Amiben nem látszik a fény az alagút végén...

Ahogy Kamilla megáll az ajtó előtt, és meglátja a férfit fel-alá járkálni, már tudja, hogy tudja. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjön, valamelyik családtagja figyelmeztette. Kriszre tippel, hiszen ő az egyetlen, aki ezt az egészet komolytalan butaságnak gondolja. Nem baj, így talán még könnyebb is lesz.

Nagy levegőt vesz, lenyomja a kilincset, és belép.

A szélcsengő hangjára Adrián Kamilla felé fordul, aztán megdermed.

Kamilla bezárja maga után az ajtót, és szembefordul a férfival. Állnak a félhomályban, az utcáról beszűrődő derengős, sárgás lámpafényben. Épp csak látják egymást.

Egyikük sem szólal meg, még nem. Csak nézik egymást. Kamilla úgy nézi Adriánt, mintha utoljára látná. Minden apró vonását, ráncát igyekszik az emlékezetébe vésni. Mindent, amit csak lát.

A férfi nagyokat nyel, látszik rajta, hogy olyan szavakat próbálna megragadni, amik nem akarnak elhangzani.

Igazából nincs is már mit mondani. A kép tiszta. Mint egy üres vászon. De nincs olyan festő, aki ezt a vásznat megtölthetné élettel. Ez a vászon örökre fehér marad – fehér és halott.

Kamilla próbálja összeszedni a gondolatait, próbálja megfogalmazni mindazt, amit mondani akar. Végül úgy dönt, egyszerűen belekezd, aztán majd csak jön valahogy.

– Két lehetőség van – mondja, reményei szerint higgadtan. – Az egyik, hogy neked van igazad, és képtelen vagy szeretni. Ebben az esetben én viszont képtelen vagyok veled maradni. – Mikor a férfi közbe akarna szólni, felemeli a kezét. – Ne, ne szólj közbe! – Nagy levegőt vesz. – Szeretlek. Nem tudnék úgy veled lenni, hogy közben mindig attól kell rettegnem, mikor unsz rám, mikor is vésem rá a nevem a te konok papírszívedre. A másik lehetőség, hogy nekem van igazam, és az, ami velünk történik, azért más minden korábbi tapasztalatodnál, mert igenis képes vagy szeretni. Viszont a szerelem... porrá égetné a szíved. Ez az igazi kegyetlenség, nem? – A lány hangja megbicsaklik. Mély levegő, nem fog sírni, itt és most nem. – Apád végignézheti, hogyan halnak meg a fiai attól az érzéstől, amit ő eltaszított magától.

– Kamilla...

– Nem, Adrián! – vág közbe gyorsan a lány, és felemeli a kezét, amikor a férfi felé lép. Adrián megtorpan ugyan, de Kamilla nem tudja, meddig tarthatja féken pusztán egy mozdulattal. – Te hiszel ebben a hülye átokban, apád is hisz benne, sőt még Ákos is! És tudod mit? Én is elhiszem. Nem fogok kockáztatni.

– Néha kell kockáztatni – mondja a férfi, de nem mozdul. Kamilla képtelen megfejteni, hogy mit rejt a férfi tekintete, pedig gyakorlatilag bármit megadna azért, hogy tudja, mire gondol most.

– Nem, Adrián, a te életedet én soha nem tudnám kockáztatni.

– És ha tévedünk?

Kétségbeesés? Közöny? Könyörgés? Remény? Mégis mi van a férfi hangjában?

– Hiszel az átokban, nem?

Adrián láthatóan kínlódik, megrándul az állán egy izom, ahogy összeszorítja a száját, hogy ne mondja ki azt, ami mindkettejük számára egyértelmű.

– Adrián, te nem hiszed, hogy képes lennél szeretni engem – jelenti ki Kamilla, és a szívébe belemar a fájdalom. Olyan erős, olyan végzetes fájdalom, amitől össze kellene roskadni, de ő meg se rezzen.

– Kamilla...

– Mondd ki! Mondd ki, ha ki tudod, hogy tudnál szeretni. – Képtelen elrejteni a hangjából a fájdalmat, pedig szeretné.

Adrián tekintete zárkózott, hideg.

– Nem tudom, mit érzek.

A lány beletörődőn, megadón bólint, de közben mintha kívülről látná ezt az egész jelenetet. Mintha nélküle működne a teste. Mintha a szavak egy idegen szavai lennének.

– És ez így van jól. Talán belehalnál, ha szeretnél... Ha pedig nem szeretsz... mindegy, élsz te is, és élek én is... valahogy...

