Csak azért, mert valamit nehéz elhinni, még nem jelenti azt, hogy nem is igaz...

Kamilla lopva kihalássza a fiókból a vékony kötetet – közben tekintetét végig a raktárajtón tartja –, izgatottan dobogó szívvel becsúsztatja az éppen olvasott könyvébe, aztán igyekszik úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Ellopta a könyvet, igen. Vagyis igazából csak kölcsönvette, hiszen amint elolvasta, vissza fogja tenni. De egyszerűen nem bírja már tovább. Reggel a hívásra ébredt, ott feküdt Adrián karjában, és csak azt hallotta, hogy ez a vékony kis füzet keservesen, fájón szólítja őt. Még szerencse, hogy kicsit elaludtak, így nem volt rá idő, hogy Adriánnak feltűnjön a hallgatagsága. Bár igazság szerint Adrián sem volt éppen beszédes kedvében.

Csendes reggel volt, kimondatlan kérdésekkel teli, fáradt kávéillatú reggel. Egy szót sem beszéltek arról, hogyan tovább, Kamilla nem akarta felvetni, mert úgy érezte, erre a beszélgetésre Adrián még nem áll készen. Talán igazából még Kamilla sem áll készen. Hiszen a férfi semmit sem ígért – hiába volt Kamilla számára a tegnapi élete legszebb napja, ez nem változtat azon, hogy soha nem esett szó köztük arról, hogy ami köztük van, több is lehet, mint szex. Kamilla fél attól, hogy Adrián ezt soha nem fogja máshogy gondolni, de hogy ezt ő hogyan fogja elviselni, azt elképzelni sem tudja. Végül is meddig tarthat ki a szenvedély? Meddig éghet ilyen tűzzel bennük a vágy? Mikor halnak el a lángok?

Megrázza a fejét.

– Minden rendben? – kérdi Adrián, ahogy kilép a raktárból.

Kamilla halvány mosolyt erőltet az arcára.

– Persze, csak kicsit fáradt vagyok. – És még hogy ő nem szokott hazudni...

– Köszönöm, hogy őrizted a terepet.

– Nincs mit – áll fel Kamilla. Furcsa most kettejük között a hangulat, nem feszült, csak távolságtartó. Mintha a tegnap nem is lett volna. Talán Adrián számára ez csak ennyi volt?

Ahogy elhaladna a férfi mellett, Adrián szelíden megragadja a karját és magához húzza.

– Szomorú vagy – mondja a férfi mélyen a lány szemébe nézve.

Kamilla bágyadtan ingatja meg a fejét, de tudja, hogy ez cáfolásnak nagyon gyenge. Talán tényleg szomorú picit.

– Ugye tudod, hogy szeretném, ha ma is nálam aludnál?

– Tényleg ezt akarod?

Válaszul a férfi Kamilla fenekére csúsztatja a kezét, és kíméletlenül magához húzza. Kamilla elmosolyodik, amikor megérzi a férfi élénk vágyát.

– Oké – mondja, ezúttal egy őszinte mosoly kíséretében. Legalább arra választ kapott, hogy kettejük közt még nincs vége a... dolognak. Mert kapcsolatnak talán túlzás lenne nevezni.

A férfi elengedi, majd elfordul tőle, Kamilla csak ekkor veszi észre a kezében a könyvet.

– Mit olvasol? – kérdi kíváncsian.

Adrián nem válaszol, csak felmutatja a könyvet. A Jane Eyre. Kamilla örömmel telten nevet fel. Ha Adrián hajlandó egyáltalán kézbe venni, talán mégsem tévedett nagyot a könyv, amikor a férfit akarta.

Kamilla felvidulva megy vissza a raktárba. Törökülésben a földre ül, maga mellé teszi a könyvét, benne a vékony kis kötettel, majd nyúlna a félig kipakolt banános láda felé, de ekkor panasztól súlyosan belemar a hívás. Tudja, hogy nem kellene ellébecolnia az időt, de mégis felemeli a könyvet, kinyitja a füzetnél, aztán csak nézi a címoldalt...

Fél ettől a kis könyvecskétől, bár a félelmét nem érti és megmagyarázni sem tudja. De nincs más választása, muszáj elolvasnia. Már halványan érzi a tompa nyomást a fejében, érzi, hogy háborog a gyomra. Ha nem olvassa el, hamarosan nagyon rosszul lesz. Mindegy, ha minél hamarabb túlesik rajta, hiszen ez elkerülhetetlen. A könyv azt akarja, hogy ő elolvassa. Hát megteszi.

Keresi, hol tartott. Múlt héten kétszer sikerült lopva beleolvasnia. Mint az igazából várható volt, a herceg őrülten szerelmes lett egy lányba, aki természetesen hozzá képest alacsony rangúnak és túl egyszerű származásúnak számított. A herceg mégsem tudott neki ellenállni. Valahol ott kellett félbehagynia, miután a herceg elmondta magáról a lánynak az igazat, de nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy mit fog tenni, ha lejár az egy hónap, amit az öreg király megszabott.

