Amikor minden összezavarodik...

Kamilla szomorúan veszi ki egyik könyvet a másik után a dobozból. A kupacok körülötte egyre nőnek. Némelyik könyvnél kicsit elidőzik – nem szándékosan, hanem mert egyszerűen nem tud ellenállni a kísértésnek. Muszáj belelesnie a számára kedves történetekbe, ezzel legalább egy-két percre a figyelmét is elterelheti. Mert természetesen megállás nélkül a férfira gondol. Érzi az állán az érdes ujjak érintését, érzi a szikrákat, a bizsergést és a vágyat. Sose gondolta, hogy a vágy ennyire elsöprő lehet, ennyire... elementáris. Mintha semmit sem hagyna magán kívül létezni. Ezért tud őszinte és nyílt lenni a férfival: ha a közelében van, olyan magával ragadó a vágy, hogy egyszerűen nem gondolkodik.

A résnyire nyitva hagyott ajtón kellemes, könnyed zene árad be a boltból. Kamillának – pont, mint tegnap – ez is ismerős, de nem tudja megfejteni, honnan. Ha nem félne ismét a férfi közelébe kerülni, most biztosan kimenne és megkérdezné, hogy mit hallgatnak. Így azonban marad a helyén, és tovább válogatja a könyveket. A kupacok körülötte egyre nőnek, a kisebb dobozt, amit ő hozott be, már kiürítette. Főleg szépirodalmat talált, illetve néhány történelmi regényt, egy-egy krimit. A listával egyelőre még nem foglalkozik, úgy dönt, hogy először kiüríti a dobozokat, és majd csak akkor áll neki pipálgatni.

Maga elé húzza az egyik banános ládát – te jó ég, hogy bírt el ebből kettőt a férfi? –, leemeli a tetejét, és akkor meghallja. Nagyon halk, óvatos szólítás. Egymás után emeli ki a könyveket, egyre türelmetlenebbül keresi a forrást. A mély, titkok ízétől remegő hang egyre erősebb és egyre sürgetőbb. Végül a doboz alján találja meg. Rögtön tudja, hogy a könyv a férfit akarja. A Jane Eyre. A pokolba is, miért pont a Jane Eyre? Miért nem valami krimi? Mondjuk, Agatha Christie? Miért egy romantikus történet? Ezt nem adhatja oda, nem, képtelenség. Félreteszi a könyvet, nem a klasszikusok közé, hanem egy teljesen új, külön kupacba – bár pontosan tudja, hogy erre a kupacra újabb könyvek nem fognak kerülni.

Kézbe veszi a következő könyvet, aztán visszateszi, és újra felemeli a Jane Eyre régi, sokat forgatott, kopott példányát. Mit csináljon?

Egyszer megtörtént, hogy nem engedelmeskedett egy könyvnek. Még általános iskolás volt, felsős. Nem kedvelte a matematikát oktató tanárnőjét, és ez az ellenszenv kölcsönös volt, mégis, az iskolai könyvvásáron vett lányregény – amit ő maga nagyon szeretett – a tanárát akarta. Kamilla nem merte átadni, úgy vélte, a szigorú tanárnő gúnyolódásnak venné, ha egy pöttyös könyvet adna ajándékba. Egy hétig tudta tartani magát. Ez a hét mind érzelmileg, mind fizikailag megviselte. Alig aludt, az étvágya is jelentősen csökkent – egyedül azért kényszerítette magát, hogy többet egyen, nehogy a szüleinek feltűnjön szokatlan viselkedése. Éjszakánként rémálmai voltak, és amikor egy hajnalban sírva riadt fel, úgy döntött, lesz, ami lesz, átadja a könyvet.

