Melyben megszólal a titok...

Feslett nő lett – Kamilla csakis erre képes gondolni, ahogy döbbenten bámul a férfi után. Élvezte azt, amit Adrián tett vele. Ez vajon bűn? Nem, nyilván nem. De akkor is szemérmetlen és gátlástalan – feslett. Élvezte. Úgy élvezte, mint... tulajdonképpen soha semmit. Ami elég megrendítő. Nyomasztó. Félelmetes. És talán még idegesítő is.

Képtelen mozdulni az asztalról. Tudja, hogy össze kellene szednie magát, de egyszerűen nem megy. Még érzi magán a férfi érintését, a testében még gyenge hullámokat vet a gyönyör. Elcsitul vajon egyáltalán? Mi lesz, ha ezt már örökké érezni fogja?

Megrázza magát. Elég. Nem fog ostobaságokra gondolni. Igen, eget rengető orgazmusa volt, olyan, amilyen még soha, de attól még nem avatja szentté a férfit. Bár tény, hogy nem használta ki, hogy magával egy pillanatig sem foglalkozott, csakis rá figyelt... Vajon most nagyon kényelmetlen neki? Nyilván ő is... felizgult, és aztán csak őt elégítette ki, úgyhogy most...

Oké, ezt most azonnal befejezi. És ha egy mód van rá, a bárgyú vigyort is megpróbálja letörölni az arcáról.

– Kér kávét? – hallja a férfi hangját. Megrezzen, elpirul, aztán összekaparja magát annyira, hogy képes legyen leugrani az asztalról, bár kicsit remeg a lába. Igen, fel kellene mennie az emeletre, végül is nem menekülhet a férfi elől, tekintve, hogy az alkalmazottja. Szembe kell néznie vele, és jobb ezt előbb letudni, mint később.

Mély sóhajtással megy fel az emeletre. A férfi a konyhapultnál áll, háttal neki. Kamilla tekintete izmos válláról egészen a fenekéig siklik, akkor elpirul és gyorsan félrenéz.

– Kérek, köszönöm – mondja halkan.

– Jöjjön, üljön le.

Kamilla szót fogad, de ahogy leül, összeráncolja a homlokát. Amikor a férfi leteszi elé a kávét, nem bírja tovább.

– Az imént még tegezett – jegyzi meg szórakozottan forgatva kezében az egyszerű fekete csészét.

– Az imént még... – A férfi ajkára az a jellegzetes kis gúnyos mosoly szökken, amit Kamilla egyszerre imád és utál. – Tényleg akarja, hogy kimondjam?

– Nem... – nyögi a lány, és elkapja a tekintetét.

– Az alkalmazottam, ráadásul diák, nem hiszem, hogy igazán etikus, ha tegezem – magyarázza a férfi, ahogy leül vele szemben.

– Mert az aztán etikus, amit odalent műveltünk – morogja Kamilla, de ahogy kibuknak száján a szavak, máris érzi, hogy elvörösödik.

– Nocsak, azt hittem, ezt biztosan nem hozza szóba.

– Nem is, szóval lehet, hogy erről inkább nem beszélünk? – kérdi sután a lány, majd próbálja azzal elterelni a figyelmét, hogy cukrot és tejet tesz a kávéjába.

– Élvezte.

Kamilla – ha ugyan lehetséges, és ebben őszintén kételkedik – még jobban elvörösödik, ami bőven elég válasznak.

– Egyéb kérdés? – A férfi hangja csupa derültség.

– Maga néha rettenetesen dühítő – néz rá Kamilla, és csak azért is állja a tekintetét.

– Igen, de magának ez nagyon tetszik, ne tagadja.

– Ezt meg ugyan honnan veszi? – hördül fel a lány.

– Szereti, ha kimondhatja, amit gondol, és ha akarja, ha nem, előttem kimondja.

Kamilla zavartan pislog. Ez igaz. Tényleg igaz. Adrián társaságában egyszerűen önmaga, és bármennyire is zavarba ejtő vagy félelmetes ez néha, azért mégis jó.

– Oké, most nyert. De maga pedig azt ne tagadja, hogy nagyon élvezi, ha kimondom, amit gondolok.

