Nem büszkélkedhetek nagyon tartalmas szerelmi élettel. Évekig bejött egy srác, Áronnak hívják, akivel végül egy buli alkalmával smároltunk, majd teljesen kioffolt engem. Pár hónapig próbálkoztam nála, bevetettem mindent, amit lehetett, de nem működött köztünk semmi, úgyhogy végül elkezdtem beletörődni. Nem akartam én lenni a papucs. Azonban nem volt ilyen könnyű túltennem magam rajta, majdhogynem egy teljes évig még ezután is csak vele akartam lenni, senki mással, így szinte nem is vettem észre azokat a srácokat, akik esetleg felfigyeltek rám. Csak az forgott a fejemben, hogy Áron, Áron, Áron, és sehogy sem tudtam őt kiverni onnan, még annyi off után sem, amit mind tőle kaptam. Aztán ez a sok évnyi szenvedés idén ősszel valahogy elmúlt. Talán beleuntam ebbe a reménykedésbe vagy talán már nem akartam bízni benne. Mindenesetre már biztosan állíthatom, hogy túlléptem Áronon, és nem akarnám vele folytatni azt, ami akkor régen elkezdődni látszott.

Rajta kívül még senki mással nem csókolóztam, szóval annak folytatása még az Igazira (vagy mire) vár. Aztán ki tudja. Nyitottnak kell lennem ebben a játékban, mert hát komoly tétek forognak kockán, akár a jövőm is! Elhatároztam hát, hogy bátran vágok neki a vasárnapnak, amikor is Bernát és a randi a fő programom.

Reggel 8-kor az ébresztőm csörgésére keltem ki az ágyból. A szokásostól eltérően egészen frissen ébredtem, és izgatottan mentem ki a konyhába reggelit készíteni magamnak.

2 óra múlva kellett a Mammutnál lennem. Vajon milyen lesz? Kezdtem kicsit izgulni, de próbáltam elterelni a figyelmemet, így hát készítettem egy pirítóst és majszolni kezdtem. Pörgettem az Instát, végignéztem a Snapeket, amiket tegnap óta küldtek nekem, frissítgettem a Messengert, hátha ír nekem valaki.

Miután befejeztem a reggelit és a fürdőszobában is kicsit összeszedtem magam, Tekla nevét jelezte a telóm, miszerint videohívást szándékoz indítani. Leültem az ágyam szélére, és a zöld gombot elhúzva felvettem a hívást.

- Na halihó – üdvözölt a barátnőm egy széles vigyor kíséretében. – Tudod már, mit veszel fel?

- Eh, fogalmam sincs – dörzsöltem meg a szemem. – Egyáltalán milyen ruhába kéne öltöznöm? Merjek szoknyát venni? De mi van, ha olyan helyre megyünk majd, ahova ez nem praktikus öltözet? És mennyire öltözzek melegen?

- Hé, hé, nyugi van csajszi! – nevetett Tekla. – Csak szépen sorjában! Szerintem mivel a Mammut előtt találkoztok, valószínűleg be is fogtok menni, úgyhogy nem fogsz szétfagyni. Egyébként is, ebben a hideg időben hülye az, aki kültéren akar császkálni.

- Igaz, igaz – értettem egyet. – Szóval szerinted a szoknya oké?

- Hát... Tudod, hogy én nem vagyok szoknyapárti. De neked jól áll, úgyhogy én valami feszülősre szavaznék.

- Hmm – nézelődtem a ruhásszekrényemben. – Mondjuk valami ilyenre? – kérdeztem a kamera elé tartva egy világosbarna-fekete kockás combközépig érő testhez simuló szoknyát.

- Tökéletes – vigyorgott a barátnőm. – Ha ettől a szoknyától nem zúg beléd a srác, akkor semmitől – vélte.

- Aham – nevettem. Tekla ellátott még pár hasznos tanáccsal és néhány kevésbé hasznossal is, majd letettük a hívást arra hivatkozva, hogy mostmár igazán készülődnöm kell.

