Melyben átmeneti fegyverszünet köttetik...

Krisz biztonságosan vezeti a kis, ezüstszürke Peugeot-ját – az út elején büszkén magyarázott a nemrégen vett autóról, de Kamilla a negyedét se értette. Egyedül annyit sikerült megjegyeznie, hogy az autó márkája Peugeot, és úgy érzi, már ezzel is bőven erőn felül teljesített.

Az utazás első tizenöt-húsz percét végigbeszélgették, most azonban mindketten hallgatnak. Krisz dünnyögve dúdolgat, ahogy tekintetét előre szegezi a hol fákkal, hol búza- vagy napraforgótáblákkal szegélyezett útra. Kamilla lelökte magáról a tornacipőjét, most felhúzott lábbal, magát átölelve ül. Mielőtt elindultak, átöltözött farmerba és pólóba, örül, hogy nem feledkezett meg arról, hogy a szoknya nem feltétlenül kényelmes egy ilyen utazáshoz. Fejét hátrahajtva és kicsit oldalra fordítva, laposakat pislogva figyeli a mellettük elsuhanó tájat. Élvezi a tavaszi napsugarak betűző melegét, a résnyire lehúzott ablakon beáradó friss és üde illatokat. Ugyan nem a tavasz a kedvenc évszaka, de az elhúzódó, szürke tél után most felüdülés, hogy végre nem kell kabátba, csizmába bújni, hogy a természet élénk színekben tobzódik.

Kamilla ijedten megugrik, mikor a hangfalakból feldübörög a basszus, bágyadtsága egy pillanat alatt lefoszlik róla.

– Hoppá, bocsi! Nem akartalak megijeszteni – nevet fel Krisz, ahogy lehalkítja a zenét. – Nagyon elgondolkodtál – jegyzi meg kíváncsian fürkészve a lányt.

– Csak az járt a fejemben, amit Dina mondott.

– A szőke lány?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád – üti meg a férfi vállát játékosan Kamilla.

– Nem voltam benne biztos, olyan... hallgatag.

– Csak sokkot kapott, hogy veled érkeztem haza.

– Hé, nem tehetek róla, hogy ilyen népszerű vagyok!

Kamilla még most is vigyorog, ha eszébe jut a pillanat. Dina nem sokkal azelőtt kelhetett fel, hogy megérkeztek, a konyhában ült köntösben, kócos hajjal, elkenődött sminkkel és éppen kávét kortyolgatott, miközben a mobilján nézelődött (minden bizonnyal a facebookon, Dina kicsit facebook-függő). Kamilla nem tudta őt felkészíteni a sokkra, mert Krisz szorosan a nyomában jött. Mikor Dina meglátta őket, tátva maradt a szája, aztán közölte, hogy valószínűleg túl sokat ivott az éjszaka, mert másnaposság helyett hallucinál. Kamilla akkor bemutatta Kriszt – nem mintha bemutatásra túlzott szükség lett volna, de egyszerűen vannak udvariassági szabályok, amelyeket Kamilla neveltetésénél fogva soha nem szegne meg –, Dina pedig egész egyszerűen lefagyott. Utána akkor szólalt meg legközelebb, mikor kettesben maradtak a fürdőszobában, hogy Kamilla eltehesse a fogkeféjét és minden egyebet, amire szüksége lehet. Kriszt addig a szobájában hagyták, a férfi remekül elszórakozott Kamilla plüssfiguráival. (Kamillának későn jutott eszébe, hogy talán mégse kellene Kriszt beengedni a szobájába. Még szerencse, hogy a cd-it nem találta meg, azokon feltehetően halálra röhögte volna magát, és most hallgathatná az ízlésére tett epés megjegyzéseket.)

– Na és mit mondott a hallgatag kisasszony?

– Azt, hogy nem ismer rám és hogy megőrültem. – A többit inkább nem köti Krisz orrára, így is elég nagy az egója, nem kell még nagyobbra hizlalni.

– Kicsit későn szólsz, hogy meggondoltad magad, most már nem vihetlek vissza – incselkedik a férfi.

– Nem is gondoltam meg magam! – vágja rá Kamilla.

– Nagy megkönnyebbülés – sóhajtja Krisz, mintha egy pillanatig is komolyan gondolta volna iménti szavait. – Akkor viszont minek túráztatod magad azon, hogy mit mondott? Bánt téged?