Igen, meg is van – Kamilla szaporán dobogó szívvel veti tekintetét a szavak közé.

Az egy hónap túl gyorsan telt. Boldogságukra árnyékot vetett a sötét fellegként közeledő jövő. Félelmetes, vad vihar ízét sodorta a szél. A lány és a herceg nem vett tudomást a napok múlásáról. Talán azt képzelték, a szerelmük elég erős ahhoz, hogy legyőzzön bármit, ami jön.

Aztán már csak egy hét maradt hátra.

Aztán eltelt az is.

A herceg nem utazott haza. Nem beszéltek róla, nem döntötte el, egyszerűen csak képtelen volt elhagyni a lányt.

Három napot nyertek maguknak, három napot loptak az élettől a szerelem nevében.

Aztán meglátogatta őket az öreg király egyik megbízható futárja.

– Apád azért küldött, hogy hazavigyelek.

– Mondd meg apámnak, ha azt akarja, hogy hazamenjek, neki kell eljönnie értem.

A futár tétovázott. De hát végül is mit tehetett volna? Ő csak egy futár. Végül elment.

Újabb három nap telt el.

Aztán meglátogatta őket az öreg király egyik legkeményebb harcosa.

– Apád azért küldött, hogy hazavigyelek.

– Mondd meg apámnak, ha azt akarja, hogy hazamenjek, neki kell eljönnie értem.

A harcos tétovázott. Nem bánthatta a leendő uralkodót. Végül elment.

Újabb három nap telt el.

Aztán meglátogatta őket a herceg édesanyja.

– Apád azért küldött, hogy hazavigyelek.

– Mondd meg apámnak, ha azt akarja, hogy hazamenjek, neki kell eljönnie értem.

A herceg édesanyja szelíd és bölcs asszony volt. Belátta, hogy nem győzheti meg a fiát. Végül elment.

Újabb három nap telt el.

Aztán eljött az öreg király. Leült a fiával szemben.

– Azért jöttem, hogy hazavigyelek.

– Nem megyek, apám. Szerelmes vagyok.

Az öreg király őrjöngött dühében. Kitagadással fenyegetőzött, azonban a herceg azt mondta, többet ér bármilyen vagyonnál és hatalomnál a lány, akit szeret.

Akkor az öreg király elmondta azt, amit titkolt alattvalói, a családja, és talán még önmaga elől is. Ha nem kötik meg a házasságot, háború lesz, olyan háború, melyben ők nem nyerhetnek.

– Hát azt akarod, hogy felkoncoljanak minket? Édesanyád, a testvéreid – gondolkodj, fiam. Kötelességeid vannak. Te felelsz most értünk. Rajtad áll, élünk-e vagy kegyetlen kínok közt halunk.

Azzal az öreg király elment.

Három nap telt el.

A herceg végül alulmaradt a lelkiismeretével vívott harcban. Haza kellett térnie, nem volt más választása.

– Elhagysz – mondta a lány, mikor a herceg útra készen elé állt.

– Nem tehetek máshogy.

– Mindig lehet máshogy tenni.

– Nem, ezúttal nem.

Hosszan nézték egymást. A lány szemében olyan mély volt a fájdalom, hogy a herceg úgy érezte, megszűnik dobogni a szíve. Tudta, hogy soha nem lesz már önmaga, hogy csak egy héj lesz, mert a lány nélkül számára nincs igazi élet.

Mégis hátat fordított.

– Kérlek... – szólt utána a lány, és a herceg visszarohant hozzá. Átölelte, megcsókolta.

– Sajnálom – súgta a fülébe, aztán elhúzódott tőle.

A lány sírt. Könnyek csorogtak végig az arcán, ahogy a hercegre emelte sötét tekintetét.

– Három gyermeked fog születni, és én megátkozom most őket, hogy soha ne követhessék el azt a hibát, amit te elkövettél. Ha nem tudnak szeretni, nem fogják őket sem szeretni, így nem okozhatnak akkora fájdalmat, mint amilyet te most nekem.

– Ne tedd ezt... – A lány kemény, jéghideg pillantásával a herceg ajkára fagyasztotta a szavakat.

– Az elsőszülöttednek legyen papírból a szíve, hogy felírhassák rá nevüket a nők, aztán továbbállhassanak, mintha mi sem történt volna. Másodszülötted szíve üveg legyen, hogy csak átfolyjanak rajta az érzések, akár a fény, olyan üressé válva így, hogy ne legyen, aki megérinthetné. A harmadik gyermekednek kőből legyen a szíve, kemény és hideg, hogy ne érjen el hozzá egyetlen nő sem, és ő se érhessen el senkit.

A herceg nem szólt semmit. Megfordult, és otthagyta a nőt. A boszorkányt, akit tiszta szívből szeretett és szeretni fog az idők végezetéig.

