A tiszta víz a pohárban...

Kamilla úgy érzi, mintha lángolna, a forróság az egész testén végigömlik. Várja a férfi válaszát, nem kapja el a tekintetét, csak azért sem. Közben beleszív a cigarettába, próbál megnyugodni, de persze hiába.

Adrián megköszörüli a torkát, belekortyol a kávéjába, és zavarba ejtő módon kínlódik. Talán nem akarja megalázni? Ez egészen szokatlan lenne, hiszen eddig jót mulatott a rovásán...

– Kérem, csak őszintén! – biztatja a lány, pedig tudja, hogy ezzel gyakorlatilag a saját sírját ássa. Miért is kelt fel ma reggel?

– Eleget. – A férfi kerüli a tekintetét. Hagyja, hogy rakoncátlan tincsei a homlokába hulljanak, és eltakarják a lány elől a szemét.

– Ezt hogy érti? – Miért nem tudja abbahagyni a faggatózást? Miért akarja tudni, hogy mennyit hallott a férfi? Nem mindegy? Hiszen mindenképpen megalázva érzi magát...

– Hallottam a lényeget; akarja, hogy megismételjem? – A férfi egészen halkan, vészjóslóan mondja ezt, és végre a lány szemébe néz. A tekintete azonban nem rideg, mint máskor, hanem forró és féktelenül vad... de csak egy pillanatig. Aztán hirtelen kihűl, elillan belőle minden lángolás, és Kamilla nem bírja tovább elviselni. Megtörten hajtja a fejét az asztallapra. Ez annyira hihetetlen! Hogy történhetett ez? Miért pont vele? Sejtette, de így, hogy a férfi kimondta, szörnyűbb az egész. Miért nem tudta befogni a száját? Le kellett volna nyelni a kis megjegyzéseket, és inkább elfelejteni az egészet.

– Ne aggódjon, sok nő érez úgy, mint maga. – Kamilla meglepetten fedezi fel, hogy a férfi hangjában ezúttal nincs gúny. Közönyösen mondja ezt, mintha mindez nem számítana, és ez még rosszabb, mintha gúnyolódna rajta. Bár legalább nem kedves, ha vigasztalni próbálná, azt nem bírná elviselni.

Tehetetlenül nyög fel kínjában. Sose hitte, hogy ennyire emésztő, fájó és a belsejét szaggató lehet a szégyen. Mintha egy tornádó akarná ízekre szedni, vagy mintha falevél lenne, akit kedve szerint sodor a szél, vagy... Nem, erre nincs is jó hasonlat. Ez egyszerűen megfogalmazhatatlanul rettenetes.

Nehezen vesz erőt magán, de tudja, hogy tisztáznia kell a helyzetet, különben akár már ma felmondhat, márpedig erre nem hajlandó. Nem is a vele született makacssága miatt, hanem azért, mert tényleg akarja ezt a munkát. Oké, a férfi tudja, hogy vonzódik hozzá, ez még nem tragédia. Egyébként is: nem tehet róla, ez a pasi gyakorlatilag egy félisten.

Összeszedi magát, és kiegyenesedik. A férfi szemébe néz, és cseppet sem örül annak, hogy – ahogy sejtette – szánalmat lát benne.

– Most sajnál, ugye? – kérdi halkan, de legalább határozottan. Igyekszik kevésbé gyámoltalannak, kevésbé sajnálatra méltónak tűnni. Nem tudja, hogy sikerül-e.

– Talán egy kicsit, de ne törődjön vele, maga még fiatal... – A férfi hangja ezúttal kedves és szelíd, Kamillának tetszik így, hogy nem gúnyos, hogy az a rekedtes mélység inkább simogat, mint mar.

– Mintha maga annyira öreg lenne! – fortyan fel, de rögtön meg is bánja, mert ez most egészen úgy hangzott, mintha mégis akarna tőle valamit.

– Magához képest igen – feleli a férfi szokatlanul lágyan.

