Avagy mindig eljön a pillanat, amikor őrültséget tenni elkerülhetetlen...

Kamilla felhúzott lábbal, összekuporodva ül a rattan fotelben. Délután még jó meleg volt, de most, hogy sötétedik, lehűlt a levegő. Mikor fázni kezdett, Ákos rögtön hozott neki egy kockás plédet, még csak kérnie sem kellett, így most szorosan beburkolózva a jóleső puhaságba, csendesen hallgatja a testvéreket.

Bár igyekszik nem mutatni, de természetesen Adriánra a legkíváncsibb. Érdekes figyelni, hogy a testvéreivel szemben is gúnyos – Kamilla azt hitte, hogy más lesz, szelídebb, békésebb, de úgy tűnik, ez hozzátartozik a természetéhez. Halványan mégis úgy érzi, hogy egyfajta védekezés ez, talán nem tudatos, hanem hosszú évek alatt önkéntelenül kialakult, de akkor is védekezés, bár hogy pontosan mivel szemben, azt Kamilla nem tudja.

Adrián ritkán szólal meg, leginkább csak a testvéreit hallgatja – vajon mindig, fiatalabb korában is ennyire hallgatag természetű volt? Vagy most csak miatta ilyen? A lány tudja, hogy veszélyes a kíváncsisága, hogy bajba sodorhatja – leginkább talán a szívét –, az érzésein mégsem képes változtatni. Annyi mindent szeretne tudni a férfiról, szeretné őt érteni, ismerni. Tudni, hogy mire gondol, amikor gúnyos mosolyra görbül az ajka, amikor felvonja a szemöldökét, amikor olyan komoran, szúrósan néz maga elé.

Tetszik neki, hogy mind Krisz, mind Ákos úgy veszi a férfi mogorvaságát, mintha nem is mogorvaság lenne, és ahogy őket hallgatja, lassan ő maga is ráérez Adrián sajátos humorára, amit Krisz visszavágásokkal, Ákos pedig elnéző mosolyokkal kezel. Kamillát elbűvöli, hogy Adrián sosem szépít semmit, hogy nyersen és kertelés nélkül mondja ki, mit gondol – ha Kamilla nem fogná magát minduntalan vissza, ő is ilyen lenne. Magában sokszor mosolyog a férfi megjegyzésein – egyik-másik mintha csak a saját gondolatait visszhangozná. Mindemellett elvarázsolja, hogy mennyire más a három testvér, temperamentumban, stílusban, és mégis érezni azt a láthatatlan köteléket, amely összefűzi őket.

Krisznek igaza volt korábban, mikor azt mondta, hogy hármójuk közül Ákos a legkedvesebb – bár a lány nem így fogalmazná meg. Szerinte Ákos visszafogottabb, mint Krisz, kevésbé gúnyos, mint Adrián, és mindkettőjüknél nyugodtabb, de azért az az érzés, ami az első pillanatban megkörnyékezte, amikor meglátta, a délután folyamán még sokszor visszaköszönt. Ákosban van valami visszafogott szenvedély, ami ott lapul benne, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy kitörhessen.

Kamilla úgy véli, hogy ezt a színekkel és árnyalatokkal teli érzést a férfi festés közben adja ki magából. Jártak a ház végében lévő műteremben, mikor Ákos körbevezette őt az otthonában. Kamillának őszintén tetszik az egész ház – egyszerű, mégis otthonos. A bútorok legtöbbje kicsit kopottas (Ákos elárulta, hogy a legtöbbet régiség- és ócskapiacokon vette), de talán éppen ettől barátságos és meghitt hangulatot árasztanak magukból. Szokatlan, hogy mindegyik bútor más – fenyő, cseresznye, bükk; kisebb komód, faragott könyvszekrény, egyszerű könyvespolc –, mégis összhang van az elrendezésben, semmi sem lóg ki, semmi sem tűnik feleslegesnek. A lány egyedül azt találta furcsának, hogy minden fal fehér. Amikor szóvá tette, Ákos csak annyit felelt, hogy szereti a fények és az árnyékék állandó változását figyelni, szereti látni a napkelte és a napnyugta színeit, vagy éppen a közeledő vihar borzongató sötétjét, az esőtől mosott árnyak szürkéjét. Kamillát nagyon megfogta, ahogy a férfi a színekről beszélt, nyilván ezért lehet, hogy az egész házban a nappaliból nyíló folyosó végén elhelyezkedő hatalmas műtermet találta a legérdekesebbnek, leginkább talán azért, mert láthatta kiállítva a férfi nemrégen készült képeit.

Ákos elmosott, halvány színekkel dolgozik, a végeredmény mégis mindegyik képen érzékeket borzongató. Mintha minden egyes festménye olyan titkokat suttogna, amiket az ember nem szívesen hall, és mégis... bele kell merülni azokba a képekbe, az önpusztító kíváncsiság még többet és többet akar, a festmények mélyére látni, megismerni minden titkot, még akkor is, ha az ember utána már nem lehet az, aki volt.

Kamillát ámulatba ejtette Ákos minden képe – a férfi pedig nem tudta elrejteni a büszke csillogást a szemében. Krisz persze tett valami elmés megjegyzést, hogy úgy tűnik, a bátyjának rajongója akadt, majd csendesen, hogy csak a lány hallhassa, a fülébe súgta, hogy a bátyjainak kijut, és csak ő marad ki a rajongásból, hol igazság ez? Kamilla nem felelt, mert Adrián lopva figyelte őket, és nem akarta, hogy a férfi félreértse a kapcsolatát Krisszel.

