Úgy alakult, hogy a fogadás ekkor már cseppet sem tűnt olyan barátiasnak és vicceskedőnek, mint ahogy annak elején volt. Szerda délelőtt hírét sem hallottam Rolandnak, szinte nem is értettem, miért viselkedik így. De hát tudtam. Persze, hogy tudtam.

Igen, Roland jól néz ki (az nem is kifejezés, hogy mennyire), de ettől én még nem fogok rögtön a karjaiba rohanni. Az én kegyeimért küzdeni kell, és ha ő erre nem képes, akkor jobb is, ha távol marad tőlem!

- Mizuu? – lépett oda Teklához és hozzám egyik szünetben drága Petra, akinek amúgy maximum csak a ruhái voltak drágák.

- Élünk és virulunk – válaszoltam. – Szeretnél valamit?

- Tudod, hogy mindig szeretnék – nézett rám negédesen rebegtetve kínai nagyfal hosszúságú szempilláit. – Pénteken megismételjük az előző hetit?

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – véltem.

- De még milyen jó ötlet? – nevetett hamiskásan, majd közel hajolva hozzám a fülembe súgta: - Valahol fel kell szednem Rolandot, és ez hol máshol lenne, mint a Bakosban?

- Bárhol máshol – feleltem hűvösen, majd Teklára néztem jelentőségteljesen.

- Nekünk menni kell pisilni – vette az adást ő, és a karomnál megfogva a folyosóra húzott. Persze nem tértünk be a mosdóba, hanem a szomszédos ajtóból kilépő Berciék után nyúltunk, és bevontuk őket a körbe.

- Mi van már? – dörzsölgette dühösen Máté a karját, amit Tekla valószínűleg túl erősen szoríthatott meg.

- Mit mondott Petra? – szegezte nekem a kérdést a barátném.

- Petra? – sápadt el Máté, Berci viszont csak röhögve oldalba lökte.

- Nyugi nem rólad van szó!

- Huh akkor jó – látszott az arcán a teljes megkönnyebbülés.

- Várjunk – néztem rá gyanakodva.

- Várjunk – méregette Tekla is.

- Mire várjunk? – kérdezte ő újra a karját dörzsölgetve, ahogy ránézett barátnőnkre.

- Máté – szóltam.

- Máté – ismételte Tekla – mi van veled és Petrával?

- Fél tőle – röhögött Berci még mindig.

- Még hogy félek – legyintett Máté, de mivel látta rajtunk, hogy nem további magyarázatot várunk, folytatta a mondanivalóját. – Hát az úgy volt, hogy én nem szoktam Petrával beszélni... Pedig ő aztán tényleg olyan... olyan dögös meg minden. De mégsem szoktunk, egészen érthetetlen okok miatt... Olyan, mintha észre sem venne, pedig engem mindenki észre szokott! Valahogy ő olyan... megközelíthetetlen.

- Ooo – esett le először Teklának, majd mindhárman nevetni kezdtünk barátunk szerencsétlenségén. – Szóval van egy lány, akit nem kaphatsz meg, és ezért máris belezúgtál! – vihogott a barátnőnk.

- Nem, nem, neem, erről szó sincs! – ellenkezett ő. – Egyszerűen csak félek tőle!

- Tudtam én, hogy félsz – vigyorgott Berci.

- Persze, hogy félek! Petra olyan... rideg!

- Hát ez nagyon vicces – vihogott Tekla továbbra is, majd rám nézett, és a könnyeit törölgetve, melyek a nevetéstől csordultak ki a szeméből újra megkérdezte: - Szóval mit is mondott neked ez a rideg Petra?

- Öhm... - gondolkoztam el a megfelelő válaszon. Petra azt mondta, hogy meg akarja pénteken szerezni Rolandot, de Máté konkrétan most vallotta be, hogy bejön neki a lány... Mégis mit tehetnék? – Igazából nekem tényleg kell pisilnem! – jutott eszembe a mentő ötlet, és barátnőm kezét megragadva a mosdóba ráncigáltam nem törődve az értetlenül utánunk bámuló srácokkal.

