Furcsa volt felébredni. A fejem enyhén bizsergett, nem fájt, nem is volt feltétlenül kellemetlen. A testemet könnyűnek éreztem, míg belül valahogy magabiztosságot. Aztán az agyam emlékeztetett, mi is történt tegnap.

És ezzel el is szállt mindenféle lassú ébredezés. Oh, a francba.

Egyedül feküdtem az ágyban, Judal nem volt sehol. Valahol ez nem lepett meg, és nem is tudtam, hogy kéne éreznem. Egyenlőre valahol megkönnyebbültem, hogy nem rögtön az ő fejével kell kezdenem mindazok után, ami történt. És istenem, én akartam.

Rettentő zavarodottan szereztem magamra ruhákat. Akármennyire is égett az arcom, beszélnem kellett vele. Ezt minél hamarabb le kell tisztáznunk. De ott volt a probléma, mégis mit is akarok neki mondani?

- Öhm, Katsu? Judal mennyi ideje ment el?

Időpont lekérés: 2 óra 3 perc

Szóval tényleg velem aludt. Itt maradt, ahogy akkor ígérte, bár azért korábban lelépett. A csókunk, csókjaink peregtek le újra a fejembe. És mindennek a tetejébe valahogy az egész kellemes, bizsergető érzéssel töltött el. El se akartam hinni, hogy mindezt azt az idióta miatt érzem.

Némi mosdás után a nappali felé vettem az irányt némi luxért, meg meg is akartam keresni. Mert hát oké, hogy azt ígérte holnap áll elébe mindennek, de mi van ha csak azért csinálta, hogy lecsillapítson? Vagy csak hülyéskedett? Az emlékeimbe úgy rémlik ő sem volt közömbös, de nem nagyon mertem hinni nekik. Már amennyire, de azért részeg voltam. Ki tudja! Meg hát, azt se tudom én mit akarok, és mennyire volt felőlem komoly a dolog. De a tanulság az, hogy soha többet nem megyek el bulizni. Vagy legalább nem iszok annyit.

A nappaliba belépve Victort találtam, aki valamit babrált az akvárium kanapénkon, de senki mást.

- Jó reggelt - intett valami furcsa szerkezettel a kezében.

- Neked is. Mit csinálsz a virtuális halainkkal? - érdeklődtem.

- Oh, feltöltök pár újabbat - magyarázta. - Például Judal cápákat akart.

- Láttad ma már Judalt? - kérdeztem rá rögtön.

- Nem, ez egy régi kívánsága - ingatta a fejét. - Mért keresed?

- Csak szeretnék beszélni vele - vágtam rá gyorsan, és a pulthoz sétáltam, hogy kerítsek magamnak némi luxot.

Egybe lehúztam az egész pohárnyit, ráadásul nem is ízesítettem. Borzalmas, fanyar, de mégse tűnt fel igazán csak, az, mikor Victor furcsálló pillantást vetett rám.

- Judal egyébként nincs itthon - közölte. - Elment beszerezni magának pár dolgot néhány kapcsolatától, de az ilyen elmenetelei nem tudom megmondani meddig tartanak. Néha csak pár órásak, néha több naposak, sajnálom.

- Értem - bólintottam, bár belül megfagytam. Több naposak...? Nagyon ajánlom neki, hogy ne tartson több napig a dolog. Felőrlődnék a várakozásba. - Egyébként milyen kapcsolatok?

- Nos, igazság szerint pár alvilági - böki ki, és kissé szórakozottan pörgette ujjai között a szerszámot. - Gondolom nagyon nem tudod, de Judal például, mielőtt hozzám került, a legalsó szinten élt, és ott vagy nyomor van, vagy bűnözés. Ő az utóbbit választotta. Remélem, emiatt nem fogsz nagyon másképp tekinteni rá.

- Nem hiszem, hogy tudnék - nyugtattam meg. Igazat mondtam, mert hát ez hiába volt újdonság róla, valahogy nem lepett meg. Ha végig nézek rajta, kissé még ki is rajzolódik. Judal, azzal a hatalmas pofájával, aki magabiztos, erős, és sugárzik belőle valami megmagyarázhatatlan veszély, ami mégse teszi rossz emberré. A legalsó szint, ahol nem élheti túl bárki. Azt hiszem, bele illik. Nem nagyon akartam belegondolni, mi mindenen mehetett keresztül.

A többieknek azért mind van meghatározó múltja, emlékeik, még Ryuzo is csak azt mondta könnyen felejtett, de az nem azt jelenti, hogy olyan, mint én, aki semmit nem tud. Vajon honnan jöttem? Melyik szint? Voltak ismerőseim? Barátaim? Családom? És ha igen, mért nem kerestek? Van fogalmuk róla, hogy élek?

