Szerencsés lánynak mondhatom magam, ugyanis édesapám jóvoltából Budapest legnagyobb partijai büszkélkedhetnek a vezetéknevemmel. A Bakos nevű szórakozóhely megalapítója és a mai napig hű vezetője az apukám, Bakos Gergő, így én és a barátaim az legjobb bulikon mindig részt tudunk venni.

A bulizást én egyfajta hobbinak tekintem. Egy olyan hobbinak, ahol a tánc szenvedélye, a zene szeretete, a felhőtlen jókedv és a barátokkal való együttlét mind egyetlen fogalom alá kerülnek, és természetesen a határtalan ismerkedés lehetőségei is nyitottak az ember számára. Sokan ellenzik a bulizásnak azt a formáját, ahol az italok esetleg túlzásba kerülnek vagy ahol az emberek többsége elszív az este folyamán pár szál cigit. Engem ezek az az alkalmak feltöltenek, és itt nem a piáról vagy a cigiről beszélek. A barátaimmal töltött összes perc számomra egy kinccsel ér fel, őértük akár tűzbe is mennék.

A barátaimmal nagyjából minden péntek, és néha még a szombat estéinket is itt töltjük a Bakosban, más napokon maximum apához nézek be, meg persze körbe szaglászom a hétköznap is itt csoportosuló egyetemistákat. Kiskorom óta rengeteg emlékemet őrzi a Bakos, ám ezek még ma is minden hét folyamán csak tovább gyűlnek és gyűlnek...

Persze a bulizás nem minden. Az iskolát ugyanolyan komolyan veszem, mint ahogy a sportolást is, heti két atlétika edzésre járok, délutánonként pedig leckéket írok, mint minden normális 17 éves. A családomban természetesen konfliktus is akad bőven, anyukám 3 éve itt hagyott minket és azóta utazgat, egyszer sem hallottunk felőle. Egy levelünkre sem válaszolt, pedig ezek ezreivel mi kerek egy évig próbáltuk bombázni őt. A nővéremet, Veronkát sokkal jobban megviselte az eltűnése, engem viszont már csak szimplán hidegen hagy a tudat, hogy itt hagyott minket. Néha hiányzik persze, hiszen az anyukámról van szó, de már nem szeretnék többé reménykedni a reménytelenben, így próbálok nem is gondolni rá. Akikről tudom, hogy soha nem tennék meg ezt velem, azok itt maradtak, és ez mindennél többet jelent számomra.

A szerelem azonban az, amivel az életben úgy igazán hadilábon állok. Valahogy soha nem akar sikerülni, ott rontódnak el a dolgok mindig, ahol csak lehet, én pedig ezt már megelégeltem. Ha lehet ilyet mondani, mérges vagyok a szerelemre és ennek minden vele járójára, mivel úgy döntött, engem kizár a bűvöletéből és kint rekeszt egyedül, hogy aztán magányosan haljak majd meg öregkoromban. Ezt pedig én nem tartom fairnek. Ha már kirekesztett, kirekeszthetett volna valaki mást is rajtam kívül, hogy aztán majd egymásra találhassunk...

Szokásos péntek reggel volt. Legurítottam egy kávét és a reggelimet is befaltam gyorsan, nehogy már megint elkéssek a suliból, majd a tükör előtt állva próbáltam valami elviselhető kinézetet varázsolni magamnak. Kivettem a szekrényemből egy fekete combközépig érő pulcsit, mert úgy véltem, a hideg februári időjárásban ez ideális öltözék lehet. Alá egy fehér hosszúujjú garbót vettem, majd egy sötétkék skinny farmert húztam a lábaimra. Feldobtam egy egyszerű szempillaspirált, egy kis alakot varázsoltam a szemöldökömnek, a picivel váll alá érő világosbarna hajamat pedig kibontva hagytam.

- Már mész is, Florianna? – kérdezte apum, aki álmos fejjel épp a szobájából ballagott a konyha felé, miközben én már a bakancsomat húztam fel a bejáratnál. Senki más az égvilágon nem hívott Floriannának, csak apa, mindenki más szemében csupán Flori voltam. Nála viszont ez így maradt még régről, amikor nekem adták ezt a nevet születésemkor. Apa nem kedveli a beceneveket, így engem sem szokott becézni, de nem is bánom. Maradok az ő kicsi Floriannája ameddig csak lehet.

