~ El ~

Kiérve az épületből, a többiek már vártak minket a megbeszélt helyen.

– Mindenkinek hoztunk egyet – nyújtott felénk Namjoon és Jin tölcsér formájú papírokat.

– Mi ez? – kérdezte furcsállóan Jimin, ahogy elvette az egyiket.

– Pirított mandula – szippantottam bele sajátomba. – Cukorral van karamellizálva. Több fajta ízben lehet kapni. De nem csak mandulát... mogyorót és földimogyorót is – magyaráztam tömören. – Az enyém csilis – ropogtattam jóízűen a magot.

– Az enyém nem – ízlelgette a sajátját a vörös hajú. – Megkóstolhatom? – nézett a tölcséremre, majd rám kiskutyaszemekkel.

– Felesleges így nézned – vettem ki egyet nevetve. – Tessék! – nyújtottam felé a papírtölcsért. Kivett egy darabot és résnyire nyitott ajkain kiöltött nyelve hegyére helyezte. Valamilyen oknál fogva a jelenet magával ragadott, s éreztem, hogy kipirulok.

– Finom – mosolygott elégedetten. Én meg csak álltam, s tekintetem ajkain állapodott meg. Azokon a dús pasztellrózsaszín ajkakon... Aish! Akkor ez hányadik is volt? Hányszor is hozott már zavarba ez az álnok ki manó? Annyira elbambultam, hogy fel sem tűnt, Jimin már nincs mellettem. Anna váltotta fel a helyét. Tényleg el kell felejtenem, mert ez idegeimre fog menni.

– El – csettintgetett a szemem előtt a lány.

– Igen? – ráztam meg a fejem.

– Milyen volt a kiállítás? Jól viselkedtek? – húzta sejtelmes mosolyra a száját.

– Pe... persze – dadogtam. – De el kell mondanom valamit – húztam kicsit távolabb, tök feleslegesen, hiszen rajtunk kívül senki más nem tud németül a társaságból. – A fiúk nem igazán tudják, hogy lány vagyok – vallottam be.

– Ó...

– Nem ilyen reakciót vártam – nevettem.

– Erre nem igazán tudok mit mondani. Furcsálltam, hogy laposabb vagy, mint voltál... már ha ez lehetséges – bámulta a mellkasom, mire odakaptam a kezem. Aucs! Ez igazán őszinte volt. – Meg délelőtt Jungkook kérdése, hogy a barátnőd vagyok-e... – vont vállat – Nem is gyanakszanak?

– Dehogynem! – sóhajtottam. – És egyre fárasztóbb megjátszanom magam.

– Hát akkor valld be – fonta karba a kezeit.

– Nem ilyen egyszerű ez. Még hetekig velük leszek. Félek, ha bevallanám, odalenne a lehetőség, hogy kísérhessem őket a turnén.

– Ne akard, hogy együtt érezzek, mert rohadt' féltékeny vagyok rád, de... segítek neked, amíg tudok – fonta körém karjait. Ölelésétől valahogy megbékélt a lelkem egy pillanatra.

– Köszönöm – szorítottam erősen magamhoz.

– Csak nem mégis van köztetek valami? – lépett mellénk Rapmon természetesen angolul téve fel a kérdést.

– Baráti ölelés! – vágta rá Anna rezzenéstelen arccal.

– Csak vicceltem – nevetett. – Ha gondoljátok, indulhatunk az étterembe.

– Oké! – kiáltotta a lány lelkesen a kisbuszhoz szaladva.

– Azért várj meg minket is – szaladt utána J-Hope.

~ J-Hope ~

Az úton Anna és Jin közé keveredtem, s a lány ennek a ténynek láthatóan nem örült. Az egész szituáció iszonyat kellemetlen volt. Beszélni akartam vele, kérdezni róla... többször meg is próbálkoztam vele, de elég szerencsétlenül jöttek ki az angol szavak a számon. Anna türelmes volt, s kedvesen próbált kisegíteni, de ennek ellenére sem igazán tudtuk áthidalni a nyelvi különbségeket.

Amint megérkeztünk az étterembe, a pincér a foglalt asztalunkhoz vezetett, az étterem hátsó részébe. Körbeültük az asztalt, s szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, de Annaval szembe kerültem. Ahogy a pincér visszajött, elsoroltuk a rendelést. Valamiféle bajor specialitásra esett mindenki választása.