– Nem, kicsit sem, csak... azt hiszem, igaza van.

– Ezt jó tudni. Tehát megőrjítelek? – Krisz epekedő tekintettel sandít a lányra. Kamilla már kezdi megszokni, hogy az állandó flörtölés és poénkodás nem azért van, mert Krisz el akarja terelni a témát, hanem inkább azért, mert így oldja a feszültséget – és mi tagadás, ez nála remekül működik. Bár lehet, hogy van, akit őrületbe kergetne, de Kamillának tetszik, hogy bármiről is beszélnek, az olyan, mintha csak játék lenne, így könnyebb és egyszerűbb kiönteni a lelkét – amire nagy szüksége van, mert arra nem volt idő, hogy Dinának bármiről is beszámoljon.

– Már gondoltam rá, hogy jobb lenne, ha így lenne, de nem, nem te őrjítesz meg – feleli Kamilla elszomorodva. Nem tehet róla, ha csak eszébe jut Adrián, máris kicsit összefacsarodik a szíve. Tisztában van vele, hogy semmi értelme, hogy ezen eméssze magát, és azzal is, hogy egyáltalán nem ismeri a férfit, hogy semmit sem tud róla, de mégis olyan, mintha azóta a pillanat óta, amikor majdnem megcsókolta, folyamatosan érezné őt. A tekintetét magán, a veszélyekről, szenvedélyről suttogó magabiztos jelenlétét, perzselő érintését, amitől a lány úgy érzi, felforr a vére – a férfi egész lénye beette magát a bőre alá, és ő egyszerűen nem tud tőle szabadulni. Vajon Adrián is gondol rá? Gondolatban erősen megrázza magát: a férfi nem akar mást, csak ágynak dönteni – mi a fenéért ábrándozik róla tinilány módjára?

– Ugye tudod, hogy most összetörted a szívem? – böki meg Krisz. – És csak jelzem, hogy már másodszor kérdezem. Erkölcstelen nőszemély vagy. Itt ülsz azzal a pasival, aki álmaid pasija lehetne, és te már megint egy másikra gondolsz. Bár legalább mindig ugyanarra. Talán mégse vagy annyira erkölcstelen. De ettől függetlenül összetöröd a szívem.

– Neked nincs is szíved.

– Most már valóban nincs. Csak apró, alvadt vérrel borított, szánalmas kis darabok – mondja teátrálisan Krisz.

– Bolond vagy! – neveti el magát halkan Kamilla.

– Ezt soha nem tagadtam – vigyorog a férfi. – Akkor most áruld el nekem: valóban az én kedves és bájos bátyám őrjít meg?

– Azt hiszem – sóhajt fel a lány. – Tudod, én nem ilyen vagyok. Úgy értem, ha épp normális önmagam lennék, nem ülnék itt egy gyakorlatilag idegen férfi mellett, hogy épp egy másik idegen férfit látogassak meg.

– Nem igazán akarom megismerni a normális önmagadat, unalmas lehet, és egyébként meg nekem így tetszel.

– Kedves tőled, de azért ez ijesztő. És ezt a bátyád teszi velem. Kiforgat önmagamból, elmossa a gátakat, a falakat...

– Nekem ez nagyon úgy tűnik, hogy inkább az igazi önmagaddá tesz – jegyzi meg csendesen Krisz.

– Lehet. De ez akkor is ijesztő.

– Kamilla, nem akarlak megsérteni, tényleg nem, de Adrián...

– Tudom. Nem hozzám való, gyereknek tart, csak egy éjszakára kellenék neki – sorolja bánattól megkarcolódott hangon a lány.

– Nem ezt akartam mondani – rázza meg a fejét Krisz. – A bátyám nem az a szerelmes típus, sőt, hogy őszinte legyek, nem is hiszi, hogy a szerelem egyáltalán létezik. Szerinte vannak testi szükségletek, van kémia két ember között és nagyjából ennyi. Otromba figura.

– Az. De... mégis van benne valami.

– Igen. Egy adag gúny és rengeteg cinizmus – fintorog Krisz, és hihetetlen, de neki még ez is jól áll.

– Nem így értettem.

– Tudom. De ez a lelkizés kezd fárasztani, bocsi. Szívesen hallgatom, ahogy sértegeted a bátyám, de segíteni nem tudok. Már negyven éve ilyen, és kötve hiszem, hogy valaha is megváltoz...