A szoknya alá egy félig átlátszó fekete harisnyát húztam fekete bakanccsal, fölé pedig egy krémszínű kötött pulcsit vettem magamra. Húztam egy tusvonalat, megfésültem a hajam és ezennel késznek is nyilvánítottam a kinézetem.

Háromnegyed 10-kor felszálltam a villamosra, ami elvitt egészen a Mammutig. Úgy számoltam, hogy kb. 5 percet késni fogok, ami Tekla elmondása szerint kötelező a lány részéről első randin.

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon tényleg el fog-e jönni Roland ma ide, de végül mindig arra lyukadtam ki, hogy nem tenne ilyet. Csak nem! Reggel még láttam az üzeneteit tegnap estéről, de megnézetlenül hagytam. Nem provokálhat engem kedvére, azt nem hagyhatom!

Ahogy leszálltam a villamosról, rögtön megláttam Bernátot, a biztonsági őrt egy szál rózsával az áruház bejárata előtt ácsorogni. Most nem a biztonságis ruhájában volt, hanem egy fekete farmerben egy elegáns, hosszított szürke kabátban, amit egy sötétkék sállal dobott fel. Baromi szexi volt már az is, ahogy csak állt ott. Mi lesz ezek után? Ő még nem vett észre engem, mivel a zebra túloldalán álltam, én viszont észrevettem valamit, amit ő biztosan nem. Közel hozzá, de a feltűnést kerülve azért épp elég messze egy tetőtől talpig feketébe öltözött fickó állt. Az arcát napszemüveg takarta és fekete sapkáját is teljesen a fejébe húzta, nehogy felismerje bárki is. Ám engem nem téveszthetett meg. Ahogy megpillantottam, rögtön tudtam, hogy Roland az. Eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha észre sem venném, és ha esetleg csinálni fog bármit is, letagadom hogy ismerem. Amíg a mostani távolságban marad Bernáttól, és így tőlem is, addig nincs probléma.

Arcomon egy derűsnél is derűsebb mosollyal léptem oda randipartneremhez.

- Szia! – köszöntem neki.

- Szia Flori! – hajolt le, és egy puszit nyomott az arcomra. Megcsapott a parfümjének illata, amitől rögtön még jobban mosolyognom kellett. – Ez a tied – nyújtotta át a kezében tartott rózsát.

- Oh, köszönöm! – pillantottam rá, és megszagoltam a virágot. – Bemegyünk? – mutattam a bevásárlóközpont felé.

- Én valami másra gondoltam – mosolygott rám, és a villamos irányába indult. – Gyere! – fordult vissza, és én mosolyogva megindultam. A szemem sarkából pedig pontosan láttam, ahogy egy fekete ruhás alak utánunk indul.

A Margitszigetnél szálltunk le a villamosról, de beérve a szigetre nem a már jól ismert úton indultunk tovább, hanem levezetett engem Bernát a Duna partjára, és a híd lábánál állapodtunk meg.

- Nem is tudtam, hogy idáig is le lehet jönni – mondtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a fekete ruhás Roland kicsit feljebbről, ahol még vannak emberek és ahol még nem olyan feltűnő néz minket.

- Nem fázol? – kérdezte Bernát.

- Nem, még nem, köszi – mosolyogtam rá. – Miért ide jöttünk?

- Szeretem ezt a helyet – mutatott körbe. – Olyan nyugodt, pedig itt van a város közepén.

- Igen, ez igaz. Sokat jársz ide? – kérdeztem.

- Nem, nem jut rá időm. Heti hat napban dolgozom, az egyetlen nyugis napomon, vasárnap pedig általában otthon vagyok, vagy a barátaimmal elmegyek valahova, esetleg hazalátogatok a szüleimhez.

- Kemény lehet ilyen sokat dolgozni – mondtam és a Duna vizét pásztáztam a szememmel.

