Elképzelésem sem volt afelől, hogy mi lesz ezek után. Bernát úgymond kiesett a képből, és semmi kedvem nem volt újra valami plázában „vadászni". Úgy döntöttünk tehát Teklával, hogy nem avatkozunk bele a sorsba, és hagyjuk, hogy történjen minden annak a maga idejében. A tegnap esti beszélgetés után Rolanddal már amúgy sem jósoltam neki és Adriennek valami nagy jövőt, úgyhogy megnyugodhattam kicsit. Ám arról ezen a keddi reggelen még fogalmam sem volt, hogy a sors valójában mennyire nem tervez nyugodt életet hagyni nekem még ezek után sem.

A délelőttöm viszonylag unalmasan és emiatt nagyon lassan telt el. Egyik óra után jött a másik a suliban, úgy éreztem, soha nem lesz már vége. Aztán mikor végre az utolsó óráról is kicsengettek, Teklával vidáman indultunk el az iskola kapuja felé.

- Nagyon szépen süt a nap - tartotta a barátnőm arcát a fény felé.

- A mai edzésen biztosan kint leszünk - állapítottam meg.

Mivel csak később kellett mennem a sportpályára, átmentem még előtte Teklához, hogy csináljunk közösen valamit.

- Meg kéne írni a házikat - tűnődött ő a telefonját nyomogatva elterülve az ágyán. Én annak széléhez támaszkodva ültem a földön és szintén a telómba merültem.

- Meg bizony - szóltam. - De nincs erőm felkelni.

- Nekem a kisujjam megmozdítani sem - mutatta ő az említett ujját felém, mintha mozgatni próbálná, és az nem akarna engedelmeskedni. Mindketten felnevettünk.

Sajnos elég gyakran előfordult ez velünk. Átmentünk egymáshoz leckét írni, ám valahogy azok a füzetek szinte soha nem nyíltak ki. Ma is ebben a pozícióban szenvedtünk még egy órán keresztül, tik-tok videókon röhögcséltünk, az instát pörgettük, magyarul semmi értelmeset nem csináltunk. Aztán nekem már indulnom kellett.

- Kitalálok az ajtón, maradj csak - tápászkodtam fel nevetve. - Este majd videochaten újra megpróbálkozunk? - kérdeztem rá a házi feladatokra visszafordulva a szobája ajtajából.

- Persze, csak legyen már kész... - dünnyögte. - Igazán megírhatná magát, vagy nem tudom.

- Na igen, az jó lenne - nevettem, majd elköszöntünk egymástól és kiléptem a csípős, ám kissé már tavasz illatú levegőre.

Már csak néhány nap, és itt a tavasz. Sokkal jobban szerettem a kinti edzéseket, mint bent a konditeremben lenni, valahogy ezerszer jobb hangulata volt az egésznek. Ez a mai napon sem volt másképp.

A nap melegen sütött, így már kabát nélkül tudtam részt venni az atlétika órán. Felemelő érzés volt ebben a jó időben futni, és úgy láttam, nem csak én élveztem ezt ennyire. A legtöbb csapattársam sokkal vidámabb volt, mint szokott lenni, egymás mellett nevetgélve és beszélgetve róttuk a köröket a pályán.

Hatan vagyunk a csapatban, a sportegyesületünknél korosztály és szintek szerint osztják be az embereket. Ma rengetegen voltak a futó- és a mellette lévő teniszpályán is, a jó idő miatt sokkal többen jöttek ki plusz edzéseket venni.

Néhány bemelegítő kör után elkezdtünk akadályokkal edzeni. Rendesen kifáradtam, hiába öntött belém a napsütés rengeteg plusz energiát. Akartam inni egy kis vizet, de a kulacsom már kifogyott, úgyhogy szóltam az edzőmnek, hogy megyek megtölteni és mindjárt visszajövök. A teniszpálya melletti kültéri csaphoz léptem, alá tartottam az üvegem és megnyitottam a vizet.

Amikor edzésen vagyok, általában mindig a saját fejlődésemre koncentrálok, a saját dolgaimmal törődöm, így nem is szoktam más csapatokra, egyéb sportolókra különösebben felfigyelni. Ez most nem egészen így volt.