– Negyvenéves? – Kamilla döbbenten pislog. Negyven. Negyven? Tizenhat év van köztük. Tizenhat. Az rengeteg. A férfi már nyilván túl volt az első szexuális élményén, amikor ő megszületett. Lehet, már akkor túl volt, amikor ő még csak kéjes gondolat volt a szülei fejében...

– Igazából harminckilenc, decemberben lesz negyven, és azt hiszem, én ezt már nem fogom megélni. Meg fog ölni. Egyszerűen kinyír – jelenti ki Krisz, és ezúttal a hangjában tényleg aggodalom csendül.

– Mert elárultad, hány éves? – kérdi kétkedve a lány, bár a döbbenettől halvány és erőtlen a hangja.

– Nem akarta, hogy tudd.

– És vajon miért nem? – Kamilla dühös. Hirtelen önti el az egész testét a harag, megfeszül tőle. – Pedig ezzel biztosabban riaszthatott volna el, mint a gúnyolódásaival.

– Tényleg? Most már nem is vonzódsz hozzá? – Krisz úgy pillant rá, ami pontosan kifejezi, hogy hiába mondaná, ezt úgyse hinné el.

Kamilla nem válaszol, összepréseli az ajkát, és elfordulva kibámul az ablakon.

– Ha érdekel, szerintem nem akarta, hogy bármi személyeset tudj róla – szólal meg Krisz megenyhülve. – Vagy tudat alatt félt, hogy elijeszt.

– Hiszen nem akar tőlem semmit!

– Dehogynem! Nagyon szívesen lefektetne. – Tárgyilagos kijelentés, és bár Kamilla nem akarja, mégis bántják a szavak, ezért a legkevésbé nőiesen csak egy méltatlankodó horkantással felel, majd szorosabbra fonja a karját a lába körül. Ösztönösen védekező mozdulat ez – minél kisebbre húzni össze magát, mintha úgy békén hagynák a benne tomboló érzések.

– Okosabban tennéd, ha kivernéd a fejedből, ezt komolyan mondom. Ha nagyon nem megy, akkor add meg magad neki, feküdj le vele, aztán felejtsd el.

– Az nekem nem menne – tiltakozik a lány. Nem, képtelen lenne rá. Muszáj tudnia, hogy a férfi nem csak kihasználni akarja. Egyszer már megégette magát, nem akarja még egyszer.

– Hát az nagy pech, ugyanis többet nem várhatsz tőle.

– Nem is várok, csak... nem tudom. Bárcsak valahogy kiverhetném a fejemből!

– Ebben talán tudnék segíteni... – Krisz sokatmondóan felvonja a szemöldökét, de Kamilla csak megingatja a fejét. Mindketten pontosan tisztában vannak vele, hogy kettejük között nincs semmiféle szikra, még csak egy egészen parányi sem. Nem valók egymáshoz, ennyi az egész.

– Hé, nem bírom nézni, ha ilyen szomorú vagy! Az én társaságomban általában vidámak és önfeledtek a nők.

– Ne haragudj, mindjárt összeszedem magam, ígérem. Csak adj pár percet, jó?

A férfi nem szólal meg, hagyja, hogy Kamilla a gondolatai közé merüljön.

A lány nem akarja boncolgatni az érzéseit, inkább megpróbálja elterelni a figyelmét, persze hiábavalóan. Miért kell neki pont ehhez a férfihoz vonzódnia? Soha, még csak hasonlót sem érzett senki iránt, miért most és miért iránta? Nem érti.

– Ezt a számot ismerem – kapja fel a fejét, ahogy az autót betöltik az ismerős hangok.

– Tényleg? Nocsak, zeneileg mégsem vagy teljesen alul művelt?

– Megtaláltad a cd-imet... – Inkább kijelentés ez, mint kérdés.

– Meg, és szörnyülködtem is felettük egy sort. – A férfi visszalép a szám elejére, majd hangosabbra veszi. – Gyerünk, üvölts ki magadból mindent! – kiáltja, és ő maga is énekelni kezdi a szöveget. Kamilla pár pillanatig csak nézi, aztán megvonja a vállát, és – bár tudja, hogy szörnyen hamis lesz – ő is énekelni kezd, először csak halkan, aztán már nem törődve azzal, hogyan is hangzik, egyre önfeledtebben és hangosabban. A zene felszabadít benne valamit, kioldja gyomrából a félelem görcsét, a szöveg ellazítja – egy pillanatra elhiteti vele, hogy nincsenek zavaros érzései, hogy nem vonzódik egy nála jóval idősebb férfihoz, akit ráadásul alig ismer, ha meg mégis vonzódik, ugyan kit érdekel?