Ahogy a lány behunyja a szemét, sűrű, forró csokoládé jut az eszébe. Dühösen elhessegeti magától a gondolatot.

– Miért, mégis hány éves? – kérdi megadással a hangjában.

– Túl öreg vagyok magához.

– Nem is azt mondtam, hogy most azonnal döntsön hanyatt, az ég szerelmére! – csattan fel. – Nézze: szerintem nincs olyan épeszű, egészséges nő, aki ne tartaná magát vonzónak, de ez még nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy az ágyába cipeljen, vagy mit tudom én... Nem lehetne, hogy elfeledkezzünk erről az egészről? Kérem. – Végre kimondta, büszke magára. Bár talán túl nyersen fogalmazott, ez kicsit megrémiszti, de csak azért, mert a férfi képes arra, amihez tegnap az alkohol kellett: képes ledönteni a gátjait...

A férfi arcán egy pillanatra mintha bosszúság és szomorúság bizonytalan árnyéka suhanna át, de olyan gyorsan eltűnik, hogy Kamilla úgy érzi, talán csak képzelte.

– Rendben, egy szót se róla többet – mondja a férfi közönyösen, a hangja újra rideg. Nyilván neki ez az egész semmit nem jelent, valószínűleg már régen megszokta, hogy a nők olvadoznak érte, és azt kap meg, akit csak akar. Kamilla számára talán csak egy az ilyen ostoba, felszínes nők közül, aki ráadásul nem elég vonzó ahhoz, hogy kívánja...

– Igazán köszönöm. Tényleg.

Persze azért ez nem változtat azon, hogy kényelmetlenül érzi magát, de nem baj, mint a legtöbb dolog az életben, ez is megkopik majd, addig pedig igyekszik méltósággal viselni, hogy ilyen nevetséges helyzetbe keverte magát.

Már csak egy kérdés maradt hátra, de szeretné ezt is rendezni, hogy aztán tiszta lelkiismerettel állhasson neki a munkának – nem szeretné, ha a férfi és közte bármilyen megoldatlan probléma maradna.

– Az öccse miatt sem haragszik?

A férfi láthatóan jót derül a kérdésen. Markáns vonásai ellágyulnak a jókedvű mosolytól.

– Nem, a legkevésbé sem. Öröm volt látni, hogy egy nő, akit kinézett magának, végre nem esik tőle hasra. Emiatt aztán igazán ne aggódjon!

– Hallottam ám, kedves bátyám, és mondhatom, ha más nem is, de a családi összetartás meg miegyéb miatt igazán illett volna legalább egy kis felháborodást mutatnod – lép be a lakásba a Koponyák énekese, Krisztián (már ha Dina információi nem csalnak, és tényleg így hívják).

– Ugyan, Krisz, hiszen tényleg felfuvalkodott hólyag vagy – vágja rá rögtön Adrián, majd Kamillához fordul –, már ha megengedi, hogy a szavaival éljek.

A lány újra elpirul, de azért bólint, majd mikor rájön, hogy ezzel újra megsérthette Krisztiánt, megrázza a fejét.

– Kérem, ne haragudjon, nagyon durván fogalmaztam tegnap – fordul a férfihoz.

– Nem számít, Hamupipőke, ha az emlékezetem nem csal, az egész családomat sértegette, így aligha hazudtolhatnám meg. Mi tagadás, átkozottak vagyunk mind – mondja, ahogy ő is leül az asztalhoz. Kamilla tovább szabadkozna, de Krisz rögtön a bátyjához fordul: – Engem meg se kínálsz? – bök a kávéra. Adrián összevont szemöldökkel néz rá, a szeme körül elmélyülnek a ráncok, a tekintete egy picit haragos, de Kamilla elképzelni sem tudja, miért.

– Szolgáld ki magad nyugodtan.

– Micsoda udvariasság!

– Hiszen belépni sem kértél engedélyt...

