Azon a reggelen magamat is meglepve, de rettentő izgatottan keltem. Első pillanatokban nem is tudtam mire fel érzem ezt, aztán bevillant. Victor azt ígérte elvisz magával, ki innen, ki abba a világba. Kimegyek. Mint valami kisgyerek, akinek a szülei azt ígérték elviszik egy napra a vidámparkba, olyan lehettem. Nagyon gyorsan elkészültem, és olyan korán ott ültem a nappaliban, hogy még Ryuzo sem volt ott, pedig eddig mind a kétszer már lent várt, és a nap nagy részét a bárpult mögött töltötte.

Újfent nem tudtam elmenni a város látképe mellett, egyszerűen túl új, és izgalmas volt. És oda fogok kimenni, ha minden igaz. Ez pedig önmagában is csodálatos hír volt. Megfordult a fejembe, hogy meg kéne örökítenem, majd valahogy azt, amit kint látok, de újfent nem tudtam hogy is tehetném. Aztán eszembe jutotta Becca, és a holorajzai. Azt mondta nem nehéz, szóval talán kipróbálhatnám. Nem hittem benne, hogy olyan könnyű, mint állította, de már akkor is megtetszett a dolog, és szerettem volna egy próbát tenni. Lehet erre is sort kerítek valamikor.

- Nocsak, korán keltél - üdvözölt Ryuzo. - Várod már, hogy kimehess?

- Eléggé kíváncsi vagyok - sóhajtottam.

- Megértem - mosolyodott el sokat tudóan. - Biztos nagy élmény lesz, egy újoncnak mindig az.

- Neked is az volt? - érdeklődtem.

- Őszintén, nem nagyon emlékszem - ráncolta homlokát gondolkodóan. Felemás szemeivel kibámult az ablakon. - Tudod akkoriban nem volt túl jó a memóriám, sokszor elfelejtettem dolgokat. Nem teljesen a memória hibája volt, inkább az agyam megmaradt részéjé. Victor ajánlása volt, hogy próbáljam meg fejleszteni valamivel, edzek rá. Hát elkezdtem megtanulni koktél recepteket. Azóta több ezret tudok, és a memóriám is remek.

- Nem gondoltam volna - csodálkoztam.

- Tényleg, majd elfelejtettem - kapott észbe ironikus módon. - Victor küldte ezt - nyújtott át valamiféle fekete köpenyt. - Ez egy álca, egyfajta köpeny, ami segít beleolvadni bármilyen terepbe, ha arra utasítod, egyébként átlagosan néz ki. Majd a MI-d szinkronizálja. Hasznos, és ritka.

- Értem - vettem át.

Álca azonosítva. Szinkronizálás.

Szinkronizálás sikeres, utasítás fogadására kész.

- Tudod - lépett ki a liftből ebben a pillanatban Victor. - A harmadik, de még második szinten is, az emberek nem túl bizalmasak az utcákon. Szeretik elrejteni az arcukat ha tehetik, és szinte kizárt, hogy csak úgy oda menjen hozzád valaki, vagy te menj oda máshoz esetleg segítséget kérni. Jobb ha beletörődsz, ez sajnos nem ilyen egyszerű.

- Meg van rá az okuk - sóhajtott Ryuzo.

- Hát igen - biccentett Victor. - A mai világban, az átlag ember igen kiszolgáltatott valakinek aki fejlettebb.

- Úgy érti, a cyborgoknak - fordított a fehér hajú. - Vagy bárkinek, aki nem játszik teljesen tisztán, és ez gyakori. Azt mondják, a második szint biztonságosabb, mint a legalsó, de ez nem teljesen igaz. Az egyetlen különbség, hogy itt nálunk nincs mocsok. Akárhol jársz, akár itt, akár másik városban, csakis a legfelső szinteken érezheted magad teljes biztonságba.

- Márha megéri a folyamatos megfigyelés, és rettentő szigorú, és demokrácia mentes intézkedések neked - fintorgott Victor.