Persze Adrián egész délután figyelte, és ahogy Kamilla látta, mintha olykor kétségbeesett féltékenység villant volna a tekintetében. Kamilla igazán nem érti a férfit, hiszen ő és Krisz csak heccelik egymást, de Krisz összes kaján megjegyzése mellett sincs közöttük az ég egy adta világon semmiféle vonzalom, viszont Adrián mintha nem látná ezt, mintha valóban azt hinné, hogy az öccse elcsábíthatja őt. Pedig ha ismerné...

Kamilla tudja, hogy igazából itt a baj: nem ismerik egymást. Csak vonzalom van, mélység nincs. A lány úgy érzi, ez így nem vezethet sehová, de ha arra gondol, amikor a férfi félrehívta, hogy mennyire más volt akkor, hogy mintha csak arra a néhány tétova pillanatra megengedte volna, hogy az embert lássa, ne az álarcokat, akkor mégis úgy érzi, hogy lehetne mélység is, ha Adrián nem lenne annyira konokul zárkózott.

– Alszol, kislány? – Krisz szelíd hangja visszarántja a jelenbe.

– Nem, csak elgondolkodtam – feleli bágyadtan.

– Látod? Ez a te bajod: túl sokat gondolkodsz.

– Lehet – sóhajtja a lány, és valóban így is gondolja. Nem kellene mindig mindent elemeznie, néha egyszerűen csak átadhatná magát az életnek – nem könnyebb lenne?

– Azt hiszem, ideje, hogy vacsorázzunk, összedobok nektek valamit – jelenti be Ákos. – Amúgy tulajdonképpen mitől vagytok ennyire fáradtak? Mintha három élőhalottal ülnék egy társaságban.

– Hosszú volt az éjszakánk – mondja vidáman és öntelt felhanggal Krisz. Bár Ákosnak nagy vonalakban elmondták – vagyis igazából Krisz mondta el –, hogy ki Kamilla és hogyan állnak a dolgok közte és Adrián közt, a tegnap éjszakáról nem meséltek, szóval Ákos nem ismeri a teljes történetet, éppen csak a lényegét.

Ákos elmosolyodik, kedves, elnéző mosoly ez, és nem faggatózik tovább. Feláll, és elindul befelé, Kamilla kicsit magához térve úgy érzi, itt a remek alkalom, hogy kettesben maradjon a férfival, és kérdezzen ezt-azt. Bár nem hiszi, hogy Ákosból túl sokat kihúzhatna, mert a testvérek beszélgetése közben érezte, hogy mekkora köztük az összetartás és a szeretet, így Ákos aligha árulná el Adriánt, de azért egy próbát megér.

– Azt hiszem, segítek – motyogja, és nem nézve Adriánra gyorsan Ákos után siet.

Ahogy belép a tágas konyhába, Ákos féloldalas mosollyal ajándékozza meg.

– Sejtettem, hogy jönni fogsz. Az a kupac hagyma csak rád vár! – mutat a pultra készített deszka, kés és körülbelül egy tucat kisebb hagyma felé. – Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, szóval egy tányérra tedd a héját, majd később kiviszem.

A megérkezésükkor szinte rögtön összetegeződtek, nem lett volna értelme a magázódásnak, és mint megállapították, egyébként sem szereti egyikőjük sem a körülményeskedést. Kamilla csodálja, hogy ilyen békés és nyugodt összhang van kettejük között – nem úgy, mint Krisszel, nincs meg az a könnyed játékosság, és nincs olyan tűz sem, mint Adriánnal, ez valami egészen más. Mintha Ákos olyan testvér lenne, akire mindig is vágyott. És ezt nem kell kimondani ahhoz, hogy mindketten érezzék. Mégis mit tudnak a Hajnal testvérek, hogy ennyire gyorsan a szívébe lopják magukat?

Kamilla gyorsan megpucolja a hagymákat – igazából alig figyeli, mit csinál, mert közben egyre azon jár az agya, hogy hogyan kezdhetne hozzá a faggatózáshoz. Nem akar túl direkt lenni, de azért az alkalmat sem szalasztaná el, hiszen ki tudja, lesz-e lehetősége még így kettesben lenni a férfival...

Félretolja a héjjal teli tányért, majd Ákoshoz fordul.

– Kockára vagy karikára? – kérdi, ahogy közelebb húzza magához a deszkát.

– Mindegy, ahogy jobban esik, mi így is, úgy is szeretjük.

Kamilla a kockák mellett dönt.

– Mit főzünk?

– Rántottát. Nem számítottam látogatókra, nincs itthon semmi különleges – mondja a férfi, majd félretolja a menet közben felvágott kolbászt. A hűtőhöz lép, sonkát vesz elő, aztán kikészíti a tojásokat is. Kamilla egy pillanatra meglepődik, hogy két tízes dobozzal tesz a pultra, de rájön, hogy testalkatuknál fogva nyilván mindegyik testvér elég nagyétkű.

– Szerintem ez tökéletes lesz.

Kamilla rögtön könnyezni kezd, ahogy kettévágja az első hagymát. Anélkül, hogy kérné, Ákos papír zsebkendőt tesz a deszka mellé. A lány hálás biccentéssel köszöni meg. Biztonságos és kellemes érzés, hogy így, szavak nélkül is megértik egymást, ugyanakkor az udvariasság arra készteti, hogy mégis megszólaljon, és végre kimondja, ami azóta nyomja a szívét, hogy megérkeztek.

– Nem haragszol, amiért így rád törtünk? – kérdi lopva a férfira nézve.

– Mindig örülök a testvéreimnek – feleli árnyalatnyi gyengédséggel a hangjában Ákos.

– De én nem a testvéred vagyok.