- Szeretem ezt a munkát – ő is a hullámokat figyelte. – Sokmindent köszönhetek neki. Na és te? Hogy telnek a napjaid? – nézett rám.

- Nekem sem túl izgalmasan – fordultam felé. – Hétköznap délelőttönként suliban vagyok, délután pedig vagy atlétikán, vagy a barátaimmal valahol.

- Te még gimnazista vagy? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

- Bizony, 11.-be járok most.

- Durva. Idősebbnek néztelek. Én 22 vagyok – mondta, csakhogy teljes legyen a kör.

- Én pedig nem néztelek annyinak – nevettem. – Hallottál már a Bakosról? – kérdeztem tőle.

- Ki nem? – nevetett fel.

- Jogos. Hát, apukámé a hely.

- Mi, tényleg? – esett le újfent az álla. Oké, szerintem minimális szinten már sikerült lenyűgöznöm.

- Aham, tényleg! – nevettem. Már megszoktam, hogy az emberek első hallásra ezt nem igazán szokták elhinni nekem. – Pénteken és néha szombaton is ott szoktunk lógni a barátaimmal.

- Azta, ezt azért tényleg nem gondoltam volna! – mondta elámulva. – Na és milyen, hogy az apukád egy ilyen hellyel rendelkezik?

- Nekem semmi különös nincs benne, kicsi korom óta működik már a hely. De egyébként a világért sem cserélném el ezt a „pozíciómat" – mosolyogtam.

Miután lefutottuk azokat a kötelező köröket, melyekben egymás korát, mindennapjait és picit a személyiségét is megismerhettük, láthatóan feloldódott köztünk a kezdeti jól ismert feszültség. Egy idő után azonban kezdtünk átfagyni, úgyhogy elhatároztuk, hogy keresünk egy kávézót valahol a közelben.

- Ez jó lesz? – kérdezte Bernát egy magas épület előtt megállva, amelynek egyik bejárata egy kávézóba vezetett. Bólintottam, és beléptünk a helyiségbe.

Odabent halk zene szólt ezzel egy nyugodt hangulatot adva a kávézónak. Néhány kisebb asztal volt a bejárat mellett, ám láttam egy lépcsőt is, amin valószínűleg további, eldugodtabb asztalokhoz lehetett feljutni. A pult mögül egy kedves lány nézett ránk a rendelésre várva.

- Én csak forrócsokit kérnék – súgtam Bernátnak halkan, nehogy megzavarjam a csöndes vendégek nyugalmát.

Miközben Bernát rendelt mindkettőnknek egy-egy forrócsokit, láttam, ahogy egy feketébe öltözött ember (na vajon ki lehet az?) belép az ajtón, és közvetlenül a bejáratban megáll. Ahogy ránéztem, biccentett egyet felém, így én gyorsan elfordítottam a tekintetem másfelé.

- Felmegyünk? – kérdeztem Bernáttól, ahogy kezembe adta a csokimat. A lépcsőn felérve egy még hangulatosabb helyiség fogadott, mint lent, de valahogy sokkal kisebb volt. Összesen 2 asztal és körülöttük kanapék adtak helyet a vendégeknek.

A lépcsőtől távolabbi asztalnál ültünk le, majd nem sokkal később a másik asztalt is elfoglalta valaki, mégpedig a jól ismert fekete ruhás személy.

- Nagyon finom – mosolyogtam Bernátra, miután levettük kabátjainkat és kényelmesen elhelyezkedtünk egymással szemben. Én innen pont nem láttam rá Rolandra, mivel mögöttem ült, de gondoltam, csak nem csinál semmi olyat! Ő jött ide felügyelni engem és nem én őt, úgyhogy úgy határoztam, nem kell foglalkoznom vele.