- Mit csinálsz? – állt meg Tekla, ahogy becsukódott mögöttünk a lánymosdó ajtaja.

- Azt mondta Petra, hogy pénteken a Bakosban fel akarja szedni Rolandot – néztem komolyan a szemébe.

- Nem mondod!

- De. Úgyhogy kérlek szépen ne mondj erről Máténak semmit! – néztem rá könyörgőn.

- Miért ne? Rohadtul megérdemli! – indult meg az ajtó felé, de visszarántottam.

- Mert a barátunk, és ha valaki fájdalmat fog okozni neki, azok nem mi leszünk!

- Jó, igazad van – sütötte le a szemét. – De azért megnézném, hogy mit szól ahhoz, ha álmai nőjét valaki elcsípi előle!

- Tekla!

- Jól van na! – vihogott, majd újfent kiléptünk a folyosóra.

Már előre féltem a péntektől. Mi lesz vajon? Hogy fognak a dolgok alakulni? Ezt még nem tudhattam. Azt azonban legbelül valahol éreztem, hogy az a buli meg fogja változtatni valamennyiünk életét.

Tanítás után kis négyesünkkel kiruccantunk a Bakosba. Mivel másnap is suli volt, gyérre fogtuk az italokat, és csak egy keveset alkalmaztunk a hangulatunk és a kedvünk megalapozására. Sokszor tettünk így, ha másnapra nem kellett különösebben készülni az iskolára.

A kertben üldögéltünk kedvenc helyünkön, amikor egy társaság kissé távolabb, de épp elég közel ahhoz, hogy zavarjuk egymást letelepedett, és fennhangon kezdték jólérezni magukat. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha épp egy kicsit távolabb ültek volna le. Tűrtük egy darabig, de mivel már egymás hangját is alig hallottuk a hangzavartól, csendben ültünk és vártuk, hogy vége legyen. De nem lett.

- Na jó, ebből elég – álltam fel, és még mielőtt bárki bármit mondhatott volna vagy meggondolhattam volna magam, odaléptem a zajos társasághoz és túlkiabálva őket kiabálni kezdtem velük.

- Már ne haragudjatok, de nem láttátok, hogy mi is itt ülünk?! Szinte a teljes kert üres, miért pont a hozzánk legközelebbi asztalhoz kellett letelepednetek, amikor ilyen hangosan rikácsoltok?! Ha nem az egész Budapest, akkor minimum a fele azt kérdezgeti, hogy mi ez a zaj, amit ti csaptok! Ráadásul kik vagytok egyáltalán és minek vagytok itt délután 4-kor? Nincs jobb dolgotok, mint hogy már ilyen korán hulla részegre leigyátok magatok? Jó, igazából ez engem pont nem érdekel, csak könyörgöm, menjetek arrébb két asztallal, és mindenki boldog lesz!

Ahogy elhallgattam, végre észrevettem, mi is történik körülöttem. A nagyjából tíz fős társaság minden tagja értetlenül meredt rám egyetlen hangot sem kiadva a torkukból, mögém pedig a barátaim álltak hogy szintén hangtalanul támogassanak engem szónoklatomban. Az egyetlen hang, amit hallottam és ami cseppet sem volt kellemes, az az épület bejárata felől érkezett.

- Floriannaaaa – üvöltötte apám a nevem, amitől én összerezzentem és lehajtott fejjel az ajtó felé indultam. Egy szülő szidalmazása nem gyerekjáték, márpedig itt másról nem lehetett szó. Szerethetem én bármennyire az apukámat, neki akkor is a nevelésemre kell koncentrálnia, ha én elrontani készülöm a dolgokat. Amilyen hangosan pedig az előbb kiabáltam azokkal a szegény vendégekkel, kétségem sem volt afelől, hogy apa mindent hallott.

- Ne haragudj – léptem oda hozzá, majd mivel ő egy szó nélkül betessékelt az ajtón és a kanapés helyiségen áthaladva a pult mellé terelt engem, engedelmesen elvánszorogtam odáig. Ő beállt a mögé és egy poharat kezdve törölgetni rám meredt.