A fogaim összecsikordultak, ostobaságokon rágódok már megint. Hiszen nem tudom ki voltam, és mostanra talán valaki más lettem. Nem túléltem, új életet kezdtem.

- Nos, van valami programod mára? - zökkentett ki Victor, azt hiszem pont a legjobbkor.

- Hát, nem, nem igazán - sóhajtottam. Végülis, Judalról egyenlőre ennyit. - Tudsz ajánlani valamit?

- Örülök, hogy megkérdezted - mosolyodott el hálásan. - Tudod pár percen belül beszélgetésen lesz, ezért nagyon hálás lennék, ha elmennél helyettem A Bárba, és elhoznál nekem valamit. Gondolom már egyedül is oda találsz.

- Persze, szívesen - bólintok rá. - Mit kéne elhoznom?

- Scar majd tudni fogja - legyintett.

- Rendben, indulhatok azonnal?

- Ha gondolod.

Minél többször mentem ki, annál inkább lenyűgözött ez az örökké sötétségre kárhozott, és neon fényekkel megvilágított város. Azt gondoltam egy idő után majd kevésbé fogom majd ilyen elképesztőnek érezni, de ez az idő még bőven nem érkezett el. Túl sok volt a látni való. Kicsit úgy éreztem csak szellemként kóborolok az emberek között az álcám mélyén, valamiféle képzelt világban. Vagy csak túl sok mindent láttam, és alig bírtam feldolgozni.

A Bár szokásos kopottságával fogadott, és most jócskán kevesebb vendéggel, pont mint első alkalommal. Nehezemre esett elhinni, hogy ez ugyan az a hely, ahonnét valószínűleg csak pár órája jöttem el.

A pultnál most ott állt Naph, sötét türkiz tincseivel, pár poharat indított helyére a levegőben, de ott állt mellette Scar is, aki épp koktélt kevert.

- Máris jöttél repetázni, édesem? - kuncogott a nő, mikor meglátott.

- Attól függetlenül, hogy egy remek este volt, nem vagyok ilyen telhetetlen - fintorogtam.

- Akkor valószínűleg Victor küldött - szűrte le, és a kevert italt kiszolgálta egy neon sárga hajú srácnak.

- Talált - helyeseltem.

- Hozom is - biccentett. - Naph, adj neki valamit inni!

- Nem köszi - intettem le rögtön. - Most semmiképp.

- Másnapos vagy? - érdeklődött a fiú.

- Nem igazán, csak elég volt - vont vállat.

- Jó neked - grimaszolt. - Ihatsz, amennyit akarsz, és megúszod a következményeit. Elég király.

- És te ezért folyton innál?

- Dehogy - tiltakozott. - Én kb semmit nem ihatok, csak néha. Anyu nem nézi jó szemmel.

- Ahhoz képest, hogy egy komplex bárotok van, ez elég vicces - kuncogtam.

- Hát ez az - méltatlankodik. - De azért tudjak koktélokat csinálni vakon is! Meg látványosan dobálni, mert hát az is kell.

- Szerintem elég jó lehet ilyeneket megtanulni - vonok vállat.

- Persze, de neked ez két perc alatt menne - fintorog. - Te cyborg vagy. Nekem viszont sokat kellett gyakorolnom. Bár ezzel a karral sokkal könnyebb - mutatta fel jobb karját, amin a fekete kígyószerű tetoválás futott. - Ez már cyborg kar! Victortól van!

- Mi történt az eredetivel? - csodálkoztam.

- Elvesztettem - mesélte, szinte izgatottan. - Már több, mint másfél éve. Volt pár fazon, akik nem akartak leszállni a bárunkról, mindenképp pénzt akartak kicsikarni. Mi meg persze nem adtunk, szóval fenyegettek, meg minden. De én megöltem a vezérüket, csak az egyik csatlósa utána nekem esett, és levágta a karom. Viszont Victor csinált egy újat, ami sokkal jobb, mint az eredeti volt. Bár több ilyenem lenne!

- Ne beszél ostobaságokat - tűnt fel egy kissé dühös Scar. - A karod is a te ostobaságod volt, meg is halhattál volna! És csak a szerencsének köszönhetted, hogy az a fickó belehalt a lövésedbe!

- Ch - morgott durcásan Naph.

