~ Jungkook ~

– Ideje visszamenni a szállásra – nézett a telefonjára Sejin hyung.

– Valaki szólhatna El...

– Majd én! – pattantam fel, Hobeom hyung szavába vágva. Szinte velem együtt, de mégis utánam, Jin és Jimin is felugrott. Meg sem várva a reakciójukat, elindultam a terasz felé. Magam sem tudom, miért akartam én menni. Talán össze voltam zavarodva a fiúk múltkori beszélgetése miatt. Tudni akartam, mi zajlik pontosan a hátunk mögött.

A teraszra érve, azonnal felismertem Elt, aki az asztal lapjával szemezett kitartóan. Ahogy lassan közelebb lépdeltem, megpillantottam egy fekete CD-tokot. Ez lenne az emlegetett CD? Mi lehet rajta?

– Lassan indulunk – szólaltam meg lágyan, ahogy mellé értem.

– Per.. persze! – vicsorgott rám, s gepárdot megszégyenítő gyorsasággal rejtette a tokot a pólója alá. Ennyire nem akarja, hogy tudjam? Egyre kíváncsibb leszek... Mintha nem is láttam volna az igen feltűnő cselekedetet, néztem tovább mereven, mikor észrevettem felpuffadt, könnyáztatta szemeit.

– De hisz te sírsz! – tátottam el a szám, s kihúzva a mellette lévő széket, leültem.

– Mi? – kapott arcához, s végigsimítva nedves bőrén, egy apró sóhajjal konstatálta, valóban igazam van.

– Mi történt? Minden rendben? – simultam egyre jobban az asztalra, hogy lesütött szemeibe nézhessek.

– Semmi említésre méltó – pattant fel a székről, s a bejárat felé indult. Ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne.

– Megbántott? – ragadtam meg a csuklóját. – Néha elég nyers tud lenni, de csak ösztönözni akar – mosolyodtam el, mikor hátrapillantott.

– Dehogy bántott! – nevetett fel. – Csak kicsit meglepett – törölte ki az utolsó cseppeket a szeméből felém fordulva.

– Nekem elmondhatod – szorítottam a fogásomon. Mi volt az, ami így kikészítette? – Könnyebb a teher, ha több váll cipeli – rántottam egyet karján, s gyengéden magamhoz öleltem. Nem tudom, ki lepődhetett meg jobban a tettemen, én vagy ő... mindenesetre úgy éreztem, abban a pillanatban erre volt szüksége.

~ El ~

Az ölelésétől kicsit megilletődtem. Tőle nem számítottam ilyesmire... Viszont a testéből áradó kellemes meleg nagyon jól esett. Kezeimet lassan hátára csúsztatva szorítottam magamhoz. Vajon a fiúk mit szólnának ahhoz, ha egy cégénél dolgoznánk? Örülnének, ha én is idol lennék? Én örülnék neki? Biztos ez a legjobb nekem? Elfogadom vagy sem... Nincs több út? Egyáltalán megtehetem, hogy visszautasítok egy ilyen biztos ajánlatot? És egyébként is... a fiúk majd csak akkor tudják meg rólam az igazat, mikor ledebütálok egy lánybandával? Nem! Ez nem lenne helyénvaló... Miért kell továbbra is titkolóznom? Miért voltam olyan hülye, hogy hazudtam az elején?

A gondolataimban dúló vihart a fiút körbelengő kellemes, nem túl édes epres illat hamar lecsillapította. Mint Jinnél...

– Köszönöm! – távolodtam el egy apró mosollyal az arcomon... és mintha egy kicsit zavarba jöttem volna.

– Menjünk – köhintett egyet, majd elindult be az épületbe.

– Egész jól tudsz vigasztalni – nevettem, ahogy utolértem.

– Jin hyung mindig tudja, mikor kell bevetnie az ölelést – kuncogott a tarkójára simítva. – Én is próbálkozom – húzta széles vigyorra a száját.

Végigmérve a fiú vonásait, kétségem sem volt afelől, hogy szerencsés lesz az a lány, akibe ez a játékos és odaadó srác beleszeret... Bár belegondolva, bármelyik lány szerencsés lesz, akibe a hét fiú egyike beleszeret. Kivéve Suga és Jimin...

