Miután a nővérem benyitott a szobába Rolanddal meghitt pillanatunk közepén, mi szétrebbentünk mint a verebek. Veronka megsürgetett minket, hogy ideje indulnunk, majd eldobott mindkettőnket a sulinkba kocsival. Elsőként engem rakott ki, majd tovább vitte fogadópartnerem is az ő útja felé.

Napközben szinte minden szünetben megkértem Teklát, Mátét és Bercit, hogy meséljék el a tegnapi történéseket, mert kerestem valamit... valami többet. De ők újra meg újra csak ugyanazokat a mondatokat hajtogatták, hogy nem csináltam semmi hülyeséget, nem, nem történt köztem és Roland között semmi, nem, Zsombor sem csinált velem semmit, mivel ők hárman végig mellettem maradtak.

- És hova tűnt az a kecske? – kérdeztem egyik ilyen alkalommal őket.

- Milyen kecske?

- Az a csaj Rolanddal.

- Hát ő... Valahogy felszívódott – válaszolták, én pedig ennyiben hagytam a dolgot, nehogy gyanút fogjanak, amiért ilyen sokat kérdezősködöm.

Magam sem értem miért, de a napnak minden percében csakis ő járt az eszemben, csakis Rolandon gondolkoztam. Valahogy... nem értettem azt a kémia-szerűséget, ami köztünk már két napja szikrázni látszott. Pedig ha belegondolok, nem is olyan régóta ismerem, és alig tudok róla bármit is. Legelső hosszabb beszélgetésünknél, amikor a fogadás történt közöttünk, mindketten részegek voltunk, legalábbis én biztosan, így nem is emlékeztem abból semmire. Azóta pedig vagy egymást martuk valamivel, vagy érthetetlen okok miatt kedvesek lettünk hirtelen egymással. Vagy épp randicsatákat vívtunk igyekezve meggyőzni egymást éppeni partnerünkkel való viszonyunk komolyságáról, ám ilyenkor valahogy mégis mindig egymás közelében, egymás mellett, vagy épp egymás alatt kötöttünk ki.

Viszont arról a tényről sem akartam megfeledkezni, hogy aki körül minden gondolatom forog, az igazából nem más, mint a vetélytársam, akinél előbb kell megtalálnom az Igazit. Viszont minél több srác került a képbe, annál jobban kezdtem azt érezni, hogy a Nagy Ő tényleg nem létezik. Ám a próbálkozást nem adtam fel. Hajtott a versenyszellem, meg valami egészen más is, amit elmagyarázni még magamnak sem igen tudtam.

Ez a csütörtöki nap csak úgy eltelt, én pedig egész álló nap az agyamat kattogtattam rajta és végül este is hasonló gondolatok ringattak álomba.

A pénteki délelőtt is hamar eltelt. Napközben toboroztunk embereket estére a Bakosba, természetesen a többséget Petra gyűjtötte össze. Nevetve figyeltük Máté barátunk rendkívül szórakoztató próbálkozásait a lány felé, miszerint szívesen segít neki embereket gyűjteni, de szerintem annyi offot még életében nem kapott, mint azon a napon.

Végül eljött az este is. Kis négyesünkkel 8-ra beszéltük meg a találkozót szeretett szórakozóhelyünk bejárata előtt.

- Egy cigit? – nyújtotta oda felém a kezében tartott dobozt, amíg még Teklát és Bercit vártuk az ajtónál, de nem fogadtam most el.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha magamon van a szaga – mondtam. Ő csak vállat rándított, majd beleszívott egy mélyet az ujjai között tartott szálba.

Ahogy Tekláék is megérkeztek, beléptünk az épületbe, és a szokásos kört kértük ki apától, amivel mindig kezdünk. Három rosé fröccs és egy fehérborból.

- Gyertek csak, már egész sokan összegyűltünk! – hallottuk meg Petra nyávogó hangját a táncterem felől, ahol tényleg egy nagyobb csapat ember élvezte már a hangulatot.

- Lesz ma karaoke? – fordultam oda apához.

