Ha akadna bárki, aki képes lenne válaszolni, Dina feltenné a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keres ő itt. Alapvetően szereti az őszinteséget, úgyhogy belátja, hogy rossz ötlet volt eljönni erre a kiállításmegnyitóra.

Egy: a festészet nem az ő világa.

Kettő: itt nincs zene, zene nélkül pedig minden elviselhetetlen.

Három: nem ismer senkit.

Jó, ez utóbbi nem igaz, szóval muszáj belátnia, hogy egészen pontosan három embert ismer a jelenlevők közül, de ebből csak egyet közelebbről. És ha már őszinteség: zene nélkül is van élet, legalábbis bizonyos pillanatokban. És... nos, igen, bár szörnyen szánalmas, de puhává olvad a szíve a festmények láttán. Azon kevesek közé tartozik, akik tisztában vannak vele, hogy A szerelem színei című kiállítás hivatalos megnyitóját megelőzte egy másik, mondhatni zártkörű megnyitó, így aztán, ha a képekre néz, csakis arra tud gondolni, hogy mennyire szép, hogy egy férfi szeret annyira egy nőt, hogy mindezt megálmodja számára és megvalósítsa. Igen, Dina tudja magáról, hogy a lelke mélyén odavan a romantikáért, bár ezt nem szokta nagydobra verni.

Ha Kamillára és Adriánra néz, kicsit összeszorul a szíve, leginkább a meghatottságtól és a boldogságtól, de azért nem tagadhatja le: egy cseppnyi irigységtől is. Ha egyszer rá is úgy nézne valaki, mint ahogy a barátnőjére ez a jóképű férfi... De hát ilyen szerelem nem jut ki mindenkinek, és igazából a maga részéről azt gondolja, hogy ő biztosan nem lesz a szerencsések között. Ahhoz ő túlzottan – mit is szépítse? – elcseszett.

– Helló! – köszön rá maga a művész, amin Dina kicsit meglepődik. Kamilla nem mutatta be őket egymásnak, épp csak annyit sikerült megállapítania, hogy az eddig számára ismeretlen fivér teljesen másmilyen, mint a már ismert kettő, aztán barátnője úgy vetette magát Ákos nyakába, hogy jobbnak látta, ha lelécel – nem nagyon bírja a meghatott, könnyekkel teli pillanatokat. Bár azért Adrián szigorú és igen féltékeny tekintetét megérte látni, ami különösen mókás, hiszen egyértelmű, hogy Kamilla számára nem létezik más, csakis ő, csupán... az ő visszahúzódó barátnője sokkal nyitottabb és őszintébb, mióta szerelmes. Az pedig, ahogy a Hajnal testvérek társaságában viselkedik, még furább. Dina eddig csak akkor látta ennyire felszabadultnak Kamillát, ha senki más nem volt jelen rajtuk kívül. Örül, hogy Kamilla megtalálta azt a férfit, aki képes volt őt előcsalogatni a csigaházából.

– Helló! – visszhangozza a lány, majd a kezét nyújtja. – Milla barátnője vagyok, Kiss Edina.

– Hajnal Ákos, örülök – rázza meg a kezét a férfi, és Dina egy pillanatra érez valami nagyon furcsát és szokatlant, de az érzés úgy rebben el, mintha nem is lett volna. Különös...

Dina kicsit jobban megnézi magának a férfit. Határozottan jóképű, karakteres arc – valami furcsa visszafogottsággal és zárkózottsággal. Szőkés haja hátul összefogva, de ez nem eleganciát, hanem inkább rosszfiús külsőt kölcsönöz neki. Bár a rosszfiús talán nem is jó kifejezés, talán inkább titokzatos. Magas és jó kiállású, uralja a teret maga körül, és egyáltalán nem feszélyezi, hogy a sok öltönyös férfi között ő csak fehér vászoninget és fekete farmert visel. A szeme... a szeme kék, fürkésző, éles pillantással... amint épp őt vizsgálja ugyanolyan kíváncsisággal, mint amit ő is érez...

Dina zavartan elkapja a tekintetét. Nem, ő nem szokott zavarba jönni. Megrázza a fejét, és csak azért is visszanéz Ákosra. A férfi mosolya szemtelen, de elbűvölő, és mintha kicsit zavart lenne – ugyanolyan zavart, mint amit Dina is érez...

– Szeretnélek lefesteni – jelenti ki hirtelen Ákos, majd a saját szavai okozta meglepetéstől összehúzza a szemét. – Istenem, bocs, én... nem szoktam minden gyönyörű nőt ilyesmivel zaklatni. Ami azt illeti, nem is festek embereket.

Dina mosolyog, és közben úgy érzi, mintha égne az arca. Az ég szerelmére, csak nem pirult el? Mikor pirult ő el utoljára? És mi ez az öröm, amit érez?

Mielőtt azonban bármit felelhetne, egy idősebb férfi lép melléjük.

– Gratulálok, fiam! – mondja bársonyosan mély hangon, és lazán, de érezhető büszkeséggel megveregeti Ákos hátát.

– Kösz, apa – feleli Ákos, de közben továbbra is Dinát fürkészi.

