Csak kapaszkodtam Beccába, szemeim előtt pedig pörögtek az adatok, mintha csak vissza akarnák adni, miként kavarognak bennem az érzelmek. Hogy hagyhattam csak így ott Judalt?

Gyilkossági adatok lekérése. Célszemélyek aktái.

Próbáltam a szemem előtt lévő szövegekre koncentrálni, mert tudtam, hogy semmire se megyek vele, ha pont most vesztem eszem az aggódástól. Judalról van szó, és az az idióta rettentő erős. Még akkor is, ha Ryu elképesztőbb, mint vártam, akkor se lehet baj. Biztosan megoldja. Elvégre mindig megoldja.

Körülöttünk káosz uralkodott. Nem voltak rá jobb szavaim, a középső szint hirtelen csatatérré változott. Azok a lények, Victor robotjai garázdálkodtak mindenfelé. Véletlenszerűen lövöldöztek, vagy épületeket rongáltak, és különféle járműveket térítettek el. Nem voltak sokan, ha kilóméterenként egybe belefutottunk, de egyedül is igen nagy pusztításra voltak képesek. De nem volt időnk mindenkinek segíteni. Először menet közben leszedtem párat, de úgy tűnt ezzel nem fogok sokra menni, így inkább elkezdtem információk után kutatni.

- Találtál valamit? - zökkent ki Becca hangja, ő is idegesnek tűnik. Olyan sebességgel megyünk, hogy már szinte az én szemeim előtt is kezd összemosódni a világ, ezt elérni pedig nagyon nem egyszerű. Már azt sem értem, hogy képes ilyen gyorsaság mellett olyan ügyesen kerülgetni az elénk kerülő akadályokat. De a rendőrséggel dolgunk emiatt nem lesz, az biztos. Van nekik egyéb tennivalója bőven.

- A nyilvánvalót - sóhajtottam. - Olyanok haltak meg a véletlenszerűnek hitt támadásokba, akik az útjába állhattak volna. Emberjogi aktivisták, olyan pénzesek, akik a robotika elleni dolgokat támogatták, meg pár talán tényleg véletlenszerű célpont, valószínűleg hogy azért mégse legyen olyan egyértelmű. Mégis hogy nem vettük mindezt észre?

- Mert ezekkel az információkkal mindig... - kezdte Becca, de megakadt. És tudtam mért.

- Mindig Victor látott el minket - fejeztem be helyette, és egy fájdalmas sóhaj hagyta el a szám.

Tényleg Victor az. Bár mindig is tudtam, miféle elképzelései vannak, és mindig is egy határokat feszegető tudós volt, de amit most tesz, az más. Az álma világos. Lecserélni a törékeny emberi fajt erős gépekre. Átvinni a tudatuk. És sikeres. De nem teheti meg, még akkor sem, ha egyszer talán tényleg ez lesz a jövő. Nem így, nem kényszerítheti rá őket, elvégre ezzel meg is öli valahol őket, arról ne is beszéljünk, hogy igen valószínűleg teljes ura a tudatuknak. Azzal amit most tesz, azzá válik, vagy azt hiszem már vált is, akinek a rosszakaró tartották: egy őrült tudós, tévképzetekkel, akitől tartani kell. Mert mire jó most ez a pusztítás? Komolyan megér neki ennyit az, hogy hátráltassa azokat, akik ellene vannak? Hogy kevesebb feltűnéssel tűnjenek el az elenzői? El se akartam hinni.

Az otthonunkhoz tartottunk, mert akárhogy is vesszük, az a hely az otthonunk, akárkivé is vált az ember, aki adta nekünk. Vicktor is ott lesz, éreztem a zsigereimbe. A küldetésünk pedig az ő likvidálása, hiszen nem fog leállni. És ezt a pusztítást nem nézhetjük tétlenül.

- Mindjárt ott vagyunk - figyelmeztetett Becca is, és valóban, már én is láttam az épületet. Még sosem éreztem ehhez hasonló szorongást a látványától. Errefelé ráadásul minden sokkal csendesebb volt.

Alig telt pár percbe, mire már a nyitódó bejáratát néztük a garázsunknak. Nem mondanám, hogy sokat tétováztunk belépéskor. Előre minden normálisnak tűnt, a hosszú terem, ahol a járművek sorakoztak, főként a pót motorjaink. Sötét volt, csupán pár világító neon nyíl jelezte merre van a liftajtó. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tudtunk volna tökéletesen tájékozódni. Most is...