Egy magas, barnásszőke srác ütött bele egy labdába nagyjából tíz méterrel előttem, majd mivel elrontotta az ütést, a labda után indult. Egy feszülős sötétzöld edzős nadrág és egy fehér izompóló volt a srácon, ami tökéletesen kiemelte, hogy nem ma kezdte a sportolást. Én meg csak töltöttem és töltöttem vízzel a kulacsom észre sem véve, hogy már régen megtelt. Így utólag visszagondolva nem is csodálom, hogy elvesztettem a tér- és időérzékemet a látványától.

Labdával a kezében jött visszafelé oda, ahol az előbb állt, így szembefordult velem, és mivel ott voltam, a tekintete automatikusan rám irányult. Én ösztönből elkaptam a fejem, majd ekkor végre realizáltam, hogy az üvegemből már kifelé folyik a víz, így gyorsan elzártam a csapot és rácsavartam a kupakot a tetejére. Viszont amikor újra felemeltem a fejem és a srácra pillantottam, megláttam, hogy még mindig engem figyel! Zavartan elmosolyodtam, majd megfordulva visszamentem a csapatomhoz, arra pedig külön ügyeltem, hogy nehogy hátra nézzek menet közben, hiszen az már túl sok lett volna.

- Oké, most, hogy Flori is visszaért, nekiállhatunk a lépcsőzésnek! - szólt az edzőm, ami csak annyit jelentett, hogy a lépcsőn fogunk futkosni, ugrálni és minden egyebet csinálni fel és le, ami az egyik legfárasztóbb része szerintem az atlétikának.

Néha a teniszpálya felé nézve el-elkaptam a barnásszőke srác tekintetét, de aztán vagy én, vagy ő folytattuk tovább a magunk kis sportját elfordulva a másiktól. Miközben a lépcsőkön ugráltam elhatároztam, hogy a teniszezők felőli kapun fogok majd hazaindulni, hogy az esélyt megadhassam a srácnak, hogy leszólítson.

Ő ezt természetesen nem tette meg. A csapattársaimmal hulla fáradtan indultunk a kapu irányába, amikor én azt mondtam nekik, hogy nagyon sietek, úgyhogy a másik kapun megyek ki, mert az gyorsabb. Ők csak bólintottak, elköszöntünk egymástól és a teniszpálya felé indultam. Elhaladva mellette a srác igazából még csak felém sem sandított. Úgy gondoltam, hogy biztosan én néztem be valamit magamnak és én gondoltam túl ezt az egészet, a hazafelé vezető úton pedig csak magamban nevettem magamon, amiért képes voltam hülyét csinálva magamból a másik kapunk kimenni és reménykedni, hogy felém néz egy srác. Azt viszont tudom, hogy pontosan ezt tette volna bármely másik átlagos tini is, erről semmi kétségem sincs, szóval nem nagyon viselt meg az eset.

Hazaérve a mai edzéstől kimerülve dobtam le a táskám a földre és az asztalhoz ülve majszolni kezdtem egy lekváros kenyeret. Közben Veronka szobája felé kiabáltam, hogy megjöttem, de mivel nem érkezett válasz, gondoltam inkább nem zavarom őt. Az instát kezdtem pörgetni, azonban a nővérem sztoriját látva kissé leblokkoltam. Egy félhomályos, látszólag elég poros szoba sarkából fotózhatta azt a képet, amit kirakott, nem volt ott más, mint pár nagyobb doboz vagy láda, és a kép fölé csak néhány számot írt. Nem értettem. Miért rakna ki Veronka egy ilyen csúnya helyről képet és minek írna fölé számokat? Minél jobban néztem a képet, annál jobban kezdtem aggódni, majd hirtelen, mint villám a fába belém csapott a felismerés: a kép pontosan úgy nézett ki, mintha elrabolták volna a nővéremet, és segítséget kérne kódoltan a számsorral!

Felpattantam ülő helyzetemből, aminek következtében leesett a kenyérszelet a földre egyenesen a megkent oldalára, de nem törődtem vele. Most valami sokkal fontosabbról volt szó. Berontottam a nővérem szobájába, ám amitől tartottam, bebizonyosodott... Veronka nem volt otthon! Kikerestem egy másodperc alatt a nevét a névjegyeim közül a telefonomban, és hívni kezdtem. Mint ahogy arra számítottam, ki volt kapcsolva.