– Ne félj, ez nekem is feltűnt – somolyog rá bajsza alatt a férfi zavartalanul tovább kockázva a sonkát. – Nem zavar, hogy itt vagy, Kamilla, sőt, ami azt illeti, kifejezetten örülök neked.

– Tényleg? – derül fel őszintén a lány.

– Igen, és ha lehet, ne értsd félre, amit most mondani fogok, de nagyon szórakoztató téged és Adriánt figyelni. Átszínezitek a levegőt, a vágyaitokkal, a visszatartott szenvedéllyel, egyszerűen izzik körülöttetek a világ. Egész délután bizseregtek az ujjaim, alig várom, hogy megfessem ezt a rengeteg érzést. – A férfi pár másodpercre elhallgat, de Kamilla érzi, hogy még nem fejezte be. – A bátyám tényleg vonzódik hozzád – jegyzi meg végül szelíden Ákos.

– Igen, mondta – feleli Kamilla halkan.

– Tényleg? Meglepő.

– Miért?

– Mert ő ágyba vinni szokta a nőket, nem udvarolni nekik – magyarázza Ákos. A szavak apró kis nyilakként sebzik meg Kamilla szívét.

– Nekem sem udvarol. – Vajon csak ő érzi, vagy tényleg elkeseredettség rebbent a hangjába?

– De nem is vitt ágyba.

– Nem.

– Furcsa.

– Ő akarná, de én...

– Nem vagy az a típus, igen, tudom.

– Krisz mondta?

– Nem. Ezt egy férfi egyszerűen érzi, ennél jobban nem tudom megmagyarázni.

Kamilla befejezi a hagymaaprítást. Kérdés nélkül a serpenyőbe önti mindet, aztán a deszkát, a kést és a tálat, amibe a hagymát vágta, beteszi a mosogatóba. Ákos közben bekapcsolja a tűzhelyet, olajat önt a hagymára, majd egy nagyobb tálba töri a tojásokat. Kamilla felhúzza magát a pultra a tűzhely mellé. Elcsen a tányérról egy kolbászdarabot, és élvezettel elrágcsálja. Csak enyhén csípős, a lány pont így szereti a legjobban.

– Krisz azt mondta, te mesélnél nekem Adriánról – jegyzi meg közömbösen, mintha nem lenne olyan fontos számára a válasz.

– Igen? – pillant rá hamiskásan a férfi. – Szerintem nem volt egészen őszinte.

– Nem, tényleg nem – sóhajt a lány beletörődőn. – Tulajdonképpen csak el akart csalni magával ide, de...

– Kamilla, nem fogom kibeszélni a testvérem a háta mögött. Ha akarja, majd beszél magáról, ha nem, akkor ezt el kell fogadnod.

– De megőrjít – motyogja szomorkásan a lány.

– Azt tudom, hogy ő csak egy éjszakát akar. De te, te mit akarsz? – kémlel felé Ákos.

– Nem tudom.

– Akkor talán el kellene döntened.

– Te nem mondod azt, hogy vigyázzak vele? Hogy összetöri majd a szívem? – kérdi fintorogva a lány.

– Nem, nem mondom.

– Miért nem?

– Mert azt kívánom, hogy tévedjünk – suttogja a férfi maga elé meredve, és Kamilla érzi, hogy ez nem neki szól, Ákos inkább mintha önkéntelenül mondaná ki a gondolatait.

– Nem értelek – jegyzi meg óvatosan, hátha a férfi hajlandó többet is elárulni.

A hagyma halkan sercegni kezd, Ákos magához tér a révületből, és ahogy a tűzhelyhez lép, elmosolyodik.

– Mindegy, nem számít.

Kamilla nagyon szeretné valahogy visszaterelni a beszélgetést, de fogalma sincs, hogy tegye, így hát kimondja az első dolgot, ami az eszébe jut:

– Mit gondolsz, meddig mehet ez így Adrián és köztem?

– Őszintén? Már akkor is meg lennék lepve, ha ma éjszaka nem esnétek egymásnak.

– Köszi, ez igazán biztató – húzza el a száját a lány.

– Kamilla, nem akarlak elkeseríteni, de az ilyen vágyat nem lehet sokáig visszafogni.

– Én is ettől félek.

– Miért?

Kamilla hallgat. Nem tudja, merje-e, akarja-e elmondani Ákosnak az igazat. Úgy érzi, bízhat benne, a férfi nem nevetné ki, de ő maga mégis szánalmasnak érzi, hogy ilyen, szégyelli magát. Tudja, hogy nem kellene, hogy nem ő tehet az egészről, mégis... Mély levegőt vesz, aztán halkan és lassan, tétován bukdácsoló hangon belekezd:

– Tizenhat évesen őrülten szerelmes voltam az egyik évfolyamtársamba, vagy legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Hízelgett, amikor észrevett. Jártunk. Aztán... lefeküdtünk, ő pedig dobott. Soha nem akart tőlem mást, és ezt el is mondta. Egy pillanatig sem törődött velem, csakis magára figyelt, a saját kielégülésére, észre se vette, hogy nekem... nem jó. Én... azóta...

– Értem. – Ákos, bár szelíden szól, a szemében mégis düh csillog, és Kamilla megérti, hogy ez a düh érte szól. A lányért, akit kihasznált egy fiú. Meghatja, hogy Ákos így törődik vele, pedig csak ma toppant be az életébe. Gyorsan elfordítja a fejét, hogy a férfi ne láthassa a szemébe szökő könnyeket. Ákos szelíden az állához ér, arra készteti, hogy visszaforduljon felé.

