Avagy a reggel nem lehet jó egy erős kávé nélkül, néha viszont az se segít...

Kamilla fél hétre állított ébresztőt, de amikor a mobilján felcsendül az Örök kaland zenéje, úgy érzi, tíz percnél aligha aludt többet – és ha belegondol, hogy annyira talán nem is jár távol az igazságtól, elkeseredik. Az Örök kaland megnyugtató, sejtelmes dallama elhallgat, majd pár másodperc után újra megszólal. Át kellene állítani az ébresztőjét, így előbb-utóbb megutálja ezt a zenét, pedig a film nagy kedvence – ráadásul azon ritka esetek közé tartozik, amikor a filmet jobbnak tartja a könyvnél. Igaz, lehet csak azért, mert a filmet sokkal hamarabb látta, mint ahogy a könyvet olvasta volna.

Ahogy éjszaka hazaértek, épp csak ledobálta a ruháit, és bedőlt az ágyba, de még nagyon sokáig forgolódott álmatlanul. Eleinte azért, mert talán többet ivott a kelleténél – legalább magával legyen őszinte: igenis sokat ivott, nem talán. A szoba szédült táncot járt, amint Kamilla vízszintesbe került, a gyomra kavargott, és ha behunyta a szemét, élénk színkavalkád kápráztatta el a szemhéja mögött. Aztán kicsit jobb lett, de akkor meg nem tudott a férfin kívül másra gondolni.

Feküdt az ágyban, a sötétség és az éjszaka köré fonta magát, ő pedig újra és újra beleborzongott a gondolatba, hogy miket mondott a férfi öccsének – ha józan lett volna, sosem beszélt volna így, de az alkohol elmosta a gondosan felállított gátakat. Kamilla általában nem mond ki mindent, amit gondol. Kisebb korában sokszor megbántott másokat a nyíltságával és az őszinteségével, és bár ezt egy gyereknek még elnézték, ő mégis nehezen viselte a mások szemében látott fájdalmat. Nehezen és lassan, de megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha az ember magában tart. Folyamatosan ügyelnie kellett arra, hogy a szavai következményekkel járhatnak, és egészen a tegnap estéig nem is keverte magát ekkora bajba pusztán azért, mert nem tudta befogni a száját.

Felnyög a gondolatra, hogy másfél óra múlva szembe kell vele néznie. Egy pillanatra átsuhan a fején, hogy mi lenne, ha inkább nem menne, de nem az a típus, aki megfutamodik a saját butasága miatt, így hát kikászálódik az ágyból, és csendesen – nem akarja felébreszteni a lakótársait – a kis konyhába megy. Vizet forral, csészébe önti, beleszórja a neszkávét, gyorsan felhörpinti, majd beveszi magát a fürdőszobába.

Egy alapos fogmosás és egy kiadós zuhanyzás kicsit jobb kedvre deríti. Szerencsés alkat: bár a piától rosszul érzi magát (talán ezért is iszik nagyon ritkán, ha mégis, okkal teszi), de soha nem másnapos. Letörli a párát a tükörről, és örömmel látja, hogy már nincs olyan nyomott, fáradt feje. A kialvatlanság látszik ugyan, de hát a férfi úgyis tudja, hogy sokáig bulizott – már amennyiben a bárpult támasztását és önmagunk kínos helyzetbe keverését bulinak lehet tekinteni.

Még most is mélyen elpirul, ha eszébe jut a tegnap este. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy nem nézett alaposan körül? És vajon mióta ült mellettük a férfi? Mennyit hallott? A pirulás élénkvörösre vált, ahogy eszébe jut, miről beszélgettek Dinával. Ha a férfi csak egy szót is hallott... Nem, erre jobb nem is gondolni. Elég nagy volt a hangzavar ahhoz, hogy ne érthesse őket, de mi van, ha mégis?

Kamilla tehetetlen dühében legszívesebben a falba verné a fejét. Jót tett volna, ha még az éjszaka kibeszélheti a félelmeit, de Dina teljesen használhatatlan volt, boldog mámorban lebegett, amióta csak a Koponyák énekese megállt előttük. A Koponyák énekese, aki a főnöke öccse. Neki személy szerint jobban bejön Adrián férfias, komor jóképűsége, mint a testvére kölykös, rosszfiús bája. Bár azért az merénylet a női nem ellen, hogy egy családban két ennyire vonzó férfi szülessen...

