- Végül mindünket elkapták, aki életbe maradt - mondta Sam, és hangja kicsit elcsuklott. - Aztán pedig nem megöltek, hanem kidobtak minket ide, hogy kevesebb legyen a hulla. Azt hitték ilyen egyszerűen meghalunk, de tévedtek. Élünk, itt kint, és azóta befogadtunk embereket, akik valahogy kikerültek, és nem juthattak vissza. Már szereztünk engedélyeket, szóval van valamennyi visszajárásunk, de nem használhatjuk gyakran. Számkivettetek vagyunk, akiket megölnek ha vissza térnek.

Valahogy így fejezte be, bár én alig hallottam. A fejemet már jó ideje elözönlötték az emlékek, minden, ami rám tört, úgy éreztem túl sok. Emlékeztem ki voltam, a szüleimre, hogy a haláluk után, hogy kerülte az utcára, hogy találkoztam Samékkel, Naidára, és hogy hogyan lettem az aki, és... és hogy haltam meg.

Victor... Az ember, aki annyi halálért felelős, aki készíti azokat a robotokat mind végig az orrunk előtt volt.

- Kai? - nézett rám kérdőn Sam. Felnézetem rá. Hogy nem ismertem meg eddig? Annyi mindent köszönhetek neki.

- Nagyon... nagyon örülök, hogy túléltétek - böktem ki. - Annyira sajnálom! Mindent! Hogy nem voltam veletek, hogy...

- Kai, emlékszel? - kérdezte tétován Becca.

- Igen - bólintottam gyorsan. - Igen, emlékszem mindenre, a múltamra.

- Akkor ugye...? - kezdte óvatosan Naida is.

- Rád is - vetettem rá egy mosolyt. - Emlékszem a hülye ötleteidre, az esküvőnkre, és arra borzalmas ruhára amit akkora szereztél nekem.

A lány a nyakamba vetette magát, hallottam, hogy szipog, én pedig óvatosan visszaöleltem, majd lassan eltoltam.

- Figyelj, nem ígérhetek semmit, most időre van szükségem, oké? - sóhajtottam. - Most minden annyira... sok.

- Oh, persze - ült vissza.

- Azért jó, hogy újra itt vagy - vigyorgott Sam is. - Viszont mi történt veled utána? Azt mondtad meghaltál, de látom, azért kipofoztak.

Elkomorodtam. Nos, igen, van egy igen nagy problémánk. De ezt nem közölhetem csak így.

- Nos, egy férfi megmentett - mondtam, de az ajkaim kicsit megremegtek. - Ő csinált belőlem cyborgot. Adott egy új életet.

- Azt mondtad, hosszú történet - nevetett.

- Attól függ, milyen részletesen mesélem - vontam vállat. - Most viszont beszélnem kell velük - böktem Beccáékra.

- Hagyd csak - állt fel Judal. Az arca kifürkészhetetlen. - Ráér holnap, nem Becca? Had pihenjen kicsit.

- Igen, szerintem is - bólintott a lány. - Holnap bőven elég.

- Nem tudom, ez fontos lenne. A küldetésünkről van szó - csóváltam a fejem. El kell mondanom nekik, tudom, hogy bízhatok bennük. Hiszen Victor is kedvesen megjegyezte nekem, ha tudnának mindent róla, nem lennének olyan hálásak. De nem lesz egyszerű, nekik sem. Talán tényleg kéne egy nap. Most túl sok minden kavarog a fejembe.

- Holnap - intett le Judal, és az ajtóban ácsorgó szőke sráchoz fordult. - Most, hogy kicsevegtük magunkat, mutatnál egy helyet, ahol majd alszunk?

- Ez egy jó ötlet - biccentett rá Barth is. - Akkor megtennéd, Noah? Vezesd őket a vendég szobákhoz.

Noah bólintott, és intett, hogy kövessük őt. Mind hárman kaptunk szobát, külön, nem egészen egymás mellett, de közel. Kicsik voltak, régi bútorokkal, de nem vészesek. Viszont mikor otthagytak, öt percet alig bírtam ki, és már indultam is Judalhoz. Beszélnem kellett vele, nagyon sürgősen. Reménykedve, hogy jól jegyeztem meg a szobáját nyitottam be, és megkönnyebbültem, hogy jó helyen vagyok.

- Mit csinálsz itt? - vetett rám egy nem épp kedves pillantást. Összeszorult tőle a torkom.

- Haragszol - állapítottam meg.

- Nem - hallatott egy keserű nevetést. - Mért haragudnék? Mit csináltál? Visszaemlékeztél rá, hogy van egy feleséged. Nem haragszom. - Egy pillanat volt az egész, míg a falnak lökött, egészen oda szorított. - Nem haragszom, szöszi. Hanem irtó féltékeny vagyok.

- Sajnálom - böktem ki. - Én...

- Hah - nevetett, azon a keserű hangon. A fejét az egyén mellett a falnak döntötte. - Mi lesz most, hm? Itt hagysz? Elmész?

- Hülye - markoltam a hajába, és hátra húztam a fejét, hogy rá tudjak nézni. - Tudod, hogy szeretlek.