- Apa? Apa! - tárcsáztam gyorsan Bakos Gergő telefonszámát.

- Minden rendben? - szólt bele a készülékbe az apukám, amint meghallotta kétségbeesett hangomat.

- Igen..., vagyis nem! Nagyon nincs rendben semmi! Hol van Veronka? - kérdeztem, és idegesen járkáltam nővérem szobájának ajtaja előtt, be-bekukkantva, hátha csak nem láttam jól, és mégis ott van. De nem volt.

- Öhm... - gondolkodott. - Nem említette, hogy megy bárhova is, otthon kell lennie... Mi történt? - aggódott, én pedig nővérem insta sztorijáról küldtem neki egy screenshotot.

- És nincs a szobájában - tettem hozzá.

- Oké, gyere ide azonnal - szólt apa, és kinyomta a hívást. Nem mondta el pontosan, hogy hova menjek, de én tudtam, hogy ilyenkor mindig a Bakosban van, úgyhogy rekordgyorsasággal felhúztam a bakancsom és a szórakozóhely bejáratáig meg sem álltam.

- Van ötleted, hol lehet? - kérdeztem, amint beléptem az ajtón.

- Fogalmam sincs - mondta ő, és a telefonját nyomogatta a pult mögött. - Próbálom elérni azokat az ismerőseink, akik tudhatnak valamit róla, de eddig senki nem tudott semmit.

- Segítek - kaptam elő a mobilom, hogy csatlakozva apához én is rá kezdjek kérdezni a nővéremmel közös ismerőseinknél, hogy valaki nem tud-e róla valamit. Akik rögtön válaszoltak, azok semmit sem tudtak, úgyhogy egy idő után már olyanoknál is kérdezősködtem, akik talán még soha nem is látták Veronkát.

- Tessék - kaptam fel a telefont, ami csörögni kezdett, de azt elfelejtettem megnézni, hogy ki az, így teljesen látatlanban szóltam bele.

- Mi történt? - kérdezte Roland a vonal túlsó végéről.

- Roland, ez most tényleg olyan fontos? - dörzsöltem meg az orromat idegesen - Nem hiszem, hogy pont te tudnál segíteni. - mondtam neki felfogva, hogy valószínűleg neki is elküldtem az üzenetet, amit mindenkinek, hogy ha tud valamit, akkor azonnal szóljon, de ő ehelyett úgy látszik, inkább a telefonálást választotta, mintha nem lenne ennél nekem éppen sokkal jobb dolgom.

- Szeretnék segíteni - mondta, én pedig meglepetten néztem a képernyőre ellenőrizve a kijelzőn virító nevet, hogy tényleg vele beszélek-e.

- De nem tudsz. Fogalmunk sincs, merre lehet és nem valószínű, hogy pont te hiányzol innen - néztem körbe, ahol épp apa is és Pisti, a pultos egyetemista is aggódva telefonált épp valakivel.

- Minél többen vagyunk, annál nagyobb eséllyel találjuk meg - mondta Roland. - 10 perc és ott vagyok - hallottam meg egy ajtó csapódását, majd kinyomta a hívást.

- Tud bárki bármit is nálatok? - kiáltottam oda apáéknak, mert a színpadteremből üvöltő zene kissé elnyomta a hangomat.

- Nem igazán - felelte Pisti. - Gergő épp a rendőröknek telefonál, meglátjuk, mi lesz - mondta.

- Oké - feszengtem kicsit, és felültem a pultra, mert féltem attól, hogy a kétségbeeséstől esetleg szédelegni kezdek majd.

- Figyelj, megtaláljuk - lépett oda hozzám Pisti, és a vállamra tette a kezét. - Minden rendben lesz - nézett a szemembe bátorítóan, amit én egy mosollyal háláltam meg. Nagyon is remélem, hogy így lesz.

A tekintetem a fotelszobára siklott, ahol egy nagyobb társaság ült, vélhetően egyetemisták. Ám amit akkor láttam, mikor odanéztem, földbe gyökerezte volna a lábam, ha leért volna a pultról. Az egyetemisták közül egy barnásszőke hajú srác egyenesen rám nézett, és a felismeréstől megrökönyödve bámultam én is rá. Nem más volt ő, mint a teniszpályáról AZ a srác.