A lány úgy érzi, ma szüksége van egy leheletnyi sminkre – nem az éjszaka miatt, annyira tényleg nem fest rosszul, hanem azért, hogy legalább egy picit magabiztosabbnak érezhesse magát. Alapozót sosem használ, egyrészt szereti érezni, hogy tisztán lélegzik a bőre, másrészt fehér, finoman szeplős arcbőre olyan sima, hogy nem is érzi szükségét, úgyhogy csak szempillaspirált, bézsszínű szemhéjpúdert és ajakbalzsamot vesz elő. Mire végez, egy picit jobban érzi magát – túlzás azt állítani, hogy megnyugodott, de mégis van valami a mozdulatok megszokottságában, ami elcsendesíti a gondolatait. Most már háborgó tenger helyett olyan tónak érzi a lelkét, amibe nemrég követ dobtak, és a hullámok még nem csitultak el teljesen.

Az öltözködéssel nem sokat bajlódik, egyedül arra törekszik, hogy a sportosságnak halvány árnyalatát se lehessen felfedezni benne, ezért szürke, térdig érő rakott szoknyát és egy rövid ujjú, fekete-fehér kockás inget vesz fel. Harisnyával nem akar kínlódni, a mobilja szerint ma meleg lesz, ezért csupasz lábbal bújik bele egy kényelmes, lapos talpú, fekete kis cipőbe. Ahogy megszemléli magát az előszobatükörben, arra jut, hogy teljesen átlagosan fest, nincs benne semmi kihívó – ami nagyon is rendjén van így. A haját csattal tűzi fel, nem szeretné, ha zavarná a munkában.

Bár még álmosan, de a korábbihoz képest sokkal nagyobb lelkesedéssel lép ki az ajtón. Végül is ma kezd dolgozni álmai munkahelyén! Mosolyogva vár a buszra, élvezi a tavaszi reggel friss illatait, a gyengéd, simogató szelet. Azonban amikor felszáll a buszra és leül, a gyomrába visszaköltözik az idegesség. Próbál róla nem tudomást venni, de mire a belvárosba ér és leszáll a buszról, már-már remeg a lába. Mély levegőt vesz, kihúzza magát, és elindul a könyvesbolt felé.

Minden rendben lesz, minden rendben lesz – mondogatja magában a szokásos mantráját, de a máskor megnyugtató szavak ezúttal csak még feszültebbé teszik. Ahogy befordul a macskaköves, keskeny utcába, már úgy érzi, az idegei rojtos cafatokban lógnak.

A napsütésben egészen máshogy fest a könyvesbolt, mint amilyennek a tegnapi borongós, esős időben látta. Akkor a kiáradó fény volt hívogató, most azonban az, ahogy csendesen meghúzódik a többi üzlet között, mintha a maga egyszerűségében mély, sötét titkokat rejtene. Csábító ez a rejtelmesség.

Kamilla kissé vonakodva, nehezen mozduló karral nyit be az üzletbe. A szélcsengő hangja ugyanúgy szökik ki az utcára, mint tegnap, ezúttal azonban nem kedvesnek, hanem félelmetesnek hat – mintha csak kivégzésre szólítana.

– Most meglepett. – A férfi ugyanolyan gúnyos hangon szólal meg – minden előzmény nélkül –, mint ahogy tegnap is.

– Bocsánat, uram, nem egészen értem – feleli zavartan a lány, miközben tekintetét félve a hátsó polcok közül előlépő férfira emeli. Észreveszi, hogy a férfin ugyanaz a ruha van, mint tegnap este a pinceklubban, és bár nem akarja, de tompán megsajdul a szíve a gondolatra, hogy talán egy nő ágyában töltötte az éjszakát. Mégis miért érdekli ez egyáltalán? És miért néz ki annyira jól farmerban, pólóban és összekócolódott hajjal?

– Ne uramozzon, kérem, Adrián a nevem, szólítson így. És azzal, hogy itt van. Nem tudtam, lesz-e elég bátorsága, miután tegnap úgy elrohant.

– És sajnálja, hogy itt vagyok?

– Nem.

– Akkor erről aligha van több beszélnivaló.