Mikor véget ér a szám, Krisz lehalkítja a lejátszót.

– Na, jobb?

– Kicsit.

– Akkor még egyszer, Hamupipőke, de most aztán tényleg üvölts!

Időt se hagy a lánynak, máris bömböl a zene. És Kamilla üvölt, mert jólesik, mert ez felszabadítja, és mert teli torokból énekelni jobb, mint valami furcsa szorongással arra gondolni, hogy már nem az, aki eddig volt – mert tudja, hogy Adrián megváltoztatta, ha akarta, ha nem. Nyomot hagyott benne, nem számít, hogy nem is ismerik egymást, nem számít az idő, az, hogy talán egy napja sincs, hogy először találkoztak, mert ez valami mélyebb és erőteljesebb, minthogy az idő meghatározhatná vagy gúzsba köthetné, és bármi történjék is, bárhogyan legyen is, ő már nem lesz az, aki eddig volt.

Krisz végül addig üvölteti vele a számot, míg már a hasát fogja, úgy nevet. Eléri, hogy valóban könnyebb legyen a lelke, hogy egy kicsit megfeledkezzen Adriánról.

– Megérkeztünk – jelenti ki Krisz, ahogy befordul egy kis utcába. Kamilla felkapja a fejét és feljebb tornázva magát kiegyenesedik – csak most veszi észre, hogy már nem az autópályán vannak, hanem egy fákkal szegélyezett keskeny úton. Olyan nagyon nevetett, hogy lejjebb csúszott az ülésen, gyakorlatilag nem látott mást, csak az eget és a hébe-hóba föléjük hajló faágakat, bár az énekléstől és az önfeledt kacagástól még ezekre se figyelt túlzottan.

Krisz leállítja az autót. Kamilla kikapcsolja a biztonsági övet, gyorsan megigazítja összegyűrődött pólóját, majd újra összefogja szétzilálódott haját.

– Tűrhetően festek? – fordul Krisz felé.

– Gyönyörű vagy.

A lány félénken elmosolyodik.

– Köszi.

– Nincs mit. Gyere – paskolja meg Krisz Kamilla combját –, ne félj, a bátyám imádni fog.

Kamilla kissé idegesen száll ki az autóból. Nem tehet róla, feltörnek benne azok az érzések, amelyeket eddig gondosan igyekezett elnyomni. Egy idegen férfira készül rátörni, és oké, hogy Krisz szerint a bátyjának nem lesz ellene semmi kifogása, de jelenleg mégis kényelmetlenül érzi magát. Ő a maga részéről biztosan nem szeretné, hogy rátörjenek.

– Telefonáltál, hogy jövünk?

– Minek? Szeretek meglepetést szerezni – válaszol a férfi, ahogy kiveszi a táskáikat a csomagtartóból.

– És ha alkalmatlan időpontban jövünk? – Az aggodalom tisztán kihallatszik a szavakból.

– Annál mókásabb.

Krisz lezárja az autót, aztán a bokroktól takart kovácsoltvas kerítés mentén a kapuhoz vezeti a lányt. Megpróbálja kinyitni, de zárva van, így aztán becsenget.

– Nyugi! – súgja közel hajolva a lányhoz. Kamillát mástól zavarná ez a közelség, ez a bizalmasság, de Krisz olyan fesztelenül és könnyedén viselkedik, hogy mellette nem tudja kényelmetlenül érezni magát.

A lány a kapun keresztül a fáktól és bokroktól gazdag kert felé pislog – gyerekkorában imádott volna egy ilyen vad és buja kertet, de az apja a gondosan nyírt pázsitot és a szabályosan metszett sövényeket részesítette előnyben, pedig egy ilyen kert, mint amit most lát, számára maga a tökély. Szemügyre veszi a kicsit bentebb lévő, egyszerű fehérrel kőporozott, az aljzatnál és az ablakoknál dísztéglával burkolt házat is. Nem nagy ház, de nagyon szép a széles, fából ácsolt verandával, a fehér és vörös színeivel.