Elfordítottam gyorsan a fejem és apára néztem. Nem volt most időm ilyen dolgokkal foglalkozni, sokkal de sokkal több forgott kockán mint, hogy egy random srác most mit gondol. És mivel láttam a szemem sarkából, hogy feláll és felém indul, gyorsan leugrottam a pultról és apához léptem kérdő tekintettel.

- Rendben, bármi van, hívjanak - tette le ő a telefont és felém fordult.

- Na? - kérdeztem türelmetlenül.

- Beszéltem a rendőrséggel. Próbálták megfejteni a kódokat, de nem jött ki belőlük értelmes cím, azt mondták, hogy ez akkor szokott előfordulni, ha igazi veszélyhelyzet van, mert akkor nagyon gyorsan kell leírni a számokat és könnyen lehet, hogy félreütötte a billentyűt vagy esetleg lemaradt az utolsó pár szám - magyarázta.

- Te jó ég - temettem a kezem az arcomba. - Ez szörnyű.

- Rajta vannak az ügyön - nézett a szemembe az apukám. - És meg fogják találni - ígérte. Láttam, ahogy a teniszes srác visszaül a társaihoz, de a szeme még mindig felénk nézegetett. Nem tudtam és nem is akartam ezzel most foglalkozni. Sokkal nagyobb tétek forogtak kockán.

Hosszú percekig várakoztunk, de hír sehonnan sem jött arról, hogy vannak-e fejlemények, én pedig percről percre egyre jobban és jobban aggódtam. Eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésem Veronkával, amikor valószínűleg még ő sem tudhatta, hogy mi vár rá másnap. Ha én tudtam volna... Ekkor érkezett meg Roland. Nem mondott és nem is kérdezett semmit, csak egyszerűen odajött hozzám és átölelt, ez a gesztus pedig ebben a pillanatban mindennél többet ért. Nagyot sóhajtva fúrtam bele az arcom a mellkasába és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

Nem történhet ez meg. Nem veszthetem el a nővéremet. Mihez kezdenék nélküle? Szükségem van rá! Hol lehet és mit csinálhatnak vele? Nem mertem belegondolni, mert félő volt, hogy rögtön elsírom magam. Hogy történhet ez meg? Rendőrök keresik a nővéremet, akinek ki van kapcsolva a telefonja és a legutóbbi hír róla, hogy titkos jelekkel próbált üzenni az embereknek, hogy segítsenek rajta. Nem történhet ez meg!

Úgy éreztem, órák is elteltek már, pedig csak 20 perce volt, hogy apa beszélt a rendőrökkel. A tehetetlenségtől pedig dühös és reménytvesztett voltam, ami soha nem jó kombináció. A kis pulthelyiségben sétálgattunk fel és alá mind a négyen magunkban töprengve, Roland, apa, Pisti és én is. Néha meg-megálltunk, csekkoltuk a mobiljainkat, de se kép se hang nem volt senki felől. Apa ki-kiszolgálta az érkező vendégeket, de azok érzékelve a feszültséget inkább gyorsan tovább is álltak.

Ekkor csörrent meg a telefonom. A képernyőre meredve először nem fogtam fel, amit láttam, de aztán leesett: Veronka neve virított rajta!

- Ő az! - kiáltottam fel, mire egyszerre kapták felém a fejüket a többiek mindhárman.

- Micsoda? - pattant oda mellém apa, és miután csekkolta, hogy tényleg ő az, arca felvirult és úgy kiáltott fel:

- Veronka az! - de még mennyire, hogy ő volt! Gyorsan elhúztam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Jól vagy? - kérdeztem és kihangosítottam, mire odajöttek mindannyian és körbeálltuk a telefont.

- Flori, történt valami? - kérdezte, mi pedig értetlenül bámultuk a kijelzőt.

- Hogyhogy történt-e valami? - értetlenkedett apa. - Veled minden rendben van?

- Persze hogy minden rendben van, szia apa, de nem értem, ezért hívogattatok össze-vissza? Hogy tudjátok, minden rendben van-e? - mivel egyikünk sem értette a helyzetet és nem szóltunk semmit, a nővérem folytatta. - Jövök haza, és csak annyit látok miután végre töltőre tudtam rakni a telóm, hogy 15 nem fogadott hívásom van Floritól, 20 tőled apa, és még Pistitől is legalább 6. Mi történt?