Meglepő módon a tanára nem haragudott meg. Csodálkozott, de elvette a könyvet. Aztán a következő héten óra után félrehívta, és megkérdezte tőle, hogy miért adta neki pont ezt a regényt. Hirtelen kellett válaszolni, de Kamilla képtelen volt elárulni az igazat, ezért csak habogott valamit a könyvben szereplő egyik tanárnőről meg arról, hogy úgy érezte, a tanárnő szeretné a könyvet, és ha tévedett, igazán sajnálja, semmilyen szándéka nem volt ezzel, és csak mondta és mondta, csupa butaságot hordott össze, míg a tanárnő el nem mosolyodott. Ami igazából rémisztő volt, mert Kamilla korábban még sosem látta mosolyogni. De a tanárnő azt mondta, hogy érti a célzást és köszöni a könyvet, tetszett neki, szerette, és rá is ébresztette egy-két dologra. Ezután ugyan szigorúbban fogta Kamillát, de sokkal több megértéssel és türelemmel.

Viszont most mégse egy tanáráról van szó, akit nem kedvel. Vajon megértené a férfi, ha odaadná neki a könyvet? Vagy arra gondolna, hogy ez csak valami ostoba, lányos trükk, amivel el akarja érni, hogy meggondolja magát? Kamilla ettől fél, ezért tétovázik. Tudja, hogy nem teheti meg, hogy ne adja oda, ezt nem merné kockáztatni, de mégse meri a férfi kezébe nyomni, valami mást kell kitalálnia. Legalább annak örülhet, hogy nem valamelyik béna borítós kiadást találta a hagyatékban, hanem A Világirodalom Remekei-féle változatot.

Félreteszi a könyvet, majd később eltöpreng, hogyan lenne a legjobb átadnia. A banános ládából kipakolt könyvek halmaira pillant, félretolja a ládát, aztán elkezdi a válogatást. Már majdnem végez, amikor meghallja a lépcsőn Krisz lépteit.

Hátrafordul. A férfi lusta mosollyal, hanyagul támaszkodik a korlátnak. A haja kócosan meredezik mindenfelé, a tekintete álomfoszlányoktól zavaros. Nyilván elaludt, és csak pár perce ébredhetett fel.

– Helló, Hamupipőke! A bátyám ide száműzött?

– Ezért vett fel.

– Hogy száműzzön?

– Nem, hanem hogy átválogassak egy hagyatékot.

– Hát, ha én vettelek volna fel, tuti, hogy mindig szem előtt tartanálak. Ha már esélyem nincs, legalább gyönyörködhetnék benned – villant rá egy ellenállhatatlan mosolyt a férfi.

– Mindent bevetsz, hogy elszédíts, ugye? – kérdi a lány somolyogva.

– A teljes fegyvertáramat – mondja, aztán viszont eltűnik a mosoly, és az arcára eddig még nem látott kifejezés ül, ami látszatra jó pár évvel idősebbé teszi a férfit, bár még így se tűnik harmincnégy évesnek. – Oké, viccet félretéve, hadd kérdezzek valamit komolyan.

– Hát komoly is tudsz lenni? – incselkedik vele Kamilla.

– Olykor – billenti félre a fejét játékosan Krisz, majd Kamilla homlokráncolását látva megtoldja: – Néha. – A lány szája mosolyra húzódik. – Elég ritkán – neveti el magát végül Krisztián, de a vidámság csak pár röpke másodpercig tart, aztán határozottan a lány szemébe néz. – Bejön neked Adrián, igaz?

– Ennyire látszik? – sóhajt fel Kamilla elkeseredetten. Nem számított rá, hogy Krisz erre fog kilyukadni, ezért aztán képtelen tiltakozni. Bár talán egyébként is képtelen lenne – a hazugság sosem jön a szájára.

– Nehezen tagadhatnád le. Sajnálom.

– Mit? Hogy tetszik a bátyád? Vagy, hogy nem te tetszel helyette?

– Ezt is, azt is. De ha beleszeretsz, attól tartok, össze fogja törni a szívedet. De tudod, felajánlom a vállam. Bármikor a tiéd – mondja ezúttal már hamiskás mosollyal.

– Hogy sírhassak rajta?

– Masszírozhatod is, ha az jobban tetszik. – Krisz hangja csábítástól és kihívástól telt.

Természetesen Adrián pont ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen a raktárba. Kamilla megriadva kapja rá a tekintetét, majd mikor a férfi szemében perzselő dühöt fedez fel, gyorsan az előtte fekvő könyvekre fordítja a figyelmét.