Idegesen toporog, amikor látja nyílni a ház ajtaját. A kilépő férfi megtorpan a verandán, aztán – még innen távolabbról is jól látszik – széles mosolyra szalad az ajka, majd visszaszól a házba és feléjük veszi az irányt a szürkés kockakövekkel kirakott garázsbejárón. Nem zavartatja magát, mezítláb jön, láthatóan nem érdekli, hogy vajszínű vászonnadrágja alja bepiszkolódhat.

Kamilla megilletődötten nézi, ahogy egyre közelebb ér hozzájuk. A férfi egyáltalán nem hasonlít Adriánra és Kriszre – talán csak a mosolya –, bár ő is határozottan jó kiállású, de a testvéreivel ellentétben nála nem a sötétebb színek dominálnak. Hosszabbra hagyott, szőkés világosbarna haját lazán lebbenti meg a gyengén fel-feltámadó szél, a szeme kék, de világosabb, mint Kriszé. A körszakáll kicsit komorrá teszi a férfi arcát, de ettől talán csak még jobban néz ki. A bő fehér ing, és ahogy belekap a szél, Kamillában valamiért olyan érzést kelt, mintha egy tengert szelídítő vad kalózt figyelne, pedig semmi félelmetes nincs a férfiban, mégis mintha a nyugodt és szelíd felszín bármikor lángra lobbanni kész parazsat rejtene.

A férfi már a kaput nyitja, amikor Kamilla nem tudja tovább magában tartani a gondolatot, és mielőtt belépne, szinte önkéntelenül kiböki:

– Úristen... Mégis ki a ti apátok, valami görög isten?

A férfi telt hangon felnevet.

– Fogalmam sincs, ki maga, de az biztos, hogy apánk még ugyan nem tudja, de máris imádja magát. – A hangja olyan, mint a bársony, mély, telt, gazdag árnyalatokkal teli. Kamillát egészen elbűvöli. Majdnem megszólal, de ekkor a házból kilép még valaki, és rögtön elfelejt mindent.

– Ajaj – suttogja. Ákos értetlenül néz rá, de Krisz tekintete követi az övét, aztán kezével idegesen a hajába túr.

– Az bizony.

– Tudtad? – pillant rá összeszoruló gyomorral Kamilla.

– Azt mondta, nem jön.

Ákos hol az egyiküket, hol a másikukat nézi, majd az elfelhősödött arccal közeledő Adriánra pillant. Kamilla úgy fordul Krisz felé, mintha a férfi megmenthetné a pár másodpercen belül minden bizonnyal bekövetkező katasztrófától.

– Te vigyorogsz! – Kamilla hangja elvékonyodik, ahogy megütközve felkiált.

– Mert ez nagyon szórakoztató lesz – közli Krisz.

– Igen, halálra fogjuk röhögni magunkat – jegyzi meg fanyarul a lány, de többre nincs idő, mert Adrián már előttük áll.

– Ti mit kerestek itt? Nem, tudjátok mit? Inkább nem akarom tudni! – emeli fel a kezét, és hátrálva elindul visszafelé. A tekintete összekapcsolódik Kamilláéval, és a lány annyi mindent lát benne örvényleni: haragot, félelmet, elkeseredettséget, vágyat, szenvedélyt, elfojtott érzékiséget...

– Hova mész? – kérdi Ákos értetlenül.

Adrián megáll, de nem néz az öccsére.

– Úszni.

– Még csak április van, túl hideg a víz. Adrián, ne legyél őrült!

– Hideg víz, az kell most nekem – morogja a férfi, és hátat fordítva nekik elindul vissza a ház felé, amikor azonban Krisz vidáman utánaszól, megtorpan.

– Le kell higgadnod, hogy ne moss be nekem, vagy valami egészen más okból kívánod magad lehűteni? – Kamilla a férfi megfeszülő vállát látva attól tart, hogy Krisz ezúttal túlfeszítette a húrt, de Adrián nem fordul vissza. Lendületes léptekkel halad tovább – ezúttal senki sem próbálja visszatartani.

– Legutóbb, mikor itt járt, még józan, megfontolt, felelősségteljes felnőtt ember volt. Mit csináltál vele? – kérdi Ákos összevont szemöldökkel az öccsétől.

