~ El ~

Az izgalomtól alig aludtam éjszaka, s csak az ébresztőm csengését vártam, de az óra sehogy sem akarta megütni a négyet. Végül, feladva a várakozást, ledobtam magamról a takarót, s úgy bámultam még tovább a plafont. Rég jártam már külföldön. Nagyon izgatott vagyok.

Vigyorral az arcomon pattantam ki az ágyból, majd a fürdőbe szaladtam. Megmosakodtam, fogat mostam, felöltöztem, majd elpakoltam a még kint maradt dolgokat. Megigazítottam a hajam, majd öltözékem megkoronázásaként felhúztam a fejemre egy beanie-t. Magamra aggattam még pár bőrkarkötőt, és az ujjamra húztam azt az ezüstös gyűrűt, amit még a stylist adott. Ha már nem kérte vissza, akkor használom. Elégedetten néztem végig magamon a tükörben. Igazán helyes vagyok!

Önimádatomat az ébresztőm szakította félbe, amit rögtön ki is nyomtam. A zsebembe csúsztatva a telefonom rendbe raktam az ágyam, majd egy bugyuta vigyorral az arcomon mértem végig a rendezett, tiszta szobámon, s jólesően elterültem a földön. És most mit kezdjek magammal? Karjaimat fejem alá helyeztem, s a plafont bámulva felidéztem az elmúlt pár napot. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt, így összebarátkoztam velük. Egy nyílt, életvidám társaság. Mellettük nem ismerek magamra! Rég nem voltam ilyen... boldog. Igen, boldog! Ráadásul még egy barátnőm is lett. Csukott szemeim a felismeréstől hirtelen kipattantak, arcomból kifutott a vér.

– El sem köszöntem Annatól – ültem fel a homlokomhoz csapva. Faliórámra pillantottam, mely nem akart segíteni a helyzetemen. Negyed öt. Ilyenkor nem hívhatom fel. Istenem! Mit hallgathatok majd...

Feltápászkodtam a földről, majd magamhoz véve a hátizsákom és a bőröndöm, lassan elindultam lefelé. Lenatól és Sotól már előző este elbúcsúztam, így próbáltam óvatos lenni, nehogy felkeltsem őket. Nagy nehezen leértem, s a bejárati ajtóhoz készítettem a táskáimat. A konyhába sétálva találkoztam Eddel, aki kómás fejjel az asztalnál ülve a kávéját szürcsölgette.

– Jó reggelt! – ásított.

– Neked is – nyomtam egy puszit a feje tetejére, s magamnak is öntöttem kávét, a kedvenc maciarccal díszített hatalmas bögrémbe.

– Mi ez a jókedv? – pislogott meglepetten. – Reggel van, tudsz róla? Morcosnak kellene lenned. Kócos hajjal, gyűrött pizsamában, arcodra száradt nyállal... tudod, mint minden reggel – nevetett. Rettentően vicces kijelentését egy szemforgatással díjaztam, majd leültem mellé. Mostanában nem is keltem így...

– Izgatott vagyok – hörpintettem bele a kávémba.

– Idd meg gyorsan és induljunk – tette üres csészéjét mosolyogva a mosogatóba, majd távozott. Meghúztam a bögrém, majd az utolsó cseppet is kifacsarva belőle, a többi szennyes edény mellé helyeztem. Ed már kivitte a bőröndöm, mire a bejárathoz értem. Felkaptam a kedvenc kopott Nike cipőmet, majd a táskám félvállra dobva kiszaladtam a kocsihoz, ami már készenlétben csak rám várt.

Mondhatni tökéletes időzítéssel érkeztünk meg, mivel a srácok a staff kíséretében épp utánunk értek be a repülőtérre. Egy magas, szemüveges férfi lépett oda hozzám.

– Te vagy El, igaz? – Kérdésére csak egy bólintással feleltem. – Kim Sejin vagyok, a BTS menedzsere – hajolt meg. Viszonoztam a gesztust, de kicsit zavart voltam, amit nem tudtam leplezni.

– Nem Song Hobeom-shi a menedzserük? – pillantottam fel az igen magas úriemberre.

– De – nevetett. – Mindketten azok vagyunk. Viszont, ami fontosabb. Itt a jegyed – nyújtotta felém a lapocskát. – Add le a cuccodat, és amint lehet, szállj fel. Ne maradj le! – utasított, majd egy apró biccentés után távozott is, mert közben a korai időpont ellenére fotósok rohamozták meg a banda tagjait.

– Eljött az idő – néztem a bátyámra.

– Amíg lehet, veled maradok – kezdte húzni a bőröndöm. Jó kistestvérként csendben követtem.

Megtörtént a csomagleadás, átvizsgálás... a szokásos dolgok, majd mikor valóban eljött a beszállás ideje...

– Vigyázz magadra, egyél rendesen és ne hajszold túl magad! – ölelt meg Ed.