– Maradj velem.

Nem! Miért mond ilyet? Miért? Kamilla tiltakozásul önkéntelenül hátrébb lép.

– Nem.

– Miért?

Tényleg fájdalom árnyalja a férfi tekintetét? Vagy csak értetlenség?

– Már elmondtam. Adrián, ennek így semmi értelme. Semmi... – ingatja a fejét Kamilla, a hangja elhaló suttogás, egészen olyan, mintha ezt ő maga sem hinné, mintha csak azért mondaná, hogy saját magát meggyőzze. – Sajnálom.

Mielőtt Adrián bármit mondhatna, megfordul és kirohan a boltból. Nem sír, de érzi, hogy bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyei. Képtelen most buszra szállni, inkább gyalog megy. Igazából bele sem gondol, csak megy. Teszi egyik lábát a másik után. A karját szorosan maga köré fonja, mintha így egyben tarthatná önmagát, mintha így nem érezné azt, hogy széthullik...

Nem akar gondolkodni.

Nem akar érezni.

Nem akar semmit, csak nem lenni.

***

Adrián mozdulatlanul néz a lány után. Valahol mélyen mintha dühödten, kétségbeesetten ordítaná egy hang, hogy menjen utána, hogy ne hagyja elmenni, de Kamilla szavai még körülötte keringenek, visszatartják.

„Sajnálom."

„... semmi értelme."

„Mondd ki, ha ki tudod, hogy tudnál szeretni."

„Apád végignézheti, hogyan halnak meg a fiai attól az érzéstől, amit ő eltaszított magától."

Adrián megrázza a fejét.

Nem.

Egy halk, csüggedt sóhaj szakad fel belőle.

Ennek tényleg semmi értelme, mindegy, hogy Kamilla elmélete helyes-e. Ő nem szereti a lányt. Jó vele, igen, más, de ez nem szerelem. Ő tényleg nem tud szeretni. Ha tudna, most nem tétovázna.

Nem veszi észre, hogy megereszkedik a válla.

Lassú, fáradt léptekkel az asztalhoz megy, leül.

Jobb lesz így. Minden visszatér a régi kerékvágásba – arctalan, névtelen nők, semmi őrültség, semmi vad, tomboló szenvedély, semmi nevetés...

Lehunyja a szemét, és hátradől.

Talán jó volt egy kicsit elhinni, hogy lehetne máshogy is, de igazából öreg ő már a változáshoz. Egyébként is: ez a fiatal, csupa élet lány többet érdemel nála. Valaki jobbat. Aki tényleg szereti. Megbecsüli. Tiszteli. Akarja. Ő egyiket se mondhatja el magáról. Jó, talán az utolsót, de ugyan meddig? Jobb, hogy most van vége, most, amíg a lány...

„Szeretlek. Nem tudnék úgy veled lenni, hogy közben mindig attól kell rettegnem, mikor unsz rám, mikor is vésem rá a nevem a te konok papírszívedre."

Mi? Azt mondta... azt mondta, hogy... szereti?

Adrián kinyitja a szemét, és kihúzza magát.

De ugyan hogy szerethetné?

Visszagondol a pillanatra, amikor a lány elfordult tőle. A szemére. Olyan fátyolos, olyan elvesző, olyan távoli volt a tekintete...

De változtat ez bármin is?

Nem.

Se ő, se a lány nem szerelmes. Ez csak vágy, szenvedély, vonzalom – semmi más. És ha mégis több? Honnan tudja ezt az ember?

Újra felmerülnek benne azok a gondolatok, amelyek tegnap éjszaka kísértették az ébrenlét és az álom határvidékén. De mindaz csak képzelgés volt...

És amit Kamilla érkezése előtt gondolt? Akkor tényleg elhitte, hogy van remény. Vagy csak hinni akarta? De miért? Mert jó együtt lenni a lánnyal. És ez vajon elég?

Ez az egész egyszerűen ostobaság.

Miért érzi mégis ezt a furcsa szorítást, ha arra gondol, hogy hagyta a lányt elmenni? Miért érzi ezt a zavaros fájdalmat, ha arra gondol, hogy megbántotta Kamillát? Miért érzi azt, hogy bármit megtenne azért, hogy jóvátegye?

Tekintete az asztalon heverő Jane Eyre-re rebben.

Rochester nem félt kockáztatni, mindennek ellenére sem félt beismerni, hogy szereti Jane-t. Szereti.