– Ne szégyelld magad, neked nincs miért. – A férfi felsóhajt. – Olyan fiatal és törékeny vagy. Nem, kérlek, ne tiltakozz! – mondja gyorsan, amikor látja, hogy Kamilla szólásra nyitja a száját. – Mindketten tudjuk, hogy az vagy. Kriszt elszédítheted az éles eszeddel, Adriánt jelenleg az egész lényeddel, de engem nem versz át. Csak annyit kérek, hogy vigyázz a szívedre. Adrián soha nem ártana neked szándékosan, és én magam bízom benne, hogy ez nem is fog megtörténni, de... – Ákos megvonja a vállát, és nem fejezi be a mondatot. A halványan megpirult hagyma mellé szórja a sonkát, majd nem sokkal később a kolbászt is.

Kamilla csak akkor szólal meg újra, amikor már az összekevert tojás is a serpenyőbe kerül.

– Néha úgy érzem, mintha félne tőlem. Miért?

– Attól fél, hogy összetör.

– Nem értem.

– Hosszú és bonyolult történet ez, ráadásul nem tisztem megosztani veled. De hogy valami biztatót is mondjak, sose láttam még ilyennek.

– Én se, ezért olyan szórakoztató – lép be Krisz vigyorogva. Hanyagul a boltíves falnak támaszkodik, ami elválasztja a konyhát az előtértől és a nappalitól.

Ákos Kamillára néz, és látva a lány elkeseredett arcát, szelíden megpaskolja a combját.

– Fel a fejjel, kislány!

***

– Mi ez a lehangoltság? – kérdi Adrián, ahogy belépve körbenéz a konyhában.

– Rólad beszéltünk – vágja rá pimaszul Krisz.

– Így már értem. Én ilyen lehangoló vagyok.

– Örülünk, hogy végre belátod.

– Sose tagadtam – vonja meg a vállát Adrián. Tényleg nem tagadta soha, sőt, mindig is tisztában volt azzal, hogy ő nem éppen egy szeretetreméltó fickó, de minthogy soha nem is akart az lenni, ez egyáltalán nem zavarja.

Mikor a tekintete önkéntelenül Kamillára siklik, megtorpan. Ahogy kiszúrja Ákos kezét a lány combján, próbálná visszafogni, de mégis féltékenységgel telt düh támad fel benne.

– Leég a vacsoránk – jegyzi meg szárazon. Bosszantja, hogy a hangja haragtól sűrű.

– Hé, ne nézz így rám! – kapja el a kezét Ákos a lány combjáról. – Csak beszélgettünk. A bátyjának érzem magam, oké?

Adrián nem válaszol, csak zordan hümmög egyet, aztán a konyhaszekrényhez lép és tányérokat vesz elő. Folyamatosan bolondot csinál magából, és ezen a testvérei remekül szórakoznak, tudja ezt, mégsem képes máshogy tenni. Ő, a legidősebb testvér, aki mindeddig hármójuk közül a legjózanabb volt, most úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj. És maga is belátja, hogy ez nevetséges, főleg, mert egy nála talán feleannyi idős lány teszi ezt vele. Lány, még csak nem is nő. Gyakorlatilag gyerek.

– Inkább segítek – lép mellé Krisz. – Úgy nézed, mintha földhöz akarnád vágni, ugye tudod, hogy nem tehet róla? – mondja, ahogy gyorsan kikapja Adrián kezéből a tányért.

Adrián mintha Ákos kuncogását hallaná, de nem fordul oda, nem akarja látni Kamillát. Mert biztosan tudja, hogy a lány elpirult, és kevés dolgot talál elbűvölőbbnek és szebbnek, mint a lány hófehér bőrére kúszó édes rózsaszínt... Mintha ártatlan szűzlány lenne – gondolja mérgesen. Úristen, mi van, ha tényleg szűz? Nem, nem lehet, csak nem... A mai világban... de mi van, ha mégis?

Mérgesen nyúl az evőeszközökért, az összekoccanó fém éles, feszült hangja végre kirángatja a gondolatai közül, így viszonylag higgadtan képes kipakolni a villákat az asztalra, majd egy alátétet a serpenyőnek középre, aztán anélkül, hogy bárkire nézne, helyet is foglal az asztal egyik oldalán.

– Kész is van, gyerünk, üljetek le! – mondja Ákos, ahogy leteszi a serpenyőt az asztalra. Krisz – minden bizonnyal szándékosan – az asztalfőn foglal helyet, Ákos vele szemben, így Kamilla – mert miért is lenne másképp? – Adriánnal szemközt ül le.

A férfi nem bírja tovább, felnéz rá. A lány lehajtja a fejét, zavart mosoly pihen az ajkán, és olyan gyönyörű, hogy belesajdul Adrián szíve.

– Nincs is szívem – morogja, és elfordul a lánytól. Későn veszi észre, hogy ezt bizony hangosan mondta ki. Ahogy Ákos meglepett tekintete az övébe fúródik, úgy érzi, szeretné jó sokszor egymás után, erősen és kíméletlenül a falba verni a saját konok, ostoba fejét. Vagy talán megkéri Kriszt, hogy húzzon be neki néhányszor, biztos örömmel vállalná – a fájdalom csekély ár lenne azért, ha végre kiverhetné a lányt a fejéből.

Ákos úgy dönt, nem fűz semmit a megjegyzéséhez – Adrián szerint ezt roppant bölcsen és okosan teszi, már csak azért is, mert úgy tűnik, az elmormogott mondat se Krisznek, se Kamillának nem tűnt fel.

Mindannyian elég éhesek és elég fáradtak ahhoz, hogy csendben költsék el a vacsorát. A kimondatlan szavaktól és visszafojtott érzésektől feszült légkör is enyhül valamelyest, ahogy a jóllakottság elégedettsége tölti el őket.