A vörös, gonosz manó teljesen kihasználja, hogy tehetetlen vagyok... Suga, a kicsit magasabb, szőke kobold pedig ki tudja, miért nem szimpatizál velem. Rengeteget mosolyog, de ha én is ott vagyok, csak rontom a levegőt... Tudtommal nem adtam rá okot, hogy így viselkedjen! A turné alatt többször is megkérdeztem, mi baja velem, de vagy elengedte a füle mellett, vagy benyögte, hogy „nincs itt az ideje"... A francba is! Miért halassza a dolgot?

– El! Yah! – tapsolt egyet valaki az arcom előtt.

– Noona! – kaptam a szívemhez ijedtemben, amint megpillantottam Seomin dühös arcát.

– Na végre! – forgatta meg a szemeit. – Megérkeztünk – mutatott körbe a szobában.

– Mi?

– Igen – dobálta le a lábáról a cipőit. – Mint valami holdkóros, ténferegtél. Szerintem még csak nem is pislogtál – hámozta le magáról a ruhát is.

– Elvesztem a gondolataimban – ugrottam egy hátast az ágyamba.

– Legközelebb ne tedd! – sóhajtott. – Nem fogok még egyszer a vakvezető kutyád lenni. Úgy kellett vezetgetni, hogy nem menj neki mindennek. Én szabadon akartalak engedni, hátha magadhoz térsz, ha lefejelsz egy oszlopot, de a többség nem díjazta a dolgot – magyarázta panaszosan. – Mi a fenét mondott Hobeom oppa?

– „Nincs itt az ideje" – ismételtem a leghamarabb eszembe jutó mondatot.

– Ezt mondta? Minek? – értetlenkedett.

– Nem. Ne... nem mondhatom el – fordítottam neki hátat, magamhoz ölelve a párnámat.

– Hát jó – húzta kelletlenül a magánhangzókat, majd leoltotta a lámpát. – Pedig nekem bármit elmondhatsz – suttogta.

– Sajnálom – motyogtam magam elé olyan halkan, hogy még is alig hallottam. Sajnálom, hogy titkolózom és hazudok neked!

~ J-Hope ~

– Végre újra német földön vagyunk – vett egy mély levegőt El, ahogy kiértünk a berlini reptérről. Egy éppen elhaladó autó kipufogófüstjétől azonban rögtön köhögésben tört ki, mire mind felnevettünk.

– Igazán mesébe illő pillanat – karoltam át a vállát.

– Nagyon vicces, hyung! – lökte le a kezem morogva.

– Ugyan kicsi dongsaeng! A szerencse mulandó – huppantam be mellé a kocsiba.

– Milyen szerencse? – nézett rám kérdőn.

– Az, amelynek köszönhetően találkoztál velem – vigyorodtam el, mire mindenki elkezdett hurrogni. – Miért? Most mi van? – pillantottam körbe felháborodottan.

– Aki veled összefut, az inkább szerencsétlen – szólalt meg Yoongi mögülem, s éreztem a gúnyos mosolyát. Harc? Hát legyen!

– Aki meg veled, annak meg rögtön elmegy a kedve az élettől – fordultam hátra, hogy szembenézzek vele. A korábbi érzésem nem csalt. Az a mosoly ott ült az arcán, s egyre szélesebb lett.

– Én lega...

– Megérkeztünk! – kiáltotta el magát Rapmon, félbeszakítva hyungot.

– Jó lesz legközelebbre – vont vállat a szőkeség. Aigo! Most olyan kíváncsi lettem.

– Egy szobában leszünk! – ugrott TaeTae a nyakamba, ahogy megpillantotta, hogy ugyanolyan színű pálcikát húztunk. Sors, most jól döntöttél!

Boldogan caplattunk fel a harmadikra pillanatnyi és mindenkori szobatársammal. Egyébként szeretek Yoongival egy szobán osztozni, mert csendes és tudok mellette pihenni, de most kifejezetten örülök, hogy nem vele kerültem össze.

– Daebak! – dobtam el az összes cuccom, s a hatalmas ablakhoz szaladtam. – Gyönyörű! – csodáltam az elém táruló várost, melyet a lemenő nap aranyra és narancsra színezett.

– El és Seomin a szomszédjaink – robbant be V, majdnem hanyatt esve a táskáimban.

– Seomin bent van? – kérdeztem izgatottan. Azt hiszem, ideje beszélnem Ellel.

– Nincs – válaszolt szinte kérdezve, gyanús vigyoromat szemlélve. – Miért?

– Ó... megvicceljük a kicsi dongsaenget – dörzsöltem össze a tenyerem, egy ördögi kacajt hallatva.