Az első alkalom, amikor a legfelső szinten jártam meggyőződtem valamiről: ha a napfény ára az, hogy idefent kelljen élnem ezekkel az emberekkel, hát bőven nem éri meg. A fehér épületek, és végtelen fényűzésben ugyanis unott, megsavanyodott arcok éltek, akik lenézték mindazt, akik alattuk él, és felesleges söpredékként tekintettek rájuk.

- Mért nekem kellett jönnöm? - sóhajtottam, ahogy beléptünk a több tíz méter magas, hófehér épület gyorsliftjébe. Mellesleg ennek az őrei még megvetőbb, és fenyegetőbb pillantásokat küldtek felénk, mint a szintek közötti liftőrök. Én meg nem bírtam megállni, hogy ne igazítsak a lehető legfeltűnőbben az oldalamon függő fegyveremen. Láttam rajtuk, hogy legszívesebben a földre tepernének, és letartóztatnának, vagy minimum elvernének, mert ezekben tuti tombolt a levezetettlen feszültség, de persze nem tehették. Tudtak az érkeztünkről, és engedélyünk volt a fegyverekre. A szemükben veszélyes vadászkutyák voltunk, akiket mégse éri meg lelőni, mert elég sok vadat kapnak el.

- Szerinted ki lett volna alkalmasabb? - vonta fel szemöldökét Becca. - Victor, aki igencsak közellenség, ha épp nincs rá szükség? Esetleg Judal, aki tuti jelenetet rendez?

- Utálom ezt a helyet - fintorogtam.

- Hidd el - ült ki egy fájdalmas grimasz az arcára. - Én nem különben.

Akárhányszor jöttem eddig ide vele, ezzel a grimasszal mindig találkoztam. Sokáig nem értettem, mára tudom. Ő a balesete előtt itt élt, és nem kisebb személy volt, mint a kormányzó lánya. Ez a szint volt az otthona a sok sznob között, viszont az új testével egyszerűen nem fogadták vissza. Fel lehetett sorolni mindegyikünknél valami okot, mért nem kéne ide jönnie, de ha engem kérdeznek, Becca az, akit nem kéne ide engednünk, hiába ő ismeri a legjobban a helyet. Nem hiszem, hogy könnyű lehet mindezzel, és az apjával szembe nézni mindezek után.

Belépési kód kérelem: 

- A kívánt szintre érkeztek, a belépéshez kérem adják meg a megfelelő kódot - jelent meg egy kis képernyő a női bemondó hang után. Becca gyorsan bepöntyögte. - Köszönjük. Üdvözöljük a kormányzó irodájában. Kívánjuk, hogy az itt tartózkodásuk legyen tartalmas, és hasznos!

Belépési kód elfogadva.

- Milyen kedves - kommentáltam fintorogva, és ahogy kinyílt a lift ajtaja kiléptünk.

Természetesen itt is állt két, még az előbbinél is nagyobb, és fenyegetőbb őr, akik szintén igen csúnyán méregettek minket, de ezen már senki nem lepődött meg. Szűk, és politikai propagandákkal, vagyis az ő tekintetükbe totál valós, és hihető adatokkal tele vetített folyosóra jutottunk. A padló és a falak szürkések, márványszerűek, amin egy fehér szőnyeg vezetett a hatalmas, igazi faajtókhoz, ami igazi ritkaság volt manapság. Elegáns, csicsás, és régimódi. Azért amint elé értünk kitárultak, hogy a fehér szőnyegen tovább haladva a kormányzó irodájába jussunk.

Ez tulajdonképpen hatalmas volt, hasonlóan világos, szürke márványszerű padlóval és falakkal, míg a mennyezetről maga a világűr nézett vissza ránk. Ha valami, hát ez igazán tetszett benne, és legszívesebben egész itt tartózkodásunk alatt csak azt bámultam volna. Ezzel minden alkalommal így voltam. Szembe velünk egy hatalmas kivetített kép a kormányzóról, míg ő maga az íróasztala, ami nagyjából kétszer akkora volt, mint nekem csak az ágyam, mögött foglalt helyett.