Nem nézett hátra.

Nem.

Kamilla a fejét rázza.

Nem.

Lapozna tovább, de már nincs hová.

Nem.

Összecsapja a könyvet.

Fiaimnak...

Az első gondolata az, hogy ez hülyeség. A második, hogy lehetetlen.

Aztán mondatok jutnak eszébe, mondatok, amik mintha most értelmet nyernének, sötét, felkavaró, félelmetes értelmet...

„– Nem számít, Hamupipőke, ha az emlékezetem nem csal, az egész családomat sértegette, így aligha hazudtolhatnám meg. Mi tagadás, átkozottak vagyunk mind."

„– Minden bizonnyal. Vagy megátkoztak születésemkor.

– Hát persze, az átkok már csak így szoktak szólni, nem igaz? Legyen jóképű, és tudjon elszédíteni minden nőt?

– Miért? Gondolj csak bele! Ha minden nőt el tudok szédíteni, ugyan honnan fogom tudni, hogy ki az igazi?"

Kőszív...

Nem, nem, lehetetlen! Kamilla nem akarja elhinni...

„– Te nem mondod azt, hogy vigyázzak vele? Hogy összetöri majd a szívem?

– Nem, nem mondom.

– Miért nem?

– Mert azt kívánom, hogy tévedjünk.

– Nem értelek.

– Mindegy, nem számít."

„– Néha úgy érzem, mintha félne tőlem. Miért?

– Attól fél, hogy összetör.

– Nem értem.

– Hosszú és bonyolult történet ez, ráadásul nem tisztem megosztani veled."

Üvegszív...

Ez őrültség, ez hülyeség, nem...

„Miért csak egy éjszaka?

Kíváncsi voltam, mikor kérdi meg.

Nem válaszolt.

Hosszú történet.

Szerelmes volt és elhagyták?

Nem.

Rossz tapasztalatok?

Nem.

Volt egyáltalán valaha egy éjszakánál hosszabb kapcsolata?

Nem.

Akkor nem értem. Miért nem akar kapcsolatot?

Miért, ezt akarja? Boldogan éltek, míg meg nem haltak és egyebek?"

„– Mire gondolt az előbb, amikor... amikor olyan furán nézett?

– Fogadjunk, hogy van erre jobb szava is.

– Gyengéden.

– Arra, hogy ha valaha is szerelmes lehetnék, azt kívánnám, hogy magát szeressem."

Papírszív... Egy átkozott papírszív, amire csak felírják a nevüket a nők, aztán továbbállnak, mintha mi sem történt volna... Nem, ő nem!

Ez őrület...

Ezt nem lehet elviselni...

Nem...

Kamilla szeretne összekuporodni egészen picire.

Szeretné apró darabokra tépni a vékonyka könyvet.

Szeretné, ha újra tegnap lenne.

Szeretné, ha nem hinné el, amit olvasott.

Szeretne nem szembenézni azzal, amit érez.

„Az elsőszülöttednek legyen papírból a szíve, hogy felírhassák rá nevüket a nők, aztán továbbállhassanak, mintha mi sem történt volna."

Nem lehet... Hazugság... Hiszen ő nem tud továbbállni, ő nem tud csak úgy elmenni, ő... szereti Adriánt. Olyannyira szereti, hogy most úgy érzi, széthasad a szíve.

Ez csak egy mese, az kell, hogy legyen, csak mese...

De miért írna egy apa ilyet a fiainak, miért, ha nem igaz?

– Kamilla, minden rendben?

– Mi? – kapja fel a fejét a lány zavartan, becsapva a könyvet. Adrián a raktárajtóban állva néz rá. Kutató a tekintete.

– Jól vagy?

– Ja, igen. Csak... nekem most... el kell mennem. – Ahogy kimondja, rájön, hogy tényleg ezt kell tennie. Beszélnie kell Adrián apukájával, muszáj.

– Miért?

– Nem számít. Majd... találkozunk... – dadogja a lány, miközben feláll. Felkapja a táskáját, és belesüllyeszti a könyvet. A könyvet, amibe azt a másikat rejtette, a másikat, ami annyira fáj, ami annyira nehéz, ami annyira felfoghatatlan...

Kerüli Adrián tekintetét.

– Kamilla! – lép felé Adrián, értetlenül összeráncolt szemöldökkel.

– Ne most, kérlek! – emeli fel a kezét tiltakozón a lány. Mintha így az érzéseit is távol tarthatná, mintha így nem lenne olyan nehéz elindulni, de meg kell tenni, muszáj, a végére kell ennek járnia...

– Visszajössz? – kérdi Adrián egészen halkan. Kamilla nézi őt. Nézi a világosbarna szempárt, a markáns arcot, nézi, és úgy érzi, a szíve apró darabokra tört és sosem lesz többet egész.

