~ El ~

– Remek volt, köszönöm! – recsegett a mikrofon, ahogy beleszólt a hangosításért felelős személy. – Akkor nézzük a visszajelzéseket a fülesekkel kapcsolatban. Rapmon?

– Egy kicsit lehetne fokozni a hangerőt az egyesben? Köszönöm! – válaszolt a leader halkan. Alig kezdődött el a nap, de már kimerültnek tűntek mindannyian. Akárhogy nézzük, hetek óta folyamatosan koncertek, interjúk, TV-szereplések... nem csoda, hogy elfáradtak.

Lassan körbe kérdezett mindenkit a hangosító, majd jött egy újabb dal.

– Még egy teszt. Rapmon?

– Azt hiszem, így jó lesz.

– Rendben. Jin?

– A kettesben lehetne hangosabb az én hangom, a többieké pedig halkabb. Köszönöm!

– Rendben. Suga?

– A zenekart erősíthetnénk az egyesben.

– Zenekar egyes... J-Hope?

– Egy kicsit túl hangosan hallom a többieket. Ki tudnád egyensúlyozni?

– Többiek a te szintedre – ismételte. – Minden rendben J-Hope? – kérdezte váratlanul a férfi. – Azt hiszem kissé nyers lett a hangod a sok énekléstől.

– Ó, persze, jól vagyok – mosolyodott el a fiú.

– Itt két koncertünk lesz, szóval vigyázzatok az egészségetekre és a hangotokra – figyelmeztetett minden fiút kedvesen.

Ez az... az, ami megfogott az egészben már az elejétől kezdve. Ez a családias hozzáállás... hogy mindenki odafigyel a másikra. Hogy mindenki ugyanolyan fontos, nem számít, hogy ő épp egy idol, sminkes vagy hangosító... tisztelik és szeretik egymást.

Amint mindenkit végigkérdezett újra, a fiúk még egy utolsó számot elpróbáltak, majd kimerülten sétáltak le a színpadról.

– Hú, ez most jólesett – nyújtózkodott Taehyung hatalmas vigyorral az arcán.

– De ami most jön, az még jobb lesz – jegyezte meg Jin, majd sietős léptekkel eltűnt az egyik ajtó mögött.

– Hogy te mindig csak a hasadra tudsz gondolni, hyung! – szaladt utána nevetve Jimin.

Elmosolyodtam a jeleneten, de maró érzést véltem felfedezni mellkasomban. Hiányoztak. Hiányzott, hogy én is ott legyek mellettük, hogy velük nevessek és hülyéskedjek. Pár napig nélkülöztem csak a társaságukat, de már így éreztem magam. Mi lesz velem a turné végét követően?

Orromat lógatva battyogtam a srácok után, ám tovább haladásomban megakadályozott egy fal. Vagyis, én naiv fejjel azt gondoltam, egy falnak ütköztem, de ahogy feltekintettem, hamar rá kellett jönnöm, hogy az valaki háta volt.

– Nagyon sajnálom! – kaptam az orromhoz, ami a kelleténél jobban fájt az ütközés miatt.

– Semmi – fordult meg azonnal a fiú, de amint megpillantott, mosolya lehervadt az arcáról – baj – fejezte be mondatát, majd pár pillanatnyi tanácstalan szemezés következett.

Korábbi elhatározásommal ellentétben, még nem készültem fel lelkiekben erre a beszélgetésre, így miután sikerült felocsúdnom a meglepetésből, futásnak eredtem. Sosem voltam olimpikon, vagy úgy általában sportoláshoz szokva, így a fiú hamar utolért, s csuklómnál megragadva szabotálta menekülésemet.

– El – szólított meg lágy hangján, mire kissé félve, de felé fordultam. Megpillantva halvány mosollyal díszített arcát, amolyan megkönnyebbülés szerű érzés töltötte meg bensőmet. – Nem jössz velünk enni?

– Mi? – A kérdés annyira lesokkolt, hogy azt sem tudtam hirtelen, elhiggyem-e, amit hallok, vagy elkönyvelhetem magamnak, hogy hallucinálok. – Ez most komoly, Namjoon? Ennyi? – hüledeztem még mindig

– Miért? – ült ki az őszinte meglepetés arcára.

– Azok után, ahogy reagáltál a dologra, azt hittem... nem is tudom – gondolkodtam el. – Valami hegyi beszédet, fejtágítást képzeltem el... ahogy a bátyám szokta.