- De azt is tudom, hogy őt is - vágta rá. - Nem akarom, hogy őt is szeresd - mondta, és szavaihoz illő, gyerekes módon csókolt meg. De visszacsókoltam, hagytam, hogy átkaroljon, és felkapjon. Túlbuzgó volt, vadul csókolt, nem akart elválni tőlem, még aközben sem, amikor letett az ágyra.

Fölém térdelt, és úgy tekintett le rám, mint egy ragadozó a prédájára, birtoklóan, és vadan. Vörös szemei csak úgy világítottak. Lehúzta a felsőjét, és lesegítette a sajátom is.

- Az enyém vagy, világos? - duruzsolta, és végig futtatta ujjait a mellkasomon.

- Ugyan - kaptam el a kezét, és lehúztam magamhoz. - Én voltam az, aki megszelídített, nem?

- De ha már megszelídítettél, ne dobj ki.

- Nem terveztem.

Nekem esett, harapott, harapta a nyakam, és a mellkasom. Talán még sosem igyekezett annyira nyomot hagyni rajtam, mint akkor. Szinte lemarta rólam a ruhákat, és szívta a combom belső felét is, óvatosan, erősen, észbontóan. Én pedig kéjesen nyögtem hozzá, és biztosítottam, hogy élvezem. Mikor végzett a combjaimmal, a tagomon is végig nyalt, amire igen erősen belekarmoltam a vállába. Nem tehettem róla, meglepett. És ahogy bekapott, és mozgatni kezdte a fejét, máris alig bírtam magammal. Csak kapaszkodtam belé, és nyöszörögtem.

Aztán valamikor feltűnt, hogy belém csúsztatta egy ujját, majd még egyet, és már azokat is mozgatta. Hátra toltam a fejét, nem akartam elmenni még, szerettem volna kihúzni a legvégéig. Halkan kuncogott, de engedett. Fölmászott hozzám, és kaptam egy csókot.

- Fordulj, édes - húzta ki az ujjait. Éhesen nézett rám, szinte úgy, hogy elhittem, képes lenne felfalni.

Megfordultam, enyhe terpeszbe csúsztattam a lábaim, és élveztem, ahogy először csak hozzám dörgöli magát, majd lassan belém nyomul. Halkan nyöszörögtem, vagy inkább nyüszítettem. Tudta mit szeretek, és hogyan. Lassan mozgott, kínzóan, legalábbis az elején, és szép lassan gyorsított. A nyakamhoz döntötte a fejté. Hallottam ahogy liheg, és velem nyögdécsel. Ilyen kényeztetés mellett ki bírja sokáig?

Éreztem, ahogy a vállamba mélyeszti a fogát, majd elmegy, én pedig követem. Jólesően dőltünk össze, és kihúzódott belőlem. Átkarolt, hozzám bújt, nekem pedig nevetnékem támadt. Rettentő édesen festett, mint egy durcás kisgyerek, és összeszorult a szívem, ha eszembe jutott mért is ilyen. Mert azt hiszi, otthagynám. Mert van egy feleségem. És onnantól, attól a pillanattól kezdve világosan láttam, mit kell tennem. Mert két életem van, de úgy tűnik választanom kell köztük.

Judalnál aludtam, aludtunk, bár főleg csak a szabályok miatt. Küldetésen, ha biztonságos lehetőség adódik kötelező aludni. Vicces, de ez is Victor szabálya, és minden, amit teszünk, amink van, azt ő adta. Vajon, hogy fogadják majd, Judal és Becca, mikor közlöm? Azt hiszem, hinnének nekem, de Victor számukra sokkal inkább a megmentő, egy igazi apa figura. Egyáltalán jogomban áll lerombolni ezt? Fájdalmas, de azt hiszem igen, tudniuk kell ki is ő valójában. Egy apróság azért motoszkált bennem, a kisördög talán, aki csak úgy füledbe súg dolgokat, persze a legrosszabbkor. Vajon, fogja őket érdekelni egyáltalán, hogy Victor rosszfiú? Vagy készségesen maradnak így is az oldalán? Minél többször jutott ez eszembe, annál jobban féltem a választól, hiszen nekem akkor nem volt más vágyam, csak hogy megfizessen mindazért, amit elvett tőlem, és azért is, amit adott, csak hogy most döntenem kelljen.

Másnap reggel korán fenn voltam, de nem akartam rögtön fel is kelni. Judal a derekamat karolta, és egy darabig meglepően édesen szuszogott, kicsit élveztem inkább ezt. Aztán persze felébredt, nem méltányolta, hogy az arca csupán a mellkasomat súrolja, és lehúzott magához.

- Kisebbségi érzet, vagy mi? - kuncogtam, mire csak morgott és kaptam egy csókot.

- Ez nem lesz egy kellemes nap, mi? - érdeklődött. Nagyot sóhajtottam.

- Nem - adtam neki igazat. - Nem lesz az.