– Igen – bólint. Aztán elfordítja a fejét. Talán soha semmit nem volt még ennyire fájdalmas véghezvinni, mint ezt az apró mozdulatot. Elsiet a férfi mellett, és ahogy karja súrolja az övét, érzi már, amit még nem akar beismerni, amit képtelen beismerni – ennek nem lesz, nem lehet jó vége, átkozottak mindketten, átkozottak...

Kamilla buszra száll. Egyik megálló követi a másikat, de ő ezt szinte fel se fogja. Azt is csak azért veszi észre, hogy le kell szállnia, mert véletlenül neki megy egy testes úriember. Nem valóságos most a világ. Olyan érzése van, mintha ő kívülálló lenne, mintha jelen sem lenne. Láthatatlan. Csak egy hatalmas érzésgubanc.

Kopogás nélkül ront be a nappaliba. Dina a kanapén fekszik, olvas. Mellette a laptopból vadul dübörög a zene.

– Dina!

A barátnője nem néz rá.

– Ugye tudod, hogy a szombati sms-ed után azért rám dobhattál volna még egyet? Bár nem vagyok hülye, de azért jólesett volna, ha szólsz, hogy...

– Dina! – Kamilla hangja könyörgésre emlékeztet.

Barátnője megfordul, de ahogy ránéz, elkomorul a pillantása.

– Jézusom, Milla, jól vagy?

Nem, nincs jól. A legkevésbé sincs jól. Remeg. Úgy érzi magát, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Talán könnyebb lenne. Csak összeesni és nem kelni fel többé. Mert ugyan hogy lehet ezt elviselni, amit most benne tombol? Hogy lehetne túlélni?

– Szükségem lenne egy fuvarra, sürgős.

Dina félredobja a könyvet, felpattan, lehajtja a laptop fedelét, és felkapja az asztalról az autókulcsot.

– Oké, mehetünk.

– Köszi.

Kamilla testét türelmetlenség feszíti. Alig bírja kivárni, hogy megérkezzen a lift, szíve szerint rohanna inkább a lépcsőn. Dina gyanakvóan figyeli, de nem kérdez semmit.

Ahogy leérnek és beszállnak Dina autójába – a lány elég hosszan spórolt rá, és igaz, hogy kicsi és használt, de Dina annyira imádja, hogy Gizinek becézi, ahogy mondani szokta: a rendszám után szabadon –, Kamilla elmagyarázza, hogy Hanga-bokorba, Ákoshoz kellene őt elvinni. Dina még ekkor sem kérdez semmit, amiért Kamilla kifejezetten hálás.

Csendesen ülnek egészen addig, míg ki nem érnek az autópályára. Dina akkor nem bírja tovább.

– Nem akarod elmondani? – kérdi óvatosan Kamillára pillantva.

– Ne haragudj, Dina, de ezt most nem – rázza meg a fejét a lány.

Dina csak pár másodpercig marad csendben.

– Köze van Adriánhoz? – puhatolózik.

– Igen.

– De... – Dina zavartan elhallgat.

– Igen? – pillant rá Kamilla kérdőn, és egy kicsit talán fásultan is.

– Őszinte volt, amikor azt mondta, vigyázni fog rád. Tudom, hogy őszinte volt – jelenti ki határozottan a barátnője. Ha Kamilla nem lenne annyira felkavaróan összezavarodva, talán több figyelmet szentelne annak, hogy Dina miért olyan biztos ebben a kijelentésben, de így csak halkan megjegyzi:

– Nem bántott.

– Akkor nem értem.

– Nem tudok most erről beszélni, kérlek.

– Hát akkor... – Dina elindítja a lejátszót, majd ahogy megszólalnak az első ütemek, épp csak hallhatóan suttogja: – Gyerünk, Jim, énekelj nekünk!

És Jim Morrison énekel. Fülledt, füstös hang, mely leheletnyit enyhíti Kamilla feszültségét. Nem nyugtatja meg, nem lazítja el, de egy icipicit mintha könnyebbnek érezné magát tőle. Behunyja a szemét, és hátradönti a fejét. Nagyon szeretné, ha valahogy kikapcsolhatná magát, ha megállíthatná a gondolatai szédült iramát, ha megtehetné, hogy ne vegyen tudomást a vadul háborgó érzéseiről.

A történet szavai újra és újra leperegnek benne. Mintha a lelkébe égtek volna. Kételkedni akar. Hitetlen akar lenni. De hogy tehetné? Hiszen hozzá beszélnek a könyvek. Ez sem nagyobb képtelenség. És mégis... nem akarja, hogy igaz legyen.

Bámulja az elsuhanó tájat, és nem akar belegondolni, hogy mi lesz. Hogy mi lesz, ha végül elfogadja, hogy igaz, amit olvasott. Akkor Adrián valóban képtelen szeretni. Az, amit érez, nem több vágynál, és soha nem is lesz több. De ha igaz az átok, hogy lehet, hogy ő mégis többet érez? Mert igen, ez több, Kamilla tudja.