Mereven nézik egymást, a levegő mintha fagyossá dermedne kettejük között, Kamillát mégis forróság önti el, ami zavaró módon remegő izgalommá összpontosul a gyomrában. Nem merne most újra megszólalni, talán a hangja is remegne.

– Mint minden bizonnyal látja, szükségem lenne egy zuhanyra, és ami azt illeti, néhány tiszta ruha sem ártana, ha nem bánja, magára hagyom – mondja a férfi, továbbra is mereven nézve őt. Kamillának csak bólintani van ereje. – Hátul, a raktárban leteheti a táskáját, az egyik sarokban talál seprűt és felmosót, addig kitakaríthatna. – Kamilla megint csak bólint, de nem mozdul, mert a férfi sem. – Mire vár, kislány? – lép közelebb Adrián, ajkán gúnyos, öntelt mosoly táncol. – Talán a szőke hercegre?

Ez megteszi a hatását, Kamilla riadtan elkapja a tekintetét. A bizonytalanság a torkát szorítja. Véletlen egybeesés, vagy a férfi hallotta őket tegnap? Te jó ég, mi van, ha minden szavukat hallotta? Érzi, hogy elvörösödik. Aztán gyorsan megrázza a fejét, és – véletlenül sem pillantva a férfira – elindul hátra. Ahogy elhalad mellette, mintha nagyon halk nevetést hallana, de nem mer ránézni, hogy a sejtését ellenőrizze. Úgy iszkol be a raktárba, mintha minden valaha volt félelme kéjesen szuszogna a nyakába.

***

Adrián derülve néz a lány után. Tehát emlékszik a tegnap esti beszélgetésre a barátnőjével. Nagyon helyes. Sokkal kevésbé lenne szórakoztató, ha az a töménytelen mennyiségű alkohol, amit magába döntött, kitörölte volna belőle azokat a szavakat. Magában somolyogva a lány után megy a raktárba – Kamilla gondosan ügyel, hogy úgy tegyen, mintha nem venné őt észre –, majd fel az emeletre.

Lassan tizenöt éve él itt. A bolt, a fölötte lévő lakással együtt korábban egy öreg, mogorva fickóé volt, az üzlet akkoriban még tévé, videó és hifi szervizként üzemelt. Adrián kisegítőként kezdett itt dolgozni, körülbelül egy évet húzott le, aztán kivásárolta az öreget, aki már úgyis unta, és nem mellesleg utálta is a boltját és a belvárosi lakást. Adrián tudta, hogy az édesanyja örült volna, hogy a saját lábára áll az örökségéből, mindig úgy gondolta, hogy ezért a döntésért büszke lenne rá. A férfi szülei érdekből kötöttek házasságot, nem a maguk, hanem a szüleik akaratából, sosem voltak egymásba szerelmesek, így a közös életük leginkább a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre épült, de talán pont a szerelem hiánya miatt az édesanyjuk kérésére – amit az apjuk fenntartás és kikötés nélkül elfogadott – mindent a gyerekei örököltek utána.

Az átalakítás majdnem egy évet vett igénybe, de utána boldogan nyitotta meg a saját üzletét. Hogy miért pont a könyvesbolt mellett döntött? Mert akkoriban még szenvedélyesen szeretett olvasni, így más szóba sem jöhetett, pedig talán jobb lett volna meghagyni a boltot olyannak, amilyen volt, hiszen az informatikai piac fellendülésével most talán sokkal jobban kereshetne. De ha ez olykor fel is merül benne, közönyös vállrándítással tudja le, hogy így alakult – tulajdonképpen nincs pénzszűkében, a felújítás után megmaradt örökségét okosan fektette be, és a könyvesbolt sem hoz rosszul.

Egy forró zuhany után határozottan jobban érzi magát, bár az álmosságot sajnos nem tudja lemosni a víz. Hosszú és nehéz nap lesz ez – most először fordul meg a fejében, hogy lassan negyven felé talán túl öreg már ezekhez az éjszakai kalandokhoz. Ráadásul a nő – a nevére már nem is emlékszik – igazán kitartóan ostromolta az éjjel. Nem mintha ezt akkor bánta volna...

Úgy dönt, a borotválkozással nem bajlódik, amilyen fáradt, még összekaszabolná magát. Felhúz magára egy bokszert, aztán elindítja a kávéfőzőt. Míg a kávé lejön, farmert és egy fekete pólót vesz fel. Ahogy zoknit és cipőt húz, már érzi a kávé friss, pörkölt, keserédes illatát.