A kormányzó, egy igazi pöcs. Bár valószínűleg ez mindenkire igaz, akinek van némi hatalom a kezébe. De ő volt Warren Liberstone, akihez személyesen talán ötször, hatszor lehetett szerencsém, mégis sikeresen felkerült a "legutáltabb emberek" listámra. És talán nem is volt a dologra konkrét okom. Külsőre maga volt a tökéletes, megnyerő férfi, aki képes volt lebeszélni a pénzt a számláidról. Sötét haja fekete, némi kékes beütéssel, szemei negédes barnák, akárcsak Beccának. Jóképű, olyan típus, aki mindegy hány éves, akkor is vonzó lesz valamilyen szinten. Vagyis tökéletes politikus.

- Victor emberei megérkeztek, uram - jelentette a mellette sürgölődő, szép arcú, kopasz titkárnő, ha jól emlékszem Nora, és mondta mindezt úgy, hogy a főnökének vaknak és süketnek kéne lennie ahhoz, hogy ezt ne tudja amúgy is.

- Oh, üdvözletem - küldött felénk egy barátságos mosolyt, mint aki csak a most eszmélt. A szeme meg se rezdült, az egykori lánya látványára. Sosem rezdült. Minden mozdulata csak színház, több évi gyakorlatban szépen megmunkált, a legapróbb mozdulatokra is kiterjedő színház. Igen undorító. - A kilépési engedélyekért, ha nem tévedek.

- Igen - biccentett Becca. Ő se rezdült, de akárhányszor elmosolyodott az apja, Becca szája sarka mindig megrándult.

- Nos, sikeresen megszereztem őket - közölte, mintha ez olyan nagy érdem lett volna. - Tekintve a helyzetet, szükségesnek éreztem, hogy utána járjanak a dolognak. Gondolom megértik, hogy hiába a mi radarjaink észlelték, én nem küldhetem ki az embereim. Nem megyünk a Városon kívülre.

- Ezért vagyunk mi - biccentettem gúnyosan. Nos, igen, minket akár kintre is lehet küldeni, túl a városon, és az emberiség megmaradt szabályain.

- Én pedig igen hálás vagyok - biztosított minket, majd intett a titkárjának, hogy adja át az engedélyt tartalmazó chipeket. A nő nagy kegyesen át is nyújtotta őket Beccának. - És remélem arra is emlékeznek, hogy mindenről pontos beszámolót szeretnék - tette hozzá, kissé kevésbé barátságos hangon. - Ha bármilyen információt találnak Róla, még a vissza érkezésük előtt tudni akarom.

Féloldalas mosoly kúszott az arcomra.

- Hiszen ezért fizet, nem?

- Az engedélyek - dobtam oda a chipeket Judalnak mikor haza értünk, és váltottunk egy futó csókot.

- Milyen volt a napfényben fürdőzni? - érdeklődött ő viszonzásképp.

- Varázslatosan undorító, mint mindig - fintorogtam, és lassan eltüntettem a páncélt.

- Nem jó, ha nem szereted a napfényt, ahova megyünk lesz bőven - csóválta a fejét vigyorogva.

- Lehet, hogy nem a napfénnyel van a baj - világítottam rá.

- Judal, hogy állsz a felszerelésekkel? - kapcsolódott be Becca is. - Össze szedted, ami kell?

- Nos, az unalmasa rám maradt, de ja - bólintott. - A motorok feltöltve, több heti utazást bírnak, kb ennyire elég luxunk is van, meg némi tartalék. Voltam olyan drága, hogy összekészítettem a fegyvereiteket is minden tartozékkal, meg pár extra finomságot.

- Akarom tudni mik azok az extra finomságok? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem kell aggódnod, csak némi extra felszerelés ami kelhet - nyugtatott meg az éppen belépő Ryuzo. - Én szedetem össze neki.

- Pff, elrontod minden szórakozásom!

- Egyébként Victor vonalban - hagyta figyelmen kívül, és a levegőbe bocsátotta az említett hologramos mását.

