Most nem hagyhatom magam elszunyókálni. Ekkora területen belül bárhol megjelenhetnek gelleniek. Most aztán nem fedezhetnek fel, mert akkor oda a meglepetés. A tervem pedig mindössze azon és a naplementét követő, sűrű sötétségen alapul. Enyhe egészséges izgalom kaparássza a torkomat, hogy gyakran krákognom kell. Abba kell ezt hagynom, mert nem mehetek így be, hamar lebuktatnám magam. Gyorsan leülök, hogy elfoglaljam magam valamivel, de még gyorsabban fel is pattanok. Mintha kígyót látnék.

  Jelentős mozgolódás támad Gellen sátrai között. És meglepetésemre kopottas, de néhol ezüstösen csillanó ruházatú, emberforma alakok jelennek meg, és kezdenek sietősen tenni-venni a sátrakkal és a busszal határolt terület felém eső részén. Biztosan most bújhattak ki az árnyékokból, ahová a hőség miatt behúzódtak. Nem is ez a gond, hanem az, hogy ennyi ember egész Gellenben nem lakott legutóbb, amikor erre jártam. Vizet húznak a kútnál. Lebontanak néhány zöldesszürkét a sátrak közül. Átutazók. Villan belém. 

  Francba, hogy ezeknek pont ma este kell tovább indulniuk. Azért remélem, hogy az ellenkező irányba, kelet felé. Igazából, nyugatra csak még mélyebbre mennének a szárazságba, a sivatag néhány tucat mérföldnyire innen homokdűnékre vált. Szinte járhatatlan, végtelenbe nyúló, kopár vidék. Olyan viharokkal, és akkora hőséggel, ami a kalandorok szerint elviselhetetlen, és olyan kevés vízlelő hellyel, amit felfedezni se lehet könnyű. Hogyan is igazodhatnának el térképek nélkül? 

   Regélnek pár olyan hősről és népcsoportról, akik megjárták a nyugatot vagy egyenesen onnan származtak el, de én kötve hiszem, hogy a föld belsején jöttek keresztül. Az meg még hihetetlenebb számomra, hogy a nagy hegységeknek kerülve kihagyták volna a belső sivatagot. A vad és kegyetlen nyugati népekről nem is beszélve. Mindenféle varázserejű népek éppúgy élnek arra, mint szörnyek. A térképek is csak nagyon vázlatosan jelölik a nyugatot. Azt mesélik, hogy még a tengerek is hajózhatatlanok, akkora a felügyeletük rajta a Hemon szikároknak, vagy az alexiaiaknak, akik mióta a világ áll, szinte folyamatosan hadban állnak. A vízi szörnyek pedig nagyobbak, mint a szárazföldiek. Kicsit elkalandoztam gondolatban, de egy biztos, hogy kelet felé mennek az idegenek.

  Már látom, ahogy előhozzák a lovaikat. Magas marú, hosszú lábú fajták. Viszonylag teherbírók, gyors lábúak, de főként szívósak. Kitartóan bírják a hosszú utakat. Errefelé nagyon ritkák, főleg a keleti partvidékek kereskedőit és kósza zsoldosait láttam ilyeneken lovagolni. Azt hallottam, hogy a tengerhez közelebbi településeken tenyésztették ki, akárcsak a robusztus csataméneket. Ott a regék és a kereskedők meséi szerint akadnak akkora városok, mint Prince of Magron ötvenszer. Hatalmas hadseregekkel védik őket. Mire idáig jutok gondolatban, ideges krákogásomat tüsszentéssorozat váltja fel. Már tudom, hogy egy megoldás van a helyzetre, látnom kell őket. Alaposan megszemlélni, kik és mik ők. És a lehető legpontosabban megtudni, mikor szándékoznak indulni. Várhatóan pechem van, és csak a ködfelkelte után. Nem teketóriázok. Kinézek egy szélte-hossza egy, dombszerű sziklát a sátorváros és egy házsor találkozásánál. Fürge mozgással kilövöm magam és igyekszem többnyire árnyékban megtenni az utat odáig. Közben végignézek magamon, hogy semmi csillogó nincs-e a ruházatomon. A közelben elhasalok és gyíkként kúszok a jótékony takarásba. A műveletet óráknak tűnik bevégeznem, de ennek valójában csak az alkonyati hőség és az izgalom az oka. Végül már megállni is nehezemre esik, pedig jól el tudok bújni. Az új fedezékemből egész jól rálátok Gellenre.

