A menetszél ott zúgott a fülembe, miközben mentünk. Judal mögött ültem a motorján, ami ugyan úgy a levegőbe közlekedett, mint bármi más, amit eddig láttam. Sötét színe volt, és szinte biztosra vettem, ha lekapcsolja a vöröses fényeit teljesen el tud tűnni homályba. De egyenlőre szabályosan haladtunk, mögöttünk Becca egy másik, hasonló motoron. Elsőre mertem reménykedni, hogy én is kapok, de közölték, nem így megy a dolog, és Judallal utazok. Ez már csak azért is borzalmas ötletnek tűnt, mivel a motor elég erősen egy személyes volt. Így nagyon szorosan mögé kellett ülnöm, és átkarolnom a derekát, ami annyira nem volt ínyemre mikor megemlítette Judal. Persze ő igencsak vigyorgott hozzá.

De végül nem panaszkodtam, elvégre örültem, hogy egyáltalán jöhettem. Meg a kilátást a háta mögül is tudtam élvezni, mindössze el kellett fordítanom a fejem. Elég gyorsan mentünk, de a dolgok nem mosódtak össze a szemem előtt, tisztán láttam az épületeket, boltokat, bárokat és talán otthonokat. Úgy vettem ki, hogy ami fényes, és számtalan mód próbálja ezzel felhívni magára a figyelmet az bolt, vagy valami hasonló, a házak oldalán pedig alig láttam néha-néha lámpákat.

Újra a forgalomra terelődött a figyelmem, és egyszerűen képtelen voltam megérteni, ez a sok autó, hogy megy ilyen szabályosan, és honnan tudják merre szabad, és merre nem, hiszen sehol nem voltak jelzések, vagy ilyesmik.

- Hé, Judal, mégis honnan tudod, hogy merre kell menni? Honnan tudja mindenki? - kérdeztem rá. Ha csak úgy a levegőbe beszéltem volna biztos nem hallja meg, de mivel viseltem a páncélom, és ő is, így tudtunk kommunikálni.

- És még te akartál saját motort, mi? - kérdezett vissza gúnyosan, mire én csak a szemeim forgattam. Talán tényleg nem gondoltam át eléggé, de hát van ez így. - Hát egy elég nagy piros nyíl jelzi, szöszi

- Mi? - értetlenkedtem.

- Tudod a vezetéshez kell a célmutató - magyarázta. - Betáplálod hova mész, aztán ez kijelzi merre kell menned, gyengébbek kedvéért méterre pontosan, jelzi a közelgő elágazást, vagy lekanyarodást, hogy mennyivel mehetsz, és különféle közlekedési figyelmeztetéseket is kapsz. Ez egyszerűen muszáj hozzá. Olyan mint annak az izének a tovább fejlesztése. Hm... Mi is volt a neve?

- GPS? - találgattam.

- Az - biccentett. - Szóval a lényeg, hogy célmutató nélkül nem ülhetsz semmilyen járműbe, mert ha megtennéd, annyit látnál, mint most te, képtelen lennél eligazodni, száz százalékosan balesetet szenvednél és erős kilencvenkilenc százalékos eséllyel belehalnál.

- Aha, de te nem viselsz semmit - mutattam rá.

- Nekem könnyű - kuncogott. - A fejembe van építve. Ha félig cyborg az ember, élvezhet olyan könnyebbségeket, minthogy egyszerűen letölt bizonyos dolgokat a szeméhez. Te főleg, mivel nálad az egyik teljesen roboti. De az enyémek is átestek némi turbózáson. Egy átlagembernek azonban célmutató az úgy néz ki, mint egy szemüveg. Nekik nagyon is kell vigyázni rá, hiszen ha bármi történik vele, elromlik, valahogy leverik, vagy ilyesmi, tulajdonképpen aláírják a saját halálos ítéletük. Itt lezuhanni nem épp kellemes. Ritkák a balesetek, de ha történnek, halálosak.

- Ha ilyen veszélyes, mért pont a levegő? Mért kell repülni? Nem találtak valami biztonságosabb módot?