- Tegnap is miattad késtem el – mondtam, és a kabátomat magamra terítettem.

- Tudom, tudom – ásította. Bocsánatot kérni luxus, mi? – Este jöttök a barátaiddal? – kérdezte.

- Gondolom igen, de azért majd dobok egy sms-t, hogy mi a terv – feleltem, és kinyitottam az ajtót. – Veronka ott lesz ma?

- Talán. Nála sosem tudni – mondta. Való igaz, Veronka talán még ő sem tudja magáról, mikor mi a dolga vagy hol van épp. A köztünk lévő 7 év korkülönbség azonban egyáltalán nem is érezhető, mikor együtt vagyunk. A lényeg, hogy a szíve a helyén van és olykor, ha kell, az enyémet is képes a helyére tenni.

- Este találkozunk – köszöntem el mosolyogva apától.

- Legyen szép napod! – mosolygott vissza.

A többiekkel pár utcával a suli előtt szoktunk találkozni. Ma is ott vártuk be egymást, és miközben a kedves kis börtönünk felé caplattunk, volt időm kissé jobban szemügyre venni őket. Kis csapatunk négy tagból állt, a rajtam kívüli egyedüli lányt Teklának nevezték. Hosszú fekete haja valahogy mindig tökéletesen állt, karakteres arccal büszkélkedhetett és a stílusa is kifinomult volt. Ám a két fiú mellett mégis ő volt a legférfiasabb, feminista jellemvonásai miatt sokan idegesítőnek tartották, de szerintem szimplán csak vicces volt minden olyan pillanat, amikor a nőiességét alábecsülték, és ő ezt nem hagyhatta annyiban. Kicsi kora óta fiúk között élt, sokáig nem is tudott lányokkal barátkozni. 9.-ben nekem viszont volt szerencsém megismerni benne egy hihetetlen kedves lányt, aki hamar a legjobb barátnőmmé vált. Nem sokkal azután pedig kibővült a mi kettősünk két sráccal, akik most is mellettünk ballagtak. Berci és Máté óvodás koruk óta jó barátok, de már két és fél éve mi Teklával is hozzájuk tartozunk úgymond. Együtt járunk bulikba, a Bakosba, egymásról másoljuk a suliba a leckéket és együtt lógunk az izgalmasabbnál izgalmasabb parkokban egyes délutánokon. Berci barna haja mindig borzosan áll, ezzel jelezve a srác szétszórtságát. Máté szőkésbarna haja szintén mindig önállóan rendeződik alakba, de az ő élete egy fokkal rendezettebb, mint Bercié. Ő inkább a nőcsábászságáról híres, anno nagyon régen még Teklánál is bepróbálkozott, de mivel folyton lekicsinyítve érezte a barátnőm mellette magát, a kettejük kapcsolata ennyiben maradt. Szerencsére nem szült ez a társaságunkba felesleges drámát, így minden megmaradhatott a régiben és folytathattuk kis négyesünkkel a különböző partik tovább hódítgatását.

- Csak éljük túl ezt a napot – mondta ásítva Berci. – Én ehhez most túl fáradt vagyok – utalt az iskolára.

- Hát én is – dünnyögte Tekla. – De az este kárpótol mindenért.

- Ebben biztos vagyok – mondtam mosolyogva.

- Ebben én is, mivel ott lesz a csajom – vigyorgott Máté. Nem, nincs Máténak semmilyen csaja, de mindig, mikor bejön neki egy lány, rögtön így kezdi őt hívni. Mi ezt már megszoktuk, azok a lányok pedig, akik ezt megtapasztalják, rendszerint nagyot néznek és másnap ott is hagyják Mátét azt mondván, hogy túl gyors a tempó. Őt ez nem nagyon szokta érdekelni, ilyenkor máris kézhez akad vagy két új csaj neki, úgyhogy cseppet sem bánja, ha valamelyik lelép. Ilyen ez.

Ebédszünetben az osztálytermünkben ülve majszoltuk a szendvicseinket, amikor is az egyik osztálytársnőm, akit valamiért nagyon nem bírok elviselni és valami nagyon idegesít benne, odajött hozzánk.

- Flori – szólított meg Petra egy édes kis mosollyal a szája sarkában, amitől a hideg is kirázott. – Este mi is benézünk a csajokkal a Bakosba – mutatott a terem másik végébe, ahol a barátnői ugyanolyan idegesítő mosollyal integettek, mint Petra is. – Összefutunk majd egy koccintásra? – kérdezte.