   És egyáltalán nem tetszik, amit látok. Az utazók keleti katonák. Talán Vad-part vagy Dublin régiójából. Oldalukon kardok és tőrök. A felszerelésük egy része kisebb kupacban elkülönül az útra szánt élelemet rejtő zsákoktól és itallal teli nagy bőrkulacsoktól. Íjak és tegezek, hosszúkás rongycsomagok. Mindannyian könnyű testpajzsot viselnek, aminek ezüstje itt-ott megkopott. Talán nem tartják fontosnak a tisztítását jelen körülmények között. Jobban belegondolva, az is lehet, hogy vértől foltosodott meg. Nem szeretnék az ellenségük lenni. Lehet, hogy pont ez a céljuk a véráztatta vérttel. Elrettentés. Megborzongok. A fegyvereik viszont gyönyörűek és egyáltalán nem tűnnek rozsdásnak. Nagyon is jól karbantartott jószágok. Milyen jó lenne, hozzájuk férni! Na, ne! Eszembe ne jusson, hé!

  Kiverem a fejemből. Lelki szemeim elé beúszik a Hatos Fogat. Minden darabja különleges, minden párja nagy érték számomra. Állandóan tisztogatnám, élezném őket. És bizony az életemet jelenthetik. Ott lapulnak annak a két szintes háznak a pincéjében, ahol Marek a zálogokat őrzi. A pince bejártát láttam akkor, a nyitott ajtón át. Éppen fellángolt az Árbóc és verőfény világította meg az egész teret, bevilágítva nekem a rejtekhely kapuján. Míg én pont a vele szemben álló, kopasz fára voltam fellógatva a lábamnál fogva, egy kiadós verés után. Áldásos fészkelődésemnek köszönhető, hogy feltűnés nélkül megfigyelhettem, hová viteti el a bajtársaimat Marek. Lobbo a bal lábát húzva bicegett le velük oda, mindjárt a bejárattal szemben. A felfelé tartó rövid, tömör, zárt szerkezetű lépcsők, mint egy városi lépcsőházban, vezettek egymás folytatásaként le és fel. A pince lépcsőjének a tetején haladt felfelé az emeleti lépcsősor. Nahát, oda kell nekem lejutnom és onnan ki. A fedezékemhez közel esik a ház, szemben pedig látom az ismerős fa felső ágait az égre meredni, a többi része takarásban van. Halott, egyszer sem láttam zöldelni, mégsem vágják ki. Ennek is meg van a praktikus és ijesztő oka.

  A fenébe is, megint a körmöm rágom! Valahogy le kéne szoknom erről, olyan gyerekes. ügyelve, hogy teljesen árnyékban legyek, előveszem ehelyett az ostoba tevékenység helyett az új sütetű tőrömet. Az én gyönyörűm szarvas pofáját simogatom, a hüvelykujjammal, amíg kicsit lazábban meg nem feledkezek a szorongásomról annyira, hogy kényelmesen tudjak szemlélődni. És persze várni. A jó tolvaj ismérve, hogy képes a lehető legjobban időzíteni. És én nagyon jó vagyok. De útálok várakozni, és ez mit sem változott, míg közelebb kúsztam-másztam a megfigyelőállásomba. Kinyitom és becsukom a rugós pengéket. Forgatom az ujjaim között kinyitva és becsukva. Úgy tűnik, mintha szórakozottan számolgatnék, valójában két katona lépéseit számolgatom, ahogy bejárják a tér és az utca különböző pontjait. Levonom így szemre a kapott számok bő harmadát, megjegyzem, majd az eredeti számokat elfelezem. Körülbelül a kétharmadát léphetem én, de az is lehet, hogy csak a felét a két magas alakénak. Mindjárt van némi fogalmam róla, mi merre, hány lépés, vagyis körülbelül mennyi időmbe lesz óvatosan lopakodva. És az irányok. Képzeletben mérek, számolok azokkal is. Mire meg van, újabb két katona jön be a házak közé.

  Ezek láthatóan nem fognak elindulni, csak, amikor felkel a Köd és teljesen bevilágítja az útjukat. Rögtön sejtettem, hogy ez lesz. Nincs mit szépíteni, ez a lehető legpocsékabb este a tervem végrehajtásához. Mindazonáltal nem lehetetlen. Persze várhatnék egy napot. Elkotródnának a keleti fegyveresek. Én meg meglapulnék itt vagy inkább a sziklabegyek között. De nem tudom elképzelni, hogy egy egész napot ücsörögjek. Eséllyel fel is fedezhetnének idő előtt. De azt hiszem, inkább a várakozás gyötrelmei tartanak itt.

