A lőtér szokás szerint velünk volt tele. Egy rakatnyi suhanc, lőfegyverekkel, köztük a legújabb lézeres modellekkel. A rendőrségtől szedtük őket, nem is olyan rég. Egyszerűen nevetséges, itt a középsőn mennyire könnyű kijátszani őket. Ray szerint az alsón jobban félnek tőlük az emberek, mint itt. Ki tudja igaz-e.

Becéloztam a hologram fejét, fél kilométer, közepes mozgási gyorsaság, könnyű falat ezzel az új drágasággal. Igaz lézeres a cucc, de cserébe elvileg sokkal pontosabb is. Ezt eddig alá támasztom. Egy laza kis mozdulat, és el is sült, egy lyukat hagyva a hologramba. Rögtön ki is jelezte: pontos találta.

- Szép - könyökölt a vállamra Sam. - Úgy látom bejön az új kicsike.

- Elképesztően pontos - lelkendeztem. - Ezért jövök eggyel.

- Hát, amikor megláttam annál a szerencsétlennél, tudtam, hogy ez nem hozzá, hanem hozzád való - vont vállat vigyorogva. - De remélem azzal azért tisztába vagy, hogy nem eggyel jössz. Engedem, hogy együtt legyél a húgommal, egy életre le vagy kötelezve nekem.

- Ch - fintorogtam. - Mintha ehhez az engedélyed kéne.

- De még mennyire, hogy kell - vágta rá, mire csak forgattam a szemeim. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, mikor Naida közölte, hogy ha a bátyja ellenezni fogja, Sam szobája előtt fogjuk csinálni. Igazából bevállaltam volna, Sam pedig megölt volna. Talán jobb, hogy végül elfogadott minket.

- Egyébként merre voltál? - érdeklődtem, és felegyenesedtem a lövő állásból.

- Ryut kerestem - sóhajtott. - Hátha látta valaki.

- Oh, még nem került elő? - csodálkoztam. - Ezt tényleg, fura, még azt ígérte segít az esküvő körül, ehhez képes el se jött rá. Azt hittem egy seggfej, de akkor tényleg van vele valami.

- Ja, aggódom - biccentett. - Főleg a mostani miatt.

- Az eltűnéses dolog? - érdeklődtem.

- Ja, egy csomóan nincsenek meg, így hogy körbe kérdezősködtem - mesélte. - Ilyen senkik, tudod. Bűnözök, a szokott díler, egy-egy csapos, kurvák, olyanok, akiket nem nagyon keresnek, vagy akik néha amúgy is felszívódnak.

- Hát ez elég bizarr. Ugye nem gondolod, hogy...?

- De, az a baj, hogy szerintem ő is ilyen - sötétedett el a tekintete. - Előbb beszéltem Barthhal, meg Ayával, és ő azt mondta, tud valakit. Elvileg az egyik régebbi exe, akivel egész jóba van egy informátor. Ha valaki tud valamit, ő fog.

- Értem, ez legalább már valami.

- Nos - kezdte, és itt megengedett magának egy sóhajt. - Igazából azért is jöttem, hogy megkérdezzem, ha arra fordul, segítesz? A banda nagy része már benne van.

- Persze - vágtam rá. - Amúgyis rosszul érzem magam, amiért dühös voltam rá.

- Okés, és nyugi - kacsintott. - Az esküvő amúgy is gáz dolog.

- Csak mert még csajod sincs - vigyorogtam vissza rá.

- Ki mondta, hogy arra van szükségem - mutatott rá.

- Ajaj, mintha valaki rá akarna csábítani, hogy csaljam meg a húgát - röhögtem. - Sajna ez nem fog össze jönni. Becsületes házas ember vagyok.

- Hülye - kuncogott, és ennyibe maradtunk. Akkor még véletlenül sem gondoltunk arra, hogy valami nagyon komolyba tenyereltünk. Mért gondoltuk volna? Rendőrökön szórakoztunk, és magunknak éltünk. Viszont egy látogatás annál az informátornál, és minden megváltozott.

Kísérlet, egyetlen szó, nagy betűkkel az agyunkba égve. Csak álltunk.

- Emberből robot? - értetlenkedett szem.

- Erre mennek - vont vállat a fickó. Fekete cuccok, kissé retrók, mindent tudó, beképzelt arc. Egy informátor arca. - Az emberi test túl gyenge ugye bár, és ott a cyborg megoldás, ami egyre népszerűbb lesz, de ez nekik nem elég. A tökéletes időtlen testek akarják, és maguknak.