- Még szép – mondtam neki én is nyájasan mosolyogva. – Bár ilyenkor sokan szoktak lenni, péntekenként mindig nagy a forgalom, simán lehet, hogy elkerüljük egymást sajnos – nyomtam meg az utolsó szót.

- Azért egy koccintásra majd megkereslek – kacsintott. Cöh.

- Mindenképp – tartottam meg a mosolyt az arcomon. Felszínesség felszínesség hátán, na szép.

- Sosem szabadulsz tőle - mondta Tekla, miután Petra visszatért barátosnéi körébe. Petráról tudni kell, hogy mindig is próbált velem barátkozni, amiről köztudott sajnos az is, hogy csak a bulikba való könnyebb bejutásokhoz kellenék neki. Szerencsére hamar rájöttem erre, így sosem tudott kialakulni köztünk kamu barátság.

- Tudom – válaszoltam a számat húzva.

A délután ezután kellemesen telt. Tekla átjött hozzánk és megírtuk a házikat, hogy a hétvége többi részén ne kelljen majd ezzel foglalkoznunk. Megnéztük az új részt a kedvenc sorozatunkból, amit kizárólag együtt néztünk mindig. Ha bármelyikünk tovább nézte egyedül, újra kellett néznie a másikkal együtt, nehogy valamelyikünk lemaradjon benne. Amióta elkezdtük, ez egyfajta megállapodás volt közöttünk, és tartottuk is magunkat ehhez.

7 órakor jött meg a pizza, amit rendeltünk.

- Látnod kellett volna, milyen helyes volt a futár – mondta a barátnőm, kezében a hatalmas pizzás dobozt tartva, miután átvette a rendelést.

- Nem cseréltetek telószámot? – kérdeztem tőle.

- Jó lett volna – sóhajtott, és a szobám szőnyegén törökülésben elhelyezkedtünk. – Miközben fizettem, ő végig valami csajnak gügyögött a telefonjába, úgyhogy gondolom veszett eset.

- Szomorú – toltam be a számba egy szeletet. – Majd talán legközelebb – mondtam.

Amikor az utolsó morzsákat is eltüntettük a dobozból, elkezdtünk készülődni az estére. Nem szoktuk sem a sminket, sem az öltözéket túltolni, de egy kicsit azért mindig megpróbálunk extrásabban megjelenni, mint ahogy egy szimpla hétköznapon kinézünk.

Tekla egy világos rózsaszín vállban ejtett feszülős felsőt vett fel egy fekete szakadt farmerrel, majd tust húzott magának és kész is volt. Én szeretem a szoknyákat, így most is egy egyszerű fekete A-vonalú szoknyára esett a választásom, alá pedig egy félig átlátszó fekete harisnyát húztam. A felsőm egy bőbb fazonú, enyhén kivágott krémszínű póló lett. Kereken 8 órakor felhúztuk bakancsainkat, bebugyoláltuk magunkat téli kabátokkal és sálakkal, majd kiléptünk az ajtón.

A Bakos a házunktól nem volt messze, így most is sétálva mentünk el odáig. Összvissz 10 percig tartott, amíg a forgalmas utak mentén eljutottunk az épületig. Ilyen szempontból nagyon jó helyen van, hiszen ha éjjel kettőkor kell hazatántorognom, hamar hazaérek és még csak nem is kell tartanom a kis utcák veszélyeitől, mert végig a főúton haladhatok, ahol még éjszaka is forgalom van. A Bakoshoz ugyan be kell kanyarodni egy kis utcába, de onnan is közvetlenül a főútra lehet látni, tehát éjjel is viszonylag biztonságos ez a környék. Arról ne is beszéljünk, hogy ha más kísérőm nem akad, akkor apa ott van nekem, de Berciékben sem csalódtam még soha. Általában Teklát és engem is a házunkig kísérnek, ám az is sokszor van, hogy mindannyian nálam alszanak.