– Eszemben sincs. Alig várom, hogy végre az ágyamba kerülve is kimondja, amit gondol – vigyorog rá sokat sejtetőn a férfi, és Kamilla képtelen tovább állni a tekintetét.

Halk kopogtatás szakítja őket félbe.

– Zavarok?

Kamilla összerezzenve megfordul. Az ajtóban egy idősebb férfi áll – Kamilla sose volt igazán jó kormegítélésben, így aztán fogalma sincs, hogy hány éves lehet, talán valahol hatvan és hetven között. Egyszerű farmert és kék farmeringet visel, utóbbi ujját könyökéig feltűrte, amitől lezsernek és amolyan idősebb kiadású rosszfiúnak tűnik. A haja és a körszakálla őszes, ráncok barázdálják az arcát, és a huncut tekintet, valamint az a bizonyos féloldalas mosoly rögtön elárulja a kilétét.

– A görög isten... – csúszik ki a száján megdöbbenten, mielőtt észbe kaphatna. A férfi erre szélesen elmosolyodik, kivillantva hófehér fogsorát.

– Ki ez a lány, fiam? Bírom. – Kellemesen rekedtes, mély hangja van.

– Neked is jó reggelt, apa! A lány pedig az alkalmazottam – feleli Adrián visszahúzódva a semleges hangnem könnyedségébe. Előző perzselő szavai már nem teszik érdessé a hangját. Kamilla csodálkozik rajta, hogy miként tud ennyire gyorsan váltani.

– Ahhoz képest egészen meghitten...

– Apa! – Adrián hangjában elfojtott figyelmeztetés.

– Jól van, jól van! – teszi fel megadón a kezét a férfi. – Semmi közöm hozzá, tudom. Azért örvendek a találkozásnak, Hajnal István vagyok – lép közelebb hozzájuk, majd Kamilla felé nyújtja a kezét. A lány mosolyogva fogadja el.

– Horváth Kamilla.

– Bájos név.

– Köszönöm.

– Szeretem a kamillateát – mondja töprengve a férfi, miközben kihúzza a lány melletti széket és leül. – Tudta, hogy nyugtató hatású?

– Apa! – Adrián hangját ezúttal mintha kétségbeesés színezné komorrá.

Kamilla elmosolyodik, egyrészt Adriánon, másrészt pedig, mert nagyon kedvesnek találja a férfi édesapját. Valószínűleg jó pár évvel ezelőtt igen sok lánynak törhette össze a szívét – bár igazság szerint még most is nagyon vonzó, szóval lehet, az állítás pontosabb úgy, hogy a mai napig sorra töri össze a női szíveket.

– Minek köszönhetem ezt a hirtelen látogatást? – kérdi Adrián.

Kamilla úgy érzi, hogy a kérdés éle egyértelműen tudatja az idős férfival, hogy valamit megzavart. Amikor István hamiskásan rápillant, elpirul.

– Ákos felhívott, gondoltam, hazafelé menet beugrom, hogy beszélhessünk.

– Nem mondtam, hogy akarok veled erről beszélni.

Kamilla figyelmét nem kerüli el a két férfi közötti feszültség, és fogalma sincs, miért, de mégis úgy érzi, hogy kimondatlanul, de róla beszélnek. Ijedten hátratolva a székét felpattan.

– Örülök, hogy megismerhettem – mondja Istvánnak, aki továbbra is hamiskás mosollyal figyeli őt. – Kinyitok – pillant Adriánra. A férfi komoran bólint, de a szemében Kamilla a hála halvány árnyalatát véli felfedezni.

Kiiszkol a lakásból, le a boltba, és csak amikor kinyit, akkor jut eszébe, hogy egyetlen korty kávét sem ivott. Mindegy, most már nem fog visszamenni.

A lány az íróasztal mögötti székbe dobja magát. Semmit sincs ideje végiggondolni, mert azonnal meghallja a szomorú színekkel teli hangot. Ezúttal erősebben, mint az első munkanapján. Már el is felejtette, de a kíváncsisága és az izgatottsága most újra feltámad. Nagyon ritkán szólítja meg közvetlenül őt egy könyv, ez a hang viszont egyértelműen neki szól. Érzi. Félrebillentett fejjel figyel. Titkok bársonyosan sötét ízét érzi a nyelve hegyén, megborzongatja a hang komor, fájó dallama.