- Ez jó volt bármire is? – kérdezte semleges hangszínnel, amiből én nem tudtam kikövetkeztetni, hogy most akkor rosszat csináltam e neki, vagy okés volt ez az egész.

- Én azt nem tudom – feleltem. – Ha átültek másik asztalhoz, akkor volt értelme.

- Figyelj kicsim – tette le apa a poharat a pultra. – Tudom, hogy csak a helyeteket és a ti bulitokat akartad védeni, de az akkor sem megoldás, ha ráripakodsz idegenekre! Szerinted ezek után bármikor vendégül látom majd őket újra?

- Apa, rengeteg vendéged van, nem rajtuk fog múlni az amúgy tökéletes hírneved!

- Ebben igazad van, csak nem szeretném, ha ez még egyszer megtörténne – mondta komolyan.

- Nem fog, ígérem – nyomtam egy puszit az arcára, majd megfordulva a többiek irányába terveztem indulni. Ám ez nem jött össze.

Amint megfordultam, egy hatalmas ütközéssel nekimentem valakinek, és mind a ketten a meglepettségtől és a hirtelen mozdulattól elterültünk a földön. Ám amikor felültem, nem más nézett rám, mint a teniszező srác. AZ a teniszező srác.

- Jaj, ne haragudj, nem láttalak! – tápászkodtam fel amilyen gyorsan csak tudtam, és megigazítottam a kabátomat magamon. Eddigre felállt a teniszes srác is, és bocsánatkérőn nézett rám.

- Dehogyis, az én hibám, remélem nem esett bajod.

- Nem, semmi bajom – mondtam, majd érdeklődve néztem végig rajta. Világoskék laza ing, sötét farmer és lakkozott cipő, mint ahogy az egyetemisták kinéznek. És ahogy láttam, ő is tetőtől talpig szemügyre vett engem, mielőtt újra szólásra nyitotta a száját.

- Szépen lehordtál minket az előbb – mosolygott. Na várjunk csak. Mi az, hogy én lehordtam őket? Ó te jó ég, nem, az nem lehet! Ugye ő nem volt ott abban a kis társaságban, akiket odébb akartam küldeni, mert túl zajosak voltak?

- Mármint? – kérdeztem előre is félve a választól.

- Hát hogy rikácsolunk és fél Budapest ezt hallgatja, tudod – Ó, dehogynem az ő társaságát sikerült így megszólni!

- Öhm, én annak a felét sem gondoltam komolyan! – védekeztem. – Csak annyit, hogy túl közel vagytok hozzánk és igazán odébbmehetnétek.

- Hm – gondolkodott, majd megfogva a karom a táncparkett felé indult. – Gyere! Felejtsd el, ami történt és érezzük inkább jól magunkat!

Oké, kicsit sem weird. Egy random srác, akivel tegnap óta szemezgetek éppen ráncigál táncolni. Végülis, semmi baj nem lett volna ebből, ha nem épp abban a pillanatban lépett volna be valaki a bejárati ajtón, amikor én elhaladtam előtte. Pedig pontosan így történt.

Egy koccanás, egy jó nagy ütközés, és ugyanúgy a Bakos padlózatán kötöttem ki már megint, mint ahol körülbelül úgy egy perccel ezelőtt is voltam.

- Áúú – nyögtem sajgó bokámhoz nyúlva, ami ezt az esést már nem úszta meg ép bőrrel.

- Flori? – hallottam egy nagyon is ismerős hangot, majd a mellettem térdepelő Rolandra meredtem, akivel ezek szerint az imént összeütköztem.

- Roland, te meg mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdeztem, és a sajgó lábamhoz akartam hajolni, ám ő is pont odanyúlt volna, hogy megnézze, minden rendben van-e vele, aminek eredményeként a keze az enyémre vándorolt, arcaink pedig félelmetesen közel kerültek egymáshoz... már megint. Mint ahogy tegnap este is. Viszont én most nem mozdultam. A szemeit vizslattam, ahogy az enyémbe fúrja őket és ahogy már a tekintetével is aggódik miattam. Ebben a pillanatban akartam maradni ameddig csak lehet.