- Kérdezd Danit erről – válaszolta, én pedig bólintva a többiekkel az oldalamon a színpadterembe léptünk. A zene nem szólt hangosan, gondolom még hangtechnikai beállításokat végzett a DJ, Dani.

- Heló – léptem oda hozzá.

- Szia – viszonozta köszönésem, és rám emelte tekintetét.

- Lesz ma karaoke?

- Legyen? – kérdezte.

- Legyen – mosolyogtam rá, majd tovább álltam. Dani is szerepelt a listámon azon srácok között, akiknél szívesen bepróbálkoznék, hogy talán nem-e ő a Nagy Ő. De nyomulni nem akartam. Az nem én vagyok.

Teklához léptem, és egy nagy öleléssel mutattam ki szeretetem barátnőm irányába.

- Ebbe meg mi ütött? – lökte oldalba Máté Bercit, aki csak felröhögött látva, hogy milyen bújós kedvem támadt hirtelen. Így hát fogtam magam, és őket is jól megszorongattam öleléseimmel.

Ekkor láttam meg azt, amit lehet, hogy nem akartam látni. Pont, mikor felerősödött a zene és a hangszórókból üvölteni kezdett egy szám, Roland lépett be a terembe, ezzel a lendülettel pedig Petra szó szerint ráugrott, és puszilgatni kezdte őt ott, ahol csak érte.

- Mi a franc? – bámultam őket, és ha barátaim nem fognak le azonnal, képes lettem volna ott helyben nekimenni annak a ribancnak. Mégis mi történik itt? Egyáltalán mi történik velem? Eddig nem zavart így, ha más lányokkal láttam, hiszen pont az volt a lényege a fogadásunknak, hogy ráleljünk az Igazira! De ez akkor is túlzás volt.

Nem csak én voltam az egyetlen, aki lemerevedve bámulta az eseményeket. Mellettem Máté is ugyanilyen féltékeny fejjel állt, és kezeit ökölbe szorítva nézett fogadótársamra. Végül azok ketten felkecmeregtek a földről és egyikük vidáman, másikuk értetlenül vonta be magát a társaságba, mi viszont fiúbarátommal ugyanabban a pózban és állapotban álltunk egymás mellett, mint ahogyan eddig is.

- Na, elég – rángatott vissza minket Tekla a valóságba, Berci pedig egy-egy sört nyomott a kezünkbe.

- Jót tesz – tette hozzá.

Ekkor kezdődött a karaoke. Dani a mikrofonban vázolta a szabályokat, majd az első dalt kezdték játszani, mire 2 lány színpadra is állt és kántálni kezdték a dalszöveget. Mi többiek tapsolva figyeltük őket, ám én szinte végig csak Roland és Petra párosán legeltettem a szememet. Tudtam Petra tervéről, hogy mi mindent tervez ezzel a sráccal ma este, de valahogy nem tetszett ennek már csak a gondolata sem.

Nemsokára felhagoztak a következő szám első akkordjai, mire Teklának és nekem azon nyomban fel is csillant a szemünk. Barátnőm megragadta a karomat, és felszaladtunk a színpadra, mielőtt valaki más elfoglalná ezt a számot. A szánkhoz emeltük mikrofonjainkat, és énekelni kezdtük Alan Walker és Sorana Lost control című számát. Teljes átéléssel róttuk a sorokat számunkra oly kedvelt dalunkból, és egy kisebb táncot is belevittünk a dalba, a hatás kedvéért. Hallottam, ahogy a közönség tapsol, de egyelőre csak Teklára néztem és neki énekeltem. Majd egyszerre fordultunk az emberek felé, és úgy énekeltük bele a mikrofonba a következő sorokat:

„You're watching me, but I'm in love
When I get caught, I hope
It's the kind of blackout that will
Take me home"

Összetalálkozott a tekintetünk Rolandéval. És ahogy azokba a tökéletesen mogyoróbarna szemekbe néztem... Elveszítettem az irányítást. Mint ahogy a dalszöveg is mondja.