– De én nem vagyok a bátyád – kuncogott. – Vagyis bizonyos értelemben igen, de az említett dolgok nem nekem valók. Én csak... szükségem volt egy kis időre, hogy átgondoljam az egészet, és beszélhessek a fiúkkal – engedte szabadjára csuklómat, majd kelletlenül a tarkójára simított. – Már másnap megakartalak keresni, de eléggé el voltam havazva, ráadásul mintha nem is lettél volna ott... csak az interjúknál láttalak – magyarázta, míg én kissé elpirultam zavaromban, mikor ráeszméltem, hogy az egész aggodalmaskodást megúszhattam volna, ha nem bujkálok. – Lényeg, ami lényeg, hogy részemről már rendben van a dolog... ráadásul Tae és Jimin szüntelenül nyaggattak – nevette el magát, mire csak kérdőn pislogtam fel rá. – Megkértem őket, hogy hadd én legyek az első, aki beszél veled az „incidens" után.

– Értem – bólintottam halványan. – Hoseok és Jungkook neheztelnek rám?

– Hoseok inkább magára dühös, amiért nem vette észre korábban – nyugtatott, megveregetve a vállam. – Jungkook pedig – húzta száját – még nem egészen fogta fel a dolgot, de vele sem lesz gond. Gyere enni, és meglátjuk!

– Rendben – mosolyogtam, s követtem őt a váróba. – Namjoon... – Hirtelen nem tudtam, miként is szólítsam. Már tudta, hogy nem vagyok fiú, így a hyung nem volt megfelelő... az oppa miatt pedig a személyzet tagjai rájöttek volna. Nem mintha számítana, de már így is nehezen viseltem a szúró pillantásaikat... nem ha még rájöttek volna, hogy lényegében az egész életem egy hazugság.

– Ó, igen! Már mondani akartam, hogy mostantól hanyagold a megszólítást – fordult felém az ajtóban. – Mi is így teszünk majd. – Beleegyezésem jeléül csak biccentettem egyet, majd teste takarásában beléptem a szobába.

– Hyung, merre jártál? Mindjárt megesszük az egészet! – kiáltott Jungkook a leadernek, aki nevetve szaladt az asztalhoz, ezzel láthatóvá téve megszeppent mivoltomat.

– Pedig találtam egy elveszett kiskutyát, aki szintén örülne néhány falatnak – kacsintott rám, mikor leült a fiúk közé. Kiskutya? Mi ez a hasonlat?

A srácok megálltak minden cselekedetükben, ahogy megpillantottak. Csak bambán néztek ki a fejükből, én pedig azt sem tudtam, hová süllyedjek zavaromban. Pirosló arccal álltam a helyiség közepén, szerencsétlenül simogatva alkaromat, s csak hebegtem össze-vissza, ezzel még jobban kihangsúlyozva szánalmas lényemet.

– De... csak, ha nem zavarok – nyögtem ki végül egy értelmes mondatot remegő hanggal, de még mindig nem mertem a cipőm orrán kívül másra nézni.

– El! – kiáltotta el magát V, s nagy csörömpölések közepette szaladt hozzám, s a magasba emelve fordult velem egyet, mielőtt visszahelyezett volna a talajra. Nevetve váltam el tőle, majd a többi tag felé fordulva, mélyen meghajoltam előttük.

– Nagyon sajnálom a zűrt, amit okoztam! – szorítottam össze szemhéjaimat. – Sajnálom, hogy titkolóztam, és megkértem mindenkit, aki tudomást szerzett róla, hogy hallgasson. Bíznom kellett volna a megértésetekben – túrtam hajamba idegesen, felegyenesedve. Tae kezét vállamra helyezve szorította meg azt, amolyan biztatásképpen, amivel meg is nyugtatott kissé.

– Valaki szólaljon már meg végre! – csámcsogta Rapmon hosszú pillanatok után, aki eddig, kihasználva a többiek tétlenségét, nyugodtan falatozott.

– Hiányoztál – jegyezte meg végül Jin. – A hangzavar teljesen más volt nélküled – kuncogott, majd újra kezébe véve pálcikáit, folytatta az evést.

– Mindenkinek hiányoztál – állt fel Jimin, s hezitálva ugyan, félve, hogy olyat tesz, amit nem kellene, de megölelt.