– Ne rám nézz, ő volt! – Krisz úgy mutat Kamillára, mint egy gyerek, aki épp másra próbálja kenni a csínytevését.

– Azt hiszem, jelenleg téged pont annyira nem kedvel, mint engem – védekezik a lány, ahogy dacosan összefonja maga előtt a karját.

– Lehet, de én a testvére vagyok, tőlem már megszokta, szóval amit én mondok, az lepereg róla – Krisz karját lazán Kamilla vállára teszi –, te viszont tetszel neki, következésképp az őrületbe kergeted.

Ákos értetlenül ingatva a fejét csendesen megjegyzi:

– Azt hiszem, tartoztok nekem egy nagyon jó történettel, mert, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mi is volt ez itt az imént.

***

Adrián lendületes karcsapásokkal szeli a vizet. Ákosnak igaza volt, a tó valóban hideg még, jéghideg, de jelenleg őt ez egyáltalán nem zavarja. A bőrébe, a csontjaiba kúszó dermedt fagyosság lehiggasztja – minden tekintetben.

Azt hitte, Krisz csak őt húzza azzal, hogy el kellene hívni ide a lányt is, nem gondolta volna, hogy tényleg megteszi, azt pedig pláne nem, hogy a lány van olyan őrült, hogy belemenjen. És most mégis itt van. Amikor meglátta a ház felé közeledni, a szíve máris gyorsabban kezdett verni. Vajon mit vétett, hogy így bünteti az élet?

Addig úszik, míg a gondolatai olyanok nem lesznek, mint a víz szelíd hullámzása, mint a nád csendes, visszafogott susogása. Vacogva mászik ki a stégre, majd magában káromkodni kezd, mikor rájön, hogy nincs nála törölköző. Körbenéz, szerencsére senkit sem lát, ezért lehúzza magáról a bokszert, majd gyorsan felrángatja vizes lábán a farmert. Nem éppen kellemes érzés, de míg bejut a házba, megteszi. Vesz egy forró zuhanyt, aztán... nem, nem tud hazamenni, már ivott. A fenébe is! Hogy fogja kibírni egy éjszakán keresztül egy házban a lánnyal? Talán rábeszélhetné Kriszt, hogy vigye vissza. Nem, az öccse ebbe nem fog belemenni, ugyanis remekül szórakozik az ő kínlódásán. Az apja pedig természetesen pont ezt a hétvégét választotta arra, hogy elmenjen valami horgásztúrára a barátaival (amiről persze elfelejtett szólni), szóval nála sem töltheti az éjszakát. Ahogy visszaindul a ház felé, komolyan tart attól, hogy ebbe bele fog őrülni.

A verandán találja őket, sört iszogatva ülnek, és éppen nevetnek valamin, amikor közelebb ér. Kamilla elpirul, amikor meglátja, és látszik, hogy félrekapná a tekintetét, azonban e helyett a mellkasát, a vállát szemléli. A sóvárgás a szemében feltüzeli a férfi vérét.

– Elég hideg volt a víz? Összement? – néz rá szemtelenül Krisz. Adrián válaszul csak legyint egyet, és belép a házba.

A fürdőbe érve ledobja magáról az átnedvesedett farmert, aztán beáll a kabinba és megnyitja a csapot. A forró víz végigömlik rajta. Kezét a csempéknek támasztja, és hagyja, hogy zuhogjon rá a víz. A kabin pillanatok alatt megtelik gőzzel.

A férfi – bár igyekszik visszafojtani – elégedett mosollyal arra a pillanatra gondol, amikor Kamilla észrevette őt. Az elkerekedő szemére, melyben a zöld mélyebb és hangsúlyosabb árnyalatra színeződött, ahogy tekintete végigfutott a férfi testén. Adrián nem tudja és nem is akar belegondolni, hogy igazából miért is örül annak, hogy lenyűgözte a lányt. Nem kellene, hogy ennek jelentősége legyen, nem kellene, hogy számára ez fontos legyen, hogy ekkora elégedettséget érezzen. Mégis érzi, és nem tud ellene tenni, ezért hát úgy dönt, felesleges ezen morfondírozni, elfogadja, mert nem tud rajta változtatni. Ez egyszerű fizikai vágy, vagy, ahogy a lány mondta, pusztán kémia. Nincs mit tenni.