Adrián képtelen tovább ülve maradni. Felpattan, és járkálni kezd.

Mikor annak idején elolvasta az apja történetét, valahogy megkönnyebbült. Mintha a történet feloldozná őt. Könnyű volt elfogadni, hogy egy átok a hibás azért, mert ő érzéketlen. De mi van, ha tényleg Krisznek van igaza, és nincs is átok? Mi van, ha csak azért fogadta el egész életében ezt olyan könnyen, mert kényelmesebb volt így? Kötöttségek, felelősség nélkül. Mi van, ha csak menekült?

Megtorpan, kezével végigszánt a haján. Ideges, feszült mozdulat.

Kamilla elhagyta. Olyannyira szereti, hogy elhagyta.

„Nem, Adrián, a te életedet én soha nem tudnám kockáztatni."

A francba is, ő viszont akarja!

Mi?

Megrázza a fejét. Hitetlenül.

Lehetséges lenne?

Elmosolyodik, először csak esetlenül, halványan, aztán viszont tiszta szívből.

Igen, tényleg akarja. Tulajdonképpen bármit kockáztatna Kamilláért.

Felnevet. Megkönnyebbülten, szabadon, boldogan. Olyan érzés ez, mintha lebegne, mintha szárnyalna.

Jó, akkor most elmegy a lányhoz. Megy, és megmondja neki, hogy szereti. Elmond neki mindent. Hogy tévedtek az átkot illetően, vagy ha nem, hát akkor magától megtört, mert ő bizony soha nem akar senki mást, csakis Kamillát.

Most, hogy már nem tagadja, nem érti, hogy tudta egyáltalán idáig tagadni. Hiszen ez egyértelmű. Szereti, annyira szereti...

De mi van, ha nem fog neki hinni? Végül is megbántotta, elárulta... Kamilla pedig makacs, legalább annyira, mint ő maga. Valahogy meg kell neki mutatni, meg kell vele értetni...

Hirtelen nyilall a szívébe a fájdalom. Nem tompa, hanem éles, kegyetlen fájdalom.

„Viszont a szerelem... porrá égetné a szíved."

Nem lehet...

A mellkasára teszi a kezét, mélyeket lélegzik, de csak rosszabb lesz.

A szíve, a szíve túl gyorsan dobog, és a forróság emésztő, elviselhetetlen...

Ujjai a pólóját markolják, a bőrébe vájnak. Mintha kitéphetnék a szívéből a kínzó fájdalmat.

„Talán belehalnál, ha szeretnél..."

Nem, még az a boszorkány sem lehetett ennyire kegyetlen, ha tényleg és őszintén szerette az apjukat, akkor nem kívánhatta ezt a gyermekeinek. A szerelem nem gyűlölködő, a szerelem nem bosszúálló, nem kíván elégtételt, a szerelem csak önmagát adhatja, feltételek nélkül, elvárások nélkül, minden más nem szerelem, nem lehet az.

Térdre esik.

Nem, ezt nem lehet elviselni!

Észre sem veszi, hogy összeroskad. A csempe hideg, jéghideg, élesen érinti a bőrét.

Kamilla... Már csak őt látja. Ahogy pajkosan mosolyog. Ahogy gúnyosan elhúzza a száját. Ahogy elpirul. Ahogy szenvedély árnyalja a tekintetét. Ahogy kíváncsian hajol a banános ládából előkerülő könyvek fölé. Ahogy lopva őt lesi. Ahogy beharapja az ajkát.

Adrián levegőért kapkod, de hiába...

Kamilla... Hallja a hangját, ahogy óvatosan kérdez. Hallja a nevetését, azt az édesen csilingelő, kedves nevetést. Hallja, ahogy évődik vele, ahogy suttog...

Adrián szíve úgy dobog, olyan erővel, hogy az már nem is fájdalom, hanem tömény, kibírhatatlan kín...

Kamilla... Érzi az illatát...

Az illata az utolsó.

Aztán elfoszlik a valóság, széthullik a világ, és ami a helyén marad, az nem sötét és nem világos, egyszerűen csak üres.

Kegyetlen, bénító üresség.

Nincsenek színek, nincsenek hangok, nincsenek illatok.

Nincsenek érzések.

Semmi sincs.

Semmi...

...

Friss levegő könnyű érintése a bőrén. Hűvös és tavaszillatú.

Adrián nyugodtan veszi a levegőt, de még nincs teljesen magánál.

Tompa kopogás – lépések.

