~ El ~

– Szia, kislány!

– Anna, de jó hallani most! – sóhajtottam megkönnyebbülten, ahogy felcsendült a lány hangja. A német szavak pedig kifejezetten simogatták a fülem.

– El, téged is jó hallani – gügyögött. – Merre jársz? Mi jót csinálsz? – kérdezte nevetgélve, áttérve a koreai nyelvre, hogy gyakorolhasson.

Felhőtlen jókedvéből rám is ragadt egy kevéske, így már nem éreztem olyan szörnyen magam. Bár meg kell hagyni, hogy igen kellemes látvány tárult elém, így Anna hangján kívül maga a környezet is pozitív energiával töltött fel. Ahogy végignéztem a zöldben pompázó szomszédos parton, a vízen ringatózó hajókon és a víztükör felületén meg-megtörő fénysugarakon, valahogy melegség töltött el, a rossz hangulatom ellenére is.

– Stockholmban ülök a parton és köveket dobálok a tengerbe – narráltam pillanatnyi cselekedetemet. – Vagy folyóba? De lehet, hogy ez egy öböl – gondolkodtam el szórakozottan.

– Mi a francnak? Nincs jobb dolgod? – támadott le azonnal, félredobva minden korábbi kedvességét. Ezt a hihetetlen nyíltságot és „leszarom az egész világot" hozzáállást szerettem benne a legjobban. Kicsit sem érdekelte, ha más faragatlannak, esetleg bunkónak tartotta. Olyan volt, amilyen, s számomra ez rendben is volt.

– Éppenséggel nincs – hajítottam a vízbe egy újabb kavicsot. – Elmondtam a fiúknak – halkultam el, s a tőlem távol eső stégen szórakozó srácok felé sandítottam. – Mindent – tettem hozzá, dühösen a földbe markolva.

– Ó, ezek szerint nem úgy fogadták, ahogy vártad – konstatálta szomorú hangon.

– Aish! – kiáltottam el magam, felpattanva a szikláról. – Nem is tudom, mit vártam – morogtam. – Namjoon időt kért. Nem mintha oda mernék menni hozzájuk... azt hiszem – sétáltam távolabb a víztől, majd összeszedve a cipőimet az egyik padhoz vezetett utam.

– Tudod, nem értem, miért nekem kell állandóan életkedvet verni beléd – sóhajtott, s tisztán láttam magam előtt megjátszott gondterhelt arcát, s a mozdulatsort, ahogy karba font kezekkel csóválja a fejét. Tipikus Anna... – Szedd össze magad! Lassan tizenkilenc éves vagy, de közel sem viselkedsz a korodhoz méltóan.

– Bagoly mondja – motyogtam gúnyosan, miközben a kihangosított készüléket magam mellé helyeztem.

– Tessék? Nem hallottam!

– Igazad van unni! – kiáltottam katonásan, majd folytattam a cipőm bekötését.

– Szerencséd! – puffogott. Tökéletesen hallotta, amit mondtam, s ezzel mindketten tisztában voltunk, de nem vette túlságosan magára. – És mik a mai terveid? – kérdezte, mire csak fáradtan hátradőltem a padon. A hosszú hallgatásomat követően vidáman reagált a gondolataimban sem elhangzottakra. – Ó, igazán? Ez kiváló ötlet! Legközelebb én is csatlakozom! Biztos jó móka...

– Hagyd abba! – vágtam szavába erélyesen.

– Lesz... – fejezte be mondatát. – De kis pimasz lettél! – jegyezte meg gúnyosan, de hangján érezni lehetett, hogy mosolyog. – Értem én, hogy nem vagy a legfényesebb helyzetben, de ha nem teszel semmit, ne várj csodát.

– Oké!

– Egyszer szóba kell állnod velük. Te vagy a tolmács... Szedd össze magad!

– Oké!

– Yah, ne szemtelenkedj! – korholt nevetve.

– Jó, bocsánat! De mondani könnyebb, mint megcsinálni – sóhajtottam felnézve az égre, kezemmel eltakarva a napot. – A madaraknak mennyivel jobb életük van. Nekik nincsenek ilyen problémáik. Csak esznek, alszanak és élik az életüket... szabadok és elrepülhetnek a gondok elől, amikor csak akarnak – vezettem végig tekintetemmel egy csapat sirályt.