De nincsenek válaszai.

A kérdések újra és újra megrohamozzák, belefájdul a feje. Megkönnyebbül, amikor lefordulnak Hanga-bokor felé. Szerencse, hogy amikor Krisz hazavitte Ákostól, jobban figyelt arra, hogy merre járnak. Így se tudja pontosan felidézni, így kétszer is eltévednek, de végül sikerül Dinát Ákos háza elé navigálni.

– Biztosan ne várjalak meg? – kérdi Dina, mikor Kamilla megköszöni a fuvart.

– Biztos, megoldom majd.

– Hé, csajszi, vigyázz magadra, jó?

– Rajta leszek – mosolyodik el halványan Kamilla, aztán kiszáll az autóból.

Megvárja, míg Dina elhajt, csak akkor csönget be Ákoshoz. Türelmetlenül, izgatottan és zavartan várja, hogy a férfi előbukkanjon. Már ébredezik benne az aggodalom, hogy talán rosszkor jött, és a férfi nincs is itthon, amikor végre kinyílik a ház ajtaja. Kamilla megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.

Ákos fáradtnak és szétszórtnak látszik. Fehér vászoninge festéktől maszatos, a sötétkék farmer szintén. Ahogy meglátja Kamillát, elmosolyodik.

– Szia! – integet felé Kamilla. Igyekezne lelkes és vidám lenni, de természetesen jelenlegi állapotában ez eleve halálra ítélt kísérlet.

– Kamilla? Hogy kerülsz te ide? – kérdi Ákos, ahogy a kapuhoz ér.

– Autóval – vonja meg a vállát Kamilla.

– Nem úgy értettem, és ezt te is tudod – mondja halkan Ákos, miközben kinyitja a kaput. Kutatón fürkészi a lányt. – Gyere be!

Kamilla nem mozdul.

– Köszi, de nem szeretnélek feltartani, csak... beszélnem kell édesapáddal.

– Miért nem Adriánt kérted? – néz rá értetlenül, egyre gyanakvóbb tekintettel Ákos.

– Vele most... nem tudok beszélni.

Ákos pislogás nélkül mered rá.

– Tudsz az átokról – jelenti ki hirtelen a férfi.

– Igen – bólint megadón Kamilla.

A férfi nagyot sóhajt. Kicsit fájó, elkeseredett sóhaj ez.

– Sajnálom.

– Tudom. – Kamilla próbál mosolyogni, de igazából csak egy megremegő szájhúzásra futja az erejéből.

– Gyere, átkísérlek – mondja Ákos, ahogy kilépve behúzza maga után a kaput.

– Mezítláb?

– Jó idő van.

Nem beszélnek többet. Máskor Kamilla élvezné a vidám napsütést, a madarak kedves csivitelését, a falevelek susogásának békés hangját, most azonban túl nagy benne a feszültség ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyen bármit is a környezetéből.

Ákos egy fakerítéses telek elé vezeti, kitárja a kaput és betessékeli az udvarra. Rendezettebb, szelídebb udvar, nem olyan burjánzó és vad, mint Ákosé.

– Jól vagy?

– Igen.

Ákos megsimogatja a hátát, kedvesen, bátorítón. Kamillának jólesik az érintés.

A kis ház az udvar közepén helyezkedik el, a bejárati ajtóhoz pár lépcsőfok vezet. Ákos kopogtatás vagy csengetés nélkül benyit.

– Szia, apa! – kiáltja el magát. – Vendéget hoztam.

– Jövök! – szól valahonnan Adrián papájának kellemesen mély hangja, majd alig pár pillanat múlva felbukkan a férfi, de amikor meglátja Kamillát, elkomorodik.

– Miért érzem úgy, hogy ez nem kifejezetten egy udvariassági látogatás? – kérdi.

Kamilla nagyot nyel, és zavartan belevág:

– Én... elnézést, hogy így... tudnom kell, igaz-e. Az átok. Igaz? – Még őt magát is meglepi, hogy mennyire fájón kétségbeesett a hangja.

István hosszan nézi őt. A tekintete csupa kérdés, de végül csak annyit mond:

– Talán jobb lenne, ha leülnénk. Főzök teát.

Nem várja meg, hogy válaszoljanak, hátat fordít, és elindul a keskeny folyosón. Ákos és Kamilla követi őt.

Kamilla nem néz szét. Tompán felfogja, hogy barátságos, meleg színekkel teli otthon veszi körbe, de nincs ereje ahhoz, hogy bármit is megfigyeljen.

A konyhában úgy rogy le a székre, mintha hosszú, nehéz út fáradtsága gyötörné a testét. István vizet enged a vízforralóba, aztán bekapcsolja. Három bögrét tesz a konyhapultra, majd mindegyikbe egy-egy filtert. Aztán amikor felforr a víz, a bögrékbe önti. Ákos segít neki az asztalra tenni, majd cukrot és egy kistányért hoz, amire a filtereket kitehetik. Mikor a férfiak beízesítik a teát – Kamilla keze remeg, nem mer a cukortartóból kiálló kiskanálhoz nyúlni, nem akarja mutatni, mennyire fél –, István fáradt, elgyötört tekintettel a lányra néz.