- Ezt inkább mi kérdezhetnénk, hogy mi történt! - szólt bele Pisti is.

- Oh, te is itt vagy.

- Még jó, hogy itt vagyok, Veronka, hol voltál ennyi ideig? - kérdezte ő aggódva.

- Hé, az nem rád tartozik, hogy hol voltam - mondta ő sértődötten. Mindannyian összezavarodva néztünk egymásra.

- Veronka, kérlek, mondd meg hol voltál - szólt apa.

- Egy barátomnál, de miért ez a nagy felhajtás? Már haza értem!

- Veronka, amit kitettél insta sztoriba, az mi volt? - kérdeztem én tőle.

- Milyen sztori? Nem tettem ki semmilyen sztorit! - válaszolta. Mindannyian értetlenül meredtek rám, hiszen én küldtem nekik a screenshotot róla, ők valójában nem nézték meg. Megnyitottam az alkalmazást a telefonomon és beírtam a keresőbe a nővérem nevét. Tényleg nem volt kint sztorija.

- Ez hogyan lehetséges? - néztem összeráncolt homlokkal a képernyőre és a galériámban megkerestem azt a bizonyos screenshotot. - Úristen - sápadtam el, Roland pedig egy másodperc lepörgése alatt mellettem termett és ő is a képernyőre bámult.

- Ez egy másik Veronka, pontosabban Veronika - tájékoztatta a többieket. - Gondolom ahogy rápillantottál a nevére, rögtön azt hitted, hogy a nővéreddel van valami.

- Persze, hogy ez volt az első gondolatom, hiszen ő nem volt otthon - mondtam még mindig sápadtan.

- De akkor ki ez a Veronika? - kérdezte Pisti.

- Egy nyári táborban találkoztam vele, de nem igazán szoktunk azóta beszélni - magyaráztam lassan. - Most mit tegyünk? Valószínűleg akkor ő tényleg bajban van!

- A rendőrök még nyomoznak - mondta apa. - Esetleg felhívhatom őket, hogy nem az én lányom tűnt el, de valaki igen, és ha pár adatot tudsz nekik te mondani a lányról, - nézett rám - azt biztosan értékelnék.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - ígértem, miközben apa már hívta is a rendőrséget.

- Akkor én most leteszem - szólt a nővérem a vonal másik végéről. - Bármi van, értesítsetek kérlek!

- Veronka, én nem tudom mit csináltam volna, ha ez veled történik meg! - fakadtam ki.

- Még szerencse, hogy nem velem történt - nyugtatott. - Viszont valakivel igen, úgyhogy menj, keressétek meg azt a szegény lányt és mentsétek meg! - szólt, és kinyomta a hívást.

- Úristen - rogytam le egy székre, Pisti és Roland pedig mellém ugrottak, nehogy elájuljak, vagy bármi. Ekkor apa visszajött, és felém nyújtotta a telefont. A rendőrök elkérték a lány adatait és mindent, amit tudtam róla, a kinézetéről, az insta sztori alapján látott helyről, majd megígérték, hogy megtalálják, és visszanyújtottam apumnak a készüléket.

A fiúk leültek mellém két másik székre, és csendben vártuk, hogy mi következik ezután. Apa lerendezte a rendőrökkel a beszélgetést, majd 2 felessel a kezében tért vissza, mondván nekem és Rolandnak, hogy igyuk meg, mert fertőtleníti az agyunkat, ami most elég szükségesnek tűnt. Gondoltuk, ez nem rossz ötlet, és egy húzással felhajtottuk mind a ketten. Pisti eközben visszaállt a pult mögé, és törölgetni kezdett néhány koszos poharat.

- Minden rendben lesz - tette a kezét az enyémre Roland.

- Hibásnak érzem magam - mondtam őszintén, és a szemébe néztem. - Mi van, ha bármi baja lesz?

- De hiszen te nem tehetsz semmiről! Nélküled ki tudja, mikor vették volna észre mások, hogy eltűnt az a lány!

- Igazad lehet - sóhajtottam. - De összekevertem Veronkát vele!