- Randim van – mondta hirtelen olyan közelségből, hogy éreztem a szavait az ajkaimon, majd hátrébb húzódott, kezét levette az enyémről és a maga mögött ácsorgó lányra mutatott, aki mint egy birka, kérődzött a rágóján. Most komolyan, Roland tényleg csak ilyen tyúkokat tud összeszedni?

- Az jó, mert nekem is – tápászkodtam fel, és szorosan belekaroltam a teniszező srácba. – Bemutatom... - ám itt elakadtam. Még a nevét sem tudtam szerencsétlen srácnak!

- Zsombor vagyok – nyújtott kezet ő Rolandnak, de fogadópartnerem ezt figyelmen kívül hagyta és hidegen nézett rám.

- Jó szórakozást nektek – ragadta meg a csaj kezét, és a táncparkett felé vonszolta. Szóval így állunk.

- Nektek is! – kiáltottam utánuk, de azt már nem hallhatták a zene hangerejéből ítélve, ami odabentről szűrődött ki. – Menjünk utánuk! – kezdtem rángatni én is Zsombort, ám ahogy sajgó bokámra léptem, a fájdalomtó rögtön felszisszentem.

- Szerintem ez nem a legjobb ötlet – fogta meg szorosan egyik kezével a könyököm, másik kezével pedig a derekam a teniszes srác. – A táncolás most nem igazán neked való. Gyere, keresünk egy nyugis kanapét és pihentetjük kicsit a lábad.

Természetesen a szinte teljesen üres kanapék között is a legeldugodtabb helyre vezetett be engem Zsombor, ahova a növények takarása miatt nem lehetett annyira belátni. A mosdók ajtajai is innen nyíltak, de mivel délután 4 körül volt az idő, nem volt nagy forgalom, így szinte semennyi átjárás sem ezen a helyen. Egyszóval, Zsombor tökéletesen megtalálta azt a helyet, ahol azt tehet velem, amit csak akar. Nem is habozott sokáig.

- Tudod – hajolt fölém, amint leültünk a fotelre – ahogy tegnap megláttalak, tudtam, hogy a legjobb csajt látom egész Magyarországon – súgta, majd a hajamat arrébblökve a nyakamat kezdte puszilgatni. – Sőt nem is, az egész világon! – mondta két nyáladzás között, majd enyhén a fogai közé vette a bőrömet.

- Hé – toltam el magamtól, mire értetlenül nézett rám. – Én erre még nem állok készen – szóltam. Megértően bólintott, de azért azt még megkérdezte, hogy lesegítheti-e rólam a kabátomat. Természetesen nemet mondtam neki, és levettem magamnak.

- Szóval... Te egyetemista vagy? – kérdeztem tőle, hátha valami normális beszélgetést ki tudunk ebből hozni.

- Aham, néhány csoporttársammal jöttem, mivel nekünk holnap csak délutánira kell bemennünk.

- Akkor gondolom az estét is itt töltitek.

- Ameddig jól érezzük magunkat, igen – kezdett lépcsőzni ujjaival a karomon fel és le a vállam és a csuklóm vonalában. Aztán megint fel és megint le. Én annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy nem is tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Rolandon járt az eszem. Vajon épp táncolnak? Vagy mit csinálhatnak? Egyáltalán ki ez a birkacsaj vele?

- Jajj, olyan kis cukorborsó vagy – hallottam meg ekkor egy sipítozó hangocskát felénk közeledni, majd meg is láttam, ahogy az a tehén Rolandot az arcánál fogva babusgatja, mint valami csecsemőt és így jönnek errefelé.

- Itt megvárlak – mondta a fogadótársam a női mosdó előtt megállva.

- Rendben, kis borsóm – sipítozott a lány, és betipegett a mosdó ajtaján. Ekkor fordult hátra Roland és látott meg minket. Én szorosan Zsombor ujjára zártam az enyéimet, és még a lábaim is áttettem az övén, hogy az összkép nagyon is azt mutassa, hogy mi remekül megvagyunk.