Elzárja a csapot, tusfürdőt nyom a kezébe, erősen a bőrébe dörzsöli, hogy lemossa magáról a tó sötét iszapszagát. Aztán újra magára engedi a forró vizet, alaposan leöblíti a tusfürdőt, majd néhány percig még áztatja magát. Élvezi, ahogy a forró víz a vállára és a hátára zubog – kellemesen ellazul.

Mély sóhajjal zárja el a vizet, törülközőért nyúl, majd alaposan megtörli magát, végül a dereka köré csavarja az átnedvesedett anyagot. A cuccait a vendégszobába pakolta, és most nagyon örül, hogy egész hétvégére tervezett – így van nála váltásruha. Persze a vendégszobából kiköltözhet, hiszen így, hogy Kamilla és az öccse is itt töltik az éjszakát, ez Kamillának jár – mégse várhatják a lánytól, hogy a kanapén aludjon.

Tiszta és száraz ruhába bújik – nem viszi túlzásba, a farmer és a póló ugyanúgy megteszi, mint az imént –, aztán mély sóhajjal felvértezi magát, és a verandára indul. A testvérei és Kamilla ugyanolyan vidáman nevetgélnek és söröznek, mint az előbb. Adrián kinyit magának is egy üveggel, majd szó nélkül leül közéjük. Örül, hogy ezúttal nem akasztja meg a beszélgetést, bár tudja, mindhárman nyugtázták a jelenlétét. Krisz pimasz mosollyal, Kamilla halvány pirulással, Ákos pedig összehúzott szemmel. Utóbbitól tart a legjobban, az idősebb öccse és ő sokban hasonlítanak – többek között ő megérti a tartózkodását, az egyéjszakás kalandjait, és minden bizonnyal roppant kíváncsi arra, hogy mi van közte és a lány között. Márpedig ezt a beszélgetést Adrián nagyon szeretné elkerülni, ugyanis fogalma sincs, hogyan magyarázhatná meg azt a vonzalmat, amit érez, és azt az őrültséget, hogy mindezek ellenére felvette a lányt a boltba. Ákos nem lesz megértő, és igaza is lesz, nyilván nem fogja véka alá rejteni a véleményét, Adriánnak pedig fogalma sincs, hogy hogyan védekezzen, mikor legszívesebben ő is jól beolvasna saját magának.

– Nos, bátyuskám, hogy-hogy itt? – kérdi Krisz, mikor az éppen mesélt sztorija után elhal a nevetés. Adrián belekortyol a sörbe, csak utána válaszol.

– Gondoltam, kiszellőztetem a fejem. – Komor a hangja, pedig nem akarja tönkretenni a hangulatot. Az öccse olyan ritkán van itthon a fellépései miatt, most élvezniük kellene, hogy mindhárman együtt vannak. Adrián a szeme sarkából látja, hogy Kamilla kényelmetlenül fészkelődik – zavarban van, a férfi ezt biztosan tudja, pedig nem akarja megnehezíteni a lány dolgát, nem akarja, hogy azt érezze, közéjük furakodott, vagy azt, hogy miatta feszült a hangulat, mert ez egyáltalán nem az ő hibája.

Adrián tudja, hogy ha nem akarja, hogy az egész délután feszélyezettségbe és kényelmetlen pillanatok tömkelegébe fulladjon, félre kell tennie mind a vonzalmát, mind a mogorvaságát. Még Krisz megjegyzéseit is le kell nyelnie – legalábbis bizonyos fokig. Meg tudja tenni – biztatja magát, de ahogy a lányra pillant, mégis elbizonytalanodik.

Hirtelen ötlettől vezérelve feláll, és Kamilla felé nyújtja a kezét.

– Megbocsátanátok nekünk pár percre? – kérdi óvatosan, kémlelőn tekintve a lányra. Kamilla megérti, mit akar, és elfogadja, hogy felsegítse a rattan fotelből. Adrián érzi, hogy a levegő felszikrázik az érintés nyomán, mégsem engedi el a lány kezét. Mindkét testvére sokat tudón somolyog az orra alatt, de úgy dönt, ezzel most nem törődik.

Az udvar hátsó részébe vezeti Kamillát, elég messze a verandától, hogy véletlenül se hallhassák meg őket. Csak akkor engedi el a lány kezét, amikor megáll, és akkor is vonakodik ezt tenni. Jó érzés a lány parányi keze az övében, jó érzés, hogy maga mellett tudhatja, hogy érintheti.