- Kai - jelezte Becca, de csak biccentettem, és egy pillanat alatt a kezembe került a fegyverem. Persze a terpen nem nekem való, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék lövéseket leadni. És ha már leadom őket, akkor azok általában találnak is.

Előttünk öt alak bontakozott ki. Mind tökéletesen emberinek tűntek, de azelőtt tudtam, hogy nem azok, mielőtt megnéztem volna a hőjeleiket. Négyük tökéletesen ismeretlen volt, azonban a fiú, aki elől jött... Türkiz, rikító haj, elszánt gyerekarc.

- Naph - nyögtem hitetlenkedve.

- Hali srácok - köszönt nekünk integetve, és széles mosollyal az arcán. Szemei a régi szürkések helyett olyan kéken világítottak, mint haja. - Victor mondta, hogy jönni fogtok.

- Mégis mi történt veled? - hitetlenkedett Becca is. - Ugye nem...?

- Új testet kaptam tőle - vágta rá a fiú. - Egy erősebbet, olyat, mint amire mindig is vágytam! Victor rettentő lenyűgöző, mindig is reménykedtem, de amit most kaptam tőle, az sokkal több, és minden álmom felülmúlja! Annyira király! Van fogalmatok róla, mennyire irigykedtem rátok? Hogy milyen erősek vagytok, hogy mi mindent tudtok véghezvinni? De végre, végre én is meg tudom tenni mindezt. Sőt - mondta, és még szélesebbre húzta amúgy is arcán virító vigyorát. - Már erősebb is vagyok. Hiszen ti nem vagytok olyan tökéletesek, mint én. Bennetek még bőven van emberi.

- És köszi szépen, ragaszkodnék is hozzá - vágtam rá. Magamban csak csikorgattam a fogai. Persze, Naph azt hiszem tényleg mindig is valami ilyesmiről álmodozott. Erős akart lenni, és nincsenek tévkébzeteim, Victor közel sem kényszerítette erre rá. Talán ő maga jelentkezett nála.

- És mit akarsz itt Naph, az új barátaiddal? - kérdezett rá Becca. Na nem mintha nem tudtuk volna enélkül is a választ.

- Mint mondtam, Victor mondta, hogy jöttök - biccentette oldalra a fejét. - Én pedig nem engedhetem, hogy belerondítsatok a munkájába. Szomorú, hogy nem fogjátok fel, mindaz, amit ő tesz, az az igazi jövő. De hé - tárta szét karjait. - Végre kipróbálhatom mire is vagyok képes.

Mind az öten mozdultak, de Naph mindüknél sokkal gyorsabb volt, arcán pedig őrült vigyor játszott egész végig. Egyenesen előre tört, felénk. Én automatikusan hátráltam, a közelharc továbbra sem volt terepem, és ugyan úgy a csapat leggyengébbje voltam belőle. Beccának azonban esze ágában sem volt hátrálni, rezzenéstelenül fogadta Naphet. Megállította az első ütését, majd ő támadott. A keze a fiú hasát célozta, de sokkal gyorsabb reakciókat kapott, mint valószínűleg várta. Naph nem volt a régi, erősebb, és gyorsabb volt, mint valaha. A párharcuk sokkal kiegyenlítettebb volt, mint valaha is gondoltam volna, hogy lesz.

De engem sem hagytak unatkozni, na meg segíteni se. A maradék négyes három tagja felém indult, és úgy tűnt, ők nem kizárólag pusztakezes harcból akarnak élni, így tüzet nyitottak rám, ami elől kénytelen voltam bevetni magam az egyik motor mögé, és hálát adtam, amiért ezek a drágák páncélozottak. Még láttam, ahogy a maradék egy pedig célba veszi Beccát, de ő löni úgy tűnt nem mer, nehogy Naphet találja el. De ettől függetlenül csak az alkalmat lesheti. Szóval nem ülhetek tétlenül.

Először is a mesterlövész mellé a másik kezembe kaptam egy kézi lézereset, és a felém tartókra lőttem. Meghátráltak, szerencsémre, pedig igazából nem hiszem, hogy komoly kárt tehetnék bennük ezzel. De addig jó, míg ők ezt nem tudják. Így legalább a mesterlövészt a negyedikre irányítottam, aki volt olyan ostoba, és velem nem foglalkozott, csupán az alkalmat nézte, mikor adhat le egy biztos lövést a folyton mozgó Beccára. Mégcsak a távcsőbe se kellett néznem, úgy lőttem fejbe.