– Megköszönném, ha nem tartanád fel az alkalmazottamat – közli kimérten Adrián.

Kamilla nem mer felnézni, inkább a remegő kezében tartott könyvet pörgeti át.

– Mikor lettél ennyire szigorú? – kérdi szúrósan Krisztián.

Kamilla lopva Adriánra pillant. A válasz csak egy felvont szemöldök, majd a férfi halvány dühtől visszhangzó léptekkel magukra hagyja őket.

– Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha hagylak. Még a végén megfojt.

– Miért tenne ilyet?

– Hát nem egyértelmű? Halálra idegesíti, hogy azt hiszi, nyomulok rád.

– Miért, nincs igaza?

– Ez csak játék, te is tudod, én is, de ő nem, és ez nagyon dühíti.

– Ugyan miért?

– Mert te is bejössz neki, Hamupipőke, azért.

Kamilla elfelejt levegőt venni, elfelejt pislogni, megdermedve bámul a nevetve távozó férfi után.

***

Adrián nem néz a raktárból éppen kilépő öccsére, inkább tovább árazza azokat a könyveket, amiket az imént egy főiskolásnak tűnő fiú hozott be. A legtöbb gyereknek szóló kalandos krimi, de akad köztük néhány kötelező olvasmány, illetve egy-két kötelezők röviden kiadvány is.

A szeme sarkából látja, hogy Krisz alaposan szétnéz, miközben felé közeledik. Az egyik festmény előtt megtorpan, félrebillentett fejjel tanulmányozza, majd bólint, mintha csak helyeselné, amit lát.

– Jók a festmények, kicsit komorak, de jók – jegyzi meg elmosolyodva. – Hogy van Ákos? Találkoztál vele mostanában?

Adrián megvonja a vállát.

– Két hete voltam kint nála, akkor hoztam ezeket a képeket.

Mióta az idősebb öccse úgy döntött, kiköltözik a városból Hanga-bokorba, egy mesterséges tó melletti kis faluba, ahol az apjuk is él, nem látja olyan gyakran, mint korábban. Ákos akkor a legboldogabb, ha ülhet a stégjén, és szabadon engedve a fantáziáját színes, mostanában elmosódott látomásokkal töltheti meg az üres vásznakat. Öregkorára az apja is merengő természetű lett, úgyhogy ők ketten remekül elvannak egymás szomszédságában. Az apja egész életében alig vett könyvet a kezébe, mostanában viszont nem győzi neki hordani a regényeket – még szerencse, hogy könyvesboltja van, így könnyen kielégítheti ezt az újonnan kelt szenvedélyt.

– Apa is jól van?

– Igen, de ha már itt vagy, igazán kiugorhatnál hozzájuk. Apa úgyis múlt héten szólt, hogy vihetnék neki új könyveket, megtehetnéd helyettem.

– Miért nem megyünk mindketten?

– Egy garázsnyi könyv várja, hogy helyet kapjon idebent, szerinted ráérek?

– Mikor jelentett gondot, hogy bezárd a boltot? – emeli meg Krisz szemtelenül a szemöldökét. – Ugyan, holnap továbbutazom, zárhatnál ma korábban, holnap meg ki se kellene nyitnod. Szombatonként nyitva vagy? – Krisz hanyagul legyint. – Mindegy, azt is kihagyhatnád. Te is megérdemelsz egy hosszú hétvégét, nem gondolod?

– Nem.

– A lány miatt, ugye? – kérdi Krisz töprengő tekintettel.

– Neki ehhez semmi köze.

– Mi lenne, ha meghívnánk őt is? Tényleg kedvelem.

– Szó sem lehet róla – tiltakozik szárazon Adrián. Az kellene még csak neki, így se tud a lányon kívül másra gondolni...

– Te úgyse jössz. Szóval, ha én meghívom...

– Krisz! – Adrián hangját fenyegetés lappangó árnya színezi sötétté.

– Miért? Szerintem ez jó ötlet! És egyébként is: mit bánt téged, ha nem miatta akarsz maradni?