  A két katona visszafelé jön a ház takarásából. Mögöttük láncokon emberek. És egy vessző és egy korbács suhintása hallatszik egyszerre. Káromkodnak egy ismeretlen nyelven. Döbbenetes figurát vonszolnak külön, elől, akinek láthatóan eszébe sincs velük tartani. Félmeztelen s jól látszik száz kalóz tetoválása alatt, ahogy izmai megfeszülnek. Csillogó, vörösesbarna bőréről csúszva tekereg le egy szíj, mintha be lenne kenve valami olajjal. Félhosszú haja részben kibomlott a vékony  varkocsokból, melyekbe apró ezüst karikák vannak fűzve, s most ezek jórészt csak odacsíptetve lógnak. Kétoldalt a halántékánál felnyírt, fekete frizurája engedi jól látnom hegyes állát és vagy két helyen horgas, rövid orrát, ami talán többször volt már eltörve. Fekete szemei vérben úsznak, ahogy eséllyel tépi ki magát a tagbaszakadt katonák karmából. Ami igazán megdöbbentő, hogy a meztelen rab sűrű tetoválásai között elvesző, kicsi, gömbölyű, olajos mellein megcsillan egy pászta fénysugár. Kiáltása mély zengéssel hasít az est fülledt levegőjébe. Parancsoló női alt az.

  - Engedj, Tegrazza! Eressz el, vagy megbánod!

  A nyakán lánc, amin akkorát ránt, hogy mielőtt az tehetetlenül a földre hull az elöl haladó kezéből, azelőtt körbe csapódik és nagy erővel legyinti meg a másik katonát, aki mellette halad. Mire az szédülten a földre rogy. A többiek durván visszataszigálják a többi rabszolgát az utcán, minél távolabb legyenek.

  A katonák tagbaszakadt kapitánya a sátrak alkotta előtérről fenyegetően elindul. Ugranak mellé még társai, de ő egy kézlegyintéssel leinti őket. S mielőtt még egy utolsó, haragos izzással a láthatár mögé bukik az Árbóc, még láthatom kettejük csatáját. A nő kezében addigra az elesett katona rövid kardja van. A szemközti sátrak és házak izgatott érdeklődőket okádnak ki magukból, akik egyike sem tartozik a katonákhoz. Ennél többen már szervezve se jöhetnének elő a fogadásomra. Megtelik az utca és a poros tér.

  A nő megugrik idejében, fellök pár rongyos gellenit, aztán röviden felüvölt. Kiáltása hörgésbe hajlik. Idétlenül botladozva térdre esik. A mellkasához kapva próbál térden távolodni még, de a tiszt öles léptekkel, fegyvertelenül megkerüli őt, és egy szó nélkül megáll vele szemben. A szemébe néz. Egy darabig némán, fújtatva nézi a nő. Hörögve kapkod levegőért. Láthatóan nagy fájdalom kapta el. Pedig biztosan láttam volna, ha megsebesül. Nem értem, mi ez. De a sokatmondó félelem és gyűlölet teli tekintetekből olvasok.

  Mígnem végre megszólal a kapitány. Ahogy sejtettem, egyedül az ő karcos hangja árulkodik nyugalomról:

  – Tedd le! Hajítsd el jobbra, ha nem akarsz törött bordákkal gyalogolni négyszáz mérföldet! Összeroppantalak egy pillanat alatt Durusan!

  Te Szent Köd! Ez egy alexiai. Méghozzá egy alexiai vérmágus. Sőt, egy rabszolga felügyelő vagy betanító alaxiai vérmágus. A vérénél fogva tartja valahogy a nőt. Kell nekem pont hajcsárokkal találkozni, akik harcosokat gyűjtenek keletre vagy mi?

  A hátamat a sziklának vetem. Észre se vettem eddig, milyen gyorsan dobog a szívem. Nem akarom látni, ahogy a nő teste szétrobban, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok behunyni a szemem. Merev nyakkal nyelek egyet-kettőt. A szívemnél csak az agyam zakatol gyorsabban. Most kell cselekednem. Keresztül juthatok a tömegen és három perc alatt bent vagyok a lépcső tetején. Olyan közel vannak a kicsikéim, hogy elképzelem, ahogy a kezembe fogom őket egyenként megélezem, megtörlöm és a hüvelyükbe csúsztatva felékesítem magam velük. Érzem a tenyeremben a súlyukat, a nyelük érintését, szigorú élüket és hegyüket. Olyan eleven az emlékük, hogy észre sem veszem, mikor indulnak meg a lábaim. Egyszer csak a ház háta mögül a házak felőli, az eseménytől távolabbi oldalába kerülök. Nem akarom látni a rabszolganő szenvedését. Nem tudnék tenni érte semmit. Magára vonta mindenki figyelmét. S amilyen veszett erős, még el is húzhatja percekig az alexiai kapitány ellenére.