- Ez egy hatalmas hülyeség - fintorgott Aya. - A cyborgok tök menők, mi kell még?

- Gondolj bele, nyuszi - mosolyodott el a férfi, és félig átölelte exét. - Az maradnál, aki vagy, csupán egy olyan testben, ami szinte tökéletesen halhatatlan. A cyborgok nem azok. Számukra sok élet meghosszabbítás jár, de amikor az eredeti testük nem bírja tovább, ennyi volt. Amit ők keresnek, amit a kormány keres, az az örök élet, egy nem is olyan elérhetetlen formában.

- De az emberek belehalnak ebbe - vetett ellen dühösen Sam. - Milyen örök élet ez?

- Nos, kísérlet, mint mondtam - vont vállat. - Még nem jöttek rá, hogy is kéne pontosan, legalábbis utolsó információim alapján. Az utolsó alany meghalt, pedig az első ébredésnél már meg voltak az emlékek. De a tudat összeomlott a robottestben. Most a következő alany jön, aki azt hiszem a ti kis barátotok.

- Hát az nem fogjuk hagyni - jelentettem kis mérgesen, és biztos voltam benne, hogy igazam lesz. Tökéletesen, arrogánsan biztos.

A felszínen, azon a fehér, semmitmondó helyen nem lehetett volna semmit találni, ami nem tökéletesen szabályszerű, puccos, és díszes, ami nem azt hirdeti, hogy ez itt a felső tízezer lakhelye. Mi mégis megtaláltuk azt a talán egyetlen fekete foltot rajta.

Egy épület, mintha valami gyár lenne, különleges építési módszerrel. A tetején fehér egyenruhás őrök, kissé több fegyverzettel, mint amit vártál volna. Őszintén nem volt terv, vagy nem valami túlságosan kidolgozott. Tizenöt fegyveres kölyök, egy egész kutató labor ellen.

Megvártuk, míg sötét lesz, itt fent ez tuti ritka pillanat nekik, de hát a nap még az ő kedvükért sem fog folyton itt sütni. Az őrök, főleg számunkra, szinte világítottak azokban a ruhákban. Az én dolgom volt leszedni őket. Könnyű, tiszta célpontok, csak sietnem kellett, mielőtt riadót csapnak. Aztán szimplán bementünk a főajtón a megszerzett kóddal. Egyszerűnek tűnt. Miután Naida ledobta a folyosón álló őrt az egyik késével, ami ugye jóval hangtalanabb volt, mint ha egy fegyverrel tettük volna, kicsit megálltunk.

- Nem tudjuk merre van - sóhajtott Barth, az élünkön. - De valahol itt lesz.

- Szét kell válnunk - kontrázott Sam. - Legalább két felé.

- Egyik fele velem jön - intett Barth. - A másik Sam utnán.

- Hé - került mellém Naida, és adott egy futó puszit az arcomra. - Én megyek Barthékkal, te menj a bátyámmal.

- Nem, nem - csóváltam a fejem. - Te velem maradsz.

- Nekik is kell valaki, aki csendbe le tud szedni valakit - ellenkezett. - Ez te leszel Saméknek, én meg nekik. Tudod, mire mennének nélkülünk - kuncogott.

- Oké - egyeztem bele. - De vigyázz rájuk.

- Vigyázok - bólintott, én pedig még loptam tőle egy utolsó csókot. Sam fintorogva nézte.

- Inkább gyere - mondta.

- Nyugi főnök - vigyorogtam. - Megyek.

Próbáltunk csendbe haladni, de a folyosók végtelennek tűntek. Sehol egy lélek, a dolog egyre gyanúsabb volt. Aztán kiértünk egy nagy kör alakú galériába, ahol leláttunk egyfajta előcsarnokra.

- Itt le kell mennünk - sóhajtott Sam. - A labor lent van.

Az arcok helyeslően bólintottak, majd Sam felém fordult.

- Te menj valahova feljebb, ahol lelátsz arra is - mutatott le. - Fedezz, rossz előérzetem van.

Egy kicsit haboztam, majd bólintottam, és megindultam felfelé. Voltak ellen érzeteim, de tudtam, hogy így lehetek a leghasznosabb. A felmenetel nem volt túl nehéz, az emeletek között egyszerű lift vezetett fel. Volt rajta leolvasó, de nem kért tőlem semmit. Kicsit gyanús, kicsit mázlis, nem tudtam eldönteni, vagy inkább nem akartam.