– Ti is hiányoztatok nekem – karoltam át őt. – Nagyon – mosolyogtam a többi fiúra Jimin válla felett.

– Nekem kicsit sem hiányoztál – vont vállat Yoongi, megtörve ezzel az egészen idilli pillanatot, jutalma pedig egy Jintől kapott egy gyilkos nézés lett. Én még mindig meg voltam illetődve, így nem reagáltam megjegyzésre. – Mi van? Csak őszinte vagyok. Kifejezetten örültem, hogy nyugi van, és nem kell senkivel vitatkoznom.

– Ezt úgy mondod hyung, mintha valaki kötelezne arra, hogy szemétkedj vele – eresztett el Jimin, morcosan Suga felé fordulva.

– Ez így is van – pislogott úgy, mintha teljesen hülyének nézne mindannyiunkat. – Kiprovokálja magának.

– Mondja ezt úgy, hogy a múltkor atyai tanácsokat osztogatott neki az életről – nevetett fel Hoseok, ami nem kicsit lepett meg, hiszen eddig csak némán lökdöste a rizsszemeket a papírdobozában. – El – állt fel –, hogy vagy mostanság? Ritkán láttalak – karolt át nevetve.

Az események logikus folyamának menetét már ott elvesztettem, mikor Namjoon utánam jött, így Hobi kijelentésén is csak nevetni tudtam. Nem akartam már túlságosan belegondolni a történések miértjébe... csak úsztam az árral, és örültem, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgok.

– Jungkook, van valami hozzáfűznivalód? – kérdezte Tae, mire mindenki a maknaera pillantott.

– Mi? – kapta fel a fejét értetlenül a legfiatalabb, a szája is tele volt... szerintem még azzal sem volt igazán tisztában, hogy mi is történt az előző pár percben. – Ó! – nyelt egy nagyot, majd zavartan rám nézett. – El hyu... mármint noo... – hebegett vörös arccal. Mindenki közül őt sajnáltam a legjobban. Tisztában voltam a lányoktól való „nehézségeiről", s valószínűleg a jó viszonyunkat is csak az biztosította, hogy fiúnak hitt. – Aish! Nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel – borzolta össze haját, majd drámaian az asztalnak ütötte a fejét. – És én voltam lehurrogva az elején, mikor azt mondtam, lányos vagy... erre bejelented, hogy valóban lány vagy – fakadt ki, s eszeveszettül gesztikulált. – Most jöhetnék azzal, hogy „én megmondtam"...

– Igen, ezt akkor este is közölted velünk – vágott szavába Jin, érzelmeket véletlenül sem tükröző arccal, bár a mondat végén kissé felkunkorodott a szája széle. Ő valóban élvezte a helyzetet, s jót derült rajtunk valahol mélyen magában.

– De ő nem hallotta! – mutatott rám felháborodottan. A srácok már alig bírták visszatartani a nevetésüket, de mentségükre szóljon, hogy kívülről valóban komikusnak hatott a helyzet. – És semmi nem változtat azon a tényen, hogy megöleltem őt – húzódott össze, s szabad szemmel is látni lehetett, hogy beleborzong a gerincén végigfutó kellemetlen ingerbe, melyet a visszaemlékezés keltett benne.

– Aigo, aigo! Mintha ő lenne az első lány, akihez hozzáértél! – veregette meg a vállát Hoseok nevetve, ahogy visszahuppant mellé. Jungkook csak duzzogva karba fonta a kezeit, s puffogott valami érthetetlen halandzsát az orra alatt.

– Még mindig haragszol rám? – léptem közelebb szomorú arccal, de már gonosz terveket szövögettem a fejemben. Tudtam, hogy már nem haragszik rám. Megismertem annyira, hogy felismerjem a műhisztijét... Már nem neheztelt rám, de így akarta a tudtomra adni, hogy korábban igenis dühös volt, amit teljesen megértettem.

– Igen.

– Biztos? – ültem le mellé, de ő félrehúzódott. Reakcióján, nem tehettünk mást, egyszerűen összemosolyogtunk a másik oldalán ülő Hoseokkal.

– Teljesen – fordította el még a fejét is, mire én kapva kaptam az alkalmon, s szorosan magamhoz öleltem. – Yah, mit csinálsz? – hadonászott kétségbeesetten, de nem eresztettem. – Engedj el!