Teklával bekanyarodtunk a kis utcába, és egy kis pincelejáró előtt állapodtunk meg. Itt kellett lemennünk a lépcsőn, ahonnan egy hangulatos térségbe juthattunk. 3 főbb terme volt a Bakosnak, az egyikben a pult volt, ahol vagy apa szolgálta ki a vendégeket, vagy Pisti, akinek az egyetem mellett volt szüksége az itteni munkára. A pult két végéből nyílt a két másik terem, hogy a vevő rögtön eldönthesse, merre szeretne menni. Az egyik helységben egy színpad állt, feltörekvő bandák játszottak itt néha, de karaoke versenyeket és a nagyobb bulikat is itt tartottuk. A pult másik oldalán egy hangulatos terembe lehetett bejutni, ahol néhány kanapé, műgyertyák és magas növények kiállítva adtak egy kis nyugis hatást. Volt itt egy csocsóasztal és egy másik játékgép is, ezeket is előszeretettel szokták használni. Amik mindig itt történnek a kanapék bűvöletében még, azok a legmélyebb beszélgetések. Ide ülnek le a betévedő papik korsós söröket iszogatni és ezeken a kanapékon szoktak a friss vagy már kevésbé friss párocskák enyelegni, főleg abban a kis sarokban, ami a növények miatt nagyjából teljesen takarásban van. Szerencsére viszont ez a kis elbúvó hely sem lehet teljesen a párocskák helye, mivel közvetlenül innen nyílnak a mosdók is, ahol bizony mindig nagy a forgalom.

A kanapés helységből azonban a WC ajtajain kívül egy másik ajtó is nyílik. Ezen keresztül lehet kijutni a hatalmas kertbe, amely kisebb részekre van osztva, hogy lehessen foglalni helyeket privát partikhoz vagy, hogy könnyen elkülönülhessenek a vendégek csoportjai. Ez a terület a Bakosnak egy szintén nagyon hangulatos helyszíne, én leginkább a leghátul levő kis asztaloknál szeretek lenni. A srácokkal és Teklával is itt szoktunk beszélgetni, mert idáig a zavaró vendégek nem jönnek el, mégis bármikor vissza tudunk menni a közösségibb helyekre, és részt tudunk venni a legjobb partikban.

Nem sokkal azután, hogy apum évekkel ezelőtt megnyitotta ezt a helyet, az emberek felfigyeltek rá és hamar népszerűvé vált, főként a fiatalok körében. A Bakos változatossága, praktikus bulizási adottságai megfogják az embert. Miután valaki eltölt itt egy kis időt, újra és újra azon kapja magát, hogy visszakívánkozik. Az évek alatt egyre több és több visszajáró vendéggel büszkélkedhet a hely, akik újabb és újabb embereket hoznak, így a híre folyton csak nő. Egyes estéken már teltház is előfordult, a kertnek és a színpad hatalmas termének köszönhetően nagyon sok ember tud egyszerre elférni itt és jólérezni magát.

- Megérkeztek a kedvenc lánykáim! – kiáltotta Pisti, ahogy meglátott a bejáraton belépni minket.

- Florianna, elfelejtettél sms-t dobni, hogy jöttök-e! – mondta apa, aki Pisti mellett a pult mögül nézett ránk, miközben egy borospoharat törölgetett épp.

- Basszus, teljesen elfelejtettem – csaptam a homlokomra, majd odamentem és egy puszit nyomtam apukám arcára. Sok tinédzser szégyelli az efféle kommunikációt a szüleivel, főleg más emberek között, de engem nem érdekel. Rengeteg mindent köszönhetek apának és ezt nem is félek kimutatni. Ha pedig ezzel bárkinek baja lenne, szívesen megmutatom annak, hogy merre van az ajtó.

- A srácok már itt vannak? – kérdezte Tekla.

- Nemrég jöttek, hátul a kertben várnak titeket – válaszolta apa, mi pedig egy mosoly kíséretében a jelzett irányba indultunk.

Viszonylag sokan voltak ekkor már a Bakosban. A kanapék részlege szinte teljesen tele volt, amin átvágtunk, hogy kijuthassunk a kertbe. A színpad termét nem láttuk innen, de biztos voltam benne, hogy már ott is sokan vannak, a felénk szűrődő tipikus bulik zajaiból legalábbis erre következtettem.

A kertbe kilépve elkapott a már jól ismert Bakos-hangulat, amit annyira imádtam.

- Hogy van az – kérdeztem a barátnőmet – hogy ez a hely minden egyes alkalommal képes lelket önteni belém?