- Nagyon szőke vagy, mi? - röhögött. - Természetesen, mert ez a leggyorsabb, és a leghelytakarékosabb. Ezek pedig fontosabbak voltak. Mint gondolom feltűnt, elég zsúfolt itt minden, így az egyszerűen csak hálózaton létező utak, amiket nem kellett megépíteni maga volt a megváltás.

- Jogos - sóhajtottam. Mondjuk nekem rettentően tetszett ez a minden szempontból új és izgalmas világ, és az efajta közlekedés is hozzá tartozott.

- Lassan ott leszünk - sóhajtott. A hangja hirtelen sokkal komolyabbnak tűnt, és valóban, elkezdett lassítani. Lehúzódott, egészen egy gyalogos hídig, ott pedig teljesen megállt, és leereszkedett. Viszont Becca nem követett minket, ő ment tovább. - Na szöszi, te most eddig jöttél.

- Szóval innen két kilométer - biccentettem, és leszálltam mögüle.

- Igen. Gondolom látod ott feljebb és előrébb azt a nagy, kör alakú teret - mutatott az említett irányba. - Ott lesz az esemény, már vannak is páran. Negyed órád van tökéletes helyet találni, vagyis talán kicsit kevesebb, mivel emberünk is errefelé tart. Nem tudjuk merről fog érkezni, és nem lenne jó, ha hátba kapna téged. Erre figyelj. Ami még fontos, hogy az előtt kéne leszedni, hogy a miniszter közelébe jutna, de nyugi, tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem vár senki csodát, szöszi.

- Honnan tudod, hogy közel megy hozzá? - kérdeztem.

- Nincs fegyvere, nem mintha szüksége lenne rá, csak lassítaná - magyarázta. - Ha minden igaz, egyetlen valószínűleg elég kicsi, és vékony pengéje lehet, mivel eddig mindig vagy elvágta a célpontjai torkát, vagy a halántékuknál a fejükbe vágta. Ez a leggyorsabb módja annak, hogy végezzen valakivel. Szóval a közelébe kell mennie, de ez nem veszély számára, hiszen egy átlagember nem is látja, mikor közlekedik.

- Értem.

- Hah - sóhajtott bosszúsan. - Mi a város felügyelő mellett leszünk, de szinte kizárt, hogy bármit is tudjunk kezdeni vele. Az egy dolog, ha látod... Ráadásul ott nem is használhatok fegyvert, túl nagy lenne az esélye, hogy civileket is eltalálok. Te meg még soha nem voltál éles bevetésen, de hát próbálkozni szabad. Sok sikert szöszi - indította a motort. - Tudod, álca, és irány pár szívmelengető párkány.

Azzal otthagyott. Ideje, hogy önálló legyek. Ideje megölni valakit, akit más nem tudna, csakis én.

Talán pár járókelő furcsállhatta, mikor aktiváltam az álcám, és egyszerűen eltűntem, de ha nem teszem, az valószínűleg még inkább szemet szúrt volna, hiszen látták volna, ahogy nekifutásból felugrok az egyik bolt oldalára, majd onnan lassan tovább kapaszkodok, minél magasabbra. Voltak tetők, de nem túl sűrűn, szóval inkább az épületek világító felületeinek illesztés helyeibe, és ablakpárkányokba kapaszkodva haladtam. Csináltam már hasonlót gyakorlatokon, így nem esett nehezemre a dolog.

A tökéletes helyet kellett megtalálnom. A tökéletes helynek pedig rálátást kellett biztosítania az egész térre. Hatalmas hülyeségnek tűnt, mégis szembe kell találnom egy helyet a város felügyelővel, aki beszédet mond. Ez általában nem logikus, de ha neki muszáj közel kerülnie, azt valószínűleg nem egy tömegen átvágva fogja megtenni, akármilyen gyors is. Nem is lenne annál feltűnőbb, mint, hogy valaki félre lökdösi az embereket. A gyorsaságából is veszítene, és annyi idő alatt simán kimentenék a minisztert. Valószínűleg érkezni is cél irányból fog, vagyis ahonnan érkezik, onnan támad. Viszont ha egyszerűen csak ráfut, vajon képes leszek elég gyorsan reagálni? Észreveszem egyáltalán időben?