Honnan jön?

Kamilla feláll, kicsit arrébb lép az íróasztaltól, de akkor a hang elhalkul. Visszaül, lehajol, a hang egyre türelmetlenebb. Az íróasztal egyik fiókjában van, érzi. Az ujjai bizseregnek, mégsem nyúl a fiókok felé. Ez a férfi tulajdona, nincs joga kutakodni. A hívás morcossá válik, mintha csak megérezné Kamilla tétovaságát.

Győzködi magát, hogy bármilyen könyv is legyen az íróasztalban, az őt akarja, nem teheti meg, hogy ne vegye kézbe. Lelkiismeret-furdalással húzza ki sorra a fiókokat. A legalsóban, egészen hátul találja meg a vékony kötetet. Nem rendes kiadás, csak papírlapok cérnával összefűzve. Még cím sincs, csak az első oldalon dőlt betűkkel szedve egy ajánlás: Fiaimnak...

Nem, Kamilla nem kezd azon töprengeni, hogy ki lehet a szerző és kiknek szól a könyv, nem akar téves következtetéseket levonni. Helyette inkább izgatottan dobogó szívvel a történet első oldalára lapoz. A raktár felé pillant, hallgatózik, de semmi mozgást nem észlel, így aztán olvasni kezd.

Hol volt, hol nem volt, egy másik világban talán, valahol az álmok és a valóság határvidékén, élt egy makacs, ellentmondást nem tűrő öreg király. A királynak egyetlen fia nagy terhet cipelt a vállán, de erre született, és sosem bánta, hogy így kell lennie. Gondos nevelést kapott, mely felkészítette arra, hogy egy nap majd megtegye azt, amit meg kell tennie.

Mikor betöltötte huszadik életévét, az öreg király magához hívatta, és kijelentette, hogy a következő hónapban feleségül veszi a szomszédos királyság uralkodójának lányát, mert ezzel elkerülhetővé válik egy olyan háború, mely számukra hamar előnytelenre fordulhatna. Az öreg király nem szeretett kockáztatni. A herceg bólintott, eszébe sem jutott ellenkezni, hiszen így nevelték. Nem tudta még, hogy nem minden helyes, amit az apja tőle követel, nem tudta még, hogy eljön majd a pillanat, amikor a királyságnál fontosabb lesz a szíve...

Az öreg király utasításba adta fiának, hogy a következő egy hónapot, egészen a világraszóló lakodalom idejéig, töltse mulatozással a királyságon kívül (mert hát makulátlan hírét őrizni kell, az alattvalóknak nem lehet tudomása arról, hogy milyen jellegű szórakozással üti el az idejét), hogy mire a házasság szent kötelékébe lép, ne vágyódjon máshová.

A herceg szófogadóan eleget tett az öreg király parancsának. Álruhát öltött és messzi vidékre utazott. Egy olyan vidékre, ahol máshogy, más normák szerint éltek az emberek.

Kamilla riadtan összerezzen, és majdnem elejti a vékony kis kötetet, amikor a bejárati ajtó fölött meglibben a szélcsengő. Egy nő lép be a boltba.

– Jó reggelt! – köszönti Kamilla, és a kezében tartott könyvet gyorsan visszasüllyeszti a fiókba.

A nő gyönyörű. Körömcipőt, elegáns, világoskék kiskosztümöt visel, a sminkje bájossá teszi egyébként talán kissé határozott, kemény vonásait. Szőkére festett tincsei egyenesen, fokozatosan vágva omlanak a hátára. Tökéletes alakja van: ott domborodik, ahol kell, nem is jelentéktelen mértékben. Kétségtelenül olyan nő, akinek kisugárzása van, ahogy azonban most szétnéz a boltban, Kamilla mégis bizonytalanságot érzékel benne.

– Adriánt keresem – mondja végül bódítóan édes hangon, Kamilla felé fordulva.

A szavak görcsbe rántják a lány gyomrát.

– Most... nincs itt – motyogja sután. – Átadhatok neki valami üzenetet?