– Ki a bájos ifjú hölgy? – kérdi az idős férfi.

– Kiss Edina – tér magához Dina, a kezét nyújtja, majd mikor a férfi megrázza, hozzáteszi: – Kamilla barátnője vagyok.

– Nagyon örülök, Hajnal István, azt hiszem, mondhatom, hogy Kamilla leendő apósa – mosolyog a férfi, és a szemében őszinte öröm táncol.

– Én is nagyon örülök – mosolyodik el Dina, elengedve a férfi kezét, aztán úgy dönt, jobb, ha magára hagyja apát és fiát. – Azt hiszem, ideje pezsgőt szereznem – mondja, mert jobb nem jut eszébe, majd egy udvarias biccentés után kicsit vonakodva magára hagyja a két férfit. Vonakodva, mert az előbb történt valami Ákos és közte, amit nem tud megmagyarázni. Utálja, ha valamit nem ért – és az, hogy most saját magát nem érti, szörnyen ijesztő számára, mert ilyesmi nem túl gyakran fordul elő vele.

A válla fölött lopva visszapillant a férfira, és ahogy ránéz, ahogy a tekintetük összefonódik, nyugalom árad szét az egész testében. Olyan nyugalom, amit ekkora tömegben, zene és alkohol nélkül máskor képtelen lenne érezni. Mintha Ákos kőszikla lenne egy szél és vihar korbácsolta tenger közepén.

Elfordul, és megrázza a fejét. Talán csak képzelődik...

A bejárat melletti asztal felé oldalaz, pedig igazából egyáltalán nem szereti a pezsgőt. Bár mondjuk, ha odáig elér, akár le is léphetne. Nincs neki itt semmi keresnivalója. Kirí ebből a közegből – itt majdnem mindenki megfontolt, körülményeskedő és sokkal elegánsabb, mint ő. Oké, ez utóbbi igazából egyáltalán nem zavarja, bár a földig érő, hátul majdnem a fenekéig kivágott fekete ruha talán tényleg nem a legjobb választás volt. De nem tehet róla: szereti sokkolni az embereket. Bár igazából ez is csak védekezés...

– Szia, hallgatag lány!

Ó, nem. Ez most a legkevésbé sem hiányzik neki, mégis akaratlan veszi fel Krisz hangnemét, stílusát – és őszintén utálja magát ezért.

– Szia, beképzelt fiú!

– Mit gondolsz, van akkora tömeg, hogy ne tűnjön fel senkinek, ha lelépünk?

Hihetetlen, hogy valaki ekkora egóval bírjon. Dinát nagyon idegesíti, az pedig még jobban, hogy az erős jellemekre, a határozott egyéniségekre érzékenyen reagál, olyannyira, hogy néha mintha megszűnne önmaga lenni – nincs ennél pusztítóbb és szörnyűbb dolog, mégse tud ellene tenni.

– Ki mondta, hogy le akarok lépni? – kérdi kihívóan, pedig nem, nem akar így viselkedni. Szókimondó és nyílt, igen, nem szeret köntörfalazni, de nem stílusa a fölényeskedés, az áltatás, az alakoskodás és a... nincs is erre jó szó.

– Bocs, de ez rád van írva – feleli szemtelen, amolyan „mégis kit akarsz átverni" mosollyal a férfi.

– Oké, akkor ki mondta, hogy veled akarok lelépni? – Dina igazán örülne, ha Krisz nem forszírozná ezt tovább, de érzi, hogy ez igen hiú remény...

– Ugyan már, hallgatag lány, te is érzed, ne tagadd.

– Mit is?

– Az erotikus feszültséget közöttünk.

– Mondd, ez a szöveg bejött már valakinél? – Annyira gyűlöli, hogy a hangjában még ő maga is hallja a kihívást.

– Igen, legtöbbször határozottan bejön – vigyorog rá Krisz.

Vajon mekkora feltűnést keltene, ha behúzna neki?

– Nos, én nem vagyok legtöbbször – jelenti ki határozottan, de ahogy hátat fordít, Krisz keze a derekára siklik, megfordítja őt, és már érzi is ajkán az ajkát. Érzi a férfi szenvedélyét, érzi, hogy mennyire kívánja, de nem őt – ő csak az eszköz. Mégis visszacsókol. Ösztönösen. Mert az érzések egy pillanatra elgyengítik, még akkor is, ha tudja, ezeknek az érzéseknek valójában semmi közük nincs hozzá.

Aztán Dina féktelen dühöt érez, és eltaszítja magától Kriszt. Behunyja a szemét, és amikor kinyitja, nem Kriszre néz, hanem mögé, keresztül a tömegen – Ákosra. Csak nézi, nézi a kék szempárt, és nem érti...

– Szerintem legtöbbször vagy – állapítja meg lusta mosollyal Krisz.

– Cáfolom – vágja rá Dina, és elhúzódik. – A szöveged nem túl jó, de a csókod isteni.

– Akkor mehetünk?

– Nem szexelek olyannal, aki a nevemet se tudja.