Mikor mindannyiuk tányérja kiürül, Kamilla felpattan, majd anélkül, hogy erre bárki kérné, elveszi előlük a tányérokat és a mosogatóhoz viszi őket, aztán visszalép a teljesen kiürült serpenyőért (Krisz a kenyér csücskével alaposan kitörölgette), de mielőtt nekikezdhetne a mosogatásnak, Ákos feláll és mellélép.

– Hagyd csak, majd én – mondja Kamilla vállára téve a kezét. Adriánt zavarja a mozdulat, de ezúttal nem féltékenységet érez, hanem sóvárgást. Szeretné ő is ennyire egyszerűen és könnyen megérinteni a lányt.

– Ugyan, szívesen megcsinálom – hárítja el Kamilla a felajánlást.

– Nem, inkább menj, és fürödj egy nagyot. Tiszta törölközőt találsz a szekrényben, bármelyiket vedd el nyugodtan. És ne spórolj a vízzel. Jó nagy kádam van, engedd bátran tele, és csak élvezd.

– Biztos? – kérdi bizonytalanul Kamilla.

– Persze. Gyerünk, nyomás! – fordítja szelíden a folyosó felé Ákos a lányt. Kamilla nem tiltakozik tovább, szófogadóan elindul.

Ahogy hallják, hogy bezáródik mögötte a fürdő ajtaja, különös csend telepedik közéjük. Krisz és Ákos is őt figyeli, de egyikük sem mond semmit. Mikor rájönnek, hogy ő sem fog megszólalni, Ákos lassan a hűtőhöz megy, kivesz három üveg sört, majd az asztalra teszi a bontóval együtt. Krisz hamarabb nyúl érte, de Adrián nem zavartatja magát, az asztal széléhez illeszti a kupakot, majd erőteljesen megnyomva lepattintja az üvegről.

– Ügyes! – jegyzi meg Krisz, ahogy átpasszolja a bontót Ákosnak.

– Miért vetted fel? – kérdi Ákos szándékosan hangsúlytalanul, miközben kibontja a sörét. Mindannyian pontosan tudják, hogy ez egy fontos kérdés.

Adrián nagyot kortyol az üvegből, azon töpreng, hogy mit kellene most mondania. Hogyan magyarázhatná ezt meg?

– Nem tudom – mondja végül egy újabb korty után.

– Ő nem olyan, mint a többi egyéjszakás nő.

– Tudom.

Ákos nem mond többet, ami meglepi Adriánt. Hosszas szónoklatra számított, és most egyáltalán nem érti, miért hallgat a testvére.

– Csak ennyi? – teszi fel végül a kérdést Krisz. Úgy tűnik, ennél ő is többet várt.

– Miért? Mit vársz még? – emeli meg a szemöldökét Ákos.

– Kisebb földbe döngölést vagy ilyesmit – morogja Krisz lehangoltan.

– Ez nem a mi dolgunk, öcskös.

– Ugye tudjátok, hogy ahogy öregszetek, egyre unalmasabbak lesztek?

– Mióta Kamilla megjelent, nem hiszem, hogy nagyon unatkoznál – jegyzi meg Adrián elhúzott szájjal.

– Ez igaz, de ez Kamilla érdeme, nem a tiéd – vigyorodik el Krisz, majd minden további nélkül feláll és bemegy a nappaliba.

– Mikor lett ilyen szemtelen? – kérdi Ákos az öccsük után nézve.

– Mikor nem volt az? – vág vissza Adrián, mire mindketten elmosolyodnak.

Egy darabig nem szólalnak meg újra, csendesen iszogatják a sörüket, végül azonban Adrián nem bírja tovább, Ákosra néz, és megkérdezi azt, amit Krisz jelenlétében biztosan nem kérdezett volna.

– Te ugyanúgy gondolkodsz, mint én, Krisszel ellentétben értesz engem. Szerinted mit kellene tennem?

– Talán tévedünk – feleli elgondolkodva Ákos.

– De ha nem?

– Sosem láttalak még ilyennek, szerintem te se magad. Ez valami más, te is tudod.

– Attól még nem biztos, hogy az egész másképp is alakulna. – Adrián hideg szavaiból kiérződik a kétely. Igen, elismeri, hogy ami most történik, egészen más, mint amit valaha is tapasztalt, de így se hisz abban, amit Ákos mond, pedig valahol a lelke mélyén szeretne, de az az igazság, hogy régen elfelejtette – vagy a testvéreivel ellentétben talán meg se tanulta –, hogy miként is kell hinni valamiben.

– Miért nem beszélsz apával? – veti fel bizonytalansággal a hangjában Ákos. Adrián úgy érzi, hogy ezt a kérdést ő sem gondolja teljesen komolyan. Szalmaszál csak, ennyi. Mert Ákos minden tapasztalat ellenére akarja, hogy tévedjenek. Ő még tud remélni, Adrián már nem.

– Szerinted lenne értelme?

– Nem tudom. Tényleg nem. Talán. Jó, fogalmam sincs. De ez, ami közted és Kamilla között van, ez... több mint bármi eddig. Ha a helyedben lennék, mindennek ellenére is a végére járnék.

– Akkor is, ha ennek pont ő ihatja meg a levét?

– Azt hiszem, akkor is.

Adrián bólint. Nem tudja, igaza van-e Ákosnak, most túlzottan összezavarodott ahhoz, hogy mérlegelje a szavait, de meg fogja tenni. Talán, majd ha a lány nem lesz a közelben, hogy újra és újra megbolygassa a gondolatait.