Mindegy. A lényeg, ha szembe leszek, szinte kizárt, hogy mögülem érkezzen. Egyenlőre kell a tökéletes hely. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a tér előtt hiába volt egész nagy üres rész, az utána jövő épületek nekem túl közeliek lettek volna, viszont a rálátást is takarták igen sok irányból. Közelebb semmiképp sem mehettem, hiszen főleg egy ilyen gyors célpont esetében egyszerűen túl közel lettem volna. Ha elvétem a lövést, vagy nem lesz teljesen pontos, a közelség miatt akár rám is fordulhat, és kiiktathat. Így nemhogy második lövést nem adhatok le, hanem meg is halhatok. Az pedig ugye aranyszabály, hogy a mesterlövészt ki kell iktatni. Kellett egy középút.

Az két kilométernél kicsit beljebb táncoltam, pár igencsak felfelé nyúló épület között, mikor felcsillant előttem a tökéletes hely.

Megfelelő pont észlelve: ideális szög és távolság.

Egy kis tető, alig kétszer-két méteres és ránézésre csak valami véletlen folytán maradhatott meg. De tökéletesen középen állt, és pont mellőzni tudtam onnan minden zavaró tényezőt. Beláttam az egész teret, és minden hozzá közeli épületet. Remek.

Lehasaltam, és felállítottam a mesterlövészt a tökéletes szögbe. Eddig az oldalamra csatolva várt, a kézifegyver alakban.

- Megvagyok - jelentettem, és már a fegyver távcsövén át kémleltem a terepet.

Használat engedélyezve.

- Épp ideje volt - biztosított Judal.

- Jó helyet találtál? - érdeklődött Becca.

- Azt hiszem megfelelő - bólintottam. - Belátok mindent, és nincs túl közel.

- Hát, ez már bíztató - lelkesedett Becca. - Majd kiderül, hogy lesz. Ha eljut idáig, mi megpróbáljuk legalább feltartóztatni, de akkorra a miniszter már halott lesz.

- Mindent megteszek, hogy ne jussunk el odáig - sóhajtottam.

- Azért ne éld bele nagyon magad - figyelmeztetett Judal. - Majd szólj, ha látod. Ha egyáltalán fogod.

Ezzel magamra hagytak. Egy kicsit talán bosszús voltam, úgy éreztem, lebecsülnek, de egyben tudtam, hogy ők jobban átlátják a helyzetet. A lényeg, hogy ne szúrjak el semmit, és hozzam ki a lehető legjobbat a helyzetből.

Először is ki kell szúrnom. Az óra ketyegett, percek, és feltűnik a városfelügyelő miniszter, szóval ha meg akarja ölni, neki is érkeznie kell. Ha egyenese nekimegy nincs esélyem. Nem hiszem, hogy lenne, mivel fogalmam sincs a mozgásáról.

Újra elkapott a várakozás édes feszültsége. Azt hiszem, ez olyan idegtépő dolog, amit ha nem tudsz legalább egy kicsit élvezni alkalmatlan vagy a dologra. Nem állítom, hogy nem lettem volna képes darabjaira morzsolni valamit idegességembe, mégis valamilyen érthetetlen okból élveztem. Talán azért, mert tudtam, milyen mesés is lesz, ha végre kiszúrom. Mert onnantól jön a levadászás. És ha elég messze vagyok, mindig én vadászok.

Egy furcsa villanás volt elsőre semmi több, és beletelt pár másodperctöredékbe, míg a szemem ráfokuszált, és ténylegesen láttam. Addigra azonban megállt egy közeli tetőn. Csak állt, és mereven várt. Nem volt több egy sötét alaknál, aki a tetőn hasal, beleolvadva az árnyakba. A minisztert várta. De volt egy probléma.

Célpont becsült sebességének kalkulálása.

Kalkulálás kész.

- Látom - szóltam reszelős hangon.

- Merre?

- A tetőn gubbaszt, a minisztert várja.

- Hát akkor mi a francra vársz? - hitetlenkedett Judal. - Lődd már le!

Ajkaimba haraptam, erősen, fel is sértettem.

- Nem találnám el.

- Mi? Mégis...

- Valamivel gyorsabb a lövedékemnél, vagyis elég ideje lenne rá, hogy kikerülje mikor észreveszi. Ha most rálőnék, egyszerűen kikerülné, és tudomást szerezne rólam. Nem tudok kalkulálni azzal, hogy azt a helyet célzom, amerre kitérne, mert nem ismerem a mozgását, és talán arra is számítana.