  No, ezt kell énnekem kihasználni. Az alakok lába a földbe gyökerezett. Ők se nagyon láthattak hasonló rusnyaságot. Hallom a szuszogásukat, egy másodperc tört részében leguggolva kilesek a fal sarka mögül. Két ember mellett kell közvetlenül elsuhannom, akik fojtott, suttogó beszélgetésben vannak. A tér túl felén, a fa felőli oldalon többen állnak, de mivel csak utolér mindannyiunkat az este, rá se rántok. Az ajtó nincs négy yardnyira, olyan tizenegy láb lehet talán. Öt-hat lépés és bent lehetek. Addigra a halvány szürkületet kellő sötétség váltja fel. Mintha egy óriás apránként kiitta volna az ég poharából a nap fényét. Vagy egyszerűen lassan elé lépdelt volna és eltakarja. Itt van az a pont, amikor a szememet mennél jobban erőltetem, annál kevésbé látok. Tudom, hogy mire feljövök a pincéből, vaksötét lesz.

  Felhajtom a széles, merev galléromat, hogy takarja valamennyire az arcomat. Beleveszek a sűrű árnyékokba. Azonnal kilépek és határozottan indulok. Olyan halkan, hogy a suttogás és a szuszogó hangok elnyomják a zajomat. Kicsit messzebb, a házon túl a nő reszelős lihegése és fojtott hörgése most zene füleimnek. Az ajtó meg se nyikordul a várakozásom ellenére. Viszont olajozottan nyílik, még csak kaparásznom se kell tolvajkulccsal, ami pedig már ügyes balomba simul. Még nem teszem el, lehet a pincében is ajtó. Lágyan kattintom be magam után. Odabent megállok egy másodpercre. Fülelek. Majd három lépést számolok enyhén csúsztatva a lábam a lefelé vivő lépcsőkig.

  A ház hátuljából halvány derengés szűrődik ki. A lépcsőt megérezve ismét fülelek. Víz felismerhető zubogása hallatszik, ahogy forr egy zárt edényben. Talán tűzhely lehet ott. Ezen kívül semmi nesz. Semmi arra utaló jel, hogy van rajtam kívül valaki ezen a szinten, legalábbis egybenyitott légtérben.

  Előttem a lépcsőházban sincs semmi zavaró. Csak éppen az orromig sem látok. Nem szoktatom a szemem tovább a sötéthez, hanem fürgén lefelé veszem az irányt. Nem nyikorog a fa ruganyos lépteim alatt. Tíz lépés után egy nagyobb lépcsőfokra érkezem. Falnak ütközve rájövök, hogy lépcsőforduló lehet. De a biztonság kedvéért kitapogatom a falat, nem ajtó-e. De csak hideg, durva falfelületet érintenek az ujjaim. Ugyanennyi lépcsővel lejjebb megint egy forduló. A további lépcsők fénykörbe sütkéreznek. Egy falra szerelt tartóban fáklya ég, mintha nekem készítették volna oda. Megvilágítja szembe velem a széles, vasabroncsos egyszárnyú faajtót. Tulajdonképpen, ahhoz képest, hogy ez Gellen, elég jól el van látva jó fával. Pedig a fa nagy ritkaság. Tüzelőt is nehéz szerezni a városokban. Itt a sivatagban általában kaktuszokkal tüzelnek és kőből meg bőrökből építkeznek. Látszik, hogy Mareknek nem kell kéregetnie vagy vacakkal beérnie. Tölgyfélének tűnik az ajtó, meglepő módon nincs teljesen kiszáradva, nyilván lekezelték valamivel ellene. A keleti kereskedelmi út mentén, egy heti járóföldön túl akadnak kisebb tölgyesek, amiket nem igen engednek kivágni. Némelyikben még élet is pislákol. Jóval keletebbre kell menni azért, hogy valaki ilyen vaskos ácsmunkához szerezzen alapanyagot.

