Megtapasztaltam, hogy mikor sok dolgod van a idő rettentő gyorsan telik. Persze nem mondanám, hogy tényleg rengeteg lett volna, de a kis edzéseim a napok múltával több órásokká fajultak. Ryuzohoz igaz csak a hatodik napomon lett szerencsém, és bár kardforgatásban nem voltam borzalmas, sőt, pár mozzanatát egészen élveztem, mégsem volt az igazi. Hiába volt Ryuzo maga a tanárság mintaképe, hozzáteszem annak ellenére, hogy egy mozdulatot nem mutatott meg, és még csak kardhoz sem nyúlt, már tudtam mi érdekel igazán. És ez nem ez volt. Bár maguk a kardok, amik leginkább modern szamuráj kardokra hasonlítottak, eléggé meggyőztek, hogy ez igenis komoly, és igen veszélyes dolog. A kardok pengéje a fegyverhez hasonlóan lézer volt, ami ennek hála ragyogott. Minden esetre látványra sem volt semmi. Azért Ryuzo megjegyezte, ő néha hiányolja a régi, egyszerű pengéket, és neki volt is egy, amit még Victor készített egy igen kemény anyagból. Minden esetre ezzel kellett a legkevesebbet foglalkoznom.

Aztán ott volt Becca és a közelharc. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az maga a pokol. A dolgok ott romlottak el, mikor olyan ellenfeleket kaptam, akik mozogtak, és nem egy helybe tűrték az ütéseim. Kikaptam a drodiok ellen, kikaptam mindenféle szituációs játékban, és bár Becca felajánlotta, hogy próbálkozzak meg ellene is, ezt kissé hevesen elutasítottam. Az az egész egy kudarc volt. Egyszerűen nem ment, és nem tudtam megmondani mi a probléma. A reflexeim nem voltak lassúak, talán csak rosszul reagáltam le a támadásokat. A fejembe voltak szabaduló, védekező és támadó mozdulatok egyaránt, de valamiért még sem voltam képes ezeket rendesen alkalmazni. Ez pedig rettentően bosszantott.

Bónuszként lövészeten, amiben egyébként továbbra sem okoztam csalódást, Judal folyamatosan az orrom alá dörgölte ezt. Nem telt el perc, hogy ne hozta volna fel, én pedig meg tudtam volna fojtani. Csak persze ehhez ugye fölé kellet volna kerekednem, és na miben? Hát persze, hogy közelharcban.

Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy lövészetben viszont kegyetlen jó voltam. Nem kellett tanítani semmit, ösztönből ment az egész. Pár óra után Judal végre hajlandó volt adni normális, töltényes pisztolyt ami mellesleg ezerszer jobb érzés, és ez tényleg adott már némi igazi élményt. A célt igazából nem nagyon tévesztettem, csupán milliméterekkel, bár ez inkább a fegyverek pontatlansága, nem az enyém. A harmadik órán már mozgó célpontra lőhettem, és nem nagyon vétettem. Megvoltak hozzá a reflexeim, igaz a célpontokat is rettentő kiszámíthatónak találtam.

Egyszer sikerült elkapnom Judal és Victor beszélgetését is.

- Tényleg nagyon tehetséges - sóhajtott Judal. - Nem téveszt, a kezdetektől fogva eltalál minden tiszta célpontot.

- Úgy tűnik, érzéke van hozzá - mosolyodott el Victor. - Talán nem most kapta, talán mindig is volt.

- Nem hinném, hogy most fog először fegyvert - biccentett. - Tudja mit csinál. Újra tudta tölteni a töltényeset anélkül, hogy egyszer is megmutattam volna neki. Valószínűleg már fogott fegyvert párszor mielőtt hozzánk került volna.

Őszintén a dolog nagyon elgondolkoztatott. Ha végig gondolom, elég logikus. A tehetség nem minden, én pontosan tudtam, mit csinálok. Már egyszer megtanultam mindezt. Az, hogy ennyire jól ment, a múltam egy darabja, ebbe biztos voltam, és én nem akartam ezt eldobni. Új élet, de ki mondta, hogy egy teljesen új ember akarok lenni?