– Meg akartalak lepni.

– Micsoda öröm...

Kamilla magában derülve követi a párbeszédet; érezni, hogy a szelíd csipkelődés mögött mély szeretet lapul. A lány egyke, de az ilyen pillanatokban igazán sajnálja, hogy a szülei nem akartak még egy gyereket vállalni.

– Nos, tegnapi kurta találkozásunk alkalmával nem jutott idő a bemutatkozásra, engedje meg, hogy ezt most pótoljam: Hajnal Krisztián vagyok, a barátaimnak csak Krisz – nyújt kezet a férfi. Kamilla mosolyogva fogadja el.

– Horváth Kamilla.

– Alias Hamupipőke – vigyorog a férfi, majd feláll és egy csészét hoz magának, amibe rögtön kávét is tölt.

– Azt hiszem, ezt a becenevet valóban kiérdemeltem – vonja meg lemondóan a vállát Kamilla.

– Cseppet se bánja, illik magához. Bár ha hátrahagyott volna egy cipellőt, egész éjszaka magácskát kajtattam volna.

– Ugye megbocsát, ha ezt nem hiszem el?

A férfi felnevet. Ha ugyan lehetséges, így még jobban néz ki, mint a lusta, nemtörődöm mosollyal az ajkán. Kamilla kezdi megérteni, hogy Dina miért volt képtelen megszólalni, amikor ez a férfi eléjük állt, bár rá közel sincs ilyen hatással, viszont azért nem vak.

– Azt hiszem, én nagyon kedvelem magát – jelenti ki Krisz, miután kinevette magát.

– Csak hiszi? – kérdezi játékosan Kamilla. Megrendülve veszi észre, hogy flörtöl. Vajon azért képes ilyen fesztelenül csevegni Krisszel, mert egyáltalán nem vonzódik hozzá? Pedig megdöbbentően hasonlítanak egymásra Adriánnal. Mindketten sötét hajúak, erős, határozott vonalakkal megrajzolt arcuk van, igaz, Krisz szeme nem világosbarna, hanem kék, és Adrián fellépése valahogy erőteljesebb, határozottabb, mintha ő hatalmas, vad és veszélyes erőket tartana folyamatosan féken, ezzel szemben Krisz lezser és könnyed. A mosolyuk viszont teljesen egyforma, le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Így hát nem állíthatná azt, hogy Krisz nem helyes, de azért az biztos, hogy nem érhet a testvére nyomába. Erre a gondolatra Kamilla újra elpirul.

– Nocsak, elpirult – jegyzi meg Krisz rögtön, a hangjából őszinte öröm csendül ki. – Hát mégis van esélyem magánál?

– Ne reménykedjen – vág vissza Kamilla határozottan.

– Szóval mégiscsak a bátyám tetszik magának – sóhajt lemondóan a férfi.

– Ezt nem mondtam.

– De gondolta.

– Jézusom, hagyja már abba!

– Miért? Olyan jó móka figyelni, hogy maga hogyan lesz egyre vörösebb, a bátyám meg egyre dühösebb. Ó, ez rímelt!

– Maga borzalmas! – nevet fel a lány, de azért lopva Adriánra pillant. A férfi igyekszik közönyösen nézni maga elé, de a szeme közé ékelődött keskeny ránc és az, ahogy a csészét szorongatja, elárulja, hogy nem teljesen nyugodt. Kamilla nem érti, hiszen jelenleg nem rajta mulatnak, sőt, még csak nem is ő a céltáblája Krisz évődésének. Vagy valamit félreért?