– Igaz.

Kamilla úgy érzi, megsebzi ez az egy szó. Belemar a szívébe, a lelkébe...

– De honnan tudja?

– Nagyon sokáig badarságnak gondoltam. Vagy talán csak annak akartam gondolni, nem tudom. – István belekortyol a teába. Mintha erőt kellene gyűjtenie a folytatáshoz. – Aztán felnőttek a fiaim, és láttam, hogyan állnak a nőkhöz. Akkor írtam meg a történetet, de még nem mutattam meg nekik. Nagyon szerettem volna, ha tévedek, de... figyeltem őket, egyre csak figyeltem, Adrián egyéjszakás kalandjait, Krisz lelkiismeretlen hódításait, és Ákos – int a fia felé – higgadtságát, nyugalmát, ami olykor már-már természetellenesnek tűnt. Ha dühös is volt, csak pár pillanatig, ha örült, csak pár pillanatig. Minden más lehetett volna véletlen, de ez nem. Akkor átadtam nekik a történetet – elmondani képtelen lettem volna, de tudniuk kellett. Krisz sose hitte el. Ákos higgadtan tudomásul vette. Adrián, miután elolvasta, csak annyit mondott, hogy így legalább már érti. Nem kérdezett semmit, elfogadta, hogy ez az igazság. Igazából a mai napig nem tudom, miért. De tény és való, bármilyen hihetetlen, ez a valóság.

– De hogy lehet ennyire biztos benne? – kérdi Kamilla elveszetten.

– Megvan rá az okom.

– Nem fogja elárulni, igaz?

– Van, ami két emberen kívül senki másra nem tartozik – fordítja el a fejét az idős férfi, a tekintete távolba réved.

– De... – Kamilla elakad. Végül is Adrián papája ül vele szemben, mellette a testvére, hogy mondhatná ki?

– Igen? – kérdi szelíden Ákos.

– Tőlem nem csak egy éjszakát akar. – Kamilla elpirul, ahogy kimondja. Talán kicsit szégyelli is magát, de ez most nem az a pillanat, amikor ilyesmivel törődhet. – Nem lehet, hogy mégis tévedés az egész? Valami félreértés?

István hátradől, töprengve dörzsöli a szakállát, de végül Ákos szólal meg:

– Nem. – Mikor Kamilla kérdőn rápillant, előrébb dől. – Üvegszív. Ez elég egyértelmű, nem? Csak átfolynak rajta az érzések. Nem akarlak elkeseríteni, Kamilla, de... – keserűen felnevet –... talán ezért lettem festő: hogy megragadhassam azt, amit érezni nem tudok. Az érzések számomra jönnek és mennek, nincs súlyuk. Ez nem normális. Szerintem az átok valóságos. – Ákos egy pillanatra elhallgat. – Talán csak megtörhető – teszi hozzá töprengve.

– És ha nem?

– Akkor csak az a kérdés – néz a lányra szomorúan István –, hogy készen áll-e arra, hogy a saját szívét kockáztassa?

– Az én szívemnek már mindegy... – süti le a tekintetét Kamilla.

A két férfi erre semmit sem mond. Talán nem is lehet mit mondani.

Kamilla képtelen leerőltetni a torkán a teát, de megvárja, míg Ákos megissza, és csak akkor szólal meg:

– Hát... köszönöm. Akkor én... nem is zavarnék tovább – tolja hátra a székét, majd erőtlenül feláll. Émelyeg, de próbál erősnek látszani.

István mellé lép, mélyen a szemébe néz, aztán szorosan magához öleli.

– Nagyon sajnálom – súgja a fülébe, és Kamilla tudja, érzi, hogy mennyire komolyan gondolja ezt a férfi.

– A mese... – motyogja. – Nem értettem, hogy igazából miért... – Elhúzódik Istvántól, a férfi keserűen néz rá, majd lágyan végigsimít a lány arcán.

– Hosszú történet, és rosszabb a valóság, mint a mese. Nagyon csúnya ügy, nem hiszem, hogy most ezt hallania kellene. A családomért tettem, anyámért, a két kiskorú húgomért, az öcsémért. Akkor ez jó döntésnek tűnt, igazából az egyetlen helyes döntésnek. Ma már öregebb vagyok és talán bölcsebb is, tudom, hogy cselekedhettem volna másként, de... ez már úgyse változtat semmin.

– Sajnálom.

– Köszönöm.

Kamilla szomorú bénultságban búcsúzik el, fel se fogja igazán, ahogy az utat sem vissza Ákoshoz.