– Nem, amíg meg nem bocsátasz! – nevettem, s minden erőmmel azon voltam, hogy ne szabadulhasson. Még erőlködött egy darabig, de hamar megjelent az arcán az a pajkos kis mosoly, amiről híres volt, s feladva a küzdelmet, hagyta, hogy öleljem még egy darabig.

– Belehaltál? – veregette vállon Namjoon, áthajolva az asztalon.

– Nem – rázta fejét, majd komoly ábrázattal felém fordult. – Akkor ezért sírtál az étteremben egyedül? Hobeom kérte, hogy ne mondd el?

– Igen is meg nem is – válaszoltam kisebb hatásszünet után sóhajtva. Nem akartam mindent az orrukra kötni. Talán jobb lett volna közölni velük a menedzser felajánlását is, de én csak élvezni akartam a társaságukat, amíg csak lehetett... mindenféle bonyodalom nélkül.

– Te sokat sírsz, nem igaz? – szólalt meg Yoongi, halvány mosollyal az arcán, egy újabb falat húst a szájába tömve. Most gúnyolódna rajtam?

– Mégiscsak lány – helyeselt Jungkook elgondolkodva, mire nevetve a vállába bokszoltam.

– Yah! Még mindig idősebb vagyok – néztem rá morcosan.

– Hah! Még te beszélsz? – mutatott rám Suga a pálcikáival. – Akkor prédikálj, ha te is tiszteled majd az idősebbeket!

– Én tisztelem az idősebbeket – billentettem oldalra a fejem, ártatlanul pillantva a fiúra. – Miért, te idősebb vagy nálam? – mosolyogtam rá pimaszul, kissé előre hajolva az asztal fölött.

– Szemtelen! – pöckölte meg a homlokom dühösen. Fájóan felkiáltottam, s a bizsergő ponthoz kaptam a kezem. Gyilkosan szemeztünk egymással, de a ráncok lassan elsimultak, s mindketten nevetésben törtünk ki... a fiúk pedig hamarosan csatlakoztak hozzánk, vidámsággal megtöltve az apró helyiséget.

Minden olyan lett, mint azelőtt. Együtt nevettünk, hülyéskedtünk... egyszerűen élveztük a szabad perceinket. Vidáman meséltem el Annanak és Seominnek a fejleményeket, sőt még a bátyámmal is sikerült beszélnem, ami hatalmas energialökettel látott el a hátralévő időre. Mintha kicseréltek volna... Olyan sokat nevettem, hogy ha összehasonlítanám az elmúlt hat évvel, az még a negyedét sem közelítené meg ennek. Régóta először felhőtlenül boldognak éreztem magam. A hátralévő napokban minden gond elkerült, a nap is mosolygott rám, s érezte, hogy ezt a hetet örökre emlékezetessé kell tennie számomra.

Az idő – mint általában – jó társaságban gyorsan telik, s ez igaz volt a turné utolsó hetére is. Két koncerten, rengeteg interjún és egy hatalmas városnézésen túllendülve elérkezett az utolsó nap, amit felfogni sem akartam.

– De a gépünk ugyanarról a repülőtérről indul majd, nem? – érdeklődött Jungkook előre hajolva a hátsó ülésről, amint a szállodába tartottunk az utolsó éttermes vacsoránk után.

– Igen – válaszoltam tömören két ásítás között.

– Hagyd már abba! Tudod, hogy az ásítás – szakította félbe Hoseok mondandóját egy, a szájából előtörő hatalmas ásítás – ragadós – fejezte be a mondatot nyammogva, majd inkább elfordult tőlem, nehogy lássa a következőt is.

– Jó lesz újra otthon aludni – nyújtózkodott Jimin mellettem, mire mindenki eleresztett egy beleegyezésnek csúfolt nyögést.

– Itt is vagyunk! – szólalt meg a sofőr, aki jelen esetben az egyik kameraman volt.

– Köszönjük! – hangzott egyszerre mindenki szájából, majd szépen lassan kiszállingóztunk a furgonból.

– Hát, akkor mindenkinek jó éjszakát! – mosolyogtam a fiúkra, majd elindultam befelé. A testem minden egyes porcikája könyörgött egy zuhanyért és az ágyért, s csak ez vitte tovább fáradt lábaimat a nagy üvegajtó felé.