***

– Még egy cigi, aztán nyitnunk kell – szólal meg Adrián, hogy megtörje a közéjük fészkelődő, kényelmetlen csendet. Látja, hogy Kamilla a szeme sarkából őt lesi – reméli, nem fejti meg Krisz szavainak igazi jelentését. Fogalma sincs, hova vezetne, ha a lány rájönne, hogy a vonzódás kölcsönös. Akkor aztán már semmi nem lenne, ami miatt érdemesnek találná kordában tartani a vágyát, márpedig aligha vetne rá jó fényt, ha lefeküdne a diákszövetkezet által küldött alkalmazottjával, aki ráadásul gyakorlatilag még gyerek. Biztos van erre valami törvény is, manapság mindenre van. A férfi azonban már maga sem tudja, hogy számít-e ez neki egyáltalán...

– Visszaszoktál? – rántja ki a gondolatai közül Krisz meglepett és egyben számon kérő hangja.

– Nem.

– Akkor?

– Esténként jólesik.

– Nem tudom, feltűnt-e, de reggel van.

Egészen biztos, hogy egyszer megveri az öccsét.

– Tudod, valamilyen oknál fogva most is nagyon jólesik – morogja Adrián az orra alatt, ahogy kivesz egy szálat. Meggyújtja, majd az első slukkot jó mélyre szívja. Mennyei érzés, ahogy a kifújt füst végigkarcolja a torkát.

– Vajon milyen okod lehet rá? – töpreng Krisz játékosan. – Talán a lány? – int Kamilla felé, de ahogy meglátja Adrián tekintetében felizzani a dühöt, folytatja: – Vagy esetleg én?

– Roppant nehéz és bonyolult kérdés – feleli szarkasztikus éllel Adrián, remélve, hogy az öccse megérti a célzást, és végre abbahagyja, hogy a lánnyal ugrassa.

– Azt hiszem, most éppen nagyon gyűlöl engem – fordul Krisz Kamilla felé, lehalkított hangon beszél, mintha Adrián így nem hallaná tökéletesen. – Pedig nem is mondtam semmi rosszat... vagy igen?

– Szerintem ő mindig ilyen mogorva – súgja Kamilla, folytatva a játékot.

– Kedves, maga ennyi idő alatt kiismerte? Ezért jutalmat érdemelne. Mit szólna egy csókhoz?

– Az magának vagy nekem lenne jutalom?

– Ó, higgye el, istenien csókolok – bizonygatja Krisz.

– Elhiszem, de ha nem bánja, nem szeretném kipróbálni.

– Most vérig sértett, kedves.

– Ugye tudja, hogy már nem sokáig tűröm el, hogy kedvesnek hívjon? – emeli meg Kamilla a szemöldökét könnyedén.

– Igaz is, Hamupipőkében egyeztünk meg.

– Magának mindenre van válasza?

– Nos... igen.

A lány jókedvűen mosolyog, látszik rajta, hogy élvezi a játékos szócsatát. Adrián – bár nem veszi észre – ellágyulva nézi. Tetszik neki a lány könnyed mosolya. Vele szemben eddig mindig olyan komoly, olyan visszafogott volt, esetleg dühös vagy riadt, pedig jól áll neki a vidámság – édesen bájos lesz tőle. Bosszantja, hogy a lány mosolyát nem ő, hanem Krisz csalta elő. Szeretné, ha egyszer rá is így nézne, ennyi derűvel, ennyi komolytalan könnyedséggel.

– Ha már így megértjük egymást, mi lenne, ha abbahagynánk ezt az ostoba magázódást? – kérdi Krisz töprengést mímelve.

– Így akarsz hozzám közelebb férkőzni?

– Minden lehetséges módon – villantja fel a nőszédítő mosolyát az öccse.

Adrián most elégelte meg ezt a nevetséges párbeszédet. Lehet, hogy Kamillának nem jön be annyira a testvére, de ő ismeri Kriszt: előbb vagy utóbb bárkiről képes lebűvölni a bugyit, és ehhez ő nem óhajt asszisztálni. Elnyomja a cigarettáját, aztán hátralökve a székét, feláll.

– Ideje dolgoznunk.

– Menj csak, tesó, én majd szórakoztatom a kisasszonyt.