– Sajnálom – mondja a lány, mielőtt Adrián megszólalhatna. – Nem tudtam, hogy itt lesz, Krisz beszélt rá erre az egészre, jó, annyira nem kellett rábeszélni, mert valamiért jó ötletnek tűnt, bár már fogalmam sincs, miért, és most maga is itt van, és nem akarom, hogy miattam...

– Kamilla, nyugalom – szól közbe Adrián, mert a lány úgy hadar, hogy alig érti a szavait. – Nincs semmi baj. – A hangja nem kedves, pedig igyekszik. De nem szokott hozzá, hogy kedves legyen.

– Dehogynem – tiltakozik heves fejrázással a lány. – Kértem Kriszt, de nem hajlandó hazavinni. – Kamilla hangjában kétségbeesetten húzza meg magát a tehetetlenség.

– Nem kell elmennie.

– Ugyan már! Hiszen ahányszor csak rám néz, majd' felnyársal a tekintetével!

– Ne haragudjon – mondja Adrián. Elhúzódik a lánytól, és nekitámaszkodik a kert egyetlen diófájának. Talán, ha távolabb van tőle, nem támadnak kísértő gondolatai – hiú remény, ezt ő maga is tudja, de így legalább nem tudja egyetlen mozdulattal magához rántani. Már ez is valami, nem?

– Van egy... javaslatom – szólal meg finoman a férfi. – Nem tudom, működhet-e, de már nem változtathatunk azon, hogy mindketten itt vagyunk. Meghallgat? – A lány bólint, ezért kicsit felbátorodva folytatja. – Krisz elég sokat van távol, ritka alkalmak egyike, hogy mindhárman együtt vagyunk. Nem akarom, hogy maga vagy a testvéreim miattam rosszul érezzék magukat. Sajnos én se tudok hazamenni, már ittam. Szóval itt ragadtunk. Tehát mi lenne, ha megfeledkeznénk a boltban történtekről? Mit gondol, menni fog?

– Fogalmam sincs. De elég szar ez a helyzet... Úristen, ha anyám hallaná, hogy beszélek, minden bizonnyal megrendülne és mélyen csalódna bennem, majd kijelentené, hogy ő nem így nevelt...

– Maga mindig ennyit beszél? – szól közbe szórakozott mosollyal Adrián.

– Csak akkor, ha ideges vagyok – hajtja le a fejét a lány.

– Miattam?

– Nem tehetek róla. Maga...

– Seggfej vagyok, tudom – emeli fel a kezét a férfi, nem védekező mozdulat, inkább megadó.

– Bocsánatot kérek érte, tényleg az, de nem volt szép, hogy ennek hangot is adtam.

Adrián nem tudja tovább magában tartani, felnevet. Kamilla szégyenlősen elmosolyodik.

– Bocsánat, már megint...

– Semmi baj – vágja el a szabadkozást a férfi. – Igaza van, tényleg az vagyok, szóval nincs miért bocsánatot kérnie. – Egy pillanatra elhallgat, aztán mélyen a lány szemébe néz. – Akkor szent a béke?

Kamilla fürkészőn pillant rá, mintha csak azt akarná megtudni, mennyire őszinte. Adrián nem tudja, mit láthat a szemében, de végül bólint.

– Helyes – mondja a férfi. – De azért arra számítson, hogy Krisz nem fog leszállni rólunk.

– Dehogynem, megkértem rá, ő pedig megígérte, hogy visszafogja magát – jelenti ki a lány magabiztosan.

– Tele van meglepetéssel – mondja elismerő hangon a férfi.

– Miért?

– Az öcsém önmagán kívül senkire sem hallgat. De nem tudom hibáztatni, magának nehéz ellenállni.

A lány arca rózsás színezetet ölt, és félrekapja a tekintetét. Adrián behunyja a szemét, és megszorítja az orrnyergét. Nem, ilyen megjegyzéseket nem tehet.

– Bocsánat.

– Úgy érzem, ez az egész – Kamilla tétován mutat rá, majd magára – csak egyre bonyolultabb lesz.

Adrián erre nem mond semmit, bár ő is így érzi. Fogalma sincs, hova fog kifutni végül a kettejük dolga, de van egy olyan érzése, hogy bárhogy is történjen, ez már egyszerű sosem lesz.