Egyre csak az jár a fejében, léptei ütemére, újra és újra: nem tud szeretni, nem tud szeretni, nem tud szeretni...

Mikor Ákos kinyitja a kaput, a festékfoltos ingre téved a tekintete, és ez eszébe juttatja a képet.

– Kész lettél a festménnyel? – kérdi halkan.

– Igen. Akarod látni?

Kamilla nagyot nyel és bólint. Lehet, hogy butaság, de akarja. Úgy érzi, az a kép az övé. Róla szól, róla és Adriánról. Látnia kell.

Ákos szó nélkül a műterembe vezeti.

– Ott van – int az egyik sarok felé. – Magadra hagylak – mondja a férfi, és anélkül, hogy megvárná Kamilla jóváhagyását, bezárja az ajtót.

A műterem csendes és fényes. Már-már bántóan fényes. A lassan búcsúzni készülő Nap színei árnyalják a fehér falakat. Tényleg ennyire elszaladt volna az idő?

Kamilla lassú, kimért léptekkel megy a festményhez. Fél tőle. Fél, de látni akarja. Milyen furcsa is: látni azt, amit érez.

Megáll a festőállvány előtt, aztán felemeli a fejét, de még nem nyitja ki a szemét. Mély levegőt vesz, és csak utána néz a képre.

Aztán csak nézi. Peregnek a könnyei. A kész festmény még kifejezőbb, színekkel telibb és mégis homályosabb. Hogy tudja elérni Ákos ezt a szokatlan kettősséget?

Kettősség... Az átok – hinni benne vagy nem hinni... tagadni?

Vajon Krisz miért nem hisz benne?

Utolsó reménysugárként szedi elő a mobilját – talán Krisz tud valamit...

Letörli a könnyeit, aztán már hívja is a férfit.

– Szia! Végre rájöttél, hogy inkább engem akarsz a bátyám helyett? – szól bele szemtelenül Krisz.

– Miért cserélném a papírszívet kőre? – kérdi Kamilla halkan.

Krisz hallgat. Olyan sokáig nem szólal meg, hogy Kamilla végül kényszeredetten felnevet.

– Mi van? Csak nem elértem végre, hogy képtelen legyél megszólalni?

– Adrián elmondta – jelenti ki Krisz, a hangjából elillant a jókedv.

– Nem, megtaláltam apátok írását.

– Ugye tudod, hogy az egész egy nagy ökörség?

– Én ebben nem vagyok biztos.

– Ugyan már, Kamilla! – horkan fel Krisz. – Átok? Nevetséges az egész.

– Apád nem így gondolja – ellenkezik a lány.

– Sose értettem őt. Ha már itt tartunk, Adriánt és Ákost se. Hogy hihetnek ebben?

– Úgy, hogy az élet alátámasztja. Éreztél valaha valamit is egy nő iránt, Krisz? – kérdi Kamilla, és annyira szeretné, ha Krisz azt mondaná, igen...

– Igen. Szerettem anyámat.

– Nem így értettem. – Nem tudja elrejteni a csalódottságot a hangjában.

– Tudom, és a válaszom nem. De miért kellene ennek bármit is jelentenie?

– Igazából nincs rá okod, hogy ne higgy ebben, ugye? – Az utolsó kérdés, de Kamilla érzi, hogy az a picike remény, amiért a hívást kezdeményezte, már elveszett.

– Csak a józan ész – vágja rá határozottan Krisz.

– Az nekem kevés.

– Kamilla...

– Bocs – vág közbe a lány –, most... le kell tennem.

Lehalkítja a telefont és elteszi. Nem akarja, hogy bárki zavarja.

Törökülésben ül le a képtől kicsit távolabb. Félrebillentett fejjel nézi.

Ő szereti Adriánt. Ezen nem tud változtatni. De miért van az, hogy úgy érzi, a férfi sem közömbös iránta? Hogy amit Adrián érez, az nem pusztán vágy? Az, ahogy ők ketten tegnap együtt voltak, az nem lehet egyszerűen csak a vágy miatt. Mi van, ha a férfi tényleg kezd beleszeretni? De vajon ha így is van, képes lenne ezt beismerni? És vajon csak ennyitől megtörhet az átok? Talán csak annyi kell hozzá, hogy valaki mindennek ellenére szeresse a férfit?

Kamilla összeszűkült szemmel nézi a jég felületén végigfutó halvány repedéseket.

Mi van, ha mindannyian tévednek? Mi van, ha rosszul értelmezték az átkot? Valami bénító, kínzó sejtelem gyötri...

Közelebb hajol a tomboló lángokhoz, mintha ugyan beláthatna a jég alá, mintha a jég hirtelen eltűnhetne.

Tűz és jég. Kioltják egymást. Megölik.

Megölik.

Mi?

Nem. Nem lehet.

Papírszív...

Szerelem...

Lángok...

Papír...

Hamu...