– Várj, El! – ragadta meg a karom Namjoon, mire bágyadt tekintettel, mégis kérdőn fordultam meg tengelyem körül. – Holnap lehet, nem lesz esélyünk elbúcsúzni... szóval – rántott magához, szorosan körém fonva a karjait –, vigyázz magadra, kislány!

– Te is! – öleltem vissza, felocsúdva a meglepetésből.

– Jobb, ha most köszönsz el mindenkitől – eresztett el, s megajándékozott a legaranyosabb mosolyával.

– Rendben! – bólintottam, s odaléptem Jinhez, egy hatalmas, szoros ölelésbe invitálva. – Köszönök mindent! – súgtam a fülébe.

– Bármikor, Elisabeth! – emelt el kissé a talajról, majd mikor eleresztett, megpaskolta a fejem. Abban a pillanatban, a piros arcommal karöltve, valóban úgy éreztem magam, mint egy kiskutya. Ha lett volna farkam, talán még azt is csóváltam volna. Lehet Namjoon nem is tévedett akkorát azzal a hasonlattal?

– Hobi! – ugrottam a következő „áldozatom" nyakába, aki nevetve tűrte a cselekedetemet, s annak ellenére, hogy iszonyatosan fáradt volt, egyszer megpördített maga körül. – Aztán Annaval hajrá, nehogy feladd nekem! – suttogtam a fülébe, majd nyomtam egy apró puszit az arcára.

– Rendben – vigyorgott, majd letéve a földre összeborzolta a hajam. – Sok szerencsét, kicsi dongsaeng!

– Jimin? – fordultam a mellettem álló fiú felé, aki zavarában pulcsija ujjába bugyolálta kezeit. – Gyere ide! – vontam magamhoz, s kis idő után ő is viszonozta az ölelésemet.

– Remélem, egyszer majd megbocsátasz nekem! – motyogta. Eleresztettem őt, s egy biztató mosoly kíséretében bólintottam egyet. Én is remélem...

– Most én! – ugrott a hátamra Taehyung, de felismerve erőm csekély mivoltát, hamar lemászott rólam, s magához ölelt. – Eszméletlenül fogsz hiányozni. Tudod a számom, minden SNS elérhetőségemet, szóval kötelező jelleggel be kell számolnod mindenről – dülöngélt velem jobbra-balra, az én arcomra pedig levakarhatatlanul ráragadt egy bugyuta vigyor, s csak hümmögtem minden kijelentésére. – Nem tudom, hogy fogom kibírni azt az egy hónapot! – sóhajtott kelletlenül. – Tudod milyen...

– Egy hónap? – kiáltotta el magát mindenki. Még Jungkooknak is kipattantak a szemei, pedig épp csak annyira volt magánál, hogy álltó helyében ne aludjon el.

– Tae! – ugrottam ki dühösen karjai közül, és megcsaptam a vállát.

– Most mi van? – futott el előlem Jin háta mögé, én pedig egyenesen villámokat szórtam a szememmel, hátha kilyukasztom valamilyen testrészét.

– Megígérted!

– Azt gondoltad, elmész anélkül, hogy elmondanád nekik? – lépett elő, összekaparva a bátorságát. – Butus! – csapott gyengéden fejemre a tenyere élével. – Nem volt elég lecke ez a fiú-lányos dolog? – fonta karba a kezeit, s felhúzott szemöldökkel méregetett. Már megint az a furcsa érzés kerített hatalmába... bűntudatom lett, és elszégyelltem magam.

– Igazad van! – sóhajtottam. – De akkor sem így kellett volna! – fújtam fel durcása az arcom. Ő is így tett, s dühösen szemeztünk egymással.

– Az isten szerelmére, valaki mondja már el, miről van szó! – fakadt ki Namjoon közénk állva, kissé hátrébb lökve mind a kettőnket.

– Ez a kis aranyos – kerülte meg V a leadert –, egy hónap múlva a Big Hit gyakornokaként fog szorgoskodni – karolta át büszkén a vállamat.

– Hogy micsoda? – ámultak el mind, majd az ezt követő néma csend mellett csak V érdekes hahotázása volt hallható.

– Ezt mégis mikor, hogyan és miért? – fogta két tenyere közé arcomat Hoseok, s tekintete értetlenül cikázott két íriszem között. Nagyot sóhajtva hámoztam le minden szükségtelen kezet magamról, s távolabb lépve a fiúktól, jelentőségteljes arcot öltöttem magamra.