A maradék háromnak viszont nem tetszett a mutatványom, és rájőve, hogy a lézeres lövedékek igazából alig érnek valamit, felbátorodva közeledtek felém. Egy apró sakk matt, mivel közben persze végig tűz alatt tartották a fedezékemül szolgáló motort, mondanom se kell, ez milyen zajjal járt, amitől a gondolataim is alig hallottam. És egyszer ideérnek, én pedig legyek akármilyen hiperszuper lövész, akkor sem fogom tudni leszedni egyszerre mindhármat. Kettőt talán, de egy túléli, és az az egy pedig engem lő fejbe. Szóval keresnem kell egy megoldást, amivel életbe maradhatok.

A helyet akaratlanul is az első alkalomra emlékeztetett, mikor cyborgként először fogtam a kezembe mesterlövészt. Egy gyakorlat volt, ahol Judal ellen mentem, és aminek a végén hasonló szituációba keveredtem. De ugye ott csak egy célpont volt. Olyan jó lett volna, ha Judal is itt van. Esélyük se lenne, hármunk kombója megállíthatatlan. De persze most épp ő is harcol, vagy már nyert is. Mert nyernie kellett. Valahogy megint összeugrott a gyomrom. Ott kellett volna maradnunk, és együtt harcolni. Persze akkor még többen halnak meg. Borzalmas azt érezni, hogy megérte volna ?

Közben lelkes zaklatóim már lassan a nyakamba lihegnek, de nekem isteni jelként jön a megvilágosodás. Egy terv, ráadásul egy igen valószínűen működő. A végén még kiderül, hogy fejlődőképes vagyok.

Szóval meglapultam, és vártam, hogy ténylegesen közel érjenek, majd neki rugaszkodtam, és teljes erőmből a motorba rúgtam. Talán külsőre nem látszik, de a cyborg lét igenis nagy erővel jár, így a motor kilőtt, és kettejüket letarolta a lábáról. Ennyi elég is volt nekem, a szemehez kaptam a fegyverem, és egy szemvillanásnyi idő alatt fejbe lőttem a talpon maradtat, hogy esélye se legyen, majd mielőtt a társai feltápászkodhattak volna végeztem velük is.

Azért egy elégedett sóhajt megengedtem magamnak, mielőtt Becca felé fordultam, hogy segítsek, de a lány nagyjából ebben a pillanatban szorította be karja fogságába Naph fejét és lökte térdre, térdhajlatába rúgva. A fiú még ezután is kapálózott a kezei között, de Becca szorításából nem volt menekvés. Ostobaság volt ellene közelharcban kiállnia, a lánynál nincs jobb. Bár tény, egész jól bírta.

Lassan sétálta eléjük, és mikor Becca felnézett rám, osztoztam a tanácstalan pillantásába.

- Mégis mit csináljak vele? - kérdezte. - Ő mégiscsak Naph.

- Nem lehetne valahogy kiütni? - sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva a szóban forgó vergődését.

- Ezt a testet? Dehogy - ábrándított ki. - De megölni meg...

- Igen, értem - biztosítottam. - Kikötözni?

- Megér egy próbát.

Szóval ezt tettük. Ketten elbírtunk vele, de hosszas viaskodásba került az egész, ő meg közben folyamatosan kiabált, és próbált szabadulni. Nem mondom, hogy hibáztatom, de rossz példaképet választott. De nem próbáltuk meggyőzni, még csak az igazságra sem akartunk rávilágítani. Azt hiszem csak nem volt hozzá erőnk. Nem hősök vagyunk, és nem tartozunk felelősséggel az életéért. Most épp inkább szívességet teszünk Scarlettnek. Vele is ki tudja mi van. Vajon a nő hogy érez, vagy kinek az oldalán áll? Tudja egyáltalán mit lett a fiával? nem voltam benne biztos.

A garázs egyik tartóoszlopához lett kikötözve vaskos vontatókötelekkel, amikkel néha a motorjainkhoz rögzítünk dolgokat. Ezeket ő se lesz képes elszakítani, meg egyébként is próbáltunk alaposak lenni. Nem garantált, hogy idővel nem talál módot a szökésre, de igazából nem számított. Mi még nem mertünk az "idővelre" gondolni.

- Mennünk kell - egyenesedett fel Becca.

- Tudom - bólintottam. A számba valami fanyar íz keveredett, mintha csak luxot nyelnék. De ez nem adott energiát, inkább csak szorongást ültetett a szívembe. Pedig erősnek kell lennem, most, hogy szemtől szemben fogok állni az emberrel, aki istenként játszott eddig az életemben. Megölt, mindent elvett tőlem, hogy aztán valami újat adjon. És most elvenné ezt is? Na persze. Nem fogom hagyni. Ezúttal készen állok, és én fogom megölni.