- Tényleg elég jó – kortyolt bele a forrócsokiba Bernát is. Túl jól ment minden. Túl jól megértettük egymást és túlságosan is zavart Roland csendes jelenléte. Túlságosan nem éreztem azt, hogy Bernát jelenlétében már nem érdekel a külvilág, hanem csakis ő. Túlságosan hátra akartam fordulni, hogy lássam, Roland nem csinál e valami hülyeséget.

De mitől is féltem tulajdonképpen? Hiszen eddig sem csinált semmit, hanem egyszerűen csak ott volt, mintha vigyázna rám. Ezt még akár aranyosnak is lehetne mondani tőle!

Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, és az asztal másik felére, egyenesen Bernát mellé ültem, ahonnan tökéletesen rá tudtam látni a napszemüveges Rolandra, aki pedig egyenesen rám bámult a másik asztaltól. Kicsit sem feltűnő, hogy egy beltéri helyiségben talpig feketében, sapkában és napszemüvegben ül. Áá, nem...

- Hát te? – kérdezte Bernát egészen közelről, amit csak akkor realizáltam.

- Oh, én csak... átültem! – mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Igen azt látom – mosolygott.

- Itt kényelmesebb a fotel – magyaráztam, ami természetesen nem volt igaz. Az a fotel, amiben az előbb ültem pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az, amelyikben most. Kicsi volt a helyiség, így Roland minden egyes szót hallhatott. Egy pillanatig még láttam is, ahogy napszemüvege mögött felvonja a szemöldökét, de aztán inkább Bernát felé fordultam egész felsőtestemmel.

Túl közel voltam hozzá. Márpedig első randin nem szokás csókolózni. De miért kell mindent úgy csinálni, ahogy szokás? Miért kell 5 percet késnie a lánynak, megkaphatatlannak mutatnia magát és a pasi kívánságait teljesítenie?

Nem hagyhattam, hogy Roland jelenléte tönkrevágja ezt a fontos napot.

- Tudod – hajtottam Bernát vállára a fejem, és úgy néztem a szemébe. – Tegnap, mikor eltarolt az az őrült tolvaj a bevásárlókocsijával és te megjelentél, az nagyon sokat jelentett. Nem éreztem fájdalmat sehol, de megijedtem és te képes voltál megnyugtatni engem. Szóval, még egyszer köszönöm. – mondtam hálásan. Tudtam, hogy Tekla meg fog ölni azért, amire készültem, mert nem szabályszerű, de azt is tudtam, hogy Rolandot ez el fogja innen kergetni és nem fogja végignézni, úgyhogy meg kellett tennem. Azt sem tagadom, hogy akartam. Akartam azt a csókot.

- Te még a földön fekve is úgy néztél ki, mint egy angyal – mondta a szemembe, és már csak pár centi volt közöttünk. Nem is haboztam tovább, kezemet a nyakára csúsztatva megcsókoltam.

Elveszett az időérzékem. Csak csókolóztunk és csókolóztunk, azt hiszem ekkor sikerült tényleg kizárnom a külvilágot. Egyszerűen tökéletesen csókolt. Minden egyes mozdulata gyakorlottnak és precíznek tűnt, mégis baromi kellemes volt. Végül nagyon-nagyon hosszú idő után elengedtük egymást. Tekintetemmel a másik asztalhoz vándoroltam, de amit akkor megláttam, arra nem számítottam és hirtelen köhögésre késztetett! És csak köhögtem és köhögtem, nem tudtam abbahagyni. Roland még mindig ott ült és minket nézett!! Nem ment el, nem tágított, csak ült ott, és a napszemüvege mögül pásztázott minket a tekintete!

- Úristen, jól vagy? – pattant fel Bernát, és megpróbált engem is felállítani, hátha úgy jobban ki tudom köhögni magam. De nem segített semmi, kapart a torkom, és ez az érzés sehogy sem akart elmúlni. – Hozok vizet, ülj addig vissza! – mondta, és újra leültetett a kanapéra, majd leszaladt a lépcsőn.