Mély hallgatás a válasz.

– Miért félsz tőle?

– Ő nem egyéjszakás kalandnak való – mondja elutasítón Adrián, bár inkább úgy hangzik, mintha magát akarná győzködni.

– És?

– Te is tudod, hogy nem engedhetem meg, hogy belém szeressen. Nem lenne semmi értelme.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Nagyon jól tudod, hogy miért.

– Tudod, utálom, hogy olyan makacs vagy.

– Csak józan.

– Hülye és makacs, de ha ezt józanságnak nevezed, hát nevezd.

– Krisz, az a lány szinte még gyerek...

– Nekem nem úgy tűnik. Ráadásul tetszel neki, neked is tetszik, igazán nem értem, hogy...

Szavait a szélcsengő hangja akasztja meg. Két idős néni lép a boltba, lányosan kuncognak valamin, de ahogy meglátják a két férfit, mindketten elhallgatnak.

– Jó napot, hölgyek! – mosolyog rájuk Krisz, mire a két idős nő újra kuncogni kezd. Krisz a szívéhez kapja a kezét. – Hát kinevetnek? Mi lesz így velem?

– Ugyan, fiatalember! Keressen magának valami kedves, csinos kislányt, neki tegye a szépet, ne nekünk.

– De ha a hölgyek olyan ellenállhatatlanok! – mondja ábrándosan Krisz, amire megint kuncogás, majd legyintés a válasz. A nénik eloldalognak a romantikus regények felé.

– Sose tudod megállni, ugye? – kérdi Adrián tettetett szigorúsággal a hangjában, hiszen igazából mulat az öccsén. Mindig is ilyen volt a természete, harmincnégy éve volt rá, hogy megszokja. Volt idő, amikor haragudott rá az állandó, felelőtlen flörtölésért, de aztán megértette, hogy Krisz számára a hódítás, a nők elszédítése csak játék, és a nők ezt valamilyen rejtélyes oknál fogva pontosan tudják. Sosem veszik őt komolyan, egyszerűen csak hagyják magukat elbűvölni – mindegy, hány évesek, gyerekek, tinik, felnőtt nők vagy idősek, Krisz pillanatnyi örömöt ad nekik, kinek csak szavakkal és mosolyokkal, kinek egészen máshogy.

– Miért tenném? Hiszen odavannak értem – vigyorog szemtelenül az öccse. – Főzök nektek ebédet, cserébe, hogy rátok törtem. Amúgy megzavartam valamit?

– Nem, nem zavartál meg semmit.

– Nagy kár.

– Jó ötlet az ebéd.

– Helyes! – csap a vállára Krisz, majd elindul vissza a raktárba. – Kedveseim! – köszön el a férfi, miközben úgy tesz, mintha kalapot emelne. – Öröm volt önökkel találkozni! – A hölgyek ismét kuncognak. Bámulatos, ahogy Krisz előcsalogatja belőlük a fiatalságot. Vagy legalábbis annak halvány visszhangjait.

Adrián visszatér a könyvek árazásához. A hölgyek suttognak, kuncognak, könyveket emelnek le a polcról és tesznek vissza, és úgy általában véve zavarják Adriánt a jelenlétükkel, egyszerűen képtelen így koncentrálni. Mélyet sóhajt – legalább magával legyen őszinte: a néniknek semmi köze az ingerültségéhez. Arról egyedül a raktárban dolgozó lány tehet, vagyis nem a lány, hanem mindaz az érzés, amit belőle kivált. A vágy, a szenvedély, és az, hogy ezeket kénytelen visszafojtani. Legszívesebben bezárná a boltot, berontana a raktárba, és mint valami vadember, megragadná a lányt, felcipelné az emeletre, és...

– Azt hiszem, a fiatalember szerelmes – szakítja ki az egyik idős hölgy az ábrándozásból.

– Ugyan, dehogy! – mordul fel Adrián. Szerencsére a hölgyek nem veszik magukra a durvaságát, csak sokat tudón hunyorognak rá.