- Fogalmam sincs, de hidd el, ezzel én is így vagyok. Nem véletlenül van ekkora híre apudnak – mondta. Igaz is, Bakos Gergőről és a híres szórakozóhelyéről már nagyjából a fél Budapest hallott. Volt valami, ami megragadta a vendéget ebben a helyben, és ez a valami engem is magával ragadott minden egyes alkalommal, már kiskorom óta. Persze kicsiként nem bulizni jártam ide, dehogyis, hanem csak néha iskola után, amikor apa jött értem, ide jöttünk, hogy előkészítsük estére a terepet. Időpontokat beszéltünk le az aznapi fellépőkkel, italokat rendeltünk és vettünk át, a takarító személyzetet irányítgattuk, csoportfoglalásokat beszéltünk le. Akkoriban igazi baby boss-nak éreztem magam, és a mai napig előszeretettel segédkezem ott, ahol csak tudok a hely vezetésében, ha apa megkér rá.

- Hali! – köszönt nekünk Berci, mi pedig lehuppantunk az asztal körül lévő két üres székre.

- Máté, a csajodat hol hagytad? – kérdezte Tekla, de Máté csak feltartotta a mutatóujját jelezve, hogy nem ér most rá, és elmélyülten a telefonjába írogatott. Kis idő múlva az asztalra csúsztatta a mobilját, ránk nézett, és gyászos hangon közölte:

- A csajom nem jön.

- Hát ezt benézted, haver – röhögte ki Berci.

- És miért nem jön? – kérdeztem.

- Szerintem túl gyors volt neki a tempó – mondta Tekla őszinte átérzéssel.

- De én nem értem – fakadt ki Máté. – Nem vagyok egy csúnya gyerek! Most nézzetek csak rám! – mutatott önmagára. – Hogy lehet egy ilyen valakivel, mint én túl gyors a tempó?

- Szeretnéd, hogy elmeséljem? – támasztotta meg az állát a kézfején a barátnőm, és úgy nézett Mátéra.

- Köszi, nem szükséges – forgatta ő a szemét. – Inkább megyek, és hozok valamit inni – állt fel.

- Megyek veled – álltam fel én is. Máté értetlenül nézett rám.

- Nem jöhetsz – közölte.

- Hogyhogy nem mehetek?

- Hát úgy, hogy nem jöhetsz. Hogy tapadjanak rám a csajok úgy, ha közben egy lány van mellettem? – kérdezte.

- Na szép – nevettem. – Majd két lépéssel mögötted megyek, ha úgy tetszik.

Megállapodtunk ebben, és elindultunk az italokért. Mátét tényleg kerülgetni kezdték a lányok, és mivel én messze mögötte haladtam, hallottam is, ahogy összesúgnak a háta mögött. Ilyenkor sajnálom picit Teklát, hogy volt szerencsétlensége megtapasztalni Máté csajozási rossz oldalát, de annál szerencsésebbnek tartom magam, hogy ezt velem nem játszotta el. Talán majd egyszer benő a feje lágya, és képes lesz egy normális kapcsolatra, de amíg ez nem következik be, addig mi hármunknak mindig öröm lesz nézni a próbálkozásait. A kinézete megfogja a lányokat, de amint beszélnek vele két mondatot, ott megy tönkre az egész, és onnan csak a kínlódás és kínszenvedés következik szegény lányoknak. Lehet, hogy bunkóság, de mi szeretjük az ilyen eseteket popcornnal a kezünkben végignézni.

- Mit adhatok a Florianna-barát kedvezményesnek? – kérdezte vidáman apa Mátétól. Na igen, drága apukám Florianna-barát kedvezményeket osztogat mindenkinek, akit a barátomnak nevezek. Ez a kedvezmény nagyjából 50%-ot visz lejjebb az italok árából, amit a srácok és Tekla is nagy örömmel kihasználnak. De mit ne mondjak, már megint nekem van a legjobb dolgom, hiszen az én poharamat apa mindig csordulásig tölti, nekem pedig egy fillérembe sem kerül. Egyszerűen imádom az apukám lazaságát és barátiasságát mindenkivel. A vevőkkel rendszerint eltársalog akár órákon keresztül is, olyan emberek lelki problémáit oldja meg, akiket még csak nem is ismer, és közben a legnagyszerűbb apuka, akit csak kívánhatnék ezen a világon.

- Három rosé fröccsöt vinnénk, Gergő bácsi – szólt Máté, mire én is mellé léptem. A legtöbb ember Gergő bácsizza apát, pedig még csak a negyvenes éveiben jár. Ez valamikor ragadt rá és azóta így is maradt a vendégek körében.

