Jax a maga ura volt. Kiharcolta ezt. Megküzdött érte, hogy ne merjenek tőle lopni, de mégse rettegjék, és eljöjjenek hozzá, ha valami javításra van szükségük. Ő pedig megjavított mindent, amit elhoztak hozzá. Ősrégi motorokat, kommunikátorokat, esetleges droidokat, drónokat, cyborg végtagokat, amit csak meg lehet találni manapság az utcákon. Igen sok minden folyt át a kezei között. Már volt hírneve, ismerték. Voltak vevői.

De pusztán a vevői kedvéért nem tett meg akármit. Vagy a pénzért. Megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket jobb visszautasítani. Mint például azt a férfit, aki miatt most káosz uralkodik a felsőbb szinteken. Nem mondja, szórakoztató lehet, és régen valószínűleg kapott volna egy ilyen bulin, de megtanulta a leckét. Igazából nem volt rá szüksége, hogy a nevét valami ilyesmihez kapcsolják.

Szóval tudta, mikor kell visszautasítani valamit. És úgy érezte, ezt a mai munkát is nagyon vissza kellett volna utasítania. Azonban sokkal jött annak a nőnek, Scarlett, tőle származtak az alkatrészei nagy része, meg egyébként is kisegítette már pár alkalommal. Vagyis belement.

Még mielőtt kiért volna a helyszínre is tudta, hogy van valami csavar. Nem szívesen látogatta a kapuk környékét, mindig is irtózott attól, ami mögöttük volt. És amit ott talált, az nem volt a legszívderítőbb látvány. A roncsolt testektől, vagy a vértől sosem ijedt meg, ebbe nőtt fel. De az arctól, amit kivett a maradványok között igen.

És most, hogy ugyanaz az arc, és testének maradványai ott fekszenek a munka asztalán az érzés csak mégerősebb.

Régebben Judal volt a minden. Ő jelképezte az erőt, az elszántságot, és a bandájuk megállíthatatlanságát. Az alsó szint királyai voltak. Addig a napig, míg egy egyszerű tolvaj kivégzése után hazatérve holtan találta az egész addigi életét. És nem volt esti mese, sem kedves arcok, akik gyászos hangon felvilágosították volna mi történt. Nem tudta. Hosszú éveken át, nem volt semmi értelmes magyarázata annak, mért nem maradt semmi azokból az arcokból, akikkel eddig a mindennapjait töltötte. Aztán persze évekkel később meghallotta a hírét, mikor már megnyitotta kis ezermester boltját, hogy mi is lett Judalból. Akkor nem tudta, hogy érezzen. Dühöngjön? Örüljön? Szóval végül úgy döntött, nem fogja érdekelni.

És egészen a mai napig lelkesen tartotta magát ehhez. De most, hogy tekintete a halott Judalra tévedt, a régi érzések kergették. Nem volt ostoba. Nem került sokba következtetni, hogy Judal az ellen az ember ellen harcolt, aki a káoszt okozta, és aki most halott. A hírek mindenhova eljutnak, még ide is. A fentebb szintekről befogható holoadások pedig tele voltak a szőke srác, és annak a lánynak a hőstetteivel. Most már csak az utóhatások maradtak. Vadászat a megmaradt robotokra, akiknek roncsolt tudatában a pusztítás maradt. Az ő raktárában is hevert egy ilyennek a teste. A tudata szétrobbant, de maga a test ép volt. A végén az az ember mégis a pusztulásba vezette őket. Mert nem volt ellenszer, program vagy parancs. Meg kellett őket ölni. És a kivetítők szöszije igen aktívan tette. Mások talán túlbuzgónak tartották, aki nem akar félmunkát végezni, de Jax felismerte a szemeiben a fájdalmat. Nem a kötelességtudat, hanem a gyász, harag, és bűntudat tette ilyen veszedelmes gyilkossá. Mielőtt Scarlet beavatta volna is tudta, hogy ő volt Judal párja.

Talán ez volt végül, ami rávette. Judal, akár csak ő maga is, talált egy életet, amiért képes volt meghalni.

Tekintete hátravándorolt, arra, ahol annak a bizonyos robotnak a teste hevert. Nyelt egyet. És munkához látott.

Ha teljesen őszinte akar lenni, még sosem csinált semmi ilyesmit. Legalábbis ekkora mértékben. De tudta, mit kell tennie. Elvégre az a férfi eljött hozzá, és megpróbálta meggyőzni, hogy segítsen neki megteremteni az emberiség következő generációját. Bolondnak nézte. De sehol máshol nem látott még olyan elképesztő dolgokat, mint nála.

Sajnos hetekig dolgozott. Tudta, hogy az idő az, amiből a legkevesebb van. Mert bár a testet meg tudta javítani, új végtagok, és pótlékok kerültek a csonka testre, fémes csillogás költözött a hiányos arcra, de a legfontosabbat, a lényeget nem volt benne biztos, vissza tudja-e adni. A lelkét, a tudatot, aminek titka Victorral a sírba szállt. Judal meghalt. Így mégha a testet életre is bírja, semmi sem biztosítja, hogy vissza-e tér ő maga is.

A mostani világban nem fordítottak sok figyelmet a lélekre. Hiszen mindenre volt magyarázat, minek ködösítsék az életük ilyenekkel? Nincs olyan, hogy természetfeletti, nincs olyan, hogy a halál után. De Jax, ilyen szempontból egy kicsit régimódi volt. Talán ezért beszélt végig Judalhoz, mintha valahol mélyen hallhatná. És ugyanezen okból, mikor a műszerei mindenhol zölden világítva jelezték, megtette a maximumot, amit tehet, markolta görcsösen széke szélét, és préselte ki idegességében az ajkai közül:

- Innentől minden rajtad áll.

A kijelző hűségesen jelezte, a test állapota tökéletesen ép. Minden megfelelően működik. A szív munkája megindult. De az agyfunkciók gyengék. Jax ujjai mostmár idegesen doboltak. Frusztrálta az érzés, mert tudta, nincs más, amit tehetne.

- Ugyan már, várnak rád! - nyögte kétségbeesetten. Aztán megdermedt. Ujjai ernyedten hulltak alá. Hátradőlt a székben. És felnevetett.

Mert Judal szemeibe vörös izzás költözött.