Aztán jött valami igazán izgalmas.

Judal a terembe várt, de rögtön tudtam, hogy ez az óra más lesz. Az oldalán ott virítottak híres ikerpisztolyai. Meg kell hagyni, nem semmi darabok voltak. Külsőre leginkább a régi revolverekre hasonlítottak, de a tűzerejük sokkal nagyobb, és ami igazán egyedivé tette, hogy mind töltényes, mind lézeres tüzelésre képesek volt, ráadásul akár gyors egymás utánba. Veszélyes, és tudtommal igen egyedi. És ez után jött a java.

- Ma egy kis szituációs gyakorlatot csinálunk - közölte széles vigyorral. Ez már önmagában izgalmas volt, hiszen lövészeten még nem csináltam ilyesmit. Maga a szituációs gyakorlatok egyébként annyiból álltak, hogy kaptam egyfajta szemüveget, ami elém vetített egy világot, valamilyen teret, ahol szabadon tudtam tenni bármit, míg a valóságba a testem meg se mozdult. Ez egyfajta virtuális valóság volt. Bele lehetett csempészni bármilyen tárgyat, tökéletesen lemásolt mindent, ezért hozta Judal a fegyvereit is. - Ellenem fogsz harcolni, de nyugi, majd közelharcra nem megyek, eskü.

- Bekaphatod - fintorogtam, de igazából nagyon izgatott voltam.

- Egyszer arra is sort keríthetünk - röhögött, főleg mikor elvörösödtem a dologtól. Hogy én mennyire tudom utálni. - De egyenlőre válassz fegyvert, aztán kezdünk.

- Várjunk, ezek itt mind gyengébbek a tieidnél - méltatlankodtam.

- Ki mondta, hogy fair módon kell játszanom? - vonta fel szemöldökét, és le nem törölte volna ezerkarátos mosolyát. - Egyébként meg egál lesz. Remekül célzol, nálam is jobban. Te inkább a lövések hangsúlyára, én az erejére megyek, és nem feltétlenül  pontosságra, ha ez segít. Te viszont pontos vagy. Ajánlanék egy mesterlövészt, de hozhatsz többet fegyvert is. Lőszerről is gondoskodnod kell.

Hallgattam rá. Egy rakat fajta fegyver volt kirakva, így nem panaszkodhattam. Az egyiket, egy hosszú, külön távcsöves mesterlövészt vettem magamhoz, és már előre tudtam, hogy az alapból sem semmi szememmel együtt nem lesz olyan része a pályának, ahová ne látnék el. Mellé szereztem egy könnyebb, kézi töltényest, és minél több lőszert. A mesterlövész puskához nem volt túl sok, ami aggasztott. Tudtam, hogy Judalt nem fogom tudni olyan könnyen eltalálni. Ez már nem csak jó célzásról szól.

- Megvagyok - közöltem.

- Hm, nem rossz - mérte végig választásom. - Ez egész érdekes lesz.

A hely, ahova dobott minket a rendszer egy erdős, sziklás terület, közép tájt egy nagyobb dombbal. Első pillantásra is jól látszik, hogy a terület nekem kedvez. Még láttam Judalt, nem volt messze, és épp elmélázva nézett szét. Gondolom nem volt túl sokszor szerencséje fákhoz. Aztán vetett rám egy széles vigyort, és hozzám kiáltott:

- Gondolom tudod, hogy ha eltalállak a valódi tested nem sebződik - itt még szélesebb lett a mosolya. - De ugyanúgy fáj, és mi halálig megyünk!

Ezzel mozgásba lendült, és eltűnt a fák között. Nekem is mozognom kellett.

A domb, bármennyire is belátnék onnan mindent, egyértelműen túl nyílván való. Más hely kell, mert igen, kell egy hely. Ha már mesterlövészt hoztam, a taktika nem túl bonyolult. Kell egy megfelelő pont, ahonnan csak ki kell szúrnom és leszednem. Ennyi lenne a dolgom, de ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Futó lépésbe próbáltam minél messzebb kerülni, ha tudok távolságot tartani, szinte nyertem. Én talán több, mint fél kilométerről ki tudom szedni, az ő hatótávolsága sokkal kisebb. Végülis igaza volt, a tapasztalatot leszámítva egésze egyenlő a dolog. Neki közel kéne kerülnie, nekem távol. Aki jobban csinálja nyer, azt hiszem.