- Menj, és szedd le inkább az asztalokat - utasította Scarlett, a fiú pedig kénytelen kellett engedelmeskedett. Ahogy a messzebb ért, a nő arca rögtön meglágyult, sőt egyenesen átcsapott aggódóba. - Túl vakmerő - sóhajtotta, és keserű mosolyt villantott. - Valaki akar lenni, egy hős, és azt hiszi, most gyenge, és ezt nem érheti el másképp, csak a cyborg lesz. Ne vedd rossz néven, de attól, hogy cyborg az ember még nem lesz valaki.

- Nem, igazából megértem - bólintottam. - De gondolom ha mindenhol ezt látja, úgy gondolhatja ez a legegyszerűbb mód.

- Pontosan. És szeressem akárhogy is Vicet, de azt hiszem rossz hatással van rá - csóválta a fejét. - De mindegy is, nem ezért jöttél, hanem ezért - nyomott a kezembe egy kis, fémes tartájt. - Ez az, de legyél vele óvatos. Nagyon értékes, és sérülékeny, szóval elővigyázatosan kell szállítani.

- Akkor mért nem teleportálják, mint más dolgokat? - kérdeztem.

- Nem alkalmas rá - vont vállat Scarlett. - Ez egyfajta keveréke fémnek és élő szövetnek, így a teleport nem fogadja el.

- Oh, értem - biccentettem. - Köszönöm, vigyázok. Viszlát!

- Viszlát - intett ő is. - Oh, és mond meg Judalnak, hogy ha csak megpróbál kihasználni, velem találja szembe magát!

Nos, erre a mondatára azt hiszem elvörösödtem, és az álcát igen mélyen az arcomba húzva indultam meg.

Hazafelé azon tűnődtem, vajon Victornak mire kell ilyesmi agyag. Tudtommal nem nagyon dolgozik mással, csak roboti dolgokkal, meg ilyesmi, bár ki tudja. Bőven nem értek annyira a dologhoz, hogy ténylegesen jussak valamire. Mikor átadtam sem kérdeztem rá, igaz akkorra már bőven máson járt az eszem.

Kicsit körbe jártam, hátha bejött már, de csak Beccába botlottam, aki az edző terembe gyakorolt, és igaz hívott engem is, de inkább visszautasítottam. A fejem újra csak kavargott, így végül a saját szobámba lyukadtam ki, és végig dőltem az ágyon.

Aztán pedig olvastam, főként cikkeket nagyobb eseményekről, különböző rétegekből. Volt belőlük pár, és egész érdekesnek bizonyultak. Különféle hírek voltak, gamer versenyektől, híres személyekről szólókon át bűnügyékig minden. Engem igazából az utóbbiak érdekeltek leginkább. Voltak érdekes dolgok, terroristák, bérgyilkosok, újabb és újabb fegyverek, drogok. Ahogy a világ fejlődik, úgy az alvilág, és a rossz dolgok is, azt kell mondjam.

Teljesen belemerültem, talán órák is elteltek, és én észre se vettem. Még azt sem, hogy az ajtóm feltárul, ami belegondolva komoly és érthetetlen hiba valaki olyannál, mint én. Mentségemre legyen mondva, az érkező is értett ahhoz, hogyan legyen halk ha akar. Egyszerűen csak azt tűnt fel, hogy egy arc kúszik át a kivetített cikkeimen, egy arc, amihez már volt szerencsém ilyen közelről is.

- Judal - nyikkantam fel, és a kivetített dolgaim szerte foszlottak.

- Milyen figyelmetlen valaki - duruzsolta.

- Mennyire szeret valaki alattomosan megközelíteni másokat - vágtam vissza gúnyosan.

- Csak Victor mondta, hogy kerestél - vigyorodott el. - Gondoltam megkérdezem mért.

- Pontosan tudod mért - szorítottam össze a fogaim, és hátrább húzódtam tőle.

- Hm, szóval az imáim meghallgatásra találtak, és nem felejtetted el a tegnap estét - konstatálta.

- Nem, de én... Én nem tudom mit csináltam és nem igazán értem, hogy mit is ké... - kezdtem volna bele valami hosszú, és igen zűrzavaros magyarázkodásba, de megspórolta nekünk ezt az időt. Még hozzá úgy, hogy előre hajolt, és megcsókolt. Nem túl hosszan, de határozottan, és mélyen.

- Nézd szöszi - húzódott el tőlem, és varázsolt valamiféle furcsán lágy mosolyt az arcára. - Kedvellek, és rettentő édes vagy. Ennyit tudok. Többet én se. De ha ez elég, akkor szívesen állok a jövő elébe.

Pár pillanatig meredtem rá, és csak arra tudtam gondolni, hogy ostoba vagyok. Mégis mért akartam én annyit magyarázkodni? Miről? Hiszen látod, minden olyan egyszerű.