– A korábbi főnököm adott egy lemezt Hobeom-shinek, aki meghallgatta a rajta lévő dalaimat. Tetszettek neki a dalok is, a hangom is... azt mondta, „jó alapanyag" lennék. Elküldte őket Bang Shi Hyuknak is, aki szintén szimpatizált Hobeom ötletével, miszerint lehetnék gyakornok az ügynökségnél. Felajánlottak egy soron kívüli meghallgatást, én pedig elfogadtam – hadartam el, hogy minél hamarabb letudhassam a dolgot.

– Miért? – hangzott el az egyetlen kérdés... Yoongi szájából.

– Bár messzire kell költöznöm a családomtól, de olyan lehetőségem adódott, mint eddig még soha, pedig több kiadó is hallotta már a dalaimat otthon. Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy megmutassam a világnak a zenémet – hajtottam le a fejem. – De azt hiszem, nektek ezt nem kell magyaráznom – sandítottam fel rájuk, s azonnal Namjoon bólogató fejével találkoztam össze.

– Már mindent értek. Gratulálok! Ez egy remek lehetőség! – paskolta meg a fejem a leader, mire felvillanyozódtam.

– Igen, köszönöm! – bólogattam hevesen.

– Eszméletlen szerencsés vagy, tudod-e! – csípte meg az arcom Hobi. – Legtöbbünknek elég kemény munka volt bekerülni.

– Én is keményen fogok dolgozni, hogy bebizonyítsam, igenis ott a helyem – néztem rá elszántan.

– Ez a beszéd, kicsi dongsaeng! – vont magához egy gyors ölelésre, s a társaság többi tagja is kedves mosolyokkal bombázott... egy fiút kivéve.

– Nem tudom, a kimerítő edzéseket bírni fogod-e azokkal a satnya lábakkal, ha bekerülsz – gúnyolódott Yoongi, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

– Ha te bírtad, nekem is menni fog – néztem vissza rá szúrósan, majd vigyorogva őt is megöleltem. – Tudom, hogy valahol mélyen te is kedves vagy – súgtam a fülébe.

– Yah! – tolt el magától idegesen, de a sötétben is láttam a halvány pírt az arcán. – Mi az, hogy valahol mélyen? Én kedves vagyok azzal, aki megérdemli – pöckölte meg szokásához híven a homlokomat. – Törpe...

– Igen, igen persze! – dörzsöltem kuncogva a fájó pontot, majd az utolsó fiúhoz léptem.

– Szóval az volt az a fekete tok, amit a pólód alá rejtettél – billentette oldalra a fejét Jungkook.

– Te láttad? – hűltem el egy pillanatra.

– Már hogyne láttam volna? – nevetett. – Melletted álltam, mikor eldugtad!

– Aigo! Már mindegy is! Gyere! – szorítottam magamhoz. – Te vagy az egyetlen dongsaengem – paskoltam meg a hátát, majd eleresztettem. – Jövőre már nagykorú leszel, igaz? Ígérd meg, hogy velem is iszol egy sojut! – kacsintottam, mire kissé szégyenlősen elmosolyodott.

– Megbeszéltük!

Mindenkitől újra elbúcsúztam, s már nem is gondoltam bele, milyen könnyen ment minden, mert csak a magam korholásába ment volna át az egész. Miért nem mondtam el hamarabb? Miért vagyok ennyire bizalmatlan? Miért vagyok ilyen hülye? – és hasonlók.

A hosszúra nyúlt elköszönés után felvánszorogtam a szobámba, majd egy forró zuhanyt követően az ágyba vetettem magam. Még mindig nem akartam felfogni, hogy vége a turnénak, s így, hogy a fiúk is tudomást szereztek a gyakornokosságom lehetőségéről, már szabadon gondoltam bele az egészbe. Milyenek lesznek az órák? Kedvesek lesznek a tanárok? És a többi gyakornok?

Alig aludtam valamit az idegességtől és a képzelgésektől, s már el is jött a reggel, s készülődhettem is, hogy időben a reptérre érjek. Mivel Seominnel egy szobában voltunk, reggel tőle is könnyes búcsút vettem – bár vele az egész hét egy hosszú elköszönésnek bizonyult –, majd hátamra vetve a hátizsákomat és megragadva a bőröndömet, izgatottan indultam neki hosszúnak bizonyuló hazavezető útnak.