Órák teltek el, eseménytelenül. Csak mentünk, látszólag a semmibe, mégis követve a képernyőnkön már nem is olyan messze világító pontot, a befogott jel helyét. A táj nem volt változatos. Amerre néztél sivatag, az egyforma buckák, és messze-messze, ameddig csak elláttam, semmi élő. Ott kint, tényleg nem maradt semmi.

- Azt hiszem - szólaltam meg, mikor már elegem lett a sivárságból, és a hallgatásból. - Van időnk, hogy kicsit bővebben kifejtsétek mi történt itt kint.

- Eddig sosem voltál rá kíváncsi - jegyezte meg Judal.

- Hát, a sejtelmes megjegyzéseid meghozták hozzá a kedvem - vontam vállat, el nem véve a szemem elől a mesterlövészt, aminek támaszként Judal vállát használtam.

- Igazából én se tudom - vallotta be Becca. - A felső tízezerbe, egyszerűen ami kint van, az tabu. Tudom mi van ott, de hogy miért ez van itt, azt nem igazán.

- Persze, hogy tabu - röhögött. - Hiszen ők cseszték el. Vagyis a felső tízezer, de tök mindegy, ők is ugyan olyanok. Igazából amit láttok, az pár csinos atom bomba műve. Már jó régen volt, és tusolják a történelmet, ahogy lehet. Próbálják azt hangsúlyozni, hogy a levegő itt magától is élhetetlen lett volna, és bemagyarázni, hogy az öt nagyváros volt az egyetlen megoldás, pedig ha csak ennyi lenne, nem fölfelé építkeztek volna, nyugodtan terjeszkedhettek volna széltében is. De akkoriban olyan messze akartak lenni a talajtól, amilyen messze csak lehet. Az atom bomba nem szép dolog, csupán romokat hagyott, amiket mostanra jórészt elnyelt a homok, de kreált valami újat is. Azokat, amiktől most tartanunk kell. Mutálódott dögök. Csak egyszer volt hozzájuk szerencsém, de az is bőven elég.

- Várjunk, szörnyek? - hitetlenkedett Becca. - Persze, mindenki fél kijönni, de ez nem túlzás?

- Nem hiszel nekem? - érdeklődött Judal.

- Nem azért, de ez erős. De persze elhiszem - mentegetőzött.

- És hogy is néznek ezek ki? - kérdeztem. - Megkönnyítenéd a dolgom, ha tudnám mit keresek.

- Rondák - fintorgott.

- Hát kösz, de ezzel nem segítesz - ingattam a fejem.

- Ah, nem olyan egyszerű körbe írni - panaszkodott. - Sok félék lehetnek, elvégre az akkor létező állatok mutálódtak. Ugye elvittünk már állat kertbe?

- Nem, közöltétek, hogy túl drága - emlékeztettem. - De ha ez aggaszt, a fejembe úgyis ott vannak a régen földön élt állatok képei.

- Na, remek - virult fel. - Ha látsz valami ahhoz hasonlót, ami valószínűleg szürkés, homokszínű bőrrel rendelkezik, és eszméletlenül ronda, meg nagy is, akkor helyben leszünk.

- Hát ez nagyon bíztató - sóhajtottam, és kissé óvatosan vizsgálódtam tovább. Voltak már küldetéseim, számtalanszor harcoltunk, de az ellenfél mindig ember volt, vagy maximum robot. De ezek itt szörnyek lehetnek, valami teljesen más. Aztán eszembe ötlött valami. - És mond csak, egyáltalán áthatol rajtuk a golyó? És megöli őket?

- Hm, maradj nagy kaliberen - tanácsolta legondolkozva. - Emlékeim szerint ártottak nekik a golyók, bár az a dög gyors is volt, meg kb akkora mint két motor. Ha harcba keveredünk velük, jobb lenne ha megölnénk őket, mert itt elmenekülni nem egyszerű, ők pedig kitartó dögök, ami nem meglepő. Csak néha érkezik kaja, ki kell használniuk.

