokáig leszünk összezárva. Remélem, jól kijövünk majd!

– Szintén!

Dobozainkon más teremszámok szerepeltek, így szétváltak útjaink. Kétszáznégy... tehát második emelet. Nagy lendülettel el is indultam a lépcsők felé. Egy lengőajtó azonban utamat állta. Háttal fordultam neki, hogy a fenekemmel lökjem ki, ám a túloldalról röhögcsélést hallottam. Hirtelen valaki kicsapta az ajtót, mely nekem vágódott, s hasra estem, a doboz elszakadt, a benne lévő papírok pedig szanaszét repültek.

– Francba! Figyelhetnél jobban! – szidtam a személyt, aki fellökött, miközben a papírokat próbáltam összeszedni.

– Nagyon sajnálom! – szólalt meg angolul egy lágy hang. Megrökönyödve fordultam felé, s megpillantottam egy szemüveges, vörös, ázsiai srácot, aki komoly megbánással az arcán szedegette az iratokat a földről. Mögüle megjelent még két fiú, s hasonló kifejezéssel az arcukon, ők is segítettek.

– Nagyon sajnáljuk! – guggolt le mellém egy sötétszőke srác. – Elég felelőtlenek tudnak lenni – mosolygott, s dobálta a papírokat a dobozba. Az ő kiejtése már határozottabban jobb, mint a vörösé... Amint minden papír visszakerült a helyére, felálltam a dobozzal a kezemben.

– Köszönöm szépen a segítséget! – hajoltam meg, koreaiul mondva a szavakat.

– Tudsz koreaiul? – lepődtek meg.

– Lényegében ezért dolgozom itt – nevettem. – Nem árt, ha a személyzet között is van valaki, aki tud koreaiul, ha egy dél-koreai banda koncertezik itt... De ne haragudjatok, sok dolgom van még – hajoltam meg, s elindultam.

– Várj! – szólt utánam az egyikük. – Hogy hívnak?

– El vagyok. Én kit tisztelhetek bennetek? – fordultam vissza.

– Mi vagyunk a BTS – mutatkoztak be valami furcsa betanult szöveggel, majd mind egyesével.

– Örültem a szerencsének. Remélem, még találkozunk! – mosolyogtam, s elindultam a dolgomra. Még csak nem is ismerem őket. BTS-t mondtak, igaz? Nem ők fognak koncertezni? Ez nagyon kellemetlen. Este mindenféleképpen utánanézek a bandának.

Gyorsan letettem a dobozt a kijelölt teremben. A szoba ablakán kipillantva láttam, hogy szinte éjszakai sötétség telepedett a városra. A kilátást tovább homályosította az égből lezúduló hihetetlen mennyiségű víz. Imádom az esőt... A sötét épületeket csak a néha fel-felvillanó villámok világították meg, melyek hatalmas dörgéssel párosultak. Még hogy én... hülye? Na, persze! Pár percig még csodáltam a hirtelen kerekedett nyári vihart, majd elindultam egy következő dobozért. Remélem, összefutok Annaval... Hátha ő ismeri őket. Már csak ebben reménykedtem.

Amint megpillantottam a lány szőke-rózsaszín copfját, megkönnyebbülésemben egy hatalmas sóhaj szakadt ki a tüdőmből.

– Anna! Lehet egy kérdésem? – néztem kiskutyaszemekkel rá.

– Persze – fordult felém kicsit meglepetten.

– Te ismered a BTS-t? – tört ki belőlem a kérdés, mire mindenki meglepettséggel vegyített megvető pillantást vetett rám, hatalmas felháborodott lélegzetvétellel párosítva. Volt, aki a dobozt is kiejtette a kezéből. A nézésük által okozott éles fájdalom a hátamban csak Anna megnyugtató bólintása és intése után szűnt meg, amivel azt üzente: „Hagyjátok... majd elintézem." Ezután mindenki végezte dolgát.

– Tisztában vagy vele, miért néztek így rád? – húzta össze a szemöldökét újdonsült „megmentőm".

– Ismernem kellene őket, igaz? – húztam össze magam.

– Tudod, a most itt ideiglenesen dolgozók kilencvenkilenc százaléka rajongója a k-pop előadóknak, kilencvenkilenc század százaléka megszállott rajongója... és itt vagy te, az az egy század százalék, aki csak rontja a levegőt.

– Ez szíven szúrt – léptem hátra a mellkasomat szorítva, fájdalmas grimasszal az arcomon.

– Ne hülyéskedj! Én most nagyon komoly vagyok – nézett rám szigorúan, mire elszégyelltem magam. – Meddig leszel itt?

– Hétig tart a munkaidőm.

– Rendben. Hol laksz?

– Dachauban.

– Jó, én müncheni vagyok. Ma nálam alszol!

– De...