– De tudod, ők mindennap a túlélésért küzdenek – emlékeztetett barátnőm a nyilvánvalóra. – Nem akarom lekicsinyíteni az aggályaidat, de azért mégis...

– Értem, értem! Abbahagyom a nyafogást – nevettem. – A saját fejemre hoztam a bajt.

– Aj! Ha panaszkodni akarsz, tudod, hogy nálam két szabad fület is találsz!

– Köszönöm!

– Viszont, most a fülek gazdáját hívja a kötelesség – kacarászott saját megjegyzésén. – Ha gondolod, este is hívhatsz. Szeretnék minél hamarabb jó híreket hallani felőled!

– Rendben! Azt hiszem nekem is mennem kell – kaptam elő a szüntelenül csipogó apró készüléket a zsebemből.

– Ez a csipogód? Iszonyatos hangja van – szörnyülködött. – Én már rég a falhoz vágtam volna...

– Néha én is szívesen tenném – kuncogtam. – A telefonálást illetően a szavadon foglak.

– Legyen úgy! Akkor majd beszélünk! – nevetett.

– Szia! – Amint kinyomtam a mobilom, szusszantam egyet, s összeszedve minden nem létező lelkesedésemet, felugrottam a padról.

Egy különös megfontolásból a fiúk felé indultam, de hamar meggondoltam magam, s mégis inkább a kocsik felé vettem az irányt. A franc fog velük konfrontálódni, ha nem muszáj... Aish, nem hiszem, hogy bármiféle veszekedés lenne a vége, de mindenesetre kellemetlenséget sem akarok... vagyis ennél többet. A csapathoz érve, beugrottam az egyik furgonba, s annak leghátsó végébe vackoltam magam, reménykedve abban, hogy egyik tag sem választja majd pont azt a kocsit.

A rejtőzködés végül addig fajult, hogy csak másnap az interjúnál kerültem a szemük elé, ahol viszont mind teljesen normálisan viselkedtünk. Érezni lehetett némi feszültséget, amit meg is jegyezett az interjúvoltató hölgy, de a fiúk kimentették magukat a „hamarosan vége a turnénak és egyre jobban izgulunk" szöveggel.

Egész Stockholmban-maradásunkat sikerült különösebb „problémák" nélkül átvészelnem, aminek kifejezetten örültem. A fiúk elfoglaltak és fáradtak voltak, így látszatra nem is igen foglalkoztak a ténnyel, hogy amint lehet, elszivárgok a közelükből, s inkább magányosan töltöm szabad perceimet, esetleg kelleténél több munkát vállalok be, hogy lefoglaljam magam.

***

Nagy sóhaj kíséretében léptem fel a repülő fedélzetére, s ülőhelyem felkeresésére indultam. Már csak egy helyszín! Nem igazán tudtam saját érzéseimen kiigazodni. Örülök, hogy nem találkozok velük többet? Miért? Miért érzem megkönnyebbülve magam, ha arra gondolok, egy hét múlva otthon, a saját ágyamban aludhatok? Miért nem vagyok csalódott, esetleg szomorú, hogy elválnak útjaink? Kissé megrázva a sok negatív gondolattól már fizikailag fájó fejemet, tovább kerestem helyem a gépen, hol a jegyemre, hol az ülések számára pillantva.

Végül meglelve a keresett számot, feldobtam a hátizsákom a poggyásztartóba, majd a telefonommal a kezemben kényelmesen elhelyezkedtem az ablak mellett. Pár pillanattal később valaki lehuppant mellém, s egy különös hang a fejemben azt súgta, arra kell fordulnom. Ahogy ezt megtettem, nagyot nyelve, szinte abban a minutumban el is kaptam a tekintetem az engem figyelő lányról.

– El – szólított meg halkan Seomin. Valamiféle bűntudatféleség kerített hatalmába, ahogy végigfutottak elmémben az emlékek. Szégyelltem magam... nem mertem a szemébe nézni, így továbbra is az ablakon meredtem kifelé. Figyeltem, ahogy a felhők lassan egyre nagyobbá és sötétebbé válnak. – Sajnálom, nem kellett volna felhoznom a szüleidet – csuklott el a hangja. – Túlreagáltam a dolgot, biztos volt valami oka annak, hogy nem mondtad el az igazat – szipogott. Nem bírtam tovább, fátyolos szemmel felé fordultam, s szorosan magamhoz öleltem.