A sűrű növényzet között nem volt olyan egyszerű haladni, párszor majd nem elhasaltam, és csak imádkozni tudtam, hogy ezeket ne lássa. Viszont abban is biztos voltam, hogy lassú vagyok. Ő gyakorlottabb, még ha ilyen tereppel nem is találkozik minden nap. Megálltam egy pillanatra, hallgatóztam. Fogalmam sem volt mennyire lehet közel, vagy jó irányba megyek-e. Folyton bekúszott a kép, ahogy előtűnik és pár lövésétől vége is lesz, anélkül, hogy bármit is csináltam volna. Azt sose mosnám le magamról. Nem akartam veszteni, és ha mégis, legalább nem ilyen egyszerűen.

Talán tíz perce sétáltam, mikor találtam pár különösen magas fát, ráadásul egész közel egymáshoz. Az ágaik nagyrészt vastagak voltak, és sokfelé ágaztak, a lombja nagy, ami takart is volna. Remek lehetőség, ha mást nem, legalább körbe nézek. Felkapaszkodtam, nem esett nehezemre, még a nagyobb kihagyásokon is fel tudtam húzni magam. Nem voltam erő híján azt kell mondjam. Robot karom szorítása alatt kissé meg is repedt a fa. Lehet, hogy nem kéne ilyen nyomokat hagynom. Már mindegy. Körbe néztem, először csak saját szemeimmel. Mindenhol növényzet, vagy sziklás köves kiemelkedések. Messzire elláttam, ezzel nem volt baj, de itt valamit kiszúrni nem épp a legkönnyebb.

Na jó, végig kellett gondolnom mi az, amit kiszúrhatok rajta.

- Katsu adnál egy képet róla? - kértem, hogy könnyebben átlássam a dolgokat.

Kép: Judal.

- Köszi.

Nem, mintha azt az arcot olyan könnyen el tudnám felejteni, inkább az öltözékére voltam kíváncsi. Bár nagyjából megvolt, mit viselt, de most a részletek is számítottak. Ha csak egy vonalát ki tudom szúrni valahol, tudni fogom, hogy ő az. Persze mért lett volna szerencsém, szinte tiszta feketét vett, és sehol pár megszokott vöröses díszítés. Ez azért várható volt, tudom. De annyi legalább biztos, hogy sötét helyeket fog keresni, ahol ténylegesen beolvadhat. A legsűrűbb részeket.

A dolgom annyi volt, hogy ott üljek, és várjam, hogy megtaláljon, hiszen az idő alatt, míg a közelembe próbál férkőzni én leszek előnybe. Csak ki kell szúrnom.

Azt kell mondjam a dolog igencsak feszültséggel teli, és idegtépő volt. Minden rezdülésre ugrottam, és nem tudtam megmondani mennyi ideje lehetek ott. Mégis, az egész egyszerűen jobb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Az adrenalin perzselte az ereim, a mesterlövész távcsövén át, és szabályos időközönként abból kinézve, a meglepetések és a szűkebb látókör elkerülése végett, kémleltem a környéket körbe-körbe. Nem is tudtam megmondani, mit is élvezek igazán rajta.

Mozgás. Elsőre nem is voltam biztos benne, tényleg láttam-e valamit, vagy csak a mesterséges szél játszik velem. De pár pillanattal később ugyan arra felé, azon az árnyasabb részen újbóli mozgás. Akkor már biztos voltam benne, hogy ő az.

Láttam valami vöröseset. Elsőre nem is értettem, aztán persze leesett. A szeme.

- Hát tényleg nem tudod elrejteni - suttogtam halkan, és azonnal lőttem.

Egy álom volt, ahogy a fegyver a legapróbb érintésemre is reagált, becsapódását pedig a tompa kiáltás követte.

- Ah, rohadj meg a jó célzásoddal együtt! - kiáltotta, a hangja kissé furcsa volt.