A nő a retiküljébe nyúl, és egy karórát dob az asztalra.

– Csak ezt – húzza ajkát finom, de kényszeredett mosolyra. Kamilla most már egyértelműen biztos benne, hogy a nő Adrián egyik egyéjszakás kalandja. Tudja, hogy voltak, azt is, hogy sokan, de arról fogalma sem volt, hogy milyen érzés lesz szembekerülni egyikükkel. Fogalma sem volt, hogy fájni fog.

A nő már indulna kifelé, amikor Kamillát mellbe vágja egy erőteljes hang konok húzása.

– Várjon! – szól utána kicsit talán kétségbeesetten.

A nő megtorpan, visszafordul, és türelmetlenül ránéz.

– Csak egy pillanat! – kéri gyorsan Kamilla, majd a polcokhoz siet, keresnie sem kell, rögtön a megfelelő könyvet veszi ki a többi közül. Gyorsan megnézi az árát, aztán a nőhöz lép, és a kezébe adja a regényt.

– A bolt ajándéka – jelenti ki, és próbál mosolyogni, még akkor is, ha tudja, hogy ez a mosoly nem őszinte.

– Miért? – kérdi a nő értetlenül pillantva a könyvre.

– Mert... – Kamilla tétovázik. Mit mondhatna, hogy a nő biztosan magával vigye a könyvet?

– Nincs szükségem a sajnálatodra vagy a szánalmadra – közli hűvösen, összehúzott szemmel a nő.

– Én nem... – tiltakozik rögtön Kamilla, de elhallgat, mikor a nő elmosolyodik.

– A klasszikus felállás, igaz?

– Nem ért...

– Dehogynem – szakítja félbe türelmetlenül. – Fülig belezúgtál.

– Nem.

– Mindegy, semmi közöm hozzá – legyint a nő. – De hadd adjak egy jó tanácsot, a könyvért cserébe. – Mély levegőt vesz, majd most először egyenesen Kamilla szemébe néz. – Azok a pasik, akik csak egy éjszakát akarnak, nem változnak. Soha ne hidd, hogy miattad majd... Ők csak dugni akarnak, ennyi. Te pedig reggelre úgyis egyedül maradsz. Jobb, ha az álmaidat olyanra tartogatod, aki érdemes is rá. – Hirtelen hallgat el, félrekapja a tekintetét, arcán zavarodottság. Talán úgy érzi, túl sokat mondott egy idegennek. – Köszönöm a könyvet – jegyzi meg halkan és visszafogott kedvességgel, aztán sietve távozik.

Kamilla tompán sajgó szívvel bámul utána. Csak arra tud gondolni, hogy nem akar sokadik lenni egy listán, kullogni a sor végén, majd lassan a feledhető középmezőnybe sorolni. Azt akarja, hogy fontos legyen a férfinak, hogy számítson.

Összerázkódik, amikor meghallja a háta mögött Adrián lépteit. Az asztalhoz siet, felkapja az órát, és a férfi kezébe nyomja. Alig veszi észre, hogy Adrián arca gondterhelt, talán még szomorú is. Más most, nem olyan kemény, nem olyan hideg, inkább esendő.

– Egy szőke nő hozta be. – Nem akarja, de még ő is érzi, hogy a szavak megbántottan és féltékenyen csengenek. – Adtam neki egy könyvet, de beteszem majd a kasszába az árát. Muszáj volt.

A férfi nem mond semmit, csak komoran bólint.

– Délig tudok ma maradni – mondja Kamilla, hátha ezzel valami reakciót csikarhat ki Adriánból. Különös feszélyezettség van köztük, nincsenek perzselő szikrák, csak ködös szürkeség.

– Rendben. Magáé a raktár – bólint a férfi.

A lány tartása megereszkedik. Sose fog számítani, sose lesz fontos, ennek a férfinak nem. Áltatja magát, ha azt hiszi, lehet máshogy is.

– Kamilla, minden rendben? – szól utána Adrián.

A lány megtorpan, visszafordul.

– Én... nem tudom – rázza meg a fejét. – Gondolkodnom kell.

– Eddig is tudta, hogy voltak nők.

– De... – Nem tudja, hogy mondja el.

