Judal pov.

Néztem, ahogy távolodnak a motorral, és hálát adtam, amiért sikerült kikerülniük. A többi rajtuk áll. Nos, meg persze rajtam is. Azon, hogy meddig leszek képes feltartóztatni Ryut.

Öt perc. Persze, hogy annyit mondtam, de megeshet, hogy ez egy ici-picit túlzó volt tőlem. Vagy épp csak nem fogalmaztam meg elég pontosan. Igazából úgy értettem, öt percig talán fel tudom nektek tartóztatni. Persze ezt nem mondhattam meg nekik. A kis édesnek, meg Beccának fogalma sincs róla, ők nem tudnak semmit Ryuról. Fogalmuk sincs róla mire képes. Nem mondom, hogy én boldog vagyok, amiért tudom.

Visszaemlékezés

Unottan hallgattam a férfi rimánkodását, sosem értettem mért próbálkoznak mindig ezzel. Ugyan azt mondják "Könyörgöm, nincs semmim!" "Csak engedjen el!" meg persze a "Nem akarok meghalni". Vannak olyanok is, akik pénzt, és értékeket ígérnek, ha elengedem őket. Ez még szánalmasabb, elvégre itt senki nem tudna értékkel elő állni. Itt nem tudsz csak úgy szerezni, főleg nem annyit, mint amennyit kérnék. Ha valaki az én utamba áll, annak nagy ára van, amiből nem engedhettek. Így működik az élet idelent.

Megpörgettem a fegyvert a kezembe, és Jaxre pillantottam.

- Van még valamije?

- Dehogy van - fintorgott ő. - Egy szerencsétlen, aki végső elkeseredésében úgy döntött, tőlünk próbál meg lopni.

- Hiszen nektek mindenetek van - fakadt ki a férfi. - Meg se kottyanna, ha egy kevés pénz eltűnne, talán észre sem vennétek! Én pedig éhezek, legalább egy kis élelmet adhatnátok!

- Megpróbálsz meglopni, aztán szívességet kérsz? - ciccegtem. - Nem a legjobb sorrend.

Ezzel mindkét fegyverem rászegeztem. A férfi könnyen jött bátorsága azonnal felszívódott, és szinte állatként visítva hátrált egészen a falig. Szórakoztató látvány. Általában így reagálnak a kicsikéim láttán. Híresek errefelé, nem hiába. Az itteni népség hozzászokott az újabb, gyakoribb és természetesen olcsóbb lézeres fegyverekhez. Viszont azok tiszta, égett, vér nélküli sebet hagynak. De az enyéim... Ők csak úgy marják a húst, és olyan mocskot hagynak maguk után, ami megrendíti ezt a gyáva, elkeseredett népséget.

Minthogy ennek a férfinak a hullája is az én rémhírem fogja terjeszteni.

Meghúztam mindkét ravaszt, és jóleső morranással nyugtáztam a kifröccsenő vért, hangos dörrenéseket, majd legvégén a roncsolt fejű test puffanását, ahogy eldől.

Jax arcán is elégedett mosoly játszott, zöldes szemei éhesen csillogtak, mint mindig, mikor megölök valakit. Egész biztosan nem százas, de hát aki az, az nem éli túl itt lent.

- Szerintem felírom az üzenetet, ha valaki nem fogná esetleg - döntött, és ujjait belemártotta a vérbe. Én inkább visszaindultam a banda épületébe, nem kellett néznem, tudtam mi fog a férfi teste fölé kerülni. "Ne lopj tőlünk." Egyszerű üzenet, mégse értik meg sokan. Nem értem mit várnak, ha az alsó szinten valakinek sok pénze van, az nem egy védtelen bárányka. Meg egyébként is csak rá kell nézni a környékünkre. Ide nem mer csak úgy senki jönni. Mindenki tudja kik vagyunk.

A bejáratnál Dhalia várt. Meglepően idegesnek tűnt, pedig nem az a fajta lány, aki könnyen az lesz. Laza, és fél vállról veszi a dolgokat. Legalábbis így ismertem meg, most mégis egészen idegesnek tűnt.

- Főnök - kezdte. Még a hangjában is cseng valami különös. Összevontam a szemöldököm.

- Mi történt? Ugye nem ölted meg megint az egyik srácot szex közben? - érdeklődtem. Na igen. Megfogadtam, hogy ezzel a lánnyal sosem fekszem össze. Csúnya dolgok történtek azokkal, akik igen. Túl csúnyák.

- Azok balesetek voltak - vágta rá, körbeforgatva a szemeit. A neon festék körülöttük mintha csak erre várt volna fénylett fel. - Nem, hanem itt van valaki. Egy férfi. Csak úgy besétált hozzánk.