Nem! – sikoltani szeretne, de a torka összeszorul, a szíve úgy dobog, mintha most doboghatna utoljára, mintha megállni készülne, mintha...

Örvény.

Sötétség.

Áthatolhatatlan, puha csend.

Lebegés.

Súlytalanság.

Az öntudatlanság mélye.

– Kamilla!

Pislog. Olyan nehéz, olyan súlyos. Mintha a teste még nem állna készen arra, hogy visszatérjen, hogy újra működjön. Vagy talán csak a lelke küzd a valóság ellen?

Kinyitja a szemét. Ákos aggódón hajol fölé, a férfi keze Kamilla verítéktől nedves homlokát simítja.

– Tévedtek – suttogja a lány kiszáradt szájjal.

– Ne beszélj – csitítja Ákos. – Elájultál. Gyere – nyúl alá, és lágyan az ölébe emeli. – Megütötted magad?

Kamilla megingatja a fejét. Nem, nem ütötte meg magát, tudja, hogy nem, mégis fáj mindene. Sajgó, égető fájdalom mindenhol, ahol Adrián megérintette... Ő ezt nem éli túl. Ezt nem lehet túlélni. Ebbe csak belehalni lehet...

Ákos gyengéden a kanapéra fekteti.

– Hozok neked vizet – mondja, és a konyhába siet.

Amikor visszatér, gyengéden és óvatosan megemeli Kamilla fejét, és lassan, finoman megitatja.

– Jobb? – kérdi, ahogy visszafekteti a párnára.

– Igen, köszönöm – suttogja Kamilla.

Mélyeket lélegzik, és lassan fújja ki a levegőt, hátha úgy kevésbé hevesen ver a szíve.

– Hogy értetted azt, hogy tévedünk?

– Nem... nem fontos – rázza meg gyengén a fejét Kamilla, pedig igazából ez az egyetlen, ami számít. – Megtennéd, hogy visszaviszel?

– Persze – válaszol kimérten a férfi. – Mit fogsz csinálni?

– Beszélnem kell Adriánnal.

– Mit fogsz neki mondani?

A lány nagyot sóhajt, fejét a kezébe temeti. Összeszorul a torka, könnyek égetik a szemét.

– Még nem tudom.

Hazugság...

***

Adrián nyugtalan, olyan idegen számára ez az érzés, hogy egészen összezavarodik tőle. Legszívesebben bezárná a boltot, de Kamilla azt mondta, visszajön, így hát nem teszi. Valami történt, érzi, de képtelen rájönni, hogy mi. Olyan furcsa volt a lány, olyan... idegen.

Lassan sötétedik, a bolt tompa félhomályba borul, Adrián mégsem kapcsolja fel a villanyt. A Jane Eyre az asztalon hever. Elolvasta. Igazából fogalma sincs, hogy mit gondoljon róla. Arra kellett csak, hogy elterelje a figyelmét, mert már nem bírta elviselni a saját gondolatait.

Az elterelés túl jól is sikerült – izgult Jane-ért, és voltak pillanatok, amikor dühös volt Rochesterre. Pedig a férfi nem tett mást, csak megőrizte a titkát. Miben különbözik tulajdonképpen tőle? Ő sem őszinte Kamillával. Vajon Jane és Rochester története hogyan alakult volna, ha Rochester őszinte? Vajon jobb lenne, ha ő is az lenne? Kamilla megérdemelné. Kísértetiesnek érzi a hasonlóságot Rochester és önmaga között.

Igen – dönti el hirtelen –, ha a lány visszajön, beszélni fog vele, elmond mindent, aztán lesz, ami lesz. Nem tudja, miben bízik, hogy mit remél. Annyi éven át hitte, hogy ő képtelen szeretni, de amit most érez, elbizonytalanítja. De nem tudja, van-e remény...

Mikor megcsörren a telefonja, izgatottan nyúl érte. Talán a lány keresi... Krisz. Vajon miért hívja?

– Igen?

– Ezt elbasztad, tesó.

– Mit? – kérdi Adrián, és kihúzza magát. Van valami a testvére hangjában, ami megrémiszti.

– Kamilla. Tudja.

– Mit? – értetlenség vibrál a kérdésben. Adrián szíve gyorsabban dobog.

– Az átkot.

– De... honnan?

Meghökkenés? Hitetlenkedés? Mit is érez pontosan?

– A könyv.

– De... a kurva életbe! – szakad ki belőle a káromkodás. Szabad kezével a hajába túr, türelmetlenül járkálni kezd fel-alá. A feszültség a testében féktelenül tomboló viharra emlékeztet. – Hol van most?

– Nem tudom, nem mondta el. Mit fogsz csinálni? – kérdi Krisz kemény, erőteljes hangon.

– Nem tudom.

– Szereted őt?

A kérdés mellbe vágja. Szereti? Az, amit érez, szerelem lenne?

– Nem tudom.

– Akkor talán ideje lenne rájönnöd, különben el fogod őt veszíteni.