- Én pedig fehérből – mondtam. Ez a szokásos, amivel általában kezdünk. Én nem szeretem a rosé-t, de a többiek mindig azt isznak, szóval én hozzájuk társulva a fröccsöt fehérborból szoktam kérni. Ezután jöhet majd minden egyéb, hűtőben tárolt dobozos sörök, fancy borok és bármi, amit épp megkívánunk.

Miközben apa a fröccseinket készítette, kicsit jobban szemügyre vettem a vendégeket. Szerettem nézni az embereket, kitalálni, vajon ki mennyit fog inni ma este és vajon ki lelkét mi nyomhatja. A pult terme nem volt nagy, nem messze tőlünk csak három lány álldogált és nevetgélt, senki más. A színpadteremből viszont kiszűrődött a zene, és benézve jó sok embert láttam. A falon fények táncoltak és a színpad végéből a DJ pult mögül keverte a zenét egy srác, vele párszor már találkoztam is, amikor régebben gyakran jött késő délutánokon a hangtechnikát ellenőrizni vagy beállítani. A teremben lévő emberek többsége velem egyidős lehetett, el is kapott hirtelen egy táncolhatnék-érzés.

Épp ebben a pillanatban az egyik táncoló társaságból kivált egy srác, és a pulthoz jött.

- Parancsoljatok – nyújtotta felénk apa az immár teli poharakat. – Az 50%-os Florianna-barát kedvezményes fröccsök elkészültek – mondta, mi pedig Mátéval két-két kezünkbe fogtuk azokat.

- Ilyen kedvezményt hogyan lehet szerezni, Gergő bácsi? – lépett oda a pulthoz a srác. Sötétbarna haja valahogy baromi jól állt neki és ahogy mellém állt láttam, hogy vagy két fejjel magasabb nálam.

- Kérdezd Floriannát – mondta neki apa. Te jó ég, mi lesz ebből?

- És merre találom ezt a híres Floriannát, aki kedvezményeket osztogat? – vigyorgott kihívón apára a srác.

- Hali – mosolyogtam rá, és a hüvelykujjammal magam felé böködtem. Ahogy lenézett rám, egyfajta döbbentség suhant át az arcán, mint aki felfogta, hogy valami kínos szituációt kavart be véletlenségből magának, de ez csak egy röpke pillanat volt. Széles mosolyra húzta a száját és a kezét nyújtotta.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Florianna – mondta vigyorogava, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam.

- Szívesen kezet fognék veled, de sajnos nincs szabad kezem – emeltem fel az egyik poharat, amit tartottam.

- Oh – esett le neki. – Segítsek? – kérdezte és sötétbarna szemeit az enyémbe fúrta. Úristen, ez a tekintet...

- Nem kell, köszi – mosolyogtam rá és indulni készültem.

- És mégis hogyan szerezhetnék tőled kedvezményeket, Florianna? – kérdezte gyorsan, mielőtt elmennék, úgyhogy újfent felé fordultam.

- Ezt sajnos nem mondhatom meg – feleltem. – De például kezdd azzal, hogy Florianna helyett inkább csak Florinak hívsz.

- Rendben, Flori – húzta még szélesebbre a mosolyát. – És mi a következő lépés? – kérdezte.

- Hogy visszamész táncolni – mondtam és a színpadterem felé biccentettem a fejemmel. Legnagyobb meglepetésemre pedig a srác megfordult, és visszament. Egy pillanatig meghökkenve bámultam utána, de aztán csak megvontam a vállam, és a kertbe készültem visszaindulni.

- Azért a nevét legalább megkérdezhetted volna – szólt oda hozzám apa, aki végighallgatta csekély beszélgetésünket.

- Ezt én is így gondolom – mondta okoskodva Máté is, aki szintén végig mögöttem állt. Egyre jobb.

- Te miért nem kerestél inkább valami nőstényt magadnak, ha már ez volt a terved? – kérdeztem tőle, és duzzogva a kert irányába indultam.

Másfél óra röppent el az estéből ezután. A kert legvégében ültünk a srácokkal és Teklával az asztalkánk körül, mindenről beszélgettünk, amiről csak lehet. Végül Tekla ötletére, akinek a fogai már vacogtak a hidegtől és aki nem fogadta el Máté javaslatát, miszerint összebújhatnának, bementünk az épületbe.