Lassan nyitja ki a szemét. Először nem áll össze a kép, homályos és elvesző minden, a színek összefolynak. Zavartan, kóvályogva pislog, míg végre normálisan lát.

A boltban van, a földön fekszik.

Mi történt?

Olyan, mintha köd ülne az elméjén. Sűrű, fehér, áthatolhatatlan köd.

Ahogy a férfi megpillantja a tűzpiros magas sarkú cipőt, hirtelen eszébe jut, mi történt. Eszébe jut a forróság. Egy pillanatra nem kap levegőt, de aztán nyugalmat erőltet magára.

Adrián lassan és óvatosan felül. Nem ütötte meg magát, és a fájdalom is elmúlt. A szíve erősen, egyenletesen dobog. Önkéntelenül megdörzsöli a mellkasát.

– Szervusz, Adrián!

A férfi lassan néz fel a nőre. Tűzpiros cipő, vékony, kecses láb, az időjáráshoz képest talán kicsit túl lenge, vörös ruha, amely tökéletesen simul a nő idomaira. Hosszan leomló, csillogó szőke haj könnyű hullámai, bájos arc, kék szempár. Fogalma sincs, hány éves lehet a nő, látszik, hogy nem fiatal, a szeme körül ráncok, de annyira tele van élettel, hogy mégis mintha kortalan lenne.

– Örülök, hogy végre találkozunk – mosolyodik el a nő. Gyönyörű a mosolya.

– Ki maga? – kérdi Adrián. A hangja rekedt és bágyadt.

– Édesapád régi szeretője.

– A boszorkány – mondja ki a férfi, de igazából nem lepődik meg.

– Nos, igen – bólint a nő hamiskás, játékos félmosollyal.

– Mit keres itt? – kérdi Adrián összehúzott szemmel. Nincs abban az állapotban, hogy udvariaskodjon. Ugyan nem fáj semmije, de mégis olyan gyengének érzi magát, mintha rémálmoktól nehéz, féktelenül tomboló lázból tért volna magához.

– El kellett jönnöm.

– Miért?

– Biztos, hogy ezt így – int tétován, bujkáló mosollyal Adrián felé a nő – akarod megbeszélni?

Adrián csak ekkor döbben rá, hogy még mindig a földön ül. Kicsit megrázza a fejét, hátha úgy tisztábban képes gondolkodni. Most még zavaros minden, túl nagy sokk érte. Feltápászkodik a földről, majd bezárja a boltot – nem kíván több váratlan látogatót.

A raktár felé int, és maga elé engedi a nőt. Szótlanul mennek fel az emeletre.

– Főzök neked teát – szólal meg a nő, és anélkül, hogy jóváhagyásra várna, a konyhapulthoz lép. Adrián feleslegesnek tartja, hogy ellenkezzen, és a tea egyébként is jó ötlet. Máskor minden bizonnyal zavarná, hogy egy idegen tesz-vesz a konyhájában, most azonban olyan kimerültnek érzi magát, hogy csak arra van ereje, hogy lerogyjon az egyik konyhaszékre. Közben a nő habozás nélkül megtölti a vízforralót és bekapcsolja.

Lopva figyeli őt – a nőt, akinek még a nevét sem tudja, és ez életében most először zavarja. Máshogy képzelte el őt. Egy sötét, egzotikus, megbabonázó szépségnek. Nem ilyen kedvesnek, bájosnak és... ártatlanul gyönyörűnek, még ha kicsit furcsa is ez a kifejezés egy idősebb nőre.

– Mi a neve? – kérdi halkan.

A nő a válla fölött pillant rá.

– Dobos Fanni.

– Furcsa, hogy ezt sose jutott eszembe megkérdezni apától – mondja töprengve a férfi. – Balra fent – segíti ki a nőt, mikor sorra nyitogatva a szekrényeket, bögréket keres.

– Köszönöm – ajándékozza meg egy mosollyal Fanni.

Adrián azon gondolkodik, hogy vajon milyen lehetett fiatalon – igazából egy pillanatig sem csodálja, hogy az apja beleszeretett ebbe a nőbe. Tagadhatatlanul van benne valami, ami vonzza az embert. Valami magával ragadó báj és könnyedség.

– A teák pedig ott – mutat a hűtő melletti polc felé.

– Hoztam magammal, ha nem bánod, abból főznék inkább.

Adrián válaszul megvonja a vállát. Fanyarul elmosolyodik, ahogy arra gondol, hogy miután egyszer már elátkozta, most csak nem akarja megmérgezni őt ez a nő...