Némán fejezik be a sörözést, aztán Adrián nekiáll mosogatni. Ákos közben rendbe teszi a konyhát, kiviszi a hagyma- és tojáshéjat, majd visszatérve elteszi a megmaradt kenyeret, aztán letakarítja a tűzhelyet. Egyszerre végeznek, így egy újabb sörrel a kezükben követik Krisz példáját, és elterülnek a kanapén.

Krisz a tévé helyett a számítógépet kapcsolta be, valami rockot hallgat, bár hogy mit, Adriánnak fogalma sincs. Mindenesetre legalább nem a hörgő-visítozó verzió – mikor tizenévesen Krisz csak ilyeneket hallgatott, a férfi egy életre megutálta azt a stílust.

– Nem lehetne valami szelídebb zenét? – kérdi Ákos puhatolózva.

– A te gépeden csak komolyzenék vannak.

– Igen, és?

– Ehhez az estéhez nem illik a komolyzene – állítja megfontoltan Krisz. – Kinyírná a hangulatot.

– Milyen hangulatot? – Ákos végtelen türelemmel húzza ki a válaszokat Kriszből. Adrián már rég feladta volna – többek között azért is, mert tudja, hogy az öccse valami hülyeséget fog mondani.

– Hát ezt a sörözős, testvéries, „várjuk, hogy Kamilla végre előbújjon a fürdőből, és közben igyekszünk nem elképzelni meztelenül" hangulatot.

Adrián megragadja a mellette heverő párnát, és lendületesen az öccséhez vágja.

– Hé! – fortyan fel Krisz. – Most miért? Ez az igazság, nem? Most őszintén, de komolyan: ti nem gondoltatok rá, hogy ott ül a kádban, a lábát felteszi a peremre, a fürdőhab lassan eltűnik a víz tetejéről, és már nem takar...

– Azt hiszem, jólesne egy cigi – jegyzi meg Adrián, ahogy hirtelen feláll. – Egyedül – fűzi még hozzá. Előkotorja a táskájából a cigit, majd amikor kilép a verandára, kicsit erősebben, mint szándékozná, bevágja az ajtót. Hallja, hogy a testvérei harsányan felnevetnek, és megint elátkozza magát az ostobaságáért.

Kellemesen hűvös van. A fel-feltámadó gyenge szél a tavasz virágillattól bódító illatával tölti meg az éjszakát. Leül az egyik rattan fotelbe, kinyújtja a lábát, a sörét az asztalra teszi, majd komoran rágyújt. Nem annyira a cigi miatt jött ki, egyszerűen nem akarta tovább Kriszt hallgatni. Fél bevallani, hogy tényleg gondolt a lányra, hogy tényleg elképzelte... Megrázza a fejét. Miért is szépíti a dolgokat? Gyakorlatilag amint csukódott a lány után a fürdőszoba ajtaja, végig ott motoszkált agya hátsó zugaiban a kép, amint ledobálja magáról a ruháit... Az, hogy Krisz ezt kíméletlenül ecsetelni kezdte, zavarba hozta. Pedig ő nem szokott zavarba jönni, főleg nem nők miatt. Ami azt illeti, nemcsak, hogy nem szokott, soha nem volt még zavarban nő miatt. És nem híve a túlzásnak, tehát amikor ezt állítja, az úgyis van.

Hallja nyílni az ajtót, de nem fordul oda. A léptek tompa, lassan közeledő dobbanásaiból tudja, hogy Ákos jött utána. A rattan fotel recseg, ahogy az öccse kényelmesen elhelyezkedik.

– Ugye tudod, hogy szándékosan cukkol?

– Igen.

– Miért hagyod neki? Addig fogja csinálni, amíg látja, hogy hatással tud rád lenni.

– Ha Kamilláról van szó, egyszerűen... – Adrián mélyen a cigibe szív, kifújja a füstöt, de még mindig nem tudja, hogyan kellene befejeznie a mondatot.

– Nem tudod magad visszafogni? – segíti ki Ákos.

– Igen – ismeri be. – Kérdezett rólam, igaz?

– Igen, de ahogy neki nem válaszoltam, úgy neked se fogom elmondani, hogy miket.

– Sejtettem – morogja a férfi, de azért nem bírja ki, hogy ne próbálkozzon: – És a testvéri összetartás?

– Megbízott bennem, pedig nem érdemeltem ki semmivel. Ne várd, hogy megbántsam azzal, hogy elárulom – feleli szelíden Ákos.

– Tudod, csodálom, hogy mindig, minden körülmények között ennyire tisztességes vagy.

– Tőled tanultam.

– Nem, nem hiszem. Ha tisztességes lennék, kirúgnám.

Ákos nem válaszol, de Adrián nem is várja. Testvérek, alig másfél év van köztük, megértik egymást, mindig is megértették. Ákos pontosan tudja, hogy annyi év magány után milyen érzés az, hogy valaki a túl régóta szilárdan álló falakat ostromolja. És a legszebb az egészben, hogy a lány ezzel nincs is tisztában. Nem tudja, milyen hatással van rá. Nem tudja azt sem, hogy már régen beletörődött és elfogadta, hogy így él, nem akar változást, nincs is rá szüksége. A lányt akarja, egy éjszakára, ennyi.

– Zavarok? – kérdi félve az ajtóból Kamilla. Adrián most látja először kiengedve a haját, és elbűvöli, ahogy a bentről kiáramló fényben csillognak a dús, mélyvörös tincsek. Mintha a nyári alkonyok színeit szívta volna magába. Szeretné megérinteni – vajon annyira puha, mint amilyennek látszik?

– Nem, gyere nyugodtan – mondja mellette Ákos. Adrián hálásan pillant rá. A testvére elnyom egy mosolyt, és a férfi tudja, hogy a szemében tisztán látta az imént, hogy valósággal megigézte a lány.