- Na most – súgtam a srác fülébe ügyelve arra, hogy kívülről ne hasson furán, ezért még a hajába is túrtam. – Na most puszilgathatsz! – Erre neki több sem kellett, az ölébe kapott és teljes beleéléssel a nyakamba temetkezett. Te jó ég, mit csinálok?

- Oké, nem akarok pornót nézni, ha kijön Márti a mosdóból, mondjátok meg neki, hogy kicsit arrébb várok rá – szólt Roland és odébb andalgott, ahol a növényektől már nem láthatott minket. Gyorsan lepattantam Zsombor öléből, majd a kanapéra visszaülve megigazgattam a hajamat. Áhá! Szóval neve is van ennek a birkának! Cöhh.

- Most meg mi van? – kérdezte Zsombor. Hát ő tényleg nem értett semmit.

- Semmi, nyugi, majd később folytatjuk – ígértem meg neki. Na meg a nagy lófrancot folytatunk mi, azt!

- Hé, hova lett Roli? – jött ki sipákolva az a birka a mosdóból.

- Szerintem hazament – néztem rá sajnálkozva. De a tervem nem vált be.

- Itt vagyok, gyere már, a legjobb táncok még hátra vannak! – ragadta meg Márti kezét Roland a növények túlsó végéről. Aha. Szóval mindent hallott, ami ezen az oldalon történt, amíg ő nem volt itt.

- Várjatok! – szóltam utánuk, és Zsombor vállán feltámaszkodtam, hogy a fájós bokámat addig is kíméljem. – Mi is jövünk!

- Én nem vagyok benne biztos, hogy az jó a bokádnak! – szólt Roland, én pedig egy pillanatig még el is hittem, hogy törődni próbál velem. De aztán folytatta. – Meg hát, olyan jól elszórakoztatok itt ti ketten, folytassátok csak nyugodtan, amit az előbb sajnálatos módon félbehagytatok!

- Na megállj csak! – rohantam felé, mire ő is megindult és visítva futottunk át a táncteremig. Én a kezemmel kalimpáltam felé, ő pedig csak rohant, nehogy utolérjem. Majd mikor a színpadterembe beért, hirtelen hátrafordult és megragadta kalimpáló kezeimet, majd nevetve táncolni kezdett. Mit tehettem volna? Táncoltam vele én is. Már nem is éreztem, hogy sajogna a bokám, mintha ez a kis futás visszaficamította volna eredeti állapotába. Csak táncoltunk és táncoltunk, észre sem véve, hogy milyen gyorsan telik az idő. Mivel a folyamatos táncolásban eléggé elfáradtunk, egymáshoz simulva lassúzni kezdtünk egy egyébként gyors számra, de az nem érdekelt minket. A pillanat varázsa teljességgel lenyűgözött, és ez többet ért ekkor mindennél. Biztonságban éreztem magam és ez az érzés mindent felülmúlt. Nem valaki olyan ölelt magához, aki ezer másik csajt is ugyanígy ölel magához és nem is olyasvalaki, aki csak a testemet akarja. Roland karjaiban úgy éreztem, ő velem akar lenni. És akkor először bevallottam magamnak, hogy én is vele akarok lenni. De csak halkan, és csak magamnak mondtam ki. Mire ez a tánc véget ért, már nem is emlékeztem rá, mit gondoltam erről abban a pillanatban. Mivelhogy minden visszatért a régi kerékvágásba.

- Hova futottál el ilyen gyorsan? Azt hittem, már meg sem talállak! – sipította a fülünkbe Márti túlharsogva a zenét, oldalán Zsomborral. Rolanddal szétrebbentünk egy másodperc töredéke alatt, és ő, mintha mi sem történt volna megragadta a birka kezét és többé ránk nem figyelve belefeledkezett a táncolásba. Az a kecske pedig úgy rázta magát, mint aki itt és most képes lenne letépni Rolandról minden ruhát!