Az átok... Valóságos volt, most már tudja. De hogy mi történt odalent pontosan, az nem teljesen világos.

– Meghaltam? – kérdi halkan, töprengve.

– Talán halottnak érzed magad? – kérdez vissza Fanni.

– Nem így értettem.

– Tudom, de ez magas labda volt – mosolyodik el a nő már-már kislányosan. – És nem, egy pillanatra sem voltál halott. Egyszerűen csak megtörted az átkot.

– Akkor hát valóság volt...

– Sose kételkedtél benne.

Adrián eltöpreng.

– Nem, tényleg nem. – De ahogy eszébe jut, mi játszódott le benne, mielőtt ledöntötte a lábáról a fájdalom, hozzáfűzi: – Talán csak akkor, amikor rájöttem...

–... hogy szerelmes vagy.

– Igen. – Adrián furcsa melegséggel a szívében mosolyog.

Fanni elkészíti a teát, majd leteszi az egyik bögrét a férfi elé, aztán a másikat a kezében tartva leül vele szemben.

Adrián belekortyol a forró teába.

– Kamillatea – jegyzi meg Fanni.

– Nyugtató hatása van – suttogja Adrián, és arra gondol, hogy Kamilla is ilyen hatással van rá. Szüksége van rá, mindenre, ami ő. Csak így, egyszerűen. Szereti, és azt szeretné, ha a lány boldog lenne, és ő mindent, az égvilágon mindent meg akar azért tenni, hogy így legyen.

– Igen – nyom el egy mosolyt a nő.

– Mi történt velem? – kérdi Adrián, és tudja, hogy nem kell magyarázkodnia, Fanni érti őt. Érti, hiszen pontosan ezért van itt.

– Papírból volt a szíved, bár persze orvosi műszerek ezt sose mutatták volna ki – magyarázza Fanni halvány mosollyal az ajkán. – Csak el kellett égnie, hogy a helyén ott legyen az igazi, érző szív. A papír csak burok volt, furcsa, különös védőfal. Megőrizte a szíved az igaz szerelemnek. Mert az átok végül mindig magához vonzza azt, ami – vagy aki – megtörheti. Azzal, hogy elátkoztalak titeket, igazából csak annyit értem el, hogy biztosítottam, hogy megtaláljátok az igazi szerelmet. És talán még annyit, hogy ha egyszer megtaláltátok, akkor ne tudjátok többé elengedni. Ez volt az, ami motivált, mert apád engem elhagyott, így abban a pillanatban, mikor kimondtam az átkot, csak arra tudtam gondolni, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie, hogy nem lenne szabad, hogy bárki ilyet éljen át. Akkor nem tudtam, de ebből az érzésből születtek a szavaim, így hát igazából ez lett az átok maga. Ennyire egyszerű.

Adrián nézi a nőt, ezt a különös szépséget, nézi, csak nézi, a szelíd mosolyt az ajkán, az élénken csillogó szempárt, aztán nevetni kezd. Nevet, mert az élet szép, mert a szerelem csodálatos dolog, és nevet, mert az ember olykor annyira, de annyira ostoba tud lenni...

– Azt hiszem, igazából köszönettel tartozom – mondja a férfi, mikor végre képes újra megszólalni.

– Nem, Adrián. Amit tettem, az... gonoszság volt. Fiatal voltam, sértett és rettenetesen bolond. Az, hogy az átok igazából szerelmet hozott, egyedül annak köszönhető, hogy a szívem mélyén nem akartam ártani apádnak. Szerettem őt. Tudom, különösen mutattam ki – mosolyodik el Fanni egy kicsit keserűen. – Nincs rá mentségem, és addig, míg a testvéreid meg nem törik a maguk átkát, a bűn alól, amit elkövettem ellenetek, nem nyerhetek feloldozást. Hálás vagyok a szívemnek, mert az eszemmel és a szavaimmal ellentétben soha nem árult el.

– Én megbocsátok – mondja Adrián mélyen Fanni szemébe nézve.

– Köszönöm. – Fanni nagyot sóhajt. – Tudod, emlékeztetsz édesanyádra.

– Ismerte édesanyámat?