– Én sajnálom! – fúrtam arcomat a vállába. – Nem bíztam meg benned eléggé, pedig te mindent elmondtál nekem. Kérlek, bocsáss meg! – toltam el magamtól, hogy szemébe nézhessek. Ő is sírt, ahogy csak én.

– Rendben – bólintott –, megbocsájtok, ha te is – nyújtotta felém a kezét, amit azonnal megragadtam és mosolyogva megráztam. – Most olyanok vagyunk, mint két szerencsétlen tinédzser – kacagott fel, ami belőlem is hasonló reakciót váltott ki. Egy újabb ölelést követően mindketten letöröltük a könnyeinket, majd végig beszélgettük az egész utat Helsinkiig. Hiányzott már a társasága... ahogy színt visz az életembe. Miért tartok a fiúktól, ha Seominnel is ilyen könnyen megoldottuk a dolgot?

Újdonsült régi barátommal az oldalamon, nevetgélve szeltük át csomagjainkkal a repülőteret, s azonnal beugrottunk az egyik ránk várakozó furgonba. Hiába szoktam meg korábban a magányt, így, hogy közel felnőtt fejjel – évekkel a szüleim balesete után – újra megtapasztaltam milyen, ha az embernek barátai vannak, hiányoztak minden külön töltött percben. Valahogy felidéződtek bennem azok a pillanatok korábbról, mikor még vidáman nevettem és játszottam a többi gyerekkel együtt tudatlanul... boldogan.

Ahogy Seominnel beszélgettem, ráeszméltem, mennyire megszeretem a fiúkat, s mekkora bűnt követtem el azzal, hogy nem bíztam meg bennük... a barátságunkban eléggé. Akkor, a kocsiban elhatároztam, hogy nem kerülgetem tovább őket... nem is fogok magamtól odamenni, de adok esélyt Namjoonnak, hogy bármikor megtalálhasson, ha úgy gondolja, lejárt az idő, amit kért. Abban a pillanatban, ahogy ez megfogalmazódott bennem, rendkívül gyerekesnek éreztem korábbi tetteimet, s mélyen magamba szálltam. Annanak igaza volt... Hogy fajulhatott eddig a világ?

Így, hogy Seominnel kibékültünk, már semmi akadálya nem volt, hogy egy szobába kerüljünk. Boldogan nyitottunk be a háromszázhatos számmal ellátott ajtón, s azonnal elterültünk a közelebbi ágyon.

– Szóval beszélni fogsz velük? – kérdezte a mellettem fekvő lány, szüntelenül a plafonról lógó csillárt lesve.

– Azt hiszem – bólintottam. – De még mindig tartok ettől az egésztől. Nem igazán akarom bevallani, mekkora hülyeséget csináltam, de nem is akarok úgy elválni tőlük, hogy ne tisztáznám a dolgot. Mi lenne akkor, ha újra találkozunk? Aigo – kócoltam össze a hajam –, bele sem merek gondolni, milyen kellemetlen lenne! – fordultam a hasamra.

– Hagyd már abba! – csapott nevetve a hátamra. – A bolhából is elefántot csinálsz... miért aggódsz ennyire minden kis apróság miatt? – lökött meg, minek hatására legurultam az ágyról, ő pedig nevetésben tört ki.

– Engem is zavar – feküdtem továbbra is a földön –, de nem tudok vele mit csinálni. Ilyen a természetem. Aggódok... sokat – nevettem fel kínomban. – Lehet, orvoshoz kellene mennem, hogy írjon valami nyugtatót – kuncogtam, feltápászkodva az ágyra.

– Valóban megfontolandó – bólintott komoly arccal Seomin, majd újra elnevette magát. A teret teljesen betöltő kacagását azonban hatalmas ásítás szelte ketté, ami mindkettőnk számára jelzésértékű volt. – Most már tegyük el magunkat holnapra. Hosszú hetünk lesz... az utolsó – figyelmeztetett felhúzott szemöldökkel, majd a fürdőbe csoszogva lefekvéshez kezdett készülődni. Még milyen hosszú...