- Tessék? - hitetlenkedtem. - Mégis mért hagytátok?

- Hát csak úgy besétált, és mindenki meglepődött - mentegetőzött. - A déli kapui srácok még csak nem is jelezték, hogy jön. Valahogy kikerülhette őket.

Rosszat sejtő kifejezést vett fel az arcom, ami őszintén nem fordult elő sokszor. Én nem hittem, hogy "kikerülte" őket. Szerintem egész más történt. Beléptem az épületbe, Dhalia mögöttem jött. Ahogy beléptem, lefagytam. Pillanatok múlva a lány velőtrázó sikításra rázta fel a csendet.

Az épületünk, a mi épületünk nagy része egyetlen légterű volt, telepakolva a legjobb cuccokkal, amiket csak össze tudtunk hordani. Itt szoktunk szórakozni, és élni a vágyainknak. Itt élünk. Éltünk. Az egész helyet hullák borították. Vér mindenhol. Az én csapatom testei. Mindennek a közepén pedig ott állt egy férfi, egy magas, tökéletes vonásokkal rendelkező férfi, akinek szemei felemásak. Az egyik kék, akár az óceán azokon a képeken a régi világról. A másik zöld, mint a friss menta. Egyetlen kardot tartott a kezében, olyat, amit még életemben nem láttam. És ő is csupa vér volt, de nem a saját véréről. Aztán mikor a pillantása rám terelődött, mintha felvidult volna.

- Judalhoz van szerencsém, igaz? - kérdezte, és talán  gyerekkorom óta először nem találtam szavakat. Ő nem is várta őket. Fel se eszméltem, és máris előttem termett. Nemhogy összemosódott a szemem előtt, de nem is láttam a mozdulatait. Sosem tapasztaltam még ilyet. - Hogy is mondta Victort? Egy kartól érdemes megszabadítani, igaz?

Félelem kúszott fel a gerincemen. Abban sem voltam biztos, mikor féltem utoljára. Mondhatni nem gyakran engedtem meg magamnak, a félelem a gyengéknek való, és én nem voltam az. Legalábbis mindig is így hittem. Egészen addig, míg a kardja fel nem emelkedett. Automatikusan reagáltam, el akartam kerülni a csapást. Akkor tudod, hogy esélyed sincs, mikor egy nagy lendületű csapás közepén változtat irányt, és igazodik hozzád. Lecsapott.

- Judal - visított mögöttem Dhalia.

Én csak álltam, és élettelen, száraz nevetést tört fel a torkomon. Az a kényszeredet fajta, miközben borzalomtól kikerekedett szemekkel bámultam a leváló bal karom, és az oldalam egy részét. A fájdalom még nem ért el a tudatomig, mikor egy szörnyű placcsanással földet értek. 

Már az emléktől is kedvem lett volna világgá futni. Hát igen, nem volt a legkellemesebb az első találkozásom Ryuzoval. Mondhatjuk, nem is voltam túl boldog, mikor felébredtem Victor laborjában. Legalábbis először. Mikor ráébredtem, hogy kihúzott az alsó szintről, és micsoda erőt is adott hamar megbékéltem. Túl hamar, szánalmasan hamar. Még Ryuzonak is megbocsátottam, aki tulajdonképpen lemészárolta a múltam. Akkoriban pontosan az az alsó szinti mocsok voltam, a szörny, aki lentről mászik fel. Egy lelketlen lény. 

Aztán jött Becca, a kormányzó kicsi lánya, a szörnyű balesettel. Természetes volt, hogy gyűlölöm, már csak azért is, aki, és ahonnan jött. Először azt hittem csupán az apja fizetett egy vagyont Victornak, hogy mentse meg. Aztán kiderült, hogy ő lemondott róla. Becca velünk maradt, és először ez mindennél idegesítőbb volt. Irritált, és képtelen voltam sajnálni. Majd ahogy telt az idő, szépen lassan ez megváltozott. Voltak csúnya összetűzéseink, és túlestünk pár dolgon, mire végül képes voltam ráébredni, hogy nem olyan csúnya gonosz, mint aminek én látom. Ez volt az áttörés, hogy megváltozzak. Hogy ne egy egyszerű szörny legyek. Aztán Kai... Megváltoztam. Más vagyok. Legalábbis ezt mondom magamnak. És talán igaz is lehet, ha most képes vagyok meghalni, ha a szöszi ezáltal akár egy perccel is tovább él.

Hát ez van. Jó embernek lenni szívás.

Ryuzo rámemelte a tekintetét.

- Legalább neked meg kéne értened Victor ajándékát - mondtad.