– Lehetek pofátlan? Kérhetek egy szálat? – kérdi óvatosan Kamilla, ahogy leül melléjük. Adrián közelebb tolja hozzá a dobozt, de nem szólal meg. Fél, hogy a hangja elárulná, hogy túl nyilvánvalóvá válnának a vágyai. És ma reggel még ő intette a lányt, hogy vigyázzon! Szánalmas...

– Köszönöm.

Adrián csak biccent válaszul, és csak azért se reagál a lány kedves, félénk mosolyára.

Kamilla rágyújt, és hátradől a székben. Adriánt elbűvöli, hogy mennyire önfeledten tudja élvezni a dohányzást. Aztán a tekintete lejjebb siklik, és amikor megállapítja, hogy a lány a bő póló alatt nem visel melltartót, minden vágya ellenére is félrenéz. Nem fogja most a lány mellét vizslatni, azzal csak magát hozná roppant kényelmetlen helyzetbe. Ami azt illeti, már most se állítaná, hogy teljesen kényelmes...

Egyikőjük sem érzi úgy, hogy beszélni kellene, a csend közöttük – bár ott lázadozik benne az elnyomott vágy – könnyed és egyszerű. Adrián tudja, hogy ritkán él át az ember ilyen csendet – a legtöbb zavart, kényelmetlen, feszült vagy éppen bántó. Ahhoz, hogy a csend olyan legyen, mint amilyen most közöttük, összhang kell és bizalom. Furcsa, hogy jelenleg a lánnyal kapcsolatban egyikről sem hiszi, hogy meglenne, a csend mégis jóleső. Ákos az eget fürkészi, Kamilla az előtte kavargó füst örvényeit nézi. Nincsenek zavarban, nem fészkelődnek, elengedik magukat, és csak élvezik a nyugalmat.

Adriánnak tetszik, hogy a lány ennyire könnyen beilleszkedett a családjába – arra szándékosan nem gondol, hogy ezt miért is érzi fontosnak.

Kamilla székének reccsenése akasztja meg a gondolatait – amiért igazából nagyon hálás, ugyanis kezdi úgy érezni, hogy mostanság nem feltétlenül hasznos, ha elmerül a gondolatiban. A lány elnyomja a cigit, majd egy hatalmas ásítás után feláll.

– Hát, köszönöm. Az egész délutánt. Jó éjszakát! – motyogja, majd könnyed léptekkel bemegy. A vendégszobát Ákos már korábban megmutatta Kamillának, Adrián még előtte kihozta az összes holmiját – nem akarta azzal kényelmetlen helyzetbe hozni a lányt, hogy úgy érzi, kitúrta őt onnan.

– Talán mi is eltehetnénk magunkat holnapra – mondja Ákos, mire Adrián csak bólint. Nem valószínű, hogy sokat fog ma aludni.

– Készítek ki nektek takarót – folytatja Ákos. – Az egyikőtöknek a földön kell aludni, szóval, ha rám hallgatsz, bejössz, nehogy Krisz elfoglalja a kanapét.

Adrián sóhajt, belátja, hogy Ákosnak igaza van, így követi őt a nappaliba. Krisz ötletére kő-papír-ollóval döntik el, hogy melyikük aludjon a kanapén. Adrián örül, hogy papírt mutatva nyer Krisz köve felett – nem hiányzik, hogy reggel fájós derékkal ébredjen, attól mindig vénnek érzi magát. Ledobja magáról a farmert, a pólón elgondolkodik, de végül azt is leveszi – nem fog éjszaka találkozni a lánnyal, így nincs értelme magán hagyni, ha egyszer nélküle szeret aludni.

Krisz ragaszkodik hozzá, hogy végigmenjen a lejátszási lista, amit beállított, Adrián csak annyit tud kiharcolni, hogy legalább halkabban szóljon, bár tulajdonképpen neki akár mindegy is lehetne, hiszen csupán egy fal választja el a lánytól, egyetlen átkozott fal – mégis hogy tudna így aludni?

– Hé, tesó! – suttogja Krisz pár perccel villanyoltás után.

– Hm? – Úgy tesz, mintha már alig lenne fent, pedig mi sem áll távolabb az igazságtól.

– Ugye tudod, hogy nem akarlak bántani?

– Tudom, öcskös, ne aggódj. Te így fejezed ki, hogy mennyire aggódsz értem – válaszol Adrián kissé fanyarul.

– Hát... ez igaz. De... Kamilláért is aggódom. Miért nem adsz neki esélyt?

A kérdés őszinte, Krisz ezúttal nem komolytalankodik, ezért megérdemli a lehető legőszintébb választ, még ha ez nem is fog megelégedésére szolgálni.

– Ez nem így megy.

– Apa miatt, igaz?

– Krisz, hagyjuk ezt, ebben sosem fogunk egyetérteni.

Az öccse pár pillanatig hallgat, aztán olyan komolysággal szólal meg, ami meglepi Adriánt.

– Pedig egy olyan lány, mint Kamilla, talán csak egyszer bukkan fel az ember életében.

Erre mégis mit mondhatna?

– És te mit tennél, ha a tiedben bukkanna fel? Őszintén!

– Fogalmam sincs.

– Akkor maradjunk ennyiben. Jó éjt... kis szaros! – mondja mosolyogva Adrián. Az eszét se tudja, mikor szólította így utoljára az öccsét.

– Jó éjt, vénség! – Krisz hangján érződik, hogy mosolyog.

Adrián behunyja a szemét, és igazán nagyon szeretne aludni, de nem tud másra gondolni, csak a lányra. Ahogy a kádban nyúlhatott el, ahogy most talán felgyűrődött pólóban alszik, talán melege van és kitakarózott... Nyögve fordul az oldalára. Hosszú lesz ez az éjszaka.

