Gábor

A csípőjét markolva minden egyes lökésnél magam felé rántom. Móni egyik kezével a matracon támaszkodik, a másikkal az ágy támlájába kapaszkodik, hogy ellen tudjon tartani a belőlem gát nélkül felszakadó vadságnak. Úgy döngetem őt, mintha állatok lennénk.

Megvetem magam. Nem azért, mert nincs bennem gyengédség, mert keményen és durván kefélek. Régen szégyelltem ezt, ezért visszafogtam magam, de már elfogadtam, hogy egyszerűen csak ilyen vagyok. A gyengédség nem elég, őrület kell. Ezért keresek olyan nőket, akik erre vágynak, vagy legalábbis nem ijednek meg tőle. Móninak új ez a féktelenség, de épp úgy élvezi, mint én, mégis bűnösnek érzem magam – mert másra gondolok, miközben őt dugom. Valakire, akire nem lenne szabad gondolnom.

Az egyik kezemmel erősebben szorítom a csípőjét, a másikat pedig a mellére csúsztatom.

Halkan, fojtottan felnyög, ahogy masszírozni kezdem. Móni mindig halk, azt mesélte, hogy azért, mert az exférjével évekig az anyósáéknál laktak, és mivel a panel falai nem arról híresek, hogy felfognák a zajokat, megtanulta, hogyan szexeljen csendben.

Behunyom a szemem, és megmarkolom a mellét, de közben azt képzelem, hogy egy sokkal kisebb, feszesebb, kevésbé súlyos mellet érintek. Ez elég ahhoz, hogy átlökjön a határon, és ahogy mélyre merülök Móniban, érzem, hogy őt is eléri az orgazmus. Egyszerre élvezünk el, lihegve, zihálva.

Ahogy a testünket kifosztja a gyönyör, kifakult csendben heveredünk el az ágyon. Móni a vállamra hajtja a fejét, a lábát átveti az enyémen, ujjaival a mellkasomat birizgálja.

Szeret ilyenkor hozzám bújni, úgy hiszem, ez azt az illúziót adja neki, hogy valamiképp összetartozunk. Szakítanom kellene vele, így lenne tisztességes. Ha elhagynám, találhatna magának valakit, aki önmagáért akarja.

Móni rendes nő, túl rendes hozzám. Azt a sötétséget, ami a lelkem legmélyén lappang, sosem tudná megemészteni. Végül is egy majdnem lánya korabeli tanítványomról fantáziálok, amikor épp őt dugom, és bár Móni tudja, hogy felejteni jövök hozzá, elmondtam neki már a legelején, de ettől még nem érzem magam kevésbé alávalónak. Hiszen nem tudja, kit akarok elfelejteni, akár azt is hiheti, csak egy rosszul végződött kapcsolat emléket próbálom kitörölni magamból. Sosem kérdezett, én pedig hagyom, hadd gondoljon, amit akar. Bemocskol mindaz, amit elhallgatok.

Felhúzom magam, és az ágy szélére ülök. Móni keze a hátamon játszik, míg én előrehajolok a bokszeremért.

– Nem maradsz? – kérdi fátyolos hangon, még mindig pilledten a szextől.

– Nem tudnék még aludni – felelem, de nem nézek rá, mert ez hazugság, és gyűlölöm, hogy hazudok neki. – Nem akarlak zavarni, inkább hazamegyek. – Ez már jobban emlékeztet az igazságra. Tényleg nem akarom zavarni. Leginkább magammal nem.

Nem kér, hogy maradjak. Sosem kér.

Néha dühít ez a megadás. Néha azt kívánom, bár akarna. Többet nálam, valaki jobbat, egy másik életet, ahol nem rendeli magát alá senkinek.

Amikor kienged a lakásból, és bezárul mögöttem az ajtó, ahogy hallom a kulcs kattanását és a biztonsági lánc csörrenését, fellélegzem. Mintha kizárt volna az életéből. Szeretném, ha erősebb lenne nálam, és tényleg kizárna. Ha nem hagyná, hogy használjam.

Néha eltöprengek, hogy a testünk nem csupán arra jó-e, hogy elrejtse a lelkünk összes kimondhatatlan szennyét. A halva született, túl lassan oszlásnak induló, temetetlen titkokat. Titkokat, amelyek megmérgeznek és tönkretesznek.