– Igen? – biztatja Adrián szelíden, kicsit közelebb lépve hozzá.

– Az a nő gyönyörű volt. Miért akarna engem, mikor megkaphat érettebb, tapasztaltabb, és nálam sokkal szebb nőket is? – Kamilla végre Adrián szemébe néz. A férfi karnyújtásnyira áll tőle, és mosolyog. Kedves, meleg mosoly, olyan, ami azt súgja a lánynak, hogy bolondságokat beszél.

– Nem kell más. Magát akarom. – Úgy jelenti ki, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Talán az is.

Kamilla nagyot nyel, és bólint, aztán besiet a raktárba. Úgy dönt, nincs min emésztenie magát. Ha elkezd gondolkodni, túlbonyolítja ezt az egészet, és igazából már elege van abból, hogy mindig mindent túlbonyolít. Vonzódik a férfihoz, valami csoda folytán a férfi is hozzá – és ő akarja, mindenestül akarja, amit a férfi adhat neki. Nem számít, mi lesz. Ha összetöri is a szívét, akarja. Kár lenne, ha évek múlva azon kellene töprengenie, hogy milyen is lehetett volna a férfival... Nem, nem tudja és nem is akarja ezt az egészet elengedni.

A lány maga elé húz egy banános ládát, leül a földre és hozzákezd a válogatáshoz. Egyik könyv a másik után. A kupacok egyre nőnek. Kamilla ezúttal se állja meg, némelyik történetbe beleolvas. Hallja, hogy odakint néha vásárlók lépnek be az üzletbe, Adrián kimérten beszél velük, nem durva, de nem is kedves. A férfi ma nem kapcsolt be semmilyen zenét, és Kamillának kicsit hiányzik, hogy lágyan, tompán áradó hangok vegyék körül. Vajon szándékos, vagy csak megfeledkezett róla? Furcsán zavart volt, amikor lejött az emeletről – vajon mit beszélhetett a papájával? És tényleg róla volt szó?

Hirtelen eszébe jut a kis könyvecske. Egy pillanatra el se hiszi, hogy ennyire kimehetett a fejéből. Nem tudja még, hogy pontosan kiről szól a történet, de vannak sejtései, leginkább Adrián apukájára gyanakszik. De miért mese? És hova fog kifutni a történet? Nagyon szeretné tudni, mert úgy érzi, ha a végére ér, kicsit jobban megérti majd Adriánt, Kriszt, Ákost, az elharapott szavakat, a rejtélyes mondatokat. Időt kell rá találnia, hogy végigolvassa. Minél hamarabb. Bár fogalma sincs arról, hogy ezt hogyan tudná kivitelezni, hiszen nem viheti el a könyvet, ha pedig megkérdezné Adriánt, nyilván nemleges választ kapna. Kamilla nem hiszi, hogy a férfi örömmel fogadná, hogy a fiókjaiban turkált. Hogy őszinte legyen, az ilyesmit ő sem venné örömmel.

Ez az egész viszont nem a most problémája, úgyhogy igyekszik újra a banános ládából előkerülő könyvekre koncentrálni. Viszonylag könnyen boldogul velük, ha valamelyiket nem ismeri és még nem is hallott róla, akkor beleolvas, és általában sikerül is eldöntenie, hogy hova sorolja.

– Ugye tudja, hogy nem ezért fizetem? – zavarja meg Adrián gúnyos hangja.

Kamilla összerezzenve kapja fel a fejét.

– Bocsánat, csak nem tudtam eldönteni, hogy hova tegyem – mutatja fel Göre Gábor bíró úr könyvét, ami igazán szórakoztató, és igen, lehet, hogy csak beleolvasni akart, de egyszerűen magával ragadta a történet...

– Magyar klasszikus irodalom. Gárdonyi írta álnéven.

– Tényleg?

– Kevesen tudják.

– Pedig nagyon vicces – mosolyodik el szórakozottan Kamilla, ahogy visszagondol mind a stílusra, mind a történetre.

A férfi leguggol, ujjaival végigsimítja Kamilla száját. A lány gerincén jóleső reszketés fut végig.

– Gyönyörű mosolya van – suttogja Adrián. Kamilla megbűvölten mered rá. A férfi most gyengéd, elmélázó – mire gondol vajon?