- Egyébként közel vagyunk - szólt közbe Becca. - Lassan három kilométeren belül vagyunk. Pár száz méter.

- Na, készülj, és szólj, ha látsz valamit - utasított Judal, én pedig mereven figyeltem előre.

Ötszáz méter a három kilométeres látó határhoz.

Négyszáz.

Az idegeim pattanásig feszülve.

Háromszáz.

Vajon lesz ott valami?

Kétszáz.

Körvonalakat láttam, valami épületet.

Száz.

Ahogy elértük a szemem általános tiszta látókörét, az egész jelenet a szemembe robbant.

Ami elsőre feltűnt az épület, egy tömbszerű, masszívnak tűnő jókora épület. Egyértelműen használt. Utána pedig észrevettem a többit.

- Azt hiszem - nyeltem egyet. - Tudom már, hogy néznek aki a szörnyek.

Pár embernek tűnő alak harcolt velük, nem messze az épülettől. A lények nagyok voltak, tényleg nagyjából két motornyiak. Négylábon mozogtak, gyorsak voltak, a mozdulataik igen kiszámíthatatlannak tűntek. Bőrük szürkés, csupasz. Erősnek tűntek, lábaik éles karmokba végződtek, hosszúkás pofájukból számtalan éles fog meredt elő, igazi marcangolásra alkalmas kések. Az emberszerű alakok lőttek rájuk, ezzel nagyjából egy bizonyos távolságba tudták kényszeríteni őket, míg az épület felé hátráltak.

- Mit látsz? Az épület körvonalai nekünk is megvannak.

- Négy, látszólag ember harcol három olyan izé ellen - jelentettem.

- Mind a három mutáns ugyan olyan?

- Kettő igen - biccentettem. - A harmadikra nincs jó rálátásom, egy nagyobb bucka mögött lapul.

- Értem - latolgatta Judal. - Hát, nem tudjuk tényleg emberek-e, valószínűbb, hogy olyan robotokkal van dolgunk, de amíg erről nem bizonyosodtunk meg, emberként kell őket kezelnünk. Szedd le a szörnyikéink, a fejüket célozd, roncsolóval.

- Ahogy óhajtod - mosolyodtam, és célkeresztbe fogtam az emberekhez legközelebb lévőt. Eléggé hirtelen fordulatokat tett, ahogy kerülgette a lövéseket így pár másodpercig követnek kellett, hogy legyen valami támpontom. A szél a töltény szempontjából hanyagolható, a biztos találat esélye kellően nagy, így mikor a lény a hozzá legközelebb lévő alak felé, egy nő felé vetette magát, lőttem. Rögtön tudtam, hogy találok. Egy ilyen előre ugrás tökéletesen kiszámítható mozdulat.

A töltény szó szerint szétloccsantotta a lény fejét, aki mindössze pár méterre esett össze a szerencsétlen nőtől.

- Egy megvan - jelentettem.

- Okés édes, most a kövit - biccentett Judal.

Engedelmesen kerestem ki a másik fejét. Ez, talán bedühödve a társa halálán a lövésekkel mit sem törődve rontott az emberekre. Tiszta célpont, könnyű lövés. Ő is hamarosan összeesett.

- Kettő megvan, de a harmadikat nem találom - sóhajtottam. - Fogalmam sincs hol lehet, talán megriadt és elmenekült.

- Ah, mindegy - intett le Judal. - Reméljük így van. Mindjárt ott leszünk, gondolom már lelkesen várnak minket.

- Hát igen - erősítettem meg. - Az épület, gondolom bejáratánál állnak, és felénk néznek. Ránk várnak.

Végig szemmel tartottam őket, egészen, míg úgy tíz méterre tőlük le nem állítottuk a motorokat, és le nem szálltunk. Becca aggódva nézett feléjük.