Kilépek a lépcsőházból a tavasztól megrészegült éjszakába, és már kotrom is elő a zsebemből a cigit. Rágyújtok, az első slukk érdesen simít végig a torkomon. Móninál sosem dohányzom, nem szereti a füstöt vagy a cigi ottfeledett ízét a számban.

Minden méter, ami elválaszt tőle, felszabadít. Nagyjából fél éve vagyok vele, a kapcsolatunk egy-egy vacsorára és a szexre korlátozódik. Nem akarok ennél többet, se vele, se más nővel. Évekkel ezelőtt jöttem rá, hogy képtelen vagyok úgy élni, ahogyan azt a legtöbben normálisnak tartják, hogy aligha fogadna el bárki olyannak, amilyen vagyok, hogy aligha lennék elég. Azóta egyetlen szeretőmnek sem ígértem semmit, Móninak se. Azt mondta, ő sem akar többet, elég a szex, de a szeme néha nem ezt mondja. Már csak ezért is szakítanom kellene vele.

Legközelebb – fogadom meg. Itt az ideje.

Miatta is, magam miatt is. Hiszen gyűlölöm magam, amikor vele vagyok. Eleinte segített felejteni, eleinte csak ő volt ott az ágyban alattam. Csak mostanában vagyunk hárman.

Szeretném hinni, hogy nem vagyok rossz ember, hogy valahol van még bennem jóság is. Most épp nem megy. Most csak én vagyok és ez a sötétre alvadt éjszaka, ami pontos mása annak, ami bennem van.

Befordulok egy 1900-as évek elejét idéző, magas épületekkel szegélyezett sétálóutcára. A gondolataim pont úgy áradnak szét bennem, mint ahogyan a lámpafény a téglaszínű és szürke térköveken.

Nem akarok rágondolni, mégis rágondolok.

Nem akarom őt akarni, mégis akarom.

Szeptemberben gyanútlanul léptem be az osztályterembe. Magyaróra, végzős osztály. A tanáruk, Ildikó elhúzódó betegsége miatt kellett átvennem őket. Akkor már túlestem az osztályfőnökkel való beszélgetésen, Margó még az első értekezlet után hívott félre, hogy beszámoljon nekem Virágról. Hallottam már róla korábban is, két évvel ezelőtt, amikor átjött hozzánk, folyton róla pusmogtak a tanáriban.

A tragikus sorsú lány, aki három éve elvesztette a szüleit, majd összeroppant, és azután egy éven keresztül a pszichiátrián kezelték. A száraz tények – milyen végtelenül könnyű kategorizálni egy embert. Hogy legyen hova tenni magunkban, hogy egyszerűbbre bontsuk azt, ami érthetetlenül bonyolult. Skatulya-élet. Láthatatlan rácsok körülöttünk.

Korábban nem figyeltem fel rá, nem az én diákom volt, aztán meg már nem is igen beszéltek róla.

Amikor azon az első órán megpillantottam őt, törékennyé fagytak a gondolataim. Kirítt a többiek közül, nem illett az osztályterembe. A kimaradt egy év miatt idősebb a társainál, tizenkilenc éves, de ez ebben a korban még nem lehetne számottevő annyira, hogy feltűnjön. Mégis feltűnt.

Egy letaglózóan gyönyörű fiatal nő hófehér bőrrel, ártatlanul tiszta, kék szemmel. Gyermekkort és jobb életet idéző kék. és benne a szomorúság, a magány. A magánya a lelkemig ért és megsebzett.

Az első gondolatom az volt, hogy szeretném átölelni és megvigasztalni. A második már közel sem volt ilyen atyai és kedves.

Ahogy elkaptam róla a tekintetem – mert muszáj volt elkapni, nem bámulhattam őt –, már tudtam, hogy elvesztem. A kék szempár mélyéről azóta is valami megmagyarázhatatlan hív, hogy fedezzem fel. Zsigeri vágy húz felé, amit nem lenne szabad éreznem, amiért gyűlölöm magam. A diákom, kétszer annyi idős vagyok, mint ő. Az, hogy vonzódom hozzá, nemcsak tilos, helytelen is.

Mégsem tudom magamból kiűzni őt. Virág az én külön bejáratú poklom. és neki fogalma sincs róla, mit tesz velem – nem is tudhatja meg soha. Szerintem már azzal is tönkretenném, ha csak sejtené. Megmérgezném az ártatlanságát.