– Nem ezért fizetem.

– Nagy kár.

Adrián ezt már nem is méltatja válaszra. Egyedül hagyva Kriszt – a férfi tudja, hogy nem kell félteni, feltalálja magát – lemennek a boltba. Adriánt nagyon zavarja, hogy Krisz leplezetlenül megbámulja a lányt, de nem teszi szóvá – nem akarja az öccsének megszerezni ezt az örömöt.

– Igazán szórakoztató öccse van – jegyzi meg Kamilla csendesen, ahogy leérnek.

– Nem ezt mondaná, ha már harmincnégy éve kellene elviselnie.

– Harmincnégy éves?

– Nem látszik rajta, igaz? Ne féljen, ezt ki is szokta használni.

– Hány év van maguk között?

– Ravasz, de nem eléggé – mondja a férfi visszatérve a gúnyos hangnemhez. – Jöjjön, megmutatom, mi lesz a dolga.

A raktárba vezeti Kamillát, majd a hátsó ajtón át egy árnyékos belső udvarra. Kicsit hátrébb garázssor húzódik, egyenesen oda tartanak. A zsebéből előkotorja az egyik garázsa kulcsát, a zsanérok fáradtan nyikordulnak meg, ahogy kihajtja az ajtókat. A garázs dugig van dobozokkal – banános ládákkal és egyszerű kartondobozokkal.

– Múlt héten vásároltam fel egy nagyobb hagyatékot. Az örökösök nem fordítottak túl nagy gondot arra, hogy a rendszert megőrizve pakolják be a dobozokba a könyveket, így most enyhén szólva is össze-vissza vannak. A maga feladata lesz átválogatni őket. Beviszünk pár dobozt, kiválogatja a bolt kategóriái szerint, ügyelve arra, hogy a rossz állapotban lévő könyveket egy külön kupacba gyűjtse, illetve szeretném, ha átpörgetné mindet, és a benne felejtett könyvjelzőket, számlákat, képeslapokat, szóval bármit, amit talál, kivenné belőlük. Nem szeretek úgy eladni könyvet, hogy mindenféle emlékek lapulnak benne.

– De hát a régi könyveknél ez elkerülhetetlen. A pecséteket, könnyfoltokat nem lehet kiszedni. A régi könyvek pont attól különlegesek, hogy tele vannak emlékekkel. Ha az ember odafigyel, érezni lehet őket...

– Maga túlzottan romantikus alkat, de ez a maga baja – torkolja le a lányt, akinek szemében megbántottság dereng, de a férfi nem engedi meg magának, hogy törődjön vele. – A raktárban az asztalon van egy lista, szeretném, ha válogatás közben kipipálna mindent, ami megfordul a keze között. Ha valamiről nem tudja, hova tartozik, tegye egy külön kupacba, majd átnézem és rendszerezem. Kérdés?

– Ha már nem férek a raktárban...

– Akkor szól, beárazom és kipakolom, amit már kiválogatott. Ha kiürített egy-egy dobozt, szóljon, nem kell, hogy egyedül cipelje őket.

– Rendben.

– Jó, akkor fogja meg azt ott – mutat egy kisebb dobozra, amit megítélése szerint a lány könnyen elbír, majd ő maga két banános ládát tesz egymásra. Kidagadnak az izmai, ahogy felemeli őket. A szeme sarkából látja, hogy a lány elismerően, sóvárgással figyeli. Mindenek az égben, ha így néz rá, nem sokáig tudja megzabolázni a vágyait!

– Jöjjön! – veti oda nyersen, ahogy elindul.

Szándékosan durva a lánnyal, mert így talán megakadályozhatja, hogy a vonzalmon túl bármiféle romantikus illúziót kezdjen dédelgetni a szíve mélyén. Nem kegyetlen, nem akarja bántani ezt a fiatal csitrit, de óhatatlanul megtörténne, ha Kamilla beleszeretne, ezért hát inkább most lesz durva, minthogy később összetörje a szívét.