– Már megint „azt" csinálod – utaltam nevetve az atyáskodásra, arcomat erősen a mellkasába nyomva. – Hiányozni fogsz!

– Te is nekem – szorított rajtam egy utolsót majd elengedett. – Még mindig meggondolhatod magad – nyomott egy puszit a homlokomra.

– Hülye! – húztam le a nyakkendőjénél fogva, s én is megpusziltam.

– Nem mondom, hogy hívjál minden nap, de hívjál minden nap – vakargatta a fejét.

– Persze, persze! – forgattam a szemeim mosolyogva.

– Ne legyél már ilyen! – húzta az arcomba a sapkámat. Kuncogva igazgattam vissza helyére, majd egy utolsó ölelés erejéig hozzábújva, elköszöntem tőle, és integetve szaladtam a beszállítás helyére. Tényleg nagyon fog hiányozni.

Kicsivel több, mint egy órával a reptérre érkezés után már a repülőn ülve vártam az indulásra. Egy szimpatikus staffos lány ült mellettem, a banda pedig pár üléssel mögöttünk a túloldalon foglalt helyet.

– Szia! – fordult felém a lány.

– Szia!

– Te vagy az a különleges tolmács, igaz? – Félve ugyan, de bólintottam. Különleges? – Elég protekciós módon kerültél be – nevetett. Áh, már értem! – Remélem, jól kijövünk majd! Seomin vagyok. Sminkes – mosolygott.

– El – viszonoztam kedves gesztusát.

– A srácok mind olyan helyesek, nem igaz? – dőlt hátra, sóhajtva egyet. Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Elég... közvetlen. – Tudom, nehéz közülük választani, de szerinted ki a leghelyesebb? – fordult újra felém csillogó szemekkel. Mi?

– Seomin-shi, nem hi...

– Szólíts csak unninak! – fogta meg a kezem. Unni? Most akkor ő meg lánynak néz? Miért ilyen bonyolult ez? Gondolatban már legalább kilencféle módon vetettem véget az életemnek, hogy ha netán macska lennék, se ússzam meg.

– Seomin-shi! Azt hiszem, valamit eltévesztettél – mosolyodtam el. Aish! Hazudnom kellene...

– Idősebb vagy? Nem gondoltam volna – vizsgálta csodálkozva az arcomat. Ez annyira... Aish!

– Nem, nem ezt – nevettem feszülten. – Fi... fiú vagyok – nyögtem ki végül nagy nehezen. A meglepetéstől kicsit összébb húzta magát az ülésben, s csak tátogott.

– Annyira sajnálom! – kezdte tenyerével hűteni kipirult arcát.

– Semmi gond! – legyintettem. – Előfordul.

– Nem! – rázta a fejét. – Tényleg nagyon sajnálom! A hangod ugyan elég mély, és ahogy öltözködsz... De a kisugárzásod valahogy mégis megtévesztett – hadonászott a kezével. – Sajnálom! – kapott a szájához. – Most meg összevissza fecsegek mindenféle hülyeséget – lógatta az orrát. Miért kell ennyire megnehezíteni? Annyira szégyellem magam!– Pedig annyira megörültem, hogy végre van egy hasonló korú lány a csapatban. A többiek mind olyan... érettek – suttogta el a végét. Egy önző féreg vagyok... És valóban, a staff nagy része harminc felett van, többségük közel a negyvenhez. Seomin pedig nem lehet több Jinnél. Így még rosszabb érzés!

– Attól, hogy fiú vagyok, még lehetünk barátok – hajtottam le a fejem, az ölemben heverő kezeimet nézve.

– Egy fiúval nem olyan barátkozni, mint egy lánnyal. És... neked amúgy is ott vannak a srácok. Fiúkkal egyébként sem tudok olyan könnyen beszélgetni – simította füle mögé arcába hulló tincseit.

– De hisz most is beszélgetünk, nem? – kuncogtam el magam.

– Nem úgy értem – mosolygott. – Te valahogy más vagy – pillantott fel rám. – A kisugárzásod miatt lehet – gondolkodott el az állát simogatva. Mardos a bűntudat... – Talán elég személyes kérdés, de... Meleg vagy? – súgta a fülembe. Teljesen leblokkoltam. M-mi van? – Ha igen, tudd, hogy én nem ítéllek el – távolodott el egy bátorító mosollyal az arcán. Most mondjam, hogy igen?

– Ne... nem va... vagyok meleg – dadogtam szinte hallhatatlanul. Az ő mosolya csak szélesedett ennek hallatán.

– Akkor máshogy teszem fel a kérdést – súgta újra. – A fiúkhoz vonzódsz? – kuncogta le magát. Most mit válaszoljak? Vagy melegnek leszek titulálva, vagy bevallom, hogy lány vagyok... Csapdába csalt!