Most én mozdultam, gyorsan, és szintén határozottan. Csak egy gyors csók, hogy aztán az ajkaiba mondhassam:

- Tudod kit hívj édesnek.

Felkuncogott, és pár pillanatig bámultunk egymás szemébe, aztán végre nekem esett.

Csókolt, és csókolt, néha harapott, vagy elkalandozott az államon, és nyakamon, közben pedig igen céltudatosan cibálta le róla a ruháim. Én pedig hagytam, sőt úgy ösztönöztem szavak nélkül, ahogy csak tudtam, néha pedig a hajába markolva irányítottam merre és mit is akarok.

Mikor lekerült a felsőm, lassan, éhesen mért végig, majd nagy kegyesen a csuklómnál fogva magához húzta a fémkarom, és végig csókolta, majd két ujjam a szájába vette, és szinte simogatta a nyelvével. Nekem csupán ennek a látványától is fennakadtak a szemeim egy pillanatra, és egyre biztosabban éreztem, hogy több és több kell. Még nem volt emlékem szexről, de határozottan akartam párat.

Hátra döntöttem, és a csípőjére ülve kéjelegtem kicsit, így megkaphattam az első igazi nyögéseit, amik igazából hamarabb jöttek, mint az enyémek. Az ujjait folyton a fent maradt alsómba túrta, és próbálta lecibálni, de nem engedtem. Rajta még elég sok minden volt, ideje őt is vetkőztetni. Valószínűleg egy rugóra járhatott az agyunk, mert nagyjából egy mozdulattal megszabadította magát minden felső ruhadarabtól, és én teljes kilátást kaptam kipótolt felső testére.

És egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne húzzam végig ujjaim újra bőre és a fém találkozásánál. Lassan csináltam, finoman, és az egész annyira borzalmasan izgató volt. Elvesztettem a fejem. Csak téptem az alsóját, ő az enyémet, és mikor végre meztelenül simultunk össze, és egyszerre nyögtünk fel, úgy gondoltam ennél nem lehet jobb. Rettentő kemény voltam, ő is, mégis csak húztuk egymás agyát, és lassú csókokat váltottunk, amik szépen, fokozatosan gyorsultak és lettek egyre erőszakosabbak.

Végül nagyjából az öléből az ágy többi részére dobott, úgy, hogy hasra érkezzek, és széjjel húzta a lábaim. Nos, a dominanciával kapcsolatban azt hiszem nem volt sok esélyem, de nem is bántam. Már az első ujjánál, amit nagyjából szárazan tett be, is pontosan tudtam mennyire is fogom élvezni én ezt. Ettől pedig a világ utolsó szajhájának éreztem magam, de igazából annyira nem érdekelt. Két ujj már macerásabb volt, hiszen tényleg nem akadt semmi síkosító, de nekem nem fájt, és mikor tövig nyomta őket még ő harapott az én vállamba. Én is örültem volna valaminek, mert akkor nem jönnek azok a mocskos hangok a számból. Képtelenségnek tűnt, hogy hozzám tartozzanak.

Muszáj voltam sürgetni, mert egyszerűen nem engedhettem meg, hogy már az ujjaitól elmenjek. A bejáratomhoz illesztette magát, és némi lihegés és ciccegés keveréke után, olyasmit suttogott, hogy ez valószínűleg fájni fog, de engem nem nagyon érdekelt. Akartam.

Tényleg fájt, mégis jobb volt mindennél, amit eddig tapasztaltam, és amit az emlékeim engedtek. Nem várt sokat, egyikünk se bírta már igazán, gyorsan mozogni kezdett, közbe fél kézzel a hajamba markolt, kissé hátra húzta a fejem, hogy láthassa az arcom. Az egész túl kevés, mégis tökéletesen elég volt, főleg a ponton, ahol mindketten, szinte egyszerre mentünk el.

Pár pillanatig lihegtünk, majd lassan kihúzódott belőlem, és eldőlt mellettem. Az egyik karját átvette a derekamon, és magához húzott.

- Tudod - vigyorodott el a félhomályba. - Én rettentően imádlak téged.

Csak kuncogtam, és államat a mellkasának támasztva kérdeztem:

- Ugye ma már nem akarunk felöltözni?

- Alig múlt dél - közölte, és újabb mosolyt kaptam tőle. A szemei, azok a vörös szemei csak úgy világítottak. - Még szép, hogy nem.

Azzal újra rám vetette magát.

Boldog voltam, és teljes. Ha valamikor, hát akkor, ott igazán. De fogalmam sem volt, mi minden áll még előttem, többek között az igazság.

1. fázis lezárult.

Eddigi eredmények: A Deadshot project sikeresen halad.