- Hogy agymosott robottá tesz? - érdeklődtem. - Kösz, de nemigazán jön be.

- Új testet ad, egy olyat, amiben örökké élhetünk - vágta rá, és előre tört. Hálásan konstatáltam, hogy mostmár legalább látom a mozdulatait. Félre ugrottam, és leadtam rá pár lövést, még lézerest, de a kardja mindet könnyedén felfogta.

- Ja, a bökkenő, csak annyi, hogy minden testet ő is képes irányítani a gazdája mellett - fintorogtam. - Biztos van valami ember jogi vonzata, meg lehet az se szimpi, hogy rákényszeríti erre az embereket. Ki tudja.

Csak pofázok, de valami taktika kellene.

Ryuzo gyors, és egyértelműen közelharcos. Szóval egyszerűen távolságot kéne tartanom. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha az ilyen könnyen működne, gondoltam ezt, miközben már újra ott lihegett a nyakamba, és kerülgethettem a kardját. Az emberi karom oldalán felszántotta a bőrt, a másik oldalon pedig egy hosszú karcolást ejtett az oldalamon. Közel sem vagyok elég gyors, ő pedig még bele sem melegedett.

De lerázni sem tudtam magamról. Hát akkor közelharc. Lövéseket adtam le, és abban reménykedtem, hogy ilyen közelről nem lesz képes kivédeni mindet. Azért egy darabig igen jól ment neki, a kardja szétolvasztotta a golyókat, mielőtt elérték volna, vagy pedig egyszerűen kikerülte. Olyan gyorsan és folyamatosan lőttem, ahogy csak telt, és hál istennek ebben jó voltam, így védekezésre kényszerült, már nem is tudott támadni. Igen, ez pontosan az, amit akartam. Ez pontosan az a helyzet, amit mindig igyekszem kialakítani. Én lövök, ők védekeznek.

Úgy éreztem a dolgok még jól is alakulhatnak. Egy szemernyi arrogancia, ahogy láttam betalálni az első golyót. Hát, a következő pillanatban rögtön megtörte a felállás, és egyenesen felém szegezett karddal megindult, de olyan gyorsan, hogy a lövések is rettentő lassúnak tűntek.

Hátra ugrottam, egészen a falig, majd azt tettem, amihez a legjobban értettem. Sorozattűzet árasztottam rá, golyókból állót, mert attól tartok a lézerest nem érezné meg. Viszont a rendes töltények még őt is szét szaggatnák. Mindig is hálás voltam, hogy a fegyvereim már mind két fajta tüzelésre képesek.

Vicces mód a fehér egyenruhás, kapuőr csávó ott állt, azért kissé ijedten az eredeti helyén.

- Ha már nem sütivel várt minket vissza - kiáltottam oda neki. - Nincs kedve segíteni?

- Segítek - közölte. - Nézz fel.

Én így tettem.

- Oh, a francba - sóhajtottam az égből felém zuhanó Ryu látványára. Mégis, hogy került fel oda?

Képtelen voltam kitérni.

Leterített, és éreztem, ahogy a kardja átfúródik a mellkasomon, ott, ahol a szívemnek kéne lennie, majd mélyen a betonba fúródik. A célzás valószínűleg megszokás, hiszen ő elég jól tudja, hogy a szívem nem ott van, de innen akkor sem fogok tudni elmozdulni a közeljövőbe. Felnéztem az arcába. Alig volt harminc centire tőlem.

- Hamarosan csatlakozol - mondta. - Most meg kell, hogy öljelek, de ne aggódj, a tudatod megmentem.

- Ez igazán kedves, de... - A fegyvereimet még mindig a kezeimbe szorongattam. Ha most rátüzelnék könnyedén elmozdulna. Túl gyors. Csak akkor érnék bármit is, ha valahogy helyhez köthetném.

És a hülye terv már körvonalazódott is a fejembe.

- Az én tudatom nem szorul megmentésre - közöltem, majd már csak magamban hozzá tettem: Sajnálom Kai.

Teljes erőmből felhajítottam mind két fegyverem, majd pedig elkaptam az ő karját, amivel a kardját markolta, erősen tartottam, szorítottam, és éreztem ahogy a penge az én nyomásomra még mélyebbre süllyed a földben. Meglepetségében nem reagált rá.

A fegyvereim fölöttünk lassan elérik a pontot, ahol elkezdenek visszazuhanni.

A szemem előtt vibráltak a parancsok.

Parancs: Sortűz.

Célpont: Ryuzo.

Figyelmeztetés: valószínű önkárosítás. Parancs megerősítése?

Megerősítve. Tűz.

Így a következő pillanatban a fegyvereim sorozattüzet nyitottak Ryura, és ezzel rám is.