- Legyünk felkészülve - szólt. - Embernek tűnnek, de múltkor sem tudtuk megkülönböztetni őket, ezt tartsátok észbe fiúk.

- Tudjuk, nyugi - intette le Judal, akinek kezei csupán centiméterekre feszültek ikerpisztolyaitól. Én viszont összeraktam a mesterlövészt, és a hátamra helyeztem a tokjába. A közelharc az ő terepük, nem az enyém.

Lassan indultunk meg, és feszülten ügyeltünk minden mozdulatukra. Valamiféle védőfelszerelést viseltek, hasonlított a mi páncéljainkhoz. Három férfi volt, húszas éveik közepén, végén járhattak, és egy mélyvörös hajú nő, akiről valahogy nem bírtam levenni a szemem. Aranyos arca volt, most inkább aggódó, és csak úgy nyújtózkodott, hogy kit tudjon venni bennünket. Talán elénk is jött volna, ha az egyik férfi nem tartja vissza a vállainál fogva. Furcsa volt, nem tűnt robotnak. Sőt, volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem vele kapcsolatban, mint mikor egy régi ismerőst látsz újra. Annyira próbáltam rájönni, mi is olyan furcsa benne, hogy az ő sikolyát hamarabb meghallottam, mint a homokból kitörő szörny hangját.

Mire oda kaptam a fejem, már nem láttam mást csak azt az ocsmány pofát, és benne talán több száz tűhegyes fogat.

Aztán Judal kapott el, és olyan erővel hajított odébb, hogy métereket repültem. De innentől nem tétováztam, ahogy földre értem, féltérdelő állásba kaptam magam, és előrántottam a fegyvert a hátamról. Az első dolgom volt megkeresni Judalt.

Jól volt, és nekem egy óriási kő esett le a szívemről. Épp hosszú sorozattűzzel kínálta meg a lényt, ami viszont ezúttal másabb volt, mint az előzőek, ugyanis az oldalán végig masszívnak tűnő, kemény bőr húzódott. A szörny pedig most már Beccát kergette, mit sem törődve az őt lövő Judalal. Szerencsére őt nem kellett félteni, ügyesen lavírozott, és kerülte el a mutáns hirtelen mozdulatait, ráadásul tőlem is távol tartotta. Kényes helyzet, de már tudtam is a megoldást.

- Egy páncéltörő szerinted megtenné? - érdeklődtem.

- Lődd már - érkezett Judal enyhe kiabálás szerű válasza. - Tudom, hogy imádsz nézni harc közbe, de lenne ennél fontosabb dolgunk is!

- És milyen igaz - kuncogtam, de már célra is tartottam. Értelmetlen lett volna tökéletesen pontos lövésre hajtani. Túl közel voltam, és túl nagy volt a felület, hogy ez fontos legyen, meg hát minél közelebb, annál nehezebb egy ilyet kivitelezni. Két gyors lövést adtam le, mind a kettő az oldalába csapódott, viszont ahelyett, hogy átvitte volna, csak leomlasztotta azt.

- Végülis - hallottam Judal hangját, és szinte magam előtt láttam, ahogy elvigyorodik. - Nekem így is jó.

Ezután a levegőt betöltötte egy őrült sorozatlövés hangjai, és a szörny fájdalmas, sikításra emlékeztető ordítása. Pár pillanat után nem maradt belőle más, csak egy oldalt cafatokra tépett húsdarab. Judal elégedetten tette el a fegyvereit.

- Istenem - rohant felénk a nő, nyomában a sokkal inkább aggódó arcú férfiakkal. De ahogy folytatta, arra biztosan nem számítottam. - Kai! Kai, el se hiszem!

Én pedig a nevem hallatán ledöbbenve hagytam, hogy a lány a nyakamba vesse magát.

- Öhm - toltam el óvatosan, Judal és Becca értetlen tekintetének kereszt tüzében. - Sajnálom, honnan ismerjük egymást?

- Mi? - nézett rém értetlenül. - Én vagyok az, Naida, a feleséged!