– Igen, ismertem. Eljött hozzám. Bocsánatot akart kérni, mert elvette tőlem a férfit, akit szeretek. Édesanyád igazán tiszta, ártatlan lélek volt, sose ismertem hozzá hasonlót. Ő tiszta volt, én pedig bűnös. Tudnod kell, hogy korábban a légynek se ártottam, soha nem öltem szándékosan, még egy szúnyogot sem. Minden formában tisztelem és becsülöm az életet. Ezért volt érthetetlen, amit tettem. Annyira nem vallott rám. Összetörtem. Megkérdőjeleztem mindent, a szerelmemet, az elveimet, önmagamat. Már nem tudtam, ki vagyok én. – Fanni belekortyol a teába, tekintete egy pillanatra megtelik szomorúsággal és visszhangos fájdalommal, de aztán elmosolyodik. – És akkor ott állt előttem édesanyád a maga tisztaságával. Zokogva mindent bevallottam, ő pedig csak mosolygott rám – sose fogom elfelejteni azt a mosolyt. A feloldozás, a megbocsátás mosolya volt. Gyógyír. – Fanni szemét könnyek öntik el, a tekintete távolba réved, és úgy mesél tovább, mintha újra átélné a múltat. – Megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e a férjét. Mikor igennel feleltem, azt mondta, akkor találjam ki, hogy hozhatom helyre, amit elrontottam. Nem aggódott egy pillanatig sem. Csak a szemembe nézett, és bízott bennem. Ezzel pedig visszaadta az önmagamba vetett hitemet, és akkor megértettem, hogy mit tettem, hogy miről is szól valójában az átok. Nem volt mit helyrehozni – vonja meg picit a vállát.

Adrián nézi őt, a szavak visszhangot vernek benne.

Helyrehozni...

– Azt hiszem, most dolgom van – teszi le a bögrét az asztalra olyan hirtelen, hogy egy kevés tea kiömlik az asztallapra. Türelmetlenül feláll.

– Igen, én is azt hiszem – somolyog Fanni, ahogy ő is feláll.

Nem beszélnek többet. Adrián lekíséri a nőt a boltba, aztán hagyja, hogy elmenjen. Gondolatban már máshol jár.

Motorra ül, a sebességkorlátozással a legkevésbé sem törődve átszeli a várost, aztán már ott áll a kaputelefon előtt. Nem tudja még, mit fog mondani, de majd kitalálja. Talán csak a karjába kapja a lányt, és addig csókolja, míg el nem hiszi, hogy szereti.

– Ki az? – recseg fel a kaputelefon. Nem Kamilla az, hanem a barátnője, megismeri a hangját.

– Adrián.

– Tűnjön el! – A lány hangja dühös.

– Beszélnem kell Kamillával – mondja határozottan a férfi.

– De ő nem akar magával beszélni.

– Meg kell hallgatnia.

Nincs válasz. Adrián szíve őrülten dobog. Újra beüti a számokat. Csak cseng és cseng... senki sem szól bele. Végül elhallgat a készülék.

Dühösen szitkozódik, majd előkotorja a mobilját. Ennyire könnyen nem adja fel.

Hívja Kamillát. Hosszan csörög, nagyon hosszan. Aztán foglaltat jelez a telefon. Hihetetlen, de a lány megint kinyomta.

Adrián újra káromkodik. Legalább meghallgathatná!

Sms-t ír, csak egyetlen szót.

Izgatottan vár, hosszú percek telnek el, kínzóan lassan, de nem érkezik válasz.

Most mit csináljon? Fáj, ha arra gondol, hogy Kamilla szenved. Talán fekszik az ágyán abban a kis szobában, talán zenét hallgat, de az is lehet, hogy csak a csendet, és nem akar róla tudni, nem akarja meghallgatni... Hogy lehet ennyire makacs?

Adrián leül a lépcsőre, és csak mered maga elé. Nem fogja fel az idő múlását. Olyan sok minden kavarog benne, az átok, a fájdalom, és aztán Kamilla, végül minden gondolata hozzá vezet. Nem tudja, mit tegyen. Azt akarja, hogy a lány minden kételkedés nélkül higgyen neki. Bizonyítani akarja, hogy szereti. De hogyan, ha meg se hallgatja? Ilyen makacssággal szemben egyáltalán elég lehet-e bármilyen szó?

A kezében szórakozottan forgatja a mobilját. Aztán elmosolyodik. Tudja, hogy késő van, de képtelen megvárni a reggelt. Ujjai gyorsabban nyomnak rá a hívásra, mint ahogy átgondolhatná, mit is akar mondani pontosan.

– Igen? – hallja Ákos álomtól sűrű, nehéz hangját.

Adrián nagy levegőt vesz.

– Bocs, hogy ilyen későn zavarlak, de... szükségem van a segítségedre.