Végülis beszélnem kell velük, és még valakivel. Feltápászkodtam, kibontakozva a karjai közül, és elindultam mosakodni. A fürdőben azért csatlakozott hozzám, viccesen ragaszkodó volt, mondjuk ettől függetlenül nem akadályozta meg semmi abba, hogy összeharapdáljon. De a lényeg, hogy tűrhető időn belül vissza találtunk a nappaliba, ahol Becca épp a szőke Noah nevű sráccal beszélgetett, akitől rövidesen reggelit is kaptunk, a luxunk mellé. Aztán befutott Barth és Sam, utóbbi feltétlenül beszélni akart velem, igazából bőven nem fontos dolgokról, a múltról, és ahogy ott ültem, az első kényelmetlen érzés elpárolgott, és rá kellett jönnöm, nem véletlenül volt ő a legjobb barátom. Majd megjelent Naida.

Egy pillanatra mindenki elhallgatott, nem is tehették volna nehezebbé. Vettetem egy oldal pillantást Judalra, majd egy kedves mosolyt Naidára.

- Azt hiszem, nekünk beszélnünk kell.

Először kicsit zavartan pillantott rám, majd bólintott, és intett, hogy kövessem. Átvezetett pár folyosón, elhaladtunk a konyha mellett, majd kiértünk egy nagyobb térre. Hirtelen azt hittem kiértünk a szabadba, aztán persze rájöttem ez lehetetlen. Itt a szabadban nincsenek növények, főleg nem ennyi. A hely úgy festett, mint egy kis paradicsom. Fák, virágok, ültetvényes, friss levegő, és halk patak csorgás. Biztosra vettem, hogy ilyet még nem láttam. Naida egy különösen nagy fa felé tartott, majd könnyedén felkapaszkodott az egyik alsóbb, vastagabb ágára. Rettentő kecsesen mozgott, aztán mikor elhelyezkedett, intett, hogy üljek mellé. Nekem se esett nehezemre a dolog, csak elkaptam az ágat és felhúztam magam.

- Tényleg erősebb lettél - kuncogott Naida. - Régen mindig panaszkodtál, ha felmászattattalak valahova.

- Tudom - fintorogtam. - De tegyük hozzá, hogy a leghülyébb helyeket választottad, és nem egyszerű fákat.

Halkan nevettünk. A szívem egy kicsit sajgott. Felettünk valamiféle búra volt, ami megszűrve átengedett valamennyit az igazi napfényből. Ez a fény szinte csillogott a lány sötétvörös haján. A szemeibe néztem, sötétzöld, magabiztos, szemek, de a mélyükön, ott fájdalmat láttam. Egy elveszített kedves fájdalmát. Dühöt éreztem, dühös voltam magamra, és dühös arra, aki miatt ilyen fájdalmat okoztam neki. Nem szabadott volna elhagynom. Ostoba voltam, ostoba döntést hoztam, és emiatt haltam meg akkor. Nem szabadott volna megismernem Judalt. Fájdalmas, de igaz. Viszont már nem tudok megmásítani semmit.

Csend telepedett ránk. Egy ideig csak ültünk, és gyönyörködtünk a kertbe, majd Naida szólalt meg.

- Ez az egyik kedvenc helyem - mondta. - Manapság már nem látsz ilyet, még a városokon belül is ritkaság. Sok munkánk volt vele.

- Gyönyörű - bólintottam. - Idejössz, ha egyedüllét kell, vagy kikapcsolódás, igaz?

- Ismersz - nevetett. Furcsa nevetés volt. Őszinte, mégis keserű. Egy kicsit maga elé nézett, majd rám emelte szemit. - De tudod én is ismerlek.

- Naida...

- Nem kell mentegetőznöd - intett le, és fájdalmas mosoly költözött az arcára. - Valahol megértem. Egy új életet kaptál, ha akartad, ha nem. Beleszerettél valaki másba. Ez így helyes, nem emlékeztél rám. Már bánom, hogy letámadtalak akkor, olyan bolond voltam! Jobb lett volna, ha sosem tudod meg ki voltam egykor neked. Csak feleslegesen nehezítettem az életed.

- Nem mondj ilyet, tudom kellett - vágtam rá. - Az életem része vagy!

- Az előző életed része - pontosított, le nem törölve a mosolyt. Olyan fájdalmas volt így látnom. - Most valaki mást szeretsz, most ő rá van szükséged. Amikor vissza jöttek az emlékeid is tudtam már, nem úgy néztél rám. Ne félj, el tudom fogadni.

- Sajnálom. Nem így kellene lennie.

- Ilyen az élet - nevetett, és hátra döntötte fejét. Egy könnycsepp gördült le az arcán. - El fogsz menni, igaz?

- El - bólintottam. - Muszáj.

- Tudom, dolgod van. Nem baj, így a helyes.

- Sosem foglak elfelejteni. Többet nem - ígértem.

- Jobb lenne, ha elfelejtenél - csóválta a fejét. - Egyszerűbb. Azt hiszem már csak egy fájó emlék vagyok neked.

- Egy fontos emlék - pontosítottam, és kezem az arcára csúsztattam, elértem, hogy rám nézzen, majd homlokon csókoltam. - Sosem foglak elfelejteni.

- Köszönöm! - mondta, és kitörtek belőle a könnyek.