- Victor - köszöntünk.

- Ah, úgy sajnálom, hogy nem vagyok ott az indulásnál - szabadkozott rögtön, de csak a fejemet csóváltam. Lefutottuk már párszor ezt a kört.

- Ez is csak egy küldetés - mutattam rá.

- És nem örökre megyünk el - kontrázott Becca.

- De mégis csak kintre - ellenkezett a prof.

- Nem mennénk semmire azzal, ha itt lógnál a nyakunkon - közölte kedvesen Judal. - Hasznosabb vagy ott, prof. Mond is mi van a hullákkal.

- Rendben, rendben - sóhajtott. - Szóval a hét holttest, amik a múltkori küldetésnek hála végre szolgálatunkra állnak . Az a kettő, akikkel Judal végzett rendkívüli mód roncsolódtak, szinte használhatatlanok.

- Bocsi prof - vont vállat ártatlanul az említett. - Túl nagy tűzereje van a kicsikéimnek.

- Csak végezted a küldetést - intette le Victor. - De a lényeg, hogy még ezekből tökéletesen le tudom szűrni, hogy sejtéseimnek megfelelően teljesen robotikusak. Nem találtam élő szövetet sem, és ez igaz a többire is.

- Fura, eléggé emberieknek tűntek - csodálkozott Becca. - A harcmodoruk, és a viselkedésük is.

- Valószínűleg igen jó programozó munka - tippelt Ryuzo.

- Pontosan, de... Nos, az élő, és élettelen szövetek keresztezése a szakterületem, de a robot programok írása messze áll tőlem, így sajnos erről nem tudok sokat mondani - ismerte be Victor. - Becca két áldozatán ugye csak külsérelmi jelek voltak, ha leszámítjuk a nyaktörést, és ezek is pontosan úgy festettek a robotikus testen, ahogy egy emberén festenének. Persze hozzá kell tennünk, hogy ezek a testek úgy tízszer, tizenötször strapabíróbbak egy emberénél, szóval a ti testeteket is meghaladják. De a lényeg, hogy igazán precíz munkák, és tökéletesen leutánozták az emberei testet, csupán elő szövetek nélkül. Ráadásul, mikor szétnyitottam a maradék hármat, hogy eltávolítsam Kai lövedékeit egy igen precíz vezérlésre akadtam, amit egyenlőre nem értek teljesen, de azt hiszem, ami a fejükbe van, az a mesterséges intelligencia alapja.

- Gondolom ez elég nagy szám - kommentálta, Judal.

- De még mennyire! - vágta rá Victor. - Ez zseniális! Egyszerűen... Oh, sajnálom, csak amik ezek a robotok, az igazán elképesztő még az én, nem teljesen szakértő szememnek is.

- Szóval nem egyszerű megcsinálni, és most már biztosra mondhatjuk, hogy ezek egy valaki műve, ugye? - kérdeztem rá a számunkra legfontosabbra.

- Hát, azt hiszem biztosra mondhatom, hogy igen - bólintott komoran. - Azon se csodálkoznék, ha egyesével kellene készítenie mindegyiket.

- Ehhez képes eléggé elpazarolja őket - fintorgott Judal. - A terroristaság már rég kiment a divatból.

- A lényeg, hogy amit tesz ezzel a technikával az rossz - szögezte le Becca. - A támadásaiban nem látok értelmet, csupán ártott másoknak. Rengeteg ember halt meg.

- Pontosan ezért megyünk ki - ropogtatta meg ujjait Judal. - A kormány még semmi jót nem tett nekünk, de most talán mégis megfogták az Isten lábát. Amit befogtak, talán a bázisa is lehet a titokzatos emberünknek. Elvégre rengetek roboti jel, mellette pedig csupán pár elő. Elég gyanús.

- Honnan fogjuk tudni, hogy ki ember, és ki nem? - tettem fel a kérdést.

- Egyszerű - vigyorodott el Judal. - Akit megvágunk, és nem vérzik, lődd fejbe.