A folyosókon neonos hologramok hirdették merre járok. Megbeszélő, terasz. Az utóbbi egész jól hangzott. Egy a lentihez hasonló körgallériát találtam, úgy látszik belül az egész épület lyukas, leláttam egész addig a csarnokig. Tökéletes. Felállítottam a fegyvert, és vártam. Aztán láttam őket besétálni oda. Először úgy tűnt minden rendben, de aztán mindenki hamar rájött, ez nem így van.

Katonák sorakoztak fel, velük szembe, sok, fekete ruhás, maszkos katona. Röhejes, milyen későn váltak ki a sötétből. Csak álltak, és fegyvert tartottak a barátaimra. Az élükön egy férfi, nem tudtam megmondani, hogy néz ki, az arcán maszk. Rettentően dobogott a szívem, mégis mit kéne tennem. Az ott túlerő. Meg fognak halni.

A fegyver távcsövén át láttam Sam tágra nyílt szemeit, ő is habozott. Az az alak pedig csak intett egyet, és a katonái már lőttek is.

Nem gondolkodtam, csak lőttem. Egyetlen lövés annak a seggfejnek az arcába, aki irányította őket. És én nem hibázok, telibe találtam. De volt egy kis baj. A fején találtam el, tökéletesen pontosan, de a lézeres lövedéknek nem volt elég ereje. A maszkot ugyan ketté választotta, de neki nem lett baja. Hibáztam, ő pedig már tudta hol vagyok. Egyetlen pillantást vetett rám, azokkal a furcsa narancssárgás szemeivel, aztán fedezékbe húzódott.

Viszont nem állhattam meg, segítenem kellett nekik. Meg fognak halni, láttam, ahogy lőnek rájuk, és nem tudnak hova menni.

Egyesével szedtem le a katonákat. Páran megpróbálták kideríteni merre lehetek, így néha kicsit odébb mentem. Nem éreztem semmit, a fejem zúgott. Nem is volt benne semmi más, csak céloz, lő, céloz, lő. Egyszerű, ehhez legalább értettem.

A dolog akkor lett bonyolultabb, mikor kisebb közelharc alakult ki. Keveredtek, és most már vigyáznom kellett, nehogy lelőjek valakit közülünk. Igazából, sokkal könnyebb volt, mint vártam, szinte élveztem. Láttam Samat, ahogy orrba vág valakit a fegyverrel, majd arcon lövi. Láttam Rayt, akinek csúnyán vérzett a karja, és láttam Ayát, ahogy a földön hever, lőtt sebekkel a mellkasán. Meghalt, biztos voltam benne. De igazából egy valakit kerestem, Naida, merre van ő?

Csak kapkodtam a fejem, mire végre kiszúrtam. Egy fickó elkapta, és ráncigálta. Azonnal lőttem, pedig ha kicsit is vétek, talán őt is eltalálom. Felelőtlenség, de bevállt, Naida pedig elugrott. Tudta, hogy én voltam, biztos voltam benne. Eltűnt a szemem elől, de szerencsére csak hátra felé, a többiek mögé jutott.

Fogytak az emberek, tőlük, de tőlünk is. Túlságosan is. Nem mertem a hullákra nézni.

- Vissza - ordította Sam úgy, hogy még én is meghallottam. - El innen!

A srácok próbáltak hallgatni rá. Futotta, a katonák meg utánuk. Nem tudtam mi történik velük, és ahogy a terem kiürült, fogalmam sem volt mit tegyek. Menekülnöm kellett volna nekem is. Valószínűleg értem is jönnek, ide küldenek pár embert. Összekaptam a fegyvert, és a vállamra raktam. Már indultam volna, mikor utoljára lepillantva észre vettem őt. A férfit. Nem volt rajta maszk. És nem volt egyedül. Egy pillanatra szívem is megállt.

Egy fiú állt mellette, fehér hajú, felemás szemű. Egy eltéveszthetetlen alak, Ryu. Érte jöttünk, érte haltunk meg, és most ott állt. Kábán, furcsa arccal, de ott volt. És mellette a férfi egy fegyvert szorított a fejének.

- Mit szólnál egy alkuhoz? - kérdezte több emeletnyi távolságból bár, de értettem. A korláthoz siettem, és lebámultam rá. Az ujjaim fehéredésig szorították a hideg fémet, ami nem rég még a mesterlövészt támasztotta ki. - Megy feléd két ember, add meg magad nekik, és gyere ide, kis mesterlövész, én pedig nem ölöm meg a barátod.