  Elfordítható vaskarika lóg kilincs helyett a zár mellett. Nem habozok tovább, gyorsan megragadom. És nem nyílik. Fülelés, majd a kulcsom következik. Simán betolom, s olyan finoman fordítom, mintha lágyan simogatnék valakit. Közel hajolok a zárhoz és visszafojtom a légvételemet. Alig hallható a kattanás, de azért én hallom. hallom azt is, hogy tovább csusszan a vékony kis fémrudacskám. Úgyhogy még egyszer jön ugyanez a gyors mozdulatsor, és máris újabb kattanás jelzi, ahogy a zár könnyedén megadja magát rátermett kezemnek. Elvigyorodok. Ez a böhöm nagy ajtó is csak úgy tárul fel előttem, mint akármely másik.

  Újabb lépcső, ez már körben tekeredő, kőbe vájt rövid csiga. Az egész fal is olyannak tűnik, mintha egyetlen vöröses sziklába faragták volna ki a helyiséget. Csak egyszer kell körbemennem az oszlop körül. Lent kitágul a tér és feltárul egy titok. A fáklya lángja erősen imbolyog a huzattól. Ez egy barlang. Bizonyára annak a hatalmas szikladombnak a része, aminél utóbb megbújtam, és a ház mögé értem a föld alatt.

  Félhomályba vesző rácsokkal elrekesztett és egy lefüggönyözött helyiséget látok az egyik oldalon. Szemben velem pedig ládák és hordók, több kő polcrendszerrel. A polcokon díszes edények, némelyik értékes fémből, mások pedig szintén ritkaságszámba menő fából. Ékszerek kifüggesztve és ömlesztve nyitott ládákban. De igazán nem akarom tudni, melyikbe mi van vagy mit érhetnek. Ami nekem kell, azt teljes biztonsággal magamhoz tudom venni, ha meg vannak a hüvelyek, akkor magamra is ölthetem. Úgy távozhatok hatukkal, ahogy jöttem. Ha bármi mást magamhoz veszek, az már kolonc.

  Persze nem mondom, jól jönne némi pénz, de Marek pendéit kijátszani veszélyes volna. Nem beszélve az arany turuljairól, amit lehet, hogy csak nemesek, jobb módú kerekedők, esetleg néhány zsoldos válthatna el nekem. Ezt pedig eszembe sincs kockáztatni. Marek messze földön híres arról, hogy minden pénzét órákon át némán számlálja két naponta, állítólag innen a Csendes név. És a többi értékét is alaposan számon tartja.  Különösen, amivel adósságokat egyenlíthet, vagy szaporíthat fel. Ezek tehát Mareknek azok a kincsei, amelyektől újabbakat vagy éppen fedezetlen tartozás fejében adósrabszolgákat remél.

  Sehol se látom a tőröket. Kutató kezem sorra nyitja a ládikákat, hogy aztán gyorsan le is csapja a fedelüket. Tényleg nem számolom, de rengeteg vagyon és élet fekszik itt lent a barlangban. Idegesít, hogy végigszaladok az egész soron, hasztalan. Aztán másik sor, másik polc. Mígnem valami megcsörren a rácsok felé. Akkora zajt üt a csendben a kövön a fém, hogy egész megugrok. Motozás hallatszik, minta patkány kaparászna a padlón. Lehet, hogy úgy is van. Felbátorodva súgom az orrom elé tartva előkapott tőrömet:

  – Ki van ott?

  Izzasztóan elmélyül a csend, majd szintén suttogva és kérdéssel felel valaki:

  – És ott?

  Megfagy bennem a vér. A lábamon keresztül elhagy minden erőm. De legalább társamul szegődik helyette a jeges félelem. Persze, már visszavártam. Kiszárad a szám. Lassan a rácsokhoz araszolok, mintha attól tartanék, hogy záptojásra léphetek. A függöny mögül vontatott, ideges, sóhajszerű szuszogás jön.

  A fáklyát egészen magasan a fejem fölé emelem. Balommal, amiben a tőr van, felrántom a függönyt. Elakad a lélegzetem. A tömlöc padlóján egy magamfajta fiú kuporog. A padlóba szorított vaskarikákon keresztülfutó lánc tartja lent a csuklóinál és a nyakánál fogva. Olyan rövidre állítva, aminél se felállni, se lefeküdni nem hinném, hogy tud. Talán a falnak dőlve pihenhet. Meglepetten megköszörüli a torkát.

  – Nem láttalak még itt. Mit keresel?

***

Kissé késve, de törve nem... Akarom mondani, hogy remélem, ezzel a résszel sikerült kárpótolni titeket a heti várakozásért. :)

Légyszi, szavazzatok és írjatok, hogy tudjam, milyen ez a fejezet, tetszenek-e a fejlemények! Köszi előre is!