„I lost, I lost
I lost control again
Always do the same and I'm to blame
I lost control again

I don't, I don't
I don't know who I am
Always do the same and I'm to blame
I lost control again"

Ekkor Tekla megszorította a kezem, amitől kiszakítottam tekintetem a srácéból, és barátnőmre mosolyogva befejeztük a dalt. Meghajoltunk a közönség felé, akiktől egy óriási tapsvihart kaptunk, majd lemászva a színpadról újból Berciékhez csapódtunk.

- Ezt nagyon odatettétek – dícsért meg minket, mi pedig vigyorogva megköszöntük neki. Ez a szám annyira rám és barátnőmre illett, hogy szinte már untuk, annyit hallgattuk és énekeltük. De ezen az estén elpárologtatta minden rossz kedvemet. Vagy hát, azt hittem.

Épp ekkor, az ajtó felé nézve Petrára lettem figyelmes, aki huncut módon vezette ki Rolandot a helyiségből a kanapék felé. Na azt már nem! Utánuk eredtem, és tisztes távolságból, ahonnan nem láthatnak engem, próbáltam követni őket. De ez nem sikerült.

- Florianna, hát te mit csinálsz? – kérdezte fennhangon apa, ahogy a pult alatt bujkálva próbáltam álcát keresni a rejtőzködésemnek. De a fenébe is. Petra, és Roland egyszerre fordultak hátra.

- Én csak... - gondolkodtam mentő ötleten, de nem sok minden jutott eszembe. – Csak meg akartam kérdezni Petrát, hogy miért nem énekel a gyönyörű hangjával.

- Ohh – mosolyodott el a szóban forgó személy. Valóban szép hangja volt, ezt sajnos senki nem tagadhatta. – Te is énekelni fogsz velem – kulcsolta rá ujjait Rolandéra, amitől engem kirázott a hideg. És ő nem ellenkezett! Miért nem ellenkezett?!

Petra egy a nyálasnál is nyálasabb sőt még annál nyálasabb számot kért, Lady Gaga és Bradley Cooper I don't know what love is című dalát. A lány kezdett énekelni, de amikor a második versszaktól Roland is betársult, leesett állal figyeltem őket, vagyis csak őt... nyilván. Nemhogy tisztán énekelt, de mély hangja igazi szívmelengetéssel járt át engem. Az egyetlen dolog, ami ebben zavart, az az volt, hogy Petra hangjához az övé baromira illett.

„I know there's something real out there for me" – énekelte, és rám nézett. Nevetve megráztam a fejem. Bizony, az Igazi odakint vár rád valahol, vagy legalábbis te azt reméled, kicsi szívem! Na várjunk... Most én becézgettem volna?

„But I don't know what love is
But I think it might be you" – nézett újfent rám, az én torkomban pedig gombóc keletkezett. Aztán nem fordította el a tekintetét. A dal minden nyálas szavát hozzám intézte nem törődve a figyelmet magára felhívni igyekvő Petrával.

„If I had the courage
I'd know just what to do
Sometimes I have to crawl
And everyday I fall
Tryin' just to stand by you

I swear I've seen an angel
A paradise in blue, every color I choose
But I don't know what love is
But I think it might be you"

És ahogy véget ért a szám, nem foglalkozva semmivel és senkivel – főleg nem Petrával – leugrott a színpadról, és a kezemet megragadva kivezetett a kertbe. Hallottam a hátam mögül Tekla felvisítását, ahogy kiragadott ez a fantasztikus srác a tömegből és láttam apa pajkos mosolyát, ahogy utánunk nézve a pult mögül csóválja a fejét. De nem álltunk meg, így nem volt időm arra sem, hogy megkérdezzem őket, mégis mi ütött beléjük.

- Akkor most szépen elmondod – nyomott le a vállaimnál fogva egy kerti székre, és velem szemközt ő is helyet foglalt.

- Mégis mit kellene elmondanom neked? – kérdeztem ártatlanul. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mit is akar pontosan tudni.

- Mik ezek a nézések és mik ezek a féltékenységi rohamok? – fúrta tekintetét az enyémbe.