Egy utolsó nagy slukkal a cigi végére érek. A sétálóutcában szinte egymást érik a padok, szemetesek, az egyik szembejövőnél elnyomom a csikket, és már húzom is elő az újabb szálat, amikor észreveszem a lányt.

A hátára puha hullámokban omlanak a fekete tincsek. A lámpafény csillogva vérzik el rajtuk, csak selyemfényű ragyogást hagy maga után.

Mezítláb van, a cipője a kezében. Szemtelenül rövid farmerszoknya van rajta, és fekete felső, ami körbeöleli karcsú idomait. Virágra emlékeztet, és ettől gyorsabban kezd dobogni az én áruló szívem.

Úgy sétál, olyan nyugodtan és békésen, mintha nem is a város koszos utcáin, hanem a tengerparton járna.

Van abban valami megkapó, hogy mezítláb van. Mintha ő lenne a testet öltött lázadás. Vagy ezért vonz, vagy azért, mert Virágra emlékeztet.

Nem csak én veszem őt észre. Nem messze tőle két huszonéves kölyök egymást bökdösi, és felé mutogat. A szemük villanása mohó éhség. Elindulnak felé.

Szeretném magam azzal áltatni, hogy a lovagiasság visz a nő után, de amilyen brutálisan elcseszett vagyok, csupán az vesz rá a mozgásra, hogy ez a fiatal nő hasonlít arra a lányra, akire nem lenne szabad vágynom.

Virág

A valóság cseppenként szivárog vissza belém.

Az elmém végtelen kaleidoszkóp, csak éppen színek és formák helyett emlékekkel kísért.

Amikor kikerültem a zárt osztályról, rakatnyi droggal próbáltam kilúgozni magamból őket, jöttek persze a gyógyszerek is, és bármi, amit a volt osztálytársaimtól be tudtam szerezni, de a hatásukra csak zavarosabbak, sokszor ijesztőbbek lettek a múlt túl éles és fájó képei. A fű valamennyire eltompítja őket, az alkoholtól pedig homályosak és reszketegek lesznek.

Több mint egy éve, egy semmiből felbukkanó férfi által tapasztaltam meg először, hogy a szex ideiglenesen betoldozza a bennem tátongó fekete lyukakat. Már volt előtte egy barátom, de azt nem tudtam, hogy a gyönyör keserédes ízei képesek elfeledtetni velem, hogy egyáltalán vannak. A fekete lyukak, ahonnan az emlékeim erednek. Sötét, bűnnel teli lyukak beleégve a lelkembe.

Azóta ez tart életben. Számtalan férfi, számtalan érintés. Csók egy se.

Csak Daninak hagytam, hogy megcsókoljon. Nem voltam szerelmes, de kedveltem őt. Mindketten tizenhét évesek voltunk, de a tizennyolcat ő már nem érte meg. Annyira ostoba halála volt: meg- csúszott, elesett és aztán nem kelt fel többet.

Tudtam, hogy meg fog halni, ezért feküdtem le vele. Mindketten szüzek voltunk, és ő picit belém habarodott. Sajnáltam őt, nem akartam, hogy úgy haljon meg, hogy sosem feküdt le senkivel – nekem meg mindegy volt, hogy vele vagy alkalomadtán mással vesztem el a szüzességem. Ő még így is jobb volt hozzám, mint amit érdemeltem volna, pedig engem nem érdekelt, szép és jó lesz-e, nem számított, megtörténik-e egyáltalán. Neki viszont számított, így hát megtettem.

Először ügyetlenek voltunk, és fájt is, de aztán beletanultunk. Dani mindig figyelmesen és gyengéden szeretett. Jó volt vele, de csak később tanultam meg, hogy még jobb, ha nincs semmi finomkodás. Néha kell, hogy fájjon, kell az őrület, a féktelenség. Mint ma éjszaka.

A névtelen férfira gondolok, és arra, hogy meg fog halni. A halál soha nem szép, akkor sem, ha ezt akarjuk hinni. Nem felemelő és nem békés.

Kriszti volt az első. Az óvoda első napja óta a legjobb barátnőm volt, mindent megosztottunk egymással, az összes titkunkat. Tizennégy évesek voltunk, aznap jött meg először a menzeszem. Zavartan boldognak és büszkének éreztem magam, hogy végre nagylány lettem. Nem tudtam, hogy a kedvenc bugyimon vöröslő vér csak árnyéka annak, amit azon a napon még látni fogok.