– Mosolygott, fiatalember, csak úgy, a levegőbe, ennek aligha lehet más oka.

– Nem vagyok én már fiatal, hölgyeim. És talán csak egy igazán jól sikerült éjszakára gondoltam – teszi hozzá nem éppen gúnyosan, de azért majdnem.

A hölgyek nem jönnek zavarba.

– Hozzánk képest maga még gyerek. És talán érdemes lenne megfogni a kislányt, aki ilyen éjszakát szerzett magának.

Ó, ha tudnák, hogy gyakorlatilag csak elképzelte azt az „éjszakát"!

– Nem fogok vitatkozni az önök bölcsességével – adja meg magát Adrián.

– Nagyon helyesen teszi – közli az egyikőjük, a másik pedig kedvesen bólogat megerősítésként. – Nos, ezeket kérnénk. – A hölgy két romantikus könyvet tesz az asztalra.

– Nem, az nem jó választás – szólal meg ekkor Kamilla. Adrián felé kapja a fejét, és már el tudja képzelni, mit érezhetett a lány, amikor kihallgatta a barátnőjével folytatott beszélgetését. Nem örül annak, hogy Kamilla talán hallhatta az iménti szavait. Bár hogy miért, azt nem érti igazán. Nem akarja őt bántani? Vagy attól tart, hogy mit gondolhat róla? Mégis miért számítana ez?

– Jó könyvek, nem erről van szó, de maguk nem ilyet keresnek – folytatja a lány közelebb lépve. – Megengedik, hogy segítsek? – kérdi lelkesen csillogó szemmel.

– Persze, kedveském. A szívből jövő tanácsot mindig érdemes megfogadni.

– Akkor csak egy pillanat! – ragyog fel Kamilla arca, és gyorsan a romantikusokhoz lép, majd gondolkodás nélkül leemel két kötetet. A férfi képtelen levenni róla a tekintetét.

– Tessék – nyomja a könyveket a hölgyek kezébe. – Mindketten szeretni fogják mindkettőt, kedvesek, izgalmasak és viccesek, de ha rámegy az éjszakájuk, mert képtelenek letenni, kérem, azért ne gondoljanak majd rám rossz szívvel.

– Ne aggódjon, kedveském, ez nem fordulhat elő. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy engem valami ébren tartson, ha most ezek közül valamelyiknek sikerül, ígérem, visszajövünk, és csakis olyasmit veszünk, amit magácska nyom a kezünkbe.

A két hölgy minden további nélkül megveszi a könyveket. Adrián csodálkozik, hogy az előbbi hosszas válogatás után még a fülszöveget sem olvassák el – miért bíznak meg ennyire egy ismeretlenben? Mi van Kamillában, ami ilyen hatással van az emberekre?

A nénik megköszönik a segítséget, majd vidáman kifelé indulnak. Mielőtt kilépne a boltból, az egyik idős hölgy még visszafordul.

– Nagyon édes teremtés, ha ő az a bizonyos éjszaka, ugye érti, ostoba lenne bárki, aki hagyja elmenni, amikor felkel a nap.

Adrián nem vitatkozik, tudja, hogy nem lenne értelme, főleg nem a lány jelenlétében, ezért csak bólint. Az idős hölgy elmosolyodik, majd a barátnője után siet a napsütéstől csillogó macskaköves utcán.

Kamilla zavartan álldogál, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát, a kezét tördeli, a tekintete tétován rebben ide-oda. Felfogott hajából kiszabadult néhány mélyvörös hajtincs, most rakoncátlanul az arca elé hullnak, és hagyják, hogy hívogatón megcsillanjon rajtuk a napfény. A férfi szeretne hozzájuk érni, szeretné visszaigazítani őket a lány füle mögé. Nem érti ezt a késztetést, nem érti, miért érzi ezt a gyengédséget, ezt a törődni akarást.

– Bocsánat, hogy beleszóltam, de azok a könyvek nem illettek a nénikhez – hajtja le a fejét a lány.

– Semmi baj. De ugye tudja, hogy nem ezért vettem fel? – Adrián bántó gúnnyal takarja el az emésztő vágyat, amely a lelkét égeti.