– Ez nem kérés volt. Ma este hatalmas leckét kapsz a k-popról. Főleg a BTS-ről... nem kell mindent megjegyezned, de ha már itt szóló-koncerteznek és velük dolgozol, legalább ezt a hét srácot ismerned kell – hajolt bele az aurámba. Megszólalni nem mertem, csak bólintottam. – Na, kedvellek – csapott a hátamra. Úristen! Mi ez a személyiségváltozás?

– A nevüket már tudom, bemutatkoztak – büszkélkedtem el az új ismeretségemmel.

– Te... te... találkoztál velük személyesen? – rángatott a vállamnál fogva.

– Igen, az előbb nekem vágták az ajtót és elestem – vázoltam remegő hanggal. – De légy szíves, fejezd be, mert kezd fájni a fejem – kérleltem, mire végre abbahagyta a lelkem kirázását a testemből, s szusszanthattam egyet. – Nagyon erőszakos vagy ám – igazgattam meg a ruháim. A kijelentésemet egy gyilkos pillantással „jutalmazta", mire megadóan feltettem a kezeim.

– Hogy néztek ki? Mi volt rajtuk? Mit csináltak? Milyenek voltak? Mesélj nekem a Hercegről! Milyen volt Jin? – ült le izgatottan az egyik dobozra és maga mellé húzott.

– Látom, kíváncsi vagy – húztam fel a szemöldököm.

– Meg akarsz halni? – ragadta meg a pólóm nyakát, és összeráncolta homlokát.

– Jó-jó! – nevettem kínomban. – Azt hiszem, menekülnöm kellene – motyogtam magam elé.

– Hm? Mondtál valamit?

– Csak azt, hogy mennyire jól néztek ki... – nevettem, ami a végére köhögésbe ment át.

– Mesélj! – nézett csillogó szemekkel. Ilyen az én szerencsém! Kifogok egy instabil személyiségű lányt, és már menekülni sem tudok...

– Hát, hétköznapi ruhában voltak. Fellöktek, de segítettek összeszedni a papírokat, szóval azt hiszem kedvesek.

– Helyesek voltak, igaz? Milyen színű volt a hajuk?

– Valóban, egész helyesek voltak... volt két szőke, egy vörös, két barna és két fekete hajú. Bár utóbbiak közül az egyiknek mintha kicsit lilás lett volna – válaszoltam bizonytalanul.

– Woah! – tapsolt örömében, majd egy sunyi mosollyal az arcát átkarolt – Ma éjszaka nem hagylak aludni.

***

Ahogy megbeszéltük, hét után találkoztunk a hátsó ajtónál. Az eső elállt, a nap a felhők mögül sütött le ránk. A nyári záporok a legjobbak! Felültünk az S-Bahnra, s München egyik külső kerületében szálltunk le. A megállótól még körülbelül tíz percet sétáltunk, és egy családi ház előtt álltunk meg.

– Megérkeztünk! – nézett rám széles vigyorral Anna. Megfogta a kezem, s beszaladtunk a házba. – Csak dobd le a cipőd itt! – rúgta le a sajátját, hogy jelezze, hova gondolta.

Ezután gyorsan bemutatott anyukájának, aki egy nagy öleléssel üdvözölt. Apukájával és két öccsével is kezet fogtam, majd felráncigált a szobájába.

– Éhes vagy? – tette fel a világ legfontosabb kérdését, de nem rá figyeltem.

A szobája hangulata egyszerűen beszippantott. Emeletes ágya volt, s apró lampionok világítottak körben... az egész szobájában. A fal színe nem látszott a temérdek posztertől. A szekrény is hasonló helyzetben volt. Na, ezt nevezzük elvakult rajongásnak. Arra kaptam észbe, hogy mordult egyet a hasam.

– Végre te is meghallottad – nevetett Anna. – Ez már a sokadik volt – tett le elém egy nagy tál gyrost. – Remélem, szereted...

– De még mennyire! – vigyorogtam.

Miután megettük, Anna neki is látott az okításomnak. Végül úgy döntött egy éjszaka alatt nem fog tudni elmondani mindent, így a k-popról magáról beszélt valamennyit – a történetéről, a leghíresebb bandákról – majd rögtön a BTS-szel folytatta.

Anna az ígéretét betartotta, valóban fent voltunk egész éjszaka. Megnéztük az összes MV-t, Bangtan Bomb videókat, TV-szerepléseket és még sok mást, aminek bármi köze is volt a BTS-hez és belefért az időnkbe. Végül négy óra után dőltünk ki, hogy aludjunk is egy keveset munka előtt.

Azt hiszem, egy éjszaka is elég volt, hogy megkedveljem a srácokat. Mind nagyon sokat dolgoztak és dolgoznak azért, hogy minél sikeresebbek legyenek. A hírnév pedig nem szállt a fejükbe, most is úgy viselkednek, mint a kezdetekkor. Kivívták a tiszteletemet. Nem mellesleg mindegyikük nagyon érdekes személyiség. Remélem, találkozom még velük személyesen!