Én továbbra is a fotelban fulladoztam, és ahogy Bernát eltűnt az emeletről, Roland rögtön odajött hozzám.

- Te még fulladozás közben is úgy nézel ki, mint egy angyal – utánozta röhögve a randipartnerem, és a vállaimat megfogva oldalra fordított, hogy hátba tudjon veregetni, amitől jó eséllyel el fog múlni a köhögés. Na ebből az lett, hogy Bernát visszatérve kezében egy vizespohárral csak annyit látott, hogy egy talpig feketébe öltözött alak üti a hátamat.

- Mit művelsz? – kiáltott, és a poharat lerakva Rolandra vetette magát. A földön kezdték püfölni egymást ott, ahol csak érték.

- Nehkrenehg!! – próbáltam kiabálni feléjük, de a torkom annyira kapart még mindig, hogy képtelen voltam értelmes szavakat kinyögni. Nagy nehezen a birkózó srácok fölött átnyúltam a pohárért és gyorsan felhajtottam a vizet, amitől mindjárt sokkal jobb is lett.

- Hagyjátok abba! – ugrottam le a földre melléjük, hogy szétszedjem párosukat. Ennek csak az lett az eredménye, hogy egy jó erős pofont kaptam Rolandtól. Na kösz.

- Jaj bocsi, nem direkt volt! – ült fel hirtelen ő. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy Bernát hirtelen rám zuhanjon, és mind kiterüljünk a földön.

- Kifelé innen! – kiabálta a lépcső tetejéről a pultos, aki nem mert közelebb jönni a verekedők közé. De a srácokat ez nem hatotta meg. Újra egymásnak estek, Roland ütötte Bernátot azért, mert ő ütötte azért, mert ő ütött engem, én pedig csak próbáltam kimászni az asztal alól, ahova idő közben begurultam, ám reménytelenül. Nem fértem ki.

- Srácok, ez most kicsit nagyobb gond – mondtam feszengve, de ők nem figyeltek rám. – Srácok... - próbáltam meg újra kitolni magam, de az asztallap nem engedett. Hogy tudnak ilyen alacsony asztalokat tervezni? Egyáltalán hogy tudtam ide bekerülni, ha kifelé nem megy? Ekkor elégeltem meg a próbálkozást. – SRÁCOK!!! – ordítottam, mire végre felém fordultak ők, egyetemben a lépcsőn sorakozó egyre népesebb társasággal. – Van egy kis baj – mondtam immár kicsit visszafogottabb hangnemben.

- Beszorultál? – kérdezte Roland.

- Nem tudsz kijönni? – társult hozzá Bernát is.

- Oké, kezdjük a fejénél – határozta el Roland, és a hajamnál fogva kifelé kezdett el húzni.

- Auu, ez fááj! – visítottam.

- Inkább hátulról húzzuk ki! – tanácsolta Bernát, és a lábamat megfogva húzott kifelé.

- Nem megy így sem! – kiabáltam. – Mi lenne, ha megpróbálnátok felemelni az asztalt?

- De nagyon nehéz! – kiabált vissza Roland.

- Azért próbáljátok meg! – kiabálta be egy lelkes szurkoló a lépcsőről. Egy másodpercig csak értetlenül meredtünk rá, majd a srácok a röhögve felálltak, és felemelték az asztalt. Marha vicces, mondhatom.

Kimásztam onnan és végre fellélegezhettem. Ám ez az állapot egy másodpercig sem tartott.

- Mégis mit műveltél te vele? – bökött rám Bernát Rolandra meredve. – Mit csináltál, amíg én nem voltam itt?

- Nyugi már, skacok – néztem rájuk összehúzott szemöldökkel, Roland pedig védekezően felemelte a kezeit. – Roland, vedd már le azt a hülye sapkát! – kérleltem, mert sajnos el tudtam képzelni a látványt, amitől Bernát így bekattant.

- Basszus, eltörted a napszemcsim! – bosszankodott ő Bernátra nézve, miközben lehúzta fejéről a sapkát.