Mielőtt lemenne a boltba, két csészébe kávét önt, majd ott hagyja az asztalon. Odalent a lány már végzett, most felhúzott lábbal ül az íróasztalnál, és várja, hogy felszáradjon a padló. Merengve néz maga elé, mintha hallgatna valamit. A férfi kíváncsi, hogy vajon ezúttal is a könyvek szólnak-e hozzá. Furcsa dolog ez, Adrián mégsem kételkedik benne. Egyrészt a saját szemével győződhetett meg arról, hogy működik, másrészt pedig látott ő már egy-két furcsa, szokatlan dolgot az életben, így hát nem hiszi, hogy csak annyi létezik a világban, amit szilárd, konok keretek között tarthat az emberiség.

– Kávézik?

A lány megrezzen a hangjára, felé fordul, és úgy néz rá, mintha nagyon messziről térne éppen vissza.

– Kér kávét? – kérdi újra Adrián, mikor úgy ítéli meg, hogy a lány nem fogta fel a kérdését.

– Igen, az jólesne.

– Fordítsa rá a kulcsot – int a bejárat felé –, csak kilenckor nyitunk. Aztán jöjjön fel. Ne féljen, ma igazán fáradt oroszlánt talál a barlangjában...

A férfi nem várja meg a szavai hatását, de csak azért, mert biztos benne, hogy sikerült ismét zavarba hoznia a lányt. Bár nem tudja magának megmagyarázni, hogy miért is tölti el ez elégedettséggel. Talán azt várja, hogy a lány kijöjjön a béketűréséből, hogy láthassa milyen, amikor annyira elveszti a fejét, hogy az egész testét elönti a szenvedély. Igen, Adrián ezt szeretné látni. A lányt szenvedélytől égő tekintettel, felforrósodott bőrrel, úgy, hogy ne szorítsa magát korlátok közé, ahogyan most teszi. Szeretné látni a lányt szabadnak és önfeledtnek. Pusztán csak azért, hogy tudja, milyen. Nincs semmi más oka. Legalábbis nagyon igyekszik, hogy ezt elhitesse magával.

Ahogy felér, cukrot és tejet tesz az asztalra, aztán leül. Ő maga feketén issza a kávét, de az édesanyja nevelt bele annyi illemet, hogy figyelmes házigazda legyen. Még akkor is, ha jelenleg fogalma sincs, hogy mit gondoljon a vendégéről és a saját zavaros, ellentmondásos érzéseiről.

Kamilla tétován lép be az otthonába. Látszik rajta, hogy csodálkozik. Adrián kíváncsi lenne rá, hogy mit várt – sötétet és komorságot? Minden bizonnyal. Pedig ő a tágas tereket, a napfényt, az egyszerű fa dolgokat és a sok növényt szereti, ennek megfelelően alakította ki a lakását is a felújításnál. A régies, keskeny ablakokat nagyobbakra cseréltette, a falakat kibontatta, a tetőt tartó, korhadt gerendákat kicseréltette, és hajópadlót tetetett a linóleum helyére. Most a lakás – a fürdőszobától eltekintve – igazából egyetlen nagyobb tér. Rögtön szemben a lépcsőfeljáróval alakíttatta ki a konyhát, balra van a mosdó, jobbra pedig egy hatalmas kanapé a lépcső melletti falra szerelt síkképernyős tévével. Az ágy a kanapé mögött, a sarokban kapott helyet, hogy a kettőt kissé elválassza egymástól, egy lépcsőzetes térelválasztó fenyőpolcot tett közé, ami tele van növényekkel. A legtöbb bútora – beleértve a konyhát is – fenyő.

Adrián büszke az otthonára, és – maga sem tudja, miért – örül, hogy a lányt lenyűgözi a lakás.

Kamilla tétován lép az asztalhoz, kihúz magának egy széket, és úgy ül le rá, mintha bármelyik pillanatban kész lenne felpattanni és elmenekülni. A férfi nem mond semmit, csak elé tolja a kávéval teli csészét.