Az első dolog, amit megláttam, az az egyik kanapén ücsörgő kedvezményekre fájó fogú srác volt, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

- Azt hittem, már elmentél és nem tudom a többi pontot teljesíteni – pattant fel, ahogy meglátott minket, és odajött hozzánk. Kevesebb, mint egy méter maradt köztünk, olyan közel állt hozzám, úgyhogy hátrább léptem egyet.

- Pedig nem mentem el – mondtam neki. Mondjam a képébe, hogy csak a barátaim kaphatják meg a kedvezményt, őt pedig egyáltalán nem is ismerem, úgyhogy tegyen le erről a céljáról? Nem, ezt valamiért nem tudtam kimondani. Talán kicsit legbelül akartam is adni neki egy kedvezményt. De csak talán. És csak kicsit. És csak legbelül.

- Szóval, mit kell tennem? – kérdezte. Kérdésére Tekla válaszolt.

- Hoznod kell egy sört Florinak – mondta, mire a srác biccentett és elindult a pult felé.

- Öhm. Miért küldted el? – kérdeztem a barátnőmtől.

- Hogy megkérdezhessem, mi folyik itt! – úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Nyomul végre egy srác Florira – szólt közbe Máté.

- Na te csak keressed a prédáidat, itt most komoly dolgokról van szó! – néztem összehúzott szemöldökkel rá, de ő csak kiröhögött.

- Csak valld be, hogy így van! – mondta.

- Hogyan vallhatnék be egy olyan dolgot, ami nem is létezik? – kérdeztem. A srác, akinek még mindig nem tudtam a nevét, éppen ekkor ért vissza két üveg sörrel a kezében.

- De édes vagy, nekem is hoztál? – érzékenyült el Tekla, mint mindig, ha egy srác minimális cukiságot mutatott felé. Kivéve persze Máté esetében.

- Bocsi, ha csalódást okozok – nézett rá a srác lesajnálóan – de ezt magamnak hoztam – mutatta fel a jobb kezében lévő üveget. Tekla először rám, majd vissza rá nézett és megértette a helyzetet.

- Szóval te kettesben akarsz iszogatni az én barátnőmmel? Nem lennék én olyan biztos ebben! – mondta pattogva.

- Mi? Nem dehogyis! – röhögött a srác. – Gondoltam, ha már neki hozok, akkor iszok én is egyet. Nem értem, mi ezzel a probléma? – kérdezte.

- Az égvilágon semmi – mondtam, és kivettem a kezéből az üveget, majd Teklát magam után húzva hátra szóltam a srácoknak is: - Gyertek, ránk fér a táncolás! – kiáltottam.

- És én? – nézett utánunk a srác. Hát, a nevét úgy látszik, mostmár nem tudom meg. Hátra fordulva széttártam a karom, majd beléptem a táncparkett termébe.

Ekkorra már még több ember volt a helyiségben, mint mikor legutóbb benéztem. Épp egy olyan szám ment, amit Teklával nagyon szeretünk, úgyhogy szinte rögtön, ahogy beléptünk, önfeledt táncolásba kezdtünk. Berci is csatlakozott, így már hárman ugráltunk a zenére. Mátét egy csapat lány rögtön elkapta, így őt sajnos egy időre már biztosan elvesztettük.

Kis idő múlva valaki megfogta a vállam. Hátra fordultam, és a számról egy másodperc töredéke alatt legörbült a mosoly.

- Sziaa Florii! – visította Petra.

- Petra! – erőltettem magamra egy félmosolyt.

- Mizuu? – kérdezte a még mindig tök idegesítő hangján. Mivel nem állt szándékomban társalgásba elegyedni vele, felé tartottam az üvegem és táncolni kezdtem, amihez hamar ő is csatlakozott. A barátnői kicsit távolabbról figyelték a jelenetet és várták nagy izgalommal, hogy vajon mi fog kikerekedni ebből.

- Petra? – lépett oda hozzánk értetlenül a srác, aki valahogy már megint meg tudott találni engem, bár nem tagadom, cseppet sem bántam.

- Roland? Te mit kereseeel itt? – visította Petra vigyorogva. Hmmm. Tehát Rolandnak hívják az eddig név nélküli srácot.

- Ti ismeritek egymást? – kérdeztem hol az egyikükre, hogy a másikukra pillantva.