Krisz halkan horkol – Adrián kíváncsi lenne rá, hogy vajon a nők így is olyan vonzónak találnák-e. Vajon Kamilla vonzónak találja? Mert persze tudja, hogy nincs köztük semmi, de mégis, ha nem lenne ő, vajon az öccse elbűvölte volna? Gondolatban alaposan megrázza magát. Miért is gondolkodik ezen?

Feladja. Kibújik a takaró alól, óvatosan feláll, nehogy megnyikorduljon az öreg kanapé egyik elhasznált rugója, majd csendesen a vendégszobához megy. A padló kétszer megreccsen meztelen talpa alatt, de Krisz meg se rezzen, kábultan hortyog tovább.

A szoba előtt tétován megáll. A lány vajon alszik? És ő most mégis mit akar tenni? Rátör? Bebújik mellé az ágyba? Kamilla elég érthetően a tudtára adta, hogy nem akarja őt egyetlen éjszakára. De mi van, ha ő is fent van? Mi van, ha valahol a lelke mélyén akarja, hogy belopózzon hozzá? Ha most álmatlanul forgolódik, és pont őrá gondol? Mindkettejüknek könnyebb lenne, ha végre nem küzdenének, ha végre megadnák magukat.

A lányra gondol, a mélyvörös hajzuhatagra, a sápadt, sima bőrre, a csak leheletnyit látszó édes szeplőkre, és hogy hogyan csókolná végig mindet. Elképzeli, hogy nyelvével bebarangolná nyaka kecses, törékeny ívét, érezné a vér szédült lüktetését az erekben, aztán szépen lassan, csókot hintve bőre minden négyzetcentiméterére, a formás mellekhez érne. Nagyot nyel, ahogy elképzeli, hogyan érintené meg a lány édesen gömbölyded mellét, hogyan hajolna fölé... elönti a forróság. Hogy lehet ez a fruska ilyen hatással rá?

Fáradtan a falnak támaszkodik. Tudja, hogy nem fog bemenni. Soha nem törne így rá a lányra. Csak ha hívná. De nem fogja hívni.

Adrián lecsúszik a padlóra, felhúzza a térdét, és ráhajtja a fejét. Ez a pokol. Így kívánni egy nőt, és közben tudni, hogy soha sem lehet az övé. Soha nem érzett még ehhez fogható gyötrelmet. Mintha a vágyakozás szétmarná belülről, mintha lassan a saját szenvedélyének és vágyainak tüzében égne el. Hogy fogja ezt kibírni? Az az igazság, hogy most már nem biztos benne, hogy bármit is megoldana, ha kirúgná a lányt. Nem hiszi, hogy akkor el tudná felejteni. Pedig valamit ki kell találnia, nem gyötrődhet azon, hogy nem teheti a magáévá, hogy nem osztozhat vele a gyönyör minden remegő rezdülésében, hogy... nem, erre nem szabad gondolnia, az ágyéka így is fájón lüktet – mi értelme annak, hogy így kínozza magát?

Talán megint el kellene mennie úszni, lehet, az segítene. Persze – rója meg magát gúnyosan –, majd a boltból is úszni szalad minden egyes alkalommal, ha megkívánja őt. Ennyi erővel akár a lánynak is adhatná a boltot, hiszen ő maga sosem lesz jelen, mert le kell higgadnia, ahányszor csak meglátja őt...

– Jól van? – Az elfojtott suttogásra Adrián megdermed. Felnéz a fürdőből kilépő lányra. Hogy nem vette észre, hogy odabent világos van? Miért nem figyelt jobban?

Kamilla tétován áll nem sokkal előtte. Mintha félne közelebb jönni, mintha ő szelídítetlen vadállat lenne. A lányon ezúttal nincs rajta a farmer, csak a bő póló, ami fedetlenül hagyja hosszú, finoman izmos, karcsú lábát...

– Mit csinál itt? – kérdez újra a lány.

– Leginkább bolondot magamból – sóhajtja gúnytól átitatott hangon Adrián.

– Az jó – mosolyodik el erőtlenül Kamilla. – Így ezúttal legalább nem én teszem ugyanezt.

A férfi feláll és a lány felé lép. Kamilla hátrál.

– Megőrjít – suttogja a férfi vágytól rekedten. Közelebb lép a lányhoz. Elég lenne csak felemelnie a karját, és máris érinthetné.

– Talán ezt nem itt és most kellene megbeszélnünk – motyogja a lány, ahogy a szobája felé oldalaz, azonban a férfi kinyújtja és a falnak támasztja a karját, aztán a másikat is. Kamilla úgy kerül fogságba, hogy egymáshoz sem érnek.

– Nem kellene ezt tennie – súgja a lány. A hangja remeg, de a férfi tudja, hogy nem a félelemtől, hanem a visszafojtott, kegyetlenül elnyomott vágytól.

– Tudom.

– Akkor miért csinálja?

– Nem tudom.

Adrián a sötétségben is látni véli, hogy a sűrű szempillák keretezte zöld szempár elmélyül a köztük izzó szenvedélytől. Közelebb hajol a lányhoz. Mindketten kapkodva és felületesen veszik a levegőt, a mellkasuk szinte összeér. A tekintetük összefonódik, olyan erővel és olyan makacs eltökéltséggel, mintha többet soha nem akarna elszakadni.

Nem lenne szabad itt lennie, nem lenne szabad megcsókolnia a lányt, még csak akarnia sem lenne szabad, mégis még közelebb hajol, és amikor az ajkuk találkozik, már nem gondolkodik azon, hogy mit szabad és mit nem...