- Nos, ez is igaz - helyeselt kelletlenül Ryuzo.

- Szóval nem túl fényes a világ helyzete - szűrtem le.

- Nem mondanám - csóválta a fejét a professzor. - Bár vannak helyek, ahol igenis törekednek a lehető legigazságosabb egyenlőségre, de szükségünk van változásra. A Földet utolsó tartalékain élünk, és nem tervezünk elmenni, így szükségünk van a fejlődésre. Társadalmilag, és a testünket illetően is. - Rá akartam kérdezni mért nem megyünk el. Rá akartam kérdezni, mit gondol, mi lenne a jó, és rá akartam kérdezni még annyi mindenre, ami hirtelen eszembe jutotta, de valószínűleg ő is észre vette, mert leintett. - Majd valamikor, némi alkohol mellett ezt még bővebben megvitathatjuk, de most szeretnék menni. Bár a beszerző körút egész érdekes tud lenni, de szeretek túl lenni rajta.

- Rendben - egyeztem bele. Még számon kérem rajta.

Magamra vettem a köpenyt, a csuklyáját pedig az arcomba húztam. Meglepően kellemes érzés volt, mintha csak egyfajta plusz személyes teret kaptam volna.

Victor is a szokásosnál jobban fel volt öltözve, hosszú, sötét kabátot viselt, aminek nagyon hasonló anyaga volt, mint annak, amit kaptam. Arcába valamiféle maszkot rakott, vékony volt, fekete, szem része narancsszín világított, és szája körül halványan látszott valamiféle kör kiemelkedés.

- Ez egy gázmaszk - világosított fel, mikor látta, hogy nézem.

- Ilyenre szükség van? - vontam fel a szemöldököm.

- Nincs - mondta, és biztos voltam benne, hogy elvigyorodik a maszk rejtekébe. - De én imádom hordani.

Beszálltunk a liftbe, és újra eluralkodott rajtam az a gyerekes izgalom. Nem tudtam hogy jutunk ki, de nagyon úgy tűnt, a lift mindenre megoldás. Máshogy nem is lehet eljutni az egyes szobákba, és ezek szerint kijutni innen sem.

- Mi lesz ha elromlik egyszer ez a lift? - vettetem fel.

- Mért romlana el? - nézett rám értetlenül Victor, így el kellett fogadnom, hogy ez csak nem ilyen egyszerű.

Aztán kinyílt az ajtó, és minden elém tárult.

Nem is tudom, mi volt a legcsodálatosabb, vagy legelképesztőbb benne. Abban sem vagyok biztos, hogy volt-e egyetlen pont, amit ki tudtam volna emelni, mert azt hiszem a dolog úgy egyben fogott meg. A végtelenségbe nyúló épületek, össze-vissza utcák, és a látszólag mindenhol közlekedő, szinte csak a szél hangját magukkal hozó járművek együttese. Sötét volt, mint ha éppen besötétedett volna, de számtalan neon világítás, és hírdetményeket váltogató táblák, na meg némi közvilágítás egészen átláthatóvá, és egy szemkápráztató mesterművé varázsolta az egészet. Na meg ha felnéztem, úgy egészen fel arra, ahol az égnek kéne lennie építmények helyett, ott is láttam valami fényt. De ez teljesen más volt, és csak épphogy átsejlett annyira, hogy észrevegyem. Ez a fény nem az, ami itt mindenhol világít. Ez valami olyan, amit természetesnek éreztem, és valahol tudtam, hogy nem az ember teremtette. Azt hiszem, ez volt a napfény.

- Gyere - intett Victor, és a szemei igen vidámnak tűntek. Láttam őket a sárga fényen túl.

Az egyik olyan gyalogos hídon indultunk el, amire a liftből kiléptünk. Sötét anyagból készült, sima volt, de véletlenül sem csúszott, és két oldalán, amin túl mélység és járművek voltak, zöld csík futott világítva.