Sosem éreztem magam olyan tehetetlennek még, mint akkor. Csak álltam, és bámultam a naracssárga szemeibe. Aztán meghallottam a lépteket, a katonák figyelmeztetését, és nem tettem semmit, mikor elszedték a fegyvereim. Hagytam, hogy vezessenek, hogy levezessenek hozzá.

Amíg mentünk, csak úgy kattogott az agyam. Mi lesz ezután? Mi lesz velem? Mi lesz a többiekkel? Mi lesz Ryuval? Hülyeséget csináltunk? Mert nem érte meg, egyértelműen nem érte meg. Ahogy ott haladtam el a katonák, és a barátaim holtteste mellette, ahogy láttam Aya élettelen arcát, azt kívántam, bár soha nem indultunk volna a megmentésére.

- Szóval te szedte volna le az embereim felét onnan? - vonta fel a szemöldökét a férfi, mikor oda értünk, engem pedig térdre nyomtak. - Nem semmi teljesítmény, le vagyok nyűgözve. Ilyen pontosságot még gépektől is meglepő látni.

- Engedje el Ryut - böktem ki. Mást is tudtam volna mondani, a fejéhez vágni, mekkora szörnyeteg, és joga sem lenne az életre azok után, mennyi embert tett el láb alól a kísérletei alatt, valami ostoba, elérhetetlen dolgot kutatva. Mind a képébe vágtam volna, de tudtam, hogy nem segítene. Ő is tudja jól mindezt magától is.

- Tudod - bökött elmélázva az említett felé. - Nem igazán tartom fogva. Ő nem fogoly, ő a siker.

- Mi? - értetlenkedtem, és Ryura emeltem a tekintetem.

Arca, vonásai, akár régen, de volt egy kis baj. Ez egész túl letisztult volt, túl sima és szabályos. Furcsán gyönyörű, de mint egy szobor, és nem mint egy ember. Akkor esett le. Ő nem ember, ő a siker. Ő már robot.

- Sajnálom, Kai - vetett rám egy bocsánat kérő pillantást. - Sosem gondoltam volna, hogy utánam jöttök. Jól esik, de akkor sem mennék el. Megtapasztaltam valami olyat, amire a jövőnek szüksége van.

- Te... - nyögtem hitetlenkedve. Nem tudtam elhinni. Se azt, hogy ő tényleg az, amiről azt hittük lehetetlen, hogy egy olyan teste van, ami sosem fog meghalni, és nem is emberi már, se azt, hogy ezt teszi velünk, elárul minket. Ez nem lehet ő. - Maga manipulálta - jelentettem ki.

- Nos, először is hívj nyugodtan a nevemen, egyszer híres lesz. Victor, Victor professzor - biccentett a férfi. - Másodszor, igen, lett volna rá lehetőségem, de nem kellett élnem vele. Ezekben a testekben az a csodás, hogy képesek vagyunk irányítani őket, megszüntetni bennük a rosszat, nem úgy, mint a cyborg testekben, ami igazából kész zsákutca. De azért nem ítélem el azt a technikát sem, főleg, hogy még szükségem lesz rá. Mint például a te esetedben. Az értékes alanyokkal nem lenne jó kísérletezni.

- Miről beszél...?

- Mint mondtam - mosolyodott el. - A teljesítményed elképesztő volt, és még egy robottól is remek teljesítmény az ilyesmi. Gondolj bele, mit kapnánk attól, ha kereszteznénk a kettőt? Megsúgom, valami fantasztikusat. Már van tapasztalatom az ilyesmibe ne félj. Ők is olyanok voltak, mint te. Ha tudnának rólam mindent, nem lennének olyan hálásak.

A fejemhez nyomta a pisztolyát, a homlokom közepének, majd levándoroltatta a bal szememhez. Nagyot nyeltem, a testem remegni kezdett.

- Ne félj - csóválta a fejét. - Sosem állítottam, hogy jó ember vagyok, de hát ki volt teljes mértékben az, aki elhozta az emberiségnek a fejlődést, és a megújulás fontos folyamatát? A szemed miatt pedig ne aggódj - vetett rám egy kedves mosolyt. - Majd kapsz tőlem egy sokkal jobbat.

Azzal meghúzta a ravaszt.