– Igen, és tényleg sajnálom. De éreztem, és... – Kamilla kicsit elbizonytalanodik, aztán leheletnyi vállvonással folytatja, közben kerülve Adrián tekintetét: – Ha nem engedek az érzésnek, rosszul leszek. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, és megértem, ha kételkedik, de... csak ezért nem kockáztatnám az egészségemet.

– Úgy érti, hogy tényleg, mármint fizikailag rosszul van, ha nem ad át egy könyvet? – Adrián hangjában nincs kételkedés, csak kíváncsiság. Ha nem félne huzamosabb ideig a lány közelében maradni, szívesen hallana erről a különleges dologról többet is.

– Igen.

– Hányszor fordult már elő?

– Csak egyszer, de borzalmas volt. Azóta akkor is hallgatok a könyvekre, ha miattuk az emberek hülyének néznek.

– Bátor dolog – jegyzi meg a férfi, és komolyan is gondolja.

– Tudom. – Kamilla végre Adrián szemébe néz. A tekintetük összefonódik, és a levegő mintha felizzana. – Miért hisz nekem?

– Miért ne hinnék?

– Nem tudom. Mindig azt gondoltam, ha valakinek elmondanám ezt, hát... őrültnek nézne.

Bájos az ártatlansága. Édes és csalogató.

Adrián kilép az asztal mögül, közelebb a lányhoz.

– Miért ennyire őszinte velem, Kamilla? – Jó érzés kimondani a lány nevét. Ajkán otthonosan érzik magukat a hangok.

– Miért ne lennék az? – kérdez vissza halkan, megilletődve a lány. Tétován hátrébb lép, de látszik, hogy nincs tudatában az apró mozdulatnak.

Adrián ösztönösen lép még közelebb. Mintha mágnes vonzaná. Nem tud ellenállni, de nem is akar, a józan gondolatok elillantak a fejéből.

– Mert bántani fogom.

– Miért olyan biztos ebben?

Csak egy keserű mosollyal válaszol, mert már közvetlenül a lány előtt áll. A lélegzetük összekeveredik. Nézik egymást. Úgy nézik, mintha a másik lelkébe akarnának bepillantani. Adrián felemeli a kezét, a lány füle mögé simítja az egyik elszabadult hajtincset. Ujjai a lány felhevült bőrét érintik, Kamilla tétován, erőtlenül megremeg. Mindketten szaporán veszik a levegőt. Egyikük sem fordítja félre a fejét. Adrián keze a lány füle mögül indul, gyengéden végigsimítja a lány nyakát. Kamilla szája elnyílik, de hang nem jön ki rajta. A férfi biztos benne, hogy fogalma sincs arról, hogy mennyire csábító így – a bujaság és ártatlanság túl vonzó keveréke... Tekintete a lány ajkán időzik. Meg akarja csókolni. Most azonnal. Úgy érzi, ha nem teszi meg, képtelen tovább élni, sőt, talán a világ is megszűnne, mert ez a csók most minden, csak ez létezik...

Elkapja a kezét. Mégis mi az ördög bújt belé?

Hátrébb lép, behunyja a szemét, és a biztonság kedvéért el is fordul a lánytól. Nem teheti ezt, ezzel a lánnyal nem! A fenébe is, hiszen majdnem megcsókolta! És mennyire akarta ezt a csókot, nagy ég, talán soha semmit nem akart még így az életben! Még most is akarja... Nem, ezt nem lehet! Egyetlen szabály van, amit egész életében betartott: nem kezd olyan nővel, aki többet akarna egy éjszakánál. Nem érné meg. Miért bántana meg bárkit is, ha közben olyan sok készséges nő akad? Minden látszat ellenére van lelkiismerete.

Ki kellene rúgnia a lányt – állapítja meg lemondóan.

– Talán jobb lenne, ha most hazamenne – nyögi ki. Úgy érzi, életében soha semmit nem volt még ennyire nehéz kimondani.

Megkönnyebbül, amikor a lány minden további nélkül távozik.