- Figyelj - fúrta a tekintetét az enyémbe. - Te vetted észre a kódolt üzenetet a sztoriban és te mondtad el ezt Gergő bácsinak, aki szólt a rendőröknek, tehát nélküled nem indult volna el a nyomozás. Az csak egy apróság, hogy eddig Veronkát, most pedig már Veronikát keresnek, de legalább keresik! És ez elsősorban neked köszönhető.

- Igazad van. Bár megtalálnák mi hamarabb! - néztem aggódva a mennyezetre.

- Meg fogják - mondta halkan, és megszorította a kezem. Így üldögéltünk még egy darabig, aztán eszembe jutott, hogy nekem még lenne házim otthon, és Teklának megígértem, hogy együtt csináljuk majd meg.

- Nekem menni kéne - mondtam, és felálltam.

- Jövök veled - állt fel Roland is.

- Igen? - néztem rá csodálkozón, tudva, hogy nem egy hazakísérős típus. Vagy ez csak Bernát miatt volt legutóbb? Ezt már én sem tudtam eldönteni.

- Persze, mégis mit csináljak itt egyedül? - nevetett, majd odaszólt apának és Pistinek: - Szia Gergő bácsi, szia pultos fiú!

- Hülye - nevettem, és egy nagy ölelést adtam apának. - Bármi van, szólj, mert különben képtelen leszek elaludni - mondtam neki, miután kiengedtem karjaim szorításából. Ő csak bólintott, majd Pistinek is intettem, és kiléptünk az ajtón. Visszafordulva még láttam a teniszes srácot felénk bámulni, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek, úgyhogy inkább elindultunk. Túl sok volt már mára az érzelmekből, nem volt szükségem még többre.

A még sötétben is forgalmas főút mentén sétáltunk hazafelé Rolanddal.

- Azért ez nem volt semmi - fújtam ki lassan a levegőt.

- Hát tényleg nem - mondta ő, és mosolyogva nézett rám. - Ügyes voltál!

- Még nem találták meg - figyelmeztettem.

- De meg fogják - válaszolta magabiztosan. Csendben mentünk egymás mellett, én azért nem szóltam, mert nagyon kifáradtam úgy lelkileg leginkább, Roland pedig azért mert... Hát ez jó kérdés. Gondolom nem tudott mit mondani.

Ekkor egy járdapadka szélén hirtelen megbotlottam, és az egyensúlyomat totálisan elvesztve egy kiáltás kíséretében dőlni kezdtem. Roland kezét éreztem a derekamon erősen körém fonódni, aki így visszarántott függőleges állapotba, ám a keze rajtam maradt. Felemeltem a fejem, ezzel pedig pontosan 2 milliméterre kerültem Rolandtól. A sokktól ijedten bámultam a szemébe, azonban az ő szeme lassanként levándorolt a számra.

Nem, Flori, ez nem következhet be! - mondogattam magamnak, de folyamatosan közeledtek az ajkaink. Behunytam a szemem. Éreztem a leheletét a bőrömön. Én ezt nem tehetem meg! Nem most, nem így, nem ezek után! Amúgy is, én meg Roland? Na ne!

Egy hirtelen mozdulattal kipördültem a karjaiból, és mintha mi sem történt volna, lesimítottam a kabátom, majd elindultam.

- Te nem jössz? - kérdeztem tőle a vállam fölött hátrafordulva.

- Öhm... - köszörülte meg a torkát. - De, persze - és utánam indult.

Már megint teljes csendben haladtunk egymás mellett. Én azért nem szóltam, mert nem akartam, Roland pedig... Azt jobb, ha nem is tudom.

- Szóval, itt vagyunk - nyitottam ki a ház ajtaját, ahogy odaértünk. Be akartam gyorsan lépni, hogy eltűnjek Roland szeme és az egész világ elől is, de ő nem hagyta ezt nekem.

- Igazából - mondta, mire kelletlenül visszafordultam felé az ajtóból. - Igazából én már össze is jöttem Adriennel - szólt, én pedig értetlenül néztem rá.

- Igen?

- Aham, úgyhogy jobb, ha belehúzol - nézett rám hidegen, és ez a pillantás egyáltalán nem tetszett. - Mert én fogom megnyerni a fogadást.

- Álmodj csak! - kiáltottam utána, azonban távolodó alakja még csak hátra sem nézett.