Leteszi a dobozokat a raktár közepére, majd visszamegy bezárni a garázst. Halványan megmosolyogja, hogy amint újra a raktárba lép, Kamilla már rávetette magát az első dobozra: törökülésben ülve lelkesen pakolja ki a könyveket. A szoknyája felcsúszott a lábán, többet mutatva így a karcsú, de izmos combjából, mint amit a lány feltehetően szívesen feltárna. De Adrián nem bánja, határozottan élvezi a látványt.

– Nem kell kapkodni – jegyzi meg csendesen. – Többre becsülöm az alaposságot, mint a gyorsaságot.

A lány kicsit elpirul, ahogy felnéz rá. Nem, Adrián nem akarja tudni, hogy mégis mire gondol most a lány, bár van róla sejtése. Kamilla pár pillanatig állja a tekintetét, aztán azonban szemügyre veszi a vállát, majd a mellkasát, a vágy és a fellobbanó szenvedély a szemében túl nyilvánvaló, Adrián nehezen fogja vissza magát. Miért van rá ez a lány ilyen hatással? Miért érzi azt, hogy magához kellene ölelnie, és addig szeretnie, míg sikoltozik a gyönyörtől? Nem lesz ez így jó.

– Kislány, ha így néz rám, nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek.

– Bocsánat – suttogja megtört hangon Kamilla.

A férfi közelebb lép hozzá, leguggol mellé, majd szelíden megérinti az állát. Az ujjain gyengéd bizsergés szalad végig, és ekkor rádöbben, hogy most ért először a lányhoz. Kamilla szeme kikerekedik – ő is ugyanazt érzi, mint a férfi? Vajon meddig tarthatják vissza magukat? Vajon mikor válnak a be nem teljesült vágyak szikrákból lángokká? És ha megtörténne, a szenvedélyük vajon felperzselné a világot?

– Nem kell szégyellnie a vágyait, csak... könnyebb lenne, ha nem tenné ennyire nyilvánvalóvá őket.

– Nem tehetek róla – vonja meg a vállát Kamilla. – Sosem éreztem még így. Nem tudom, hogyan kellene elrejtenem.

Adrián csodálja, hogy a lány ezt ennyire őszintén képes kimondani. Nem érzi kiszolgáltatottnak magát? És ha igen, miért vállalja mégis? Vagy a fenti beszélgetés után úgy gondolja, már mindegy?

– Nem akarom magát bántani.

– Furcsa, de... tudom. Bízom magában, bár hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miért.

– Talán, mert bár lett volna rá alkalmam, nem tepertem le – próbálja elütni humorral a dolgot, de érzi, hogy a kísérlet szánalmasra sikerül. A lány nem is mosolyodik el. Komolyan, fürkészve figyeli őt. A tekintete hívogató, mézédes gyönyöröket ígér...

– Maga is érzi, ugye? – kérdi halkan, finoman Kamilla.

Adrián nem válaszol, nem lenne értelme.

Felemelkedik a lány mellől, és hagyja, hadd végezze a rábízott munkát. Ahogy elindul kinyitni a boltot, arra gondol, hogy igazából sajnálja, hogy a lány nem való egyéjszakás kalandnak. Ha az a típus lenne, minden egyszerűbbé válna. Lefeküdnének egymással – következmények és lelkiismereti gondok nélkül –, megszűnne a köztük szikrázó vágy, és úgy dolgozhatnának egymással, mintha soha nem éreztek volna vonzalmat.

De Adrián ösztönösen érzi, hogy Kamillával nem így lenne, nem a saját részéről – abban biztos, hogy egy alkalom után ő nem vágyna többre –, hanem a lány felől, mert a lány többet akarna, mint amennyit ő valaha is adni tudna neki. Ezért sem kezdhet vele. És ezért nem érti, hogy miért kínozza magát azzal, hogy mégis felvette...