– Köszönöm – motyogja a lány, majd cukrot tesz bele és egy kevés tejet is önt hozzá, mielőtt az ajkához emelné. A férfit elbűvöli a mozdulat, a csésze, amint a lány telt, édesen rózsaszín ajkához ér, és... te jó ég, hiszen egész éjszaka szexelt, most mégis bizsergést érez odalent...

– Isteni! – sóhajtja Kamilla. – Nagyon köszönöm.

– Nincs mit – mondja a férfi, és kényelmetlenül fedezi fel, hogy a hangja rekedtesebb, mélyebb árnyalatra váltott.

– Imádom az erős kávét, reggel nem volt időm főzni, csak egy három az egyben löttyöt dobtam be, de ez... – A lány megnyalja az ajkát... most komolyan: fogalma sincs, mit művelhet egy ilyen egyszerű mozdulat egy férfival? Adrián erősen igyekszik, hogy ne azon töprengjen, hogy milyen íze lehet a lány finoman telt ajkának... Elég! Most már igazán kezd elege lenni saját magából – mégis mi ütött belé? Utoljára kamaszként fordult vele elő, hogy ennyire nem tudta kordában tartani a gondolatait, és ez megijeszti.

Elfordul a lánytól, belekortyol a lassan langyossá szelídülő kávéba, és az első osztályos tanítónőjére gondol. Az idős hölgy finoman fogalmazva sem volt szép, ugyan aranyszíve volt, de elsőre – talán az orra mellé nőtt hatalmas szemölcs és a belőle kiálló fekete szőrszál miatt – nagyon félelmetesnek tűnt. Éppen ezért, ha rágondol, az segít Adriánnak lehiggadni – bármilyen nevetségesnek is érzi magát közben.

– Már csak egy cigi hiányzik – szólal meg a lány, ahogy újra belekortyol a kávéba.

– Dohányzik? – Adrián meglepettebb nem is lehetne. Sok mindent feltételezett volna a lányról, de a dohányzást biztosan nem.

– Csak néha – vonja meg a vállát szégyenlősen elmosolyodva Kamilla. – Tudom, nem kellene, mert a végén még rászokom, de néha annyira jólesik a füst kesernyéssége...

– Nos, szerencséje van.

– Hogyan? – néz rá értetlenül a lány, de Adrián nem válaszol, csak feláll, az ágyhoz megy, megragadja a hamuzót, a cigit és a gyújtót, majd visszaérve leteszi a lány elé.

– Csak bátran! – morogja, ahogy visszaül az asztalhoz. Nem veszi kézbe újra a csészéjét. Mereven bámul maga elé, és próbál nem arra gondolni, hogy mennyire közel van az ágya, hogy az előbb már látta is ott a lányt, ahogy vörös haja szétterül a párnán, ahogy...

– Jól van? – szakítja ki az ábrándozásból a félve feltett, óvatos kérdés.

– Abszolút – feleli, és még egy mosolyt is megenged magának, ahogy kinyitja a szemét. – Csak fáradt vagyok, hosszú éjszaka volt.

– Ismerős... – dünnyögi a lány.

– Pedig egészen korán távozott... – A megjegyzésbe csak egy leheletnyi gúnyt csempész.

Kamilla elvörösödik, de nem kapja el a tekintetét.

– Kérem, bocsássa meg a modortalanságomat, igazán durva voltam tegnap.

– Nyilván az a töménytelen mennyiségű alkohol tehetett róla, amit a barátnője magába diktált.

Ha lehetséges, a lány még vörösebb lesz, és ezúttal nem tudja állni Adrián fürkésző tekintetét. Leteszi a kávéját, és a két kezébe temeti a fejét. Aztán mélyről jövőn sóhajt, és Adrián tudja, hogy most ugyanúgy megacélozza magát, mint akkor, amikor kioktatta az öccsét. Várja a nyílt kérdést, de a lány helyette a cigarettáért nyúl. Remeg a keze, ahogy kivesz a dobozból egy szálat. Kicsit elügyetlenkedik a gyújtóval, aztán viszont hátradőlve, lehunyt szemmel élvezi az első slukkot. Végül kinyitja a szemét, és elszántan a férfira néz.

– Mennyit hallott tegnap este? – A kérdés halkan, mégis erőteljesen rebben az ajkáról. Adrián őszintén csodálja a bátorságát, de egyben átkozza is, mert fogalma sincs, mit válaszoljon.