– Nem kérdezi meg? – A férfi hangjában derültség és kihívás ölelkezik.

– Mit? – suttogja válaszul Kamilla, bár hogy miért is suttognak, arról fogalma sincs.

– Amit olyannyira tudni szeretne – mondja a férfi. Az ujjai még mindig a lány ajka körül játszanak.

– Honnan...

– Árulkodó a tekintete.

Kamilla nagyot nyel. Nem örül annak, hogy Adrián ilyen könnyedén olvas benne, mert számára minden rejtély, amit ez a különös férfi tesz.

– Mire gondolt az előbb, amikor... – Nem mondhatja azt, hogy gyengéden, attól a férfi világgá szaladna –... amikor olyan furán nézett?

– Fogadjunk, hogy van erre jobb szava is – kötekedik Adrián gúnyosan.

– Gyengéden.

A férfi félrebillenti a fejét, aztán még egyszer végigsimít Kamilla ajkán, majd elveszi a kezét. Fáradt és kicsit talán szomorkás sóhaj szökik a levegőbe.

– Arra, hogy ha valaha is szerelmes lehetnék, azt kívánnám, hogy magát szeressem.

A férfi feláll, és magára hagyja a lányt. Kamilla megdermedve, értetetlenül, mégis őrülten dobogó szívvel néz utána.

***

Hajnali hat óra három perc – ki a franc ír neki ilyenkor sms-t?

Magában sűrűn átkozódva nyitja meg az üzenetet.

Nem tudok ma bemenni.

Körülbelül négyszer olvassa el, mire tényleg fel is fogja, akkor viszont végre elillan a szemhéjára tapadt makacs álmosság.

Az első gondolata az, hogy tegnap túl messzire ment, és most nem a reggel jár a fejében, hanem amikor olyan őszinte volt a lányhoz. Nem lett volna szabad, és ahogy kimondta, már bánta is. Mondhat az apja, amit akar, ő akkor sem hisz abban, hogy máshogy is lehetne. Nincs rá oka, hogy higgyen. De ahogy akkor a lány mosolygott, ahogy ránézett – egyszerűen kicsúszott a száján. Viszont ki tudja, hogy milyen romantikus gondolatokat indít majd el ez Kamillában... Meg kellett volna neki mondani, hogy ő nem az a fajta férfi, aki megmentésre szorul, neki jó úgy, ahogy van. Még akkor is, ha most a lánnyal egészen máshogy van minden – de ezt neki nem kell tudnia.

A férfi újra elolvassa az üzenetet. Kurta. Semmitmondó. Nem jellemző a lányra, hogy csak ennyit írjon, Adrián ösztönösen érzi – és nem csak a kíváncsisága mondatja vele –, hogy a lány udvariassága nem hagyná, hogy ne legyen indoklás, hacsak nem valami olyasmiről van szó... Miről? Fogalma sincs, és ez zavarja, úgyhogy további rágódás nélkül hívja a lányt. Először azt hiszi, megint nem fogja felvenni, ezért megörül, mikor meghallja a hangját.

– Mit akar?

Erős kezdés, még a lányhoz képest is. Ráadásul feszült és erőtlen a hangja, nem tetszik ez Adriánnak.

– Kamilla, mi a baj?

– Csak... hagyjon most békén, jó? – A lány hangja tömény szenvedés, és mintha könnyektől lenne fátyolos.

Adrián bőrére az aggodalom hideg verítéke ül ki, és mikor a lány minden további nélkül leteszi, a szívébe félelem markol. Mi történt? Csak nem sérült meg? Talán kórházban van?

Nem, ő ezt nem bírja. Szorít a mellkasa, és mintha még remegne is a feszültségtől. Mit tegyen?

Felül, hátát az ágytámlának dönti, megdörzsöli a szemét, aztán maga elé mered.

Krisz! – jut eszébe hirtelen, és ettől rögtön felvillanyozódik. Krisz tudja, hol lakik a lány, vagy legalábbis tudnia kellene, hiszen ő vitte haza. Oké, talán korán van, és szinte biztos, hogy nem ússza meg kaján megjegyzések nélkül, de ez most akkor is fontos.