- Te meg miről beszélsz? – tettettem az ártatlant, holott már kezdtem sejteni, mire is akar kilyukadni.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád – szólt, de én csak ártatlan arccal bámultam rá. – Hiábavaló minden erőfeszítésed, hogy az Igazidra rátalálj – folytatta -, mert belém már végérvényesen belém szerettél.

- Hogy mi? – röhögtem fel. – Ezt miből sikerült kikövetkeztetned?

- Ahogy nézel – állt fel, és tett egy lépést irányomba. – Ahogy nem találsz senki mást, mert folyton rajtam gondolkodsz – lépett még közelebb. Majd egy hirtelen mozdulattal a csuklómnál fogva álló helyzetbe rántott, másik kezével megtámasztotta a derekam, és a fülembe suttogta – És ahogy reagálsz.

Szándékosan nem hátráltam ki kezei szorításából, hiszen minden egyes szóban, amit mondott, igaza volt. De nem hagyhattam ilyen könnyen magam.

- Szerintem pedig – simítottam végig a mellkasán az ujjaim – ezzel most magadat írtad le. Minden, amit mondtál, rád igaz.

- Az is lehet – állította meg a kezem egy mozdulattal. – De az is, hogy mindkettőnket – suttogta olyan közelről, hogy kezdtem beleszédülni illatának aromájába.

Ez lesz a végem. Nem élem túl. 2 centi, és hivatalosan is elkezdhetem a temetésem rendezni. Egy hete ismerem ezt a srácot, képes lennék máris érzelmeket táplálni iránta? Nem hiszem.

Tekintete elidőzött rajtam, és én is csak az íriszeibe bámultam. Majd nagy erőfeszítés árán lefejtettem derekamról a kezét és elmosolyodtam.

- Nem hiábavalóak azok az erőfeszítéseim, amiket eddig tettem – mondtam.

- Nekem nagyon is annak tűntek.

- Miért, te több mindennel büszkélkedhetsz? – kérdeztem gúnyosan.

- Az első pillanattól kezdve nem szándékoztam egyikükkel sem büszkélkedni – mondta és hirtelen olyan közel lépett, hogy reflexből hátrálni akartam. A szék azonban pontosan mögöttem volt, így annak lábába akadva hanyatt estem volna... ha nem kap el. Már megint. Szorosan fogta a derekamat és úgy hajolt fölém, hogy esélyem se legyen a menekülésre. De hát ki akarna menekülni ez elől az istenség elől?

- És most mi lesz? Romokba döntjük a fogadást? – kérdeztem halkan szemei között cikázva. Válasz nélkül hagyva húzott fel álló helyzetbe, majd a hajamba túrt, és az ajkai először megérintették az enyémet. Lehunytam a szemem. Mintha ezer pillangó lepte volna el a testem és a gyomrom épp a bukfenc művészetét gyakorolná, olyan érzések jártak át rajtam. Összehangoltan mozgattuk ajkainkat és miközben egyik kezét még mindig a hajamon tartotta, másikkal a derekamat kezdte simogatni. Én a tarkóján pihentettem karjaimat, majd mikor egy hirtelen mozdulattal még közelebb húzott magához, éreztem, hogy kezd elragadni a hév. Közel akartam tudni magamhoz Rolandot, még közelebb. Finom csókjaiba temetkezve öleltem át, majd csak mikor már éreztük, hogy kezdenek rajtunk teljesen eluralkodni az érzelmek, szakadtunk el egymástól. Hiszen más emberek is voltak a kertben, nem csak mi ketten.

Még mielőtt bármit mondhattam volna, egy erős ütés ért hátulról, és ájultam rogytam le a székre, ami alattam volt. Mikor egy pillanatra feleszméltem, már az egyik beltéri kanapén voltam, de azután a szemem újra lecsukódott, és sokkal később nyílt ki, mint ahogy annak kellett volna. Mivel ezalatt az idő alatt felborult minden azzal kapcsolatban, amit én Rolandról és magamról valaha is ábrándoztam. Szertefoszlott minden álom és minden képzelgés, mielőtt még megvalósulhattak volna.