- Akkor egyszerűen nem engedjük fel a minisztert - döntött Becca.

- Nem. El tudom találni, de nem most - szögeztem le. Az agyam csak úgy kattogott. Mi a francra készülök már megint?

- Ezt hogy érted? Nincs sok időnk, a városfelügyelő már itt van.

- Ha egyhelyben áll, ki tud térni, mivel egyszerűen csak odébb kell löknie magát - kezdtem. - De ha megindul, viszi lendület, és képtelen lesz olyan gyorsan reagálni. Ha a megfelelő helyre célzok, nem fogja tudni kikerülni.

- Várjunk te...?

- Akkor fogom lelőni, mikor megindul, hogy megölje a minisztert - helyeseltem. A torkom teljesen kiszáradt.

- Először is ez kizárt, hogy sikerüljön - ellenkezett Judal.

- És most még meg tudnánk menteni azzal, hogy nem engedjük fel - helyeselt Becca.

- Ha nem engeditek fel valószínűleg csak utána megy és megöli - mutattam rá. - Talán bosszús lesz, hogy nem olyan látványosra sikerül a dolog, mint tervezte, de ugyanúgy meg tudja tenni. - Vettem egy mély levegőt. - Had próbáljam meg.

Pár pillanatnyi csend.

- Rád fogjuk kenni az egészet - biztosított Judal.

- Köszönöm - könnyebbültem meg.

Lehetőséget kaptam, hogy bizonyítsak, és nem akartam elszúrni.

Az emelvény szélén megpillantottam a minisztert. Megindult felfelé. Amint középre ér, az orgyilkos meg fog indulni. Vagy talán hagyja, hogy beszéljen előbb? Nem, ha nagyon ráközelítek, látom, ahogy trappol az ujjaival. Furcsa, de ideges. Túl akar lenni rajta. Azonnal fog indulni. A tökéletes szög, ahova lőnöm kell, alig pár centire lesz a minisztertől, túl közel. Így talán meg tudja majd már sebezni, de egyszerűen az az egyetlen lehetséges pont, ha figyelembe veszem a sebességét, és az én tőle mért távolságom. De ha tökéletesen időzítek pont nem éri el, a lövedék ereje hátra fogja repíteni, el a miniszter mellett még mielőtt házzá érhetne. Viszont ehhez pontosan az indulása előtti másodpercben kell lőnöm.

A miniszter egy magas, sötét hajú, már korosodó férfi volt, és valami furcsán szabott frakkféleséget viselt. Egy hasonló kalap is tartozott hozzá, mellén pedig kis hologram jelvény hirdette rangját. Elnyújtott léptekkel sétált az emelvény közepe felé, kiélvezte az emberek tapsviharát, amit azért inkább az illendőség, mintsem a rajongás váltott ki. Aztán középre ért.

Akár az áramütés, cikázott végig rajtam valami. Meghúztam a ravaszt, és a mesterlövész elsült.

Mintha hirtelen csiga lassúvá vált volna az orgyilkos, hiszen láttam minden egyes mozdulatát, ahogy tart áldozata felé. Láttam megfeszített kezei között a pengét, és láttam, ahogy azt már szinte nem választja el semmi az emberi bőrtől.

Elhibáztam?

Bumm.

Azt is láttam, ahogy elkerekednek a szemei, mikor észreveszi a golyót. Láttam azt is, hogy tudatosul benne, nem bírja kikerülni már. Láttam, hogy milyen az arca utolsó pillanataiban. Láttam, láttam minden egyes apró részletét annak, hogyan ölöm meg.

Az emelvény mögötti falnak csapódott, és mint egy erre a hangra, óriási sikítozás töltötte be a levegőt. Talán nem kellett volna hallanom, de ott visszhangzott a fülembe.

A miniszter ijedten hátrált a befutó testőrei mögé, a nyakán egyetlen vércsepp sem volt. Becca és Judal berontottak, együtt fogták volna le a szupergyors orgyilkost, de nem volt rajta már mit. Mikor megemelték a holttestét jól látszott a golyó, a halántékánál hatolt be, és végzett vele.

Megcsináltam.