- Te pedig a csajomat tervezted eltörni! – vágott vissza ő.

- Először is, nem vagyok a csajod! – mondtam mérgesen. – Másodszor pedig, Roland a te hibád, hogy eltört a szemüveged, mert te követtél minket végig!

- Hogy micsoda?! – kérdezte Bernát.

- Nem tudtam, mennyire vagy megbízható alak, ezért eljöttem figyelni Florira – mondta Roland neki közömbösen. – Meg persze, nem akartam, hogy a fogadást elrontsd azzal, ha esetleg valami rosszul sül el nektek ma – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Milyen fogadás? – értetlenkedett tovább Bernát.

- Na jó, ebből elég – szóltam, és a kabátomat meg a táskámat felkapva a lépcső felé indultam.

- Flori! – rohant utánam Bernát, de nem érdekelt. Átvágtam a lépcsőn felgyülemlett embereken és kirontottam az ajtón.

- Cseréljék ki az asztalokat! – kiabálta vissza mögülem Roland a kávézóba, és ő is kilépett az ajtón. Utána nem sokkal Bernát is megjelent. Én csak álltam a bejárat mellett pár lépéssel, és gondolkozva néztem magam elé.

Nincs ilyen. Jól alakult minden! Egy hullámhosszon voltunk, baromi jót smároltunk, már a barátnőjének hívott! Ez az egész Roland hibája! A két srác viszont nem szólt hozzám. Mellém álltak ugyan, de nem néztek sem egymásra, sem rám.

- Vázolom a helyzetet – szóltam, mire rekordgyorsasággal fordultak felém mindketten. – Bernát, minden Roland hibája.

- Mi? Nem! – próbált közbevágni Roland, de egy hirtelen mozdulattal befogtam a száját ezzel beléfojtva a szót.

- De igen. Te kezdtél el követni, te öltöztél betörőnek, te nem bírtad elviselni, hogy lehet, hogy nekem is összejön végre valaki az életben! Te nem bírtad ki, hogy ne nézd végig, ahogy megnyerem a fogadást, és látod? Te vágtad tönkre a randimat! – fakadtam ki, és bármennyire is mondani akart valamit, nem engedtem neki. Szájára tapasztott kézzel fordultam Bernát felé.

- Milyen fogadásról beszéltek? – kérdezte ő.

- A nagybetűs Igazit kell megtalálnom, mielőtt ő találja meg – válaszoltam. – Figyelj – néztem rá őszintén, és leengedtem a kezem Roland szájáról. – Sajnálom, hogy ez történt a végére.

- Te ne sajnáld, sajnálja ő – bökött Bernát a másik felé. Na, kezdődik újra.

- Nem nem nem, ezt hagyjátok abba. Nem a középkorban vagyunk, hogy verekedni kelljen értem, vagy mi!

- Tényleg nem szeretnél a barátnőm lenni? – fordult újfent felém.

- Mi? Én ilyet nem mondtam! Csak hát... - dörzsöltem meg az orrom – nekem kicsit gyors ez így.

- De hát te csókoltál meg! – akadt ki.

- Elragadt a hév! – kértem ki magamnak.

A srácok kissé bűntudatosan meredtek rám. Végülis, tényleg tönkrement a napom. Mindketten megpofoztak, ha nem is direkt. Beszorultam egy asztal alá, ahonnan megpróbáltak kiráncigálni. Most pedig nem tudom kimagyarázni azt, hogy miért lett a randinknak egy harmadik kereke ilyen hirtelen.

- Én most hazamegyek – mondtam, és elindultam a járdán.

- Hazakísérlek – lépett gyorsan utánam Bernát.

- Akkor hát, sziasztok gerlicék, én jól szórakoztam – indult meg az ellenkező irányba Roland. De jófej. – Amúgy szépen smackóztok! – kiabált utánunk, mire én hátra mutattam neki a középső ujjamat.