- Tudod, ezek nem csak az utat mutatják - látott el újabb információval Victor. - Azt jelzik, használhatod-e. Ha a fény zöld, azt jelenti biztonságos, és mindenki számára használható. De ha bármi történne, ami miatt az átmenetel tilos, vagy veszélyes, a fények vörösek lesznek. Ha rajta tartózkodsz, mikor a fények váltanak, nem is hagyhatod el. Általában ilyenkor az ott tartózkodók között van valaki, akit a el akarnak kapni.

Ajánlott olvasmány: Törvénykönyv

- Hova megyünk?

- Nem túl messzire - világosított fel. - Két híddal odébb lesz egy utca, oda. Most elég ennyi, az a hely egyébként is különleges, és lesz kiket bemutatnom. Még hasznosak lehetnek neked is.

- Kíváncsi vagyok - biztosítottam.

Ahogy kicsit mentünk, már egyre több, és sokfélébb ember ment el mellettünk. Sokan tényleg takarták az arcukat, voltak csuklyák, maszkok, nagyobb kalapok, szemüveg szerűségek, kendők, számtalan módszer. A ruházatuk nagyrészt olyasmi, amint amit én is előtudok venni a szekrényéből: egyszerű, letisztult, és többségében sötét. Persze akadtak kirívóak is, mint egy nő vörös, testre tapadó miniruhába, ami nem is szoknya volt, inkább egyberészes. Vagy egy másik férfi, akinek fehér nadrágján folyton mozgó minták voltak. Igazából ilyet, ahogy mentünk egyre többet láttam. Felsők és nadrágok mozgó mintákkal, feliratokkal. Aztán egyszer észrevettem egy férfit, igen nagy darab volt, és Victor is kicsit odébb húzott, csakhogy nagyobb ívben kerüljük ki. Kiszúrtam a karját, ami igencsak fémesen csillogott, és gyorsan összeraktam miféle kar is az. Egy cyborg. Bár nekem igen furcsa volt, hiszen ha ránéztem a sajátomra, ruhában nem is látszik, hogy nem igazi. Ha veszek egy kesztyűt, amit megtettem, senki ki nem szúrja. Az övéről azonban lerítt a dolog. Talán ez az a különbség, amiről beszéltek nekem. A különbség, ami maga Victor volt.

Láttam még valamit, amin elsőre igen meglepődtem. Egy anyukát, pár éves kislányával. A karjában cipelte, és igen sietősen ment vele.

- Ez nem felelőtlenség? - kérdeztem rá.

- Az utcákat járni nem biztonságos, de ez nem azt jelenti, hogy életveszély - vont vállat Victor. - Még korán van, de főleg később, dél körül, kora délután bizalomgerjesztőbb alakok is kimerészkednek ám. Ha jövünk visszafelé, majd meglátod, sokkal kevesebb maszkos lesz, és előmerészkednek családosok is.

- Ez azért megnyugtató - sóhajtottam.

Újfent az épületekre figyeltem, inkább a hirdetéseket olvastam, amik között rengeteg minden felmerült. Ételek, különféle eszközök és tárgyak, banki szolgáltatások, esport, más versenyek, fogadások, szerencsejáték, droidok, amit csak akarsz. A legtöbbjükről fogalmam sem volt mi lehet.

- Ez az utca lesz az - szólalt meg Victor pár perccel később, és végig mutatott egy soron, ahol bárokat, éttermeket, büféket vagy szórakozóhelyeket láttam csak.

Reklámok feldobás, engedélyezi?

- Még szép, hogy nem - morogtam. - Tiltsd le, Katsu.

Értettem. Reklámok tiltása.

- Nem valamiféle alkatrészekért jöttünk? - vontam fel a szemöldököm ezután a szemöldököm.

- De - bólintott Victor, és halkan elnevette magát. - De, pontosan azokért.

Valamiról csúnyán lemaradhattam.