- Persze, hogy ismerjük, de ti honnan...? – kérdezte Petra, az ő tekintete szintén köztem és Roland között cikázott.

- Petrával mi még nagyon régről vagyunk barátok – szólalt meg Roland – De ő sajnos nem osztogat barátság-kedvezményeket – mondta lebiggyesztett szájjal.

- Én sem osztogatok! – kértem ki magamnak.

- Petrának bezzeg biztos adtál már – mondta ő sértődött hangnemmel. Oké, ez nem fair.

- Nem, én sem kaptam – mondta Petra közömbösen. – De nem baj, így legalább ketten küzdhetünk már érte – bökte oldalba Rolandot egy pajkos mosollyal az arcán. Szívesen megkérdeztem volna őket, hogy mióta állnak ők ilyen közel egymáshoz, le mertem volna fogadni, hogy valaha volt köztük valami. Petra tekintetéből legalábbis egyértelműen sugárzott az a tipikus plusz, amikor a srácra nézett.

- Hozzak nektek valamit? – szólt Roland, mielőtt még feltettem volna nekik a gondolataimban megfogalmazódott kérdést.

- Az jó lenne, az enyém már elfogyott – mondta a szempilláit rebesgetve Petra, és átnyújtotta a borospoharát neki.

- Enyém is mindjárt elfogy, megköszönöm, ha nekem is hozol – mondtam én is. Roland tehát elment a pulthoz, így kettesben maradtunk Petrával. Már amennyire kettesben lehet maradni valakivel egy ekkora tömegben.

- Csakhogy tudd – kiabálta felém Petra, hogy a zene ne nyomhassa el a hangját – Roland az enyém. És bármit megteszek, hogy másé ne is lehessen! – mondta fenyegetően.

- Ti együtt vagytok...? – kérdeztem.

- Még nem. De már nem kell sok hozzá, ebben biztos vagyok – mondta halál komolyan, és újra táncolni kezdett.

Elgondolkoztam a szavain. Roland és ő már régóta ismerik egymást, ráadásul egyikük biztos benne, hogy nemsokára együtt lesznek. Ha bármi Rolanddal kapcsolatos dolgot kreáltam magamnak a fantáziámban, akkor az ezzel a lendülettel ki is törlődött onnan. Ő csak még egy olyan ember, aki a kedvezményeket akarja megkaparintani, és ezzel engem kihasználni. Az egyetlen dolog, ami bekavart ebbe a tipikus, már sokszor megtapasztalt játékba, hogy Roland helyesebb volt, mint eddig bárki, aki próbálkozott. De bennem olyan erősen élt az ezek iránt az emberek iránt érzett undor, akik csak kihasználni akarnak, hogy el is hessegettem gyorsan a gondolatot, miszerint ő más lenne. Mégis hogyan lehetne más?

- Parancsoljanak a hölgyek – tartotta felénk Roland a poharakat. A háttérben láttam Teklát és Bercit együtt táncolni, így megnyugodhattam, hogy nem bánják, amiért otthagytam őket.

- Köszi – mondtam, és belekortyoltam. Nem tudtam megállapítani, mi lehet ez, de nagyon finom volt. Táncoltunk, ittunk, majd újra táncoltunk és újra ittunk. Észre sem vettük, hogy Petrát egyszer csak elsodorta a tömeg, így ketten maradtunk.

Kezdtem megérezni az ital hatását. Baromi jól éreztem magam, és nem foglalkoztam semmivel. Csak táncoltunk, nevettünk, majd még többet és többet ittunk.

- Pisilnem kell! – kiabáltam túl a zenét.

- Csak ne hányj! – mondta Roland aggódva.

- Nem tervezem – nevettem.

A kanapék helyisége felé indultam, de még két lépést sem tettem, amikor imbolyogni és szédülni kezdtem. Épp megbotlottam volna a saját lábamban, amikor hirtelen megragadta a vállaimat egy kéz és visszahúzott álló helyzetbe. Túl közel volt. Éreztem a bőrömön a leheletét és elfogott egy nagyon nyugodt érzés, biztonságban éreztem magam. Egy pillanatig tartott, míg azt éreztem, hogy a talpamon állok, egyenesen. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok. Roland jelenléte egy pillanat alatt még inkább képes volt lerészegíteni. Onnantól pedig teljes képszakadás volt az este többi része.