- Jó én ezt nem nézem – szóltam, de ők rám sem hederítettek. Megragadtam Zsombor kezét és kivonszoltam a kertbe.

- Most mi történik? – kérdezte.

- Összevegyítjük a társaságainkat. Hadd legyen nekünk is egy jó napunk! – vázoltam a tervet, aminek lényege az lett volna, hogy a barátaim és én elvegyülünk az egyetemisták között, hogyha Roland erre jár azt lássa, hogy nélküle is elég boldog vagyok, sőt!

És ez nem is lett másképp. Tekla, Máté és Berci tökéletesen beilleszkedett az egyetemisták csoportjába, akik amúgy mind nagyon jófejnek bizonyultak, egyedül Zsomborban volt idegesítő, hogy folyton a nyakamba mászott. Nyilván pia hatására lett ilyen feloldott hangulatú mindenki, de én most őriztem a józanságom. Egyrészt, másnap suli volt, másrészt pedig figyelnem kellett, arra, hogy hogyan lát engem Roland, amiben egyedül a büszkeségem megtartása hajtott előre, semmi más.

Végül nem kellett sokáig várnom. Valószínűleg a nagy tánc közepette fáradt ki annyira a gerlepár (vagy inkább birkapár), hogy hűsítő italokkal a kezükben tántorogjanak ki a kerthelyiségbe. A nősténybirka már nagyon felvidult állapotban mesélt vihogva a mellette sétáló Rolandnak, akin viszont egyértelműen látszott, mennyire nem érdekli az egész. Szomorú történet.

- Hé, Roland! – kiáltotta Tekla.

- Mit csinálsz? – suttogtam felé megrökönyödve, de ekkor már késő volt, Roland felénk fordult kérdőn, a barátnőm pedig folytatta.

- Gyertek ide, van még itt hely!

- Nem, nem, mi nagyon jól megleszünk kettesben is – vihogott a csaj átkiabálva a kerten, de Roland addigra már otthagyta őt és leült közénk. A kis libusnak így hát nem volt választása, utána jött, ám ő nem ült le, hanem a srác mellett megállva egyik kezét a vállára tette pihentetni.

Ami viszont meglepett, az az, hogy Zsombor pontosan ugyanezt tette velem. Felállt, a vállamra tette a kezét és enyhén simogatni kezdett. Összetalálkozott a tekintetünk Rolanddal. Egy pillanatig mintha látni véltem volna a szemében valamit... valamit, ami megmagyarázhatatlanná tette a dolgokat. De ez mintha nem is történt volna meg, elfordította a fejét és belekortyolt az italába. Én pedig észre sem véve mit csinálok, felhajtottam az előttem lévő pohár teljes tartalmát, amiről még csak azt sem tudtam, hogy kié.

- Flori, nem úgy volt, hogy ma nem iszunk? – hajolt oda hozzám Tekla, de éppen ekkor túrt bele az a tyúk fogadótársam hajába. Nyúltam egy másik pohárért, aminek a tartalma rögtön el is tűnt a szervezetemben, és ez így folytatódott egészen addig, ameddig még emlékszem.

Annak nagyon örülök, hogy nem egy hányós típus vagyok és hanem csak az emlékezetkiesés jellemző nálam piától. De az már egy kevésbé pozitív tulajdonság, hogy szinte mindig részegedésig iszom, annál kevesebbet aligha sikerül. Másnap reggel fájós fejjel ütöttem le az ébresztőm és nagy nehezen kikeltem az ágyamból. Nem tudtam, hogyan fogok aznap részt venni az iskolában, de nem is agyaltam rajta sokat. Pizsamában kecmeregtem ki a konyhába, viszont amit ott láttam, attól földbe gyökerezett a lábam.

Roland ült az ebédlőasztalnál és éppen egy nagy szelet kenyérbe harapott bele, amikor beléptem a helyiségbe. Mellette a nővérem ült és ami aztán tényleg kiakasztó volt az az, hogy apa is ott ült az asztalnál. Igen, az én drágalátos családom éppen Rolanddal reggelizett! Na még ilyet...