Ez nem igaz. Szexelt már olyannal. Szereti a szexet, és ha valakivel kölcsönösen kívánják egymást, akkor semmi baja nincs az egy éjszakával sem, bár azért az ilyesmi nem túl gyakori az életében. Szereti, ha a vonzalmon túl van valamiféle kötődés is – más kérdés, hogy eddig ez a kötődés soha nem bizonyult elég tartósnak.

– A neveket túlértékelik, hallgatag lány – mondja Krisz.

– Lehet, de... ez a hallgatag lány most bizony lelép, és nélküled – közli hidegen Dina, és ezúttal úgy érzi, hogy – talán az iménti dühnek köszönhetően – újra emlékeztet önmagára.

– Ez most komoly?

– Krisz, nem érzel irántam semmit – vonja meg a vállát Dina. Nem mintha ezt bánná. Krisz nem az a fajta pasi, akit ő hosszú távon elviselne. Igazából rövid távon se...

– Dehogynem, vágyat.

– Minden szép nő iránt ezt érzed, de a vágy nem a nőknek vagy a nőkről szól, hanem a szexnek, és ezt te is tudod. Nem fogok lefeküdni a barátnőm pasijának az öccsével, nincs semmi értelme, és több bonyodalmat okozhatna később, mint amennyi örömöt most. – Nem teszi hozzá, hogy igazából egyáltalán nem hiszi, hogy bármelyiküknek is jó lenne. Krisz pontosan olyan ember, aki nem lát tovább a szépségnél, a felszínnél, Dinának pedig ez egyszerűen nem elég, tudja, próbálta már, és nem nevezné kellemes élménynek.

– Összetöröd a szívem, hallgatag lány.

– Dehogy töröm, beképzelt fiú.

– Tudod, azért szórakoztató veled beszélni, magamra emlékeztetsz – teszi a karját lazán Dina vállára Krisz.

Persze, hogy magára emlékezteti, hiszen a közelében pont olyanná válik, mint ő – mellette soha nem lehetne önmaga, semmit, a világon semmit se tudna saját magából megőrizni... Épp ezért Dina megkönnyebbül – Krisz most más, játékos, könnyed, mintha visszavett volna magából, így Dina úgy érzi, most már tényleg újra önmaga lehet.

– Akkor mi lenne, ha legközelebb inkább tükör elé állnál, és engem megkímélnél? – kérdi Dina, lelökve a válláról a férfi karját, de nem durván, csak határozott jelzésértékkel.

– Te tényleg nem bírsz engem, ugye?

– Bocs, de túl sok vagy nekem.

– Ugye tudod, hogy ha valaki más lennék, ezt most kihívásnak tekinteném?

– De nem vagy más, Krisz – sóhajtja a lány, majd, hogy tisztázza a helyzetet, egyszer és mindenkorra, hozzáteszi: –, és egyébként is: mindketten tudjuk, hogy könnyűszerrel meghódíthatnál, így aztán nem érem meg a fáradtságot, mikor annyi nő akad, aki amúgy is szétteszi neked a lábát. De egyszer találsz majd valakit, aki úgy utasít vissza, hogy érezni fogod a veszteséget, és akkor talán rájössz, hogy van, amiért érdemes küzdeni.

Krisz láthatóan elgondolkodik, és ahogy egymást nézik, Dina érzi, hogy a férfi számára ő már nem meghódításra váró nő, hanem – furcsa mód – barát.

– Tudod, velem nem szoktak őszinték lenni a nők, erre jön Kamilla, most meg te, komolyan, őrületbe kergettek – jegyzi meg kevésbé évődőn, árnyalatnyi komolysággal Krisz.

Dina elmosolyodik, majd hirtelen könnyű puszit nyom Krisz arcára, és minden további nélkül magára hagyja. Nagy a kísértés, hogy visszanézzen, de nem Kriszre. Érzi magán azt a másik pillantást, de inkább meggyorsítja a lépteit.

Van épp elég bonyodalom az életében, nem hiányzik még több...

***

Ákos életében talán most először őszintén örül annak, hogy az érzései tiszavirág-életűek. Ha nem így lenne, talán keresztülmasírozott volna a tömegen, és bemosott volna az öccsének, bár magának se tudja megmagyarázni azt a dühöt és féltékenységet, amit akkor érzett, amikor Edinát a karjában látta. És a lány, mintha csak megérezte volna, hogy figyeli őket, mélyen a szemébe nézett, kutatón, fürkészőn, megfoghatatlanul.

Megfoghatatlan – ilyen a lány. De ő mégis azt érzi, hogy meg akarja fogni, meg akarja ragadni, a lényegét, az esszenciáját, érteni és érezni akarja – ezért kell megfestenie. Lehet, hogy a lány most elszaladt, de Ákos megfogadja magának, hogy megtalálja a módját annak, hogy megörökítse őt a vásznon. Mert egyszerűen muszáj... és nem veszi észre, hogy ez az érzés nem röppen el, mint minden más, amit valaha is érzett...

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

(Valamint a történeteim között megtalálható Szívdobbanások című kötetben akad még egy-két szösszenet Kamilla és Adrián életéről. :))

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat második része Üvegszív címmel megtalálható a történeteim között.