Kriszti és én az úttest oldalán álltunk, és én hirtelen megláttam, mi fog történni. Felsejlett a jelen mögül, tisztán és élesen. Ő elindult, én ledermedtem.

Utánakiáltottam, visszafordult felém.

A napfény a szemébe tapadt. Sose fogom elfelejteni, hogy csillogott abban az utolsó pillanatban az az édeszöld szempár.

Kriszti önfeledten kikacagta az ijedtségem és a gyávaságom, amiért megtorpantam az úttest mellett, majd nekilódult, hiába kaptam utána.

Csak részletek maradtak meg.

Fékcsikorgás, sikoly, az ütközés tompa hangja, még több sikoly.

A vér fémes szaga összekeverve a nyár szelíd illataival.

Az aszfalt szürkéjén terjedő vörös.

A vörösre emlékszem a legélénkebben. Annyira nem illett oda, szürreális volt. Nem tudtam, hogy egy emberben ennyi vér lehet.

Csak folyt és folyt, mint egy esőtől felduzzadt patak.

Ha nem kiáltok utána, talán nem történt volna meg. Akkor érintett meg először a bűntudat és az önvád. Apró fekete foltok a szívemen.

Mostanra a szívem egy kiszáradt és összeaszalódott, kőolajfekete csonk.

De legalább már tudom, hogy nem akadályozhatom meg, hogy semmit sem tehetek. olyan ez, mint egy szövet. Néha meghúzunk egy szálat, és valahol az anyag menthetetlen szétbomlik. A pillangóhatás. Egy döntés, egy szárnyrebbenés – és a lecsapó tornádó maga a halál.

Akinek látom a halálát, az már meghúzta ezt a szálat. Minden döntésünk számít, minden döntésünk előidéz egy másikat, és még egyet meg még egyet, és aztán eljön az a pont, amikor már mindegy, hogyan döntünk.

Kriszti halála után, de még a pszichiátria előtt reméltem, hogy máshogy is lehet, de aztán keserves lecke árán megtanultam, hogy nincs értelme hadakoznom azzal, amit látok. olykor még mindig szeretnék hinni abban, hogy semmi sincs eleve elrendelve, hogy van szabad akarat, de amikor megpillantom a halált, arra gondolok, hogy igazából mindegy. Mert a vége úgyis mindig ugyanaz.

Már érzem a bőrömhöz dörgölődző hűvös éjszakát, és az apró kavicsok is szúrják a talpam. Talán rossz ötlet volt levenni a magas sarkút, még akkor is, ha már éktelenül sajgott benne a bokám.

Kiszúrok két srácot, akik nyálcsorgatva megbámulnak, és elindulnak felém. Sokszor történt már ilyen, megtanultam, hogy szereljem le a kéretlen társaságot, ahogy azt is, mikor érdemes inkább menekülőre fognom. Nyílt utcán vagyunk, és ők túl esetlenek ahhoz, hogy komolyan félnem kelljen tőlük.

Szánom őket. A magasabbik túladagolásban fog meghalni alig egy év múlva, a másik szép, hosszú kort él meg, agyvérzés viszi majd el álmában, és mivel ezt már most látom, valószínűleg előre megtervezett, komplikációktól mentes élet előtt áll.

Röhögve érnek hozzám közelebb. Meglepi őket, hogy megtorpanok és várakozón rájuk emelem a tekintetem. Már megszólítanának, amikor a hátam mögül rideg és fenyegető torokköszörülés tépi szét az éjt.

A két fiú mögém néz, aztán össze, végül úgy döntenek, nem érek annyit, hogy megütközzenek azzal, aki árnyékommá szegődött. Szó nélkül elinalnak.

– Megoldottam volna – mondom közönyösen, miközben önkéntes megmentőm felé fordulok. Folytatnám még, de a torkomba dermednek a szavak.

A férfi, akinek még nincs halála, úgy néz rám vissza, mintha kísértetet látna.

______

A könyv már megvásárolható könyvesboltokban, online könyváruházakban, de megrendelhető közvetlenül a kiadótól is: https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/chiara-pillangolany-8391

A történetről bővebben: https://papirsziv.wordpress.com/pillangolany/