- Mi a...? – kérdeztem tőlük megállva az ajtóban.

- Oh, szóval nem emlékszik – nézett rám apa.

- Mire nem emlékszem?

- Gyere, csüccs le, majd Roland elmeséli – mutatta nekem Veronka a mellette lévő széket.

- Miért én? – kérdezte ő, miközben helyet foglaltam.

- Miért, ki más? – kérdezett vissza a nővérem. Ezekkel meg mi van?

- Valaki nyögje már ki végre, mi történt! – könyörögtem.

- Egy kicsit kicsináltad magad tegnap – szólt apa.

- Azt én is észrevettem... De hogy kerültem haza?

- Hazahoztalak – kent egy újabb kenyeret magának Roland, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a konyhánkban reggelizik.

- De... Miért vagy még itt?

- Éjnek évadján kidobtál volna? – nézett rám. – Mondjuk, asszem tegnap este is azt mondtad, hogy nekem inkább haza kéne mennem... - tűnődött.

- Mivel már nagyon késő volt, itt aludt a kanapén – magyarázta Veronka. – Miután megreggeliztünk, beviszlek majd mindkettőtöket a suliba.

- Oh, ez rendes tőled, köszi – álltam fel kávét készíteni magamnak, mivel eszembe jutott, hogy talán nem ártana nekem is ennem valamit.

Elgondolkoztam azon, hogy hogy nézhetett ki a tegnap este. Arra jutottam, hogy valószínűleg már megint a karjaiban hozott haza valaki, aki jelen esetben Roland lehetett, majd rakott be az ágyba. De várjunk csak, hogy kerültem én pizsamába?

- Roland, nekünk beszélnünk kell – ragadtam meg hirtelen a karját, és gyorsan bevonszoltam a szobámba, mert nem akartam ezt apáék előtt megbeszélni. Azért na.

- Nem mondom, hogy nem képzeltem még el ezt a jelenetet a fejemben... - nézett rám tűnődve, miután becsuktam mögötte az ajtót – na de így?

- Mi...? Hülye! – reagáltam le, majd járkálni kezdtem.

- Mi nyomja pici lelkedet?

- Az, - álltam meg és néztem rá – hogy mégis hogyan kerültem bele a pizsamámba?

Egy másodpercig csak nézett mélyen a szemembe, amitől nekem egyrészt nagyon rossz gondolataim támadtak a tegnappal kapcsolatban, másrészt pedig kezdtem elolvadni, de aztán felröhögött, ezzel egyben elrontva a pillanatot, de meg is nyugtatva engem, hogy talán nem ő vetkőztetett engem itt éjjel.

- Most mit nevetsz?

- Semmit, csak annyira vicces vagy – törölgette a könnyeit. – Hogy máshogy kerülhettél volna bele, mint hogy átöltöztettelek?

- Hogy micsoda?

- Mi micsoda?

- Te öltöztettél át?

- Aham – vonta meg a vállát, és elfordulva tőlem az íróasztalomat kezdte birizgálni. Én csak megrökönyödve bámultam rá. – Nem amúgy, Veronka öltöztetett át – közölte mellékesen, majd a naplóm felé nyúlt.

- Nanana, azt már nem! – ugrottam oda, és kikaptam a kezéből. Ahogy megfogtam a füzetet és ahogy ő is tartotta még mindig, a tekintetünk összetalálkozott, és újfent kicseszett közel kerültünk egymáshoz. De olyan... kicseszett közel. Szemei az enyémbe fúródtak, nehezen kaptam levegőt. A gyomromban ezer pillangó kelt életre és fogott táncba, olyan táncba, mint amilyet mi ketten is folytattunk egymással tegnap este. Mert én ennek minden pillanatára emlékeztem, és nem is akartam soha elfelejteni. Ahogy pedig az ajkai egyre közelebb kerültek az enyémhez, úgy éreztem, érzéseim tengerének örvényéből már nincs olyan mentőcsónak, ami kimenthet. Vagy mégis van?