Eltaláltam, de nem halt bele, akkor már vége lenne. Ezek szerint elvétettem, ha telibe találom, belehal. Nagyon gyors. Most viszont bajba voltam, helyet kellett változtatnom, de nagyon sietősen. Sokkal közelebb jutott, mint szabadott volna engednem, most már méterek és lőtávolságba vagyok.

Pillanataim voltak átgondolni. A mesterlövészt újra kel tölteni, ehhez több másodperc kell. Ő tudja hol vagyok, a lövésből meg állapította ez biztos. Mennem kell, újra tölteni, és amint a lő távján kívülre érek, leszedni.

Ugrottam a mellettem lévő fára, nem volt vészes távolság. Épphogy elindultam, mikor iszonyatos sorozattűz kapta el azt a fát, amin eddig voltam. A golyózápor szabályosan aprította. Első találkozásom Judal fegyvereinek igazi erejével, és ha akár csak egy másodperccel többet habozok ott vesztem volna.

- Ne fuss, édesem - kiabálta túl fegyverei hangját, bár engem nem hatott meg a dolog. Lekaptam a kézit, és miközben tovább ugrottam leadtam pár lövést rá. Hátrafelé tüzeltem, nem is néztem hova, csak némi meghátrálásra akartam kényszeríteni, hogy időt nyerjek. Ez bejött, a lövések abba maradtak, fedezékbe húzódott. Helyes, tisztelje is, ha én lövök.

Tovább álltam a harmadik fára, onnan pedig egyetlen ugrással le a földre, és rohantam. Már újra tüzelt, és pár golyó nagyon közel süvített el mellettem. Menet közben töltöttem, a mesterlövész újra készen állt. Csak jussak messzebbre, vagy legyen egy jó fedezék.

Egy hosszabb sorozat lövés jött, de ez más volt. Lézerlövedékek, és felperzseltek mindent, ami az útjukba került. Mielőtt sikerült volna bevetnem magam egy szikla mögé pár elkapta a karom. Rettentően fájt, égetett. Éreztem már fájdalmat korában is, de ilyen intenzívet még nem. Alig bírtam visszafogni némi szitkozódást.

 Már lihegtem, lehet, hogy korábban is tettem, de most tűnt csak igazán fel. Hallottam a szűnni nem akaró lövéseket, és egyre közelebbről. Röhögött is mellé. Végülis, tőle hallottam, hogy ezek akár egy óra folyamatos lövöldözést is kibírnak. Ez egy zsákutca. A sziklától nem volt kiút, ha megpróbálnék tovább állni, agyon lő.

Akkor nem találtam tökéletesen célba, így vesztettem. Igen, akkor lebecsültem. Bár lövésnél számításba vette, hogy gyors, és képes lesz valamennyire kitérni, belekalkuláltam, de így is lebecsültem. Azt hiszem, akkor vesztettem.

Azért nem akartam elfogadni. Közeledett, méterek lehettek, úgy hat-hét. A terepet mostanra eléggé lecsupaszíthatta. Hát, talán van esélyem. Valószínűleg őrültség, de még össze is jöhet. Amiben vagyok, egy vesztes helyzet, rosszabb nem nagyon lehet.

Így vártam egy lélegzetvételnyi szünetet. Annyi, de annyi buktató volt.

Kivetettem magam a fedezék mögül. Nem volt kerek egy másodpercnyi időm, hogy felmérjem a helyzetet, de erre számítottam. Csak egy pillantás, és lőttem.

A lézerek felszabdalták a testem. Főleg a karom, és pár a mellkasom. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de akkor a lövések abba maradtak.

Judal hatalmas szemekkel, és megrökönyödött arccal meredt rám, kezében két elképesztő fegyvere. A mellkasán, a szíve helyén jókora lyuk, átláttam rajta. Nyertem.

Nyernem kellett volna.

- Azt hiszem, erre nem számítottam - szólalt meg, és már újra vigyorgott. Élt. Mégis, hogy francba? - Nos, akkor azt hiszem, most csaltam. Szép lövés volt szöszi, de tudod nekem nincs szívem.

És fejbe lőtt.