Lassan megérkeztek az ételek, s elkezdtünk falatozni. Mindenki jól szórakozott, beszélgetett, nevetgélt, én pedig fél szememet folyamatosan Annan tartottam. A lány gyermeki csodálattal nézte, ahogy a mellette ülő Jin evett. Indokolatlan féltékenység ragadott magával. Enni is alig ettem, csak az ételt kotorásztam a tányéromon. El néha-néha megbökte a könyökével a lányt, aki ilyenkor hajlandó volt másfelé is nézni. Ahogy többször is végignézett a társaságon, tekintetünk találkozott, de képtelen voltam tartani a szemkontaktust, s rögtön bekapcsolódtam egy éppen folyó beszélgetésbe.

Hirtelen El felpattant az asztaltól, majd meghajolt, s kisétált egy ajtón a helyiség végében.

– Hová ment? – kérdezte Jimin, követve El távolodó alakját.

– Mosdóba – vonta meg vállát Anna, és falatozott tovább, szemét Jinen tartva. Miért zavar ez engem ennyire?

~ El ~

– Nem úgy volt, hogy a mosdóba mész? – lépett mellém Namjoon.

– De, úgy – mosolyodtam el az erkély korlátjára könyökölve.

– Elfáradtál? – helyezkedett el ő is hasonlóképpen mellettem.

– Egy kicsit – bólintottam. – Jól esik most ez a kissé hűvös levegő – hunytam le a pilláim. – Az eső illata – szippantottam magamba a kellemes aromát –, mindig megnyugtat.

– Valóban – csengett hangjában a meglepettség. – De nem is esik. Sőt, egész nap sütött a nap és meleg volt.

– Túlságosan is meleg – helyeseltem. –Vihar előtti csend. A szél hozza magával a közeledő eső illatárját – nyitottam ki a szemem, s a fényáradatban úszó városi látképet csodáltam.

– Néha, mikor a többiek még alszanak, kimegyek az erkélyre, s hagyom, hogy hajnal frissessége átjárja a testem – törte meg a közénk ülő csendet Rapmon, mire felpillantottam rá. A messzibe meredt, s egy mély lélegzetvételt követően, lassan kipréselte tüdejéből a szén-dioxidot. – Hasonlóképp szeretheted az eső illatát, mint én hajnalét – villantotta ki rendezett fogit, s szeme alig látható félholdakká zsugorodtak. Valahogy olyan meghittnek és súlyosnak tűnt a pillanat. Nem akartam tönkretenni azzal, hogy megszólalok. – Néha elgondolkozom azon, miért ezt az életet választottam... miért lettem idol. Jó ez nekem? Mindig is ezt akartam? – kezdte vizslatni a lámpák fényeit komoly tekintettel. – Aztán végignézek a srácokon. Eszembe jut, honnan indultam, s hová jutottam... velük együtt, közös erővel. Végül mindig oda lyukadok ki, hogy „igen, ez vagyok én", „igen, boldog vagyok". Bármilyen nehéz is volt, bármilyen nehéz is most, nem bántam meg. Nem bántam meg soha, és nem is fogom, hogy ezt az életet választottam – nézett rám elszántan. Nem értettem, miért osztotta meg ezt velem. Nem értettem, de meghatott, s melegséggel töltött el. Én is erre vágynék? Szerepelni, zenélni... Igen, hisz mindig is az volt az álmom, hogy előadhassam a dalokat, amiket írtam! – Lassan vissza kellene mennünk – lökte el magát a korláttól egy sóhaj kíséretében, majd a bejárat felé indult.

– Várj! – kaptam el a pólója ujját. – Miért? Miért kértél meg, hogy legyek a tolmácsotok? Miért engem? – tekintetem a padlót fürkészte. Nem mertem a szemeibe nézni.

– Nem volt más választásom – hangzott a rideg válasz, amitől a vér is megfagyott bennem. Döbbenten pislogtam fel rá. Arca nem fejezett ki semmilyen érzelmet. Hirtelen remegni kezdett a válla, s arcára torz kifejezés ült, amit – mint később kiderült – a visszafojtott nevetés eredményezett. – Sajnálom! Elhitted – nevette el magát, mire megkönnyebbültem eresztettem ki az eddig benntartott levegőt.

– Ne viccelődj, hyung! – bokszoltam a vállába.

– Bocsi – törölte ki a vidám könnycseppeket pillái közül. – Ugyan véletlen folytán kerültél hozzánk, de úgy láttam, hogy rövid idő alatt, nagyon jóban lettél a srácokkal – veregette meg a vállam. – Nagy szerencsénk van veled! – kacsintott. – De ideje visszamenni – lépett be az ajtón sietősen, nehogy még egyszer visszarántsam. Szerencse, mi?