Adrián további gondolkodás nélkül hívja az öccsét.

– Ugye erre most kurva jó indokod van? – dörmögi álomtól maszatos hangon a telefonba Krisz. Adrián még a mobilon keresztül is érzi, hogy a testvére jelenleg nem szívleli őt túlzottan. Úgy véli, jobb, ha nem kertel.

– Hol lakik Kamilla?

– Mi?

– Hol lakik Kamilla? Kell a címe – szűri idegességtől nehéz hangon.

– Mit csináltál vele? – élénkül meg Krisz, a feltámadó dühtől mintha kőomlásként robajlanának Adrián fülében a szavak.

– Semmit, esküszöm, de valami baj van, és... tudnom kell, jól van-e – mondja egy szuszra, épp csak egy picit torpan meg a beismerés előtt.

Krisz egy röpke pillanatig hallgat, aztán megadja a lány címét.

– Hívj, hogy rendben van-e, jó? – kéri, mielőtt letennék a telefont.

Adrián a következő perceket pillanatokra szakadva éli meg. Öltözik, bezárja a lakást, a garázsban van, motorra ül, átvág a városon, aztán már ott áll a kaputelefon előtt.

Beüti a számot, amit Krisz megadott, aztán türelmetlenül vár. Mi van, ha senki sem fog beleszólni? Mi van, ha a lány kórházban van?

– Igen?

Adrián szívéről kisebb kő esik le az álomtól kásás hangra.

– Kamillához jöttem – mondja.

– Ki maga?

A férfi zavartan köszörüli a torkát.

– A főnöke.

– Hoppá! – kiáltja a lány kajánul, majd felbúg az ajtó.

Oké, ez a lány biztos a barátnője, aki vele volt a Katlanban. És ami azt illeti, ha ilyen vidám, akkor Kamillának aligha lehet nagy baja. De ha idáig eljött, akkor azért felmegy – mégiscsak hülyén venné ki magát, ha most hazamenne, és egyébként is, a saját szemével akarja látni, hogy a lány tényleg rendben van.

Átvág a kissé lepukkant, dohos előtéren. Hívja a liftet, közben türelmetlenül dobol az ujjaival a combján.

Igazából őrültség volt eljönnie. Mégis mi ütött belé? Talán mégis jobb lenne, ha hazamenne. Most már a legkevésbé sem érti, hogy miért is aggódott annyira. Persze, a lány hangja meggyötört volt, de... és mi van, ha mégis nagyon rosszul van? A barátnője sem lehet idősebb nála, fiatalok még, talán nem veszik észre, hogy komoly a baj.

A lift tompa zökkenéssel érkezik meg, az ajtó súrlódva-zörögve nyílik ki. Adrián beszáll a koszos, állott szagú fülkébe, megnyomja a hatost, aztán vár. Az ajtó bezáródik, a lift kísérteties hangok kíséretében elindul felfelé.

Csak ránéz a lányra, aztán megy is. Csak a biztonság kedvéért. Hogy tényleg minden rendben van-e. Ez semmit nem jelent. Aggódik, de a kapcsolatukat tekintve ez teljesen normális, nem? Nem, tudja, hogy nem. Nem kellene, hogy aggódjon, nem kellene, hogy féltse a lányt. Ez az egész teljesen... nem is tudja. Nevetséges, amit csinál, nevetséges és szánalmas, mégsem tudja nem csinálni.

Mire zökkenéssel megérkezik a lift és zörögve nyílik az ajtó, legyűri a kételyeit. Itt van, nincs értelme a miérteken töprengeni.

Kamilla barátnője a folyosóról nyíló ajtót támasztva vár rá. A haja szerteszét áll, a szeme álmos, de szemtelenül vigyorog, amolyan „mindent tudok, ne akarj átverni" vigyorral. Adrián, ha nem férfi lenne és nem negyvenéves, halálra rémülne ettől a vigyortól. Így csak kicsit megrándul az arca, de próbálja titkolni.

A lány nem mond semmit, csak int, hogy kövesse. Egy újabb ajtóhoz vezeti, aztán az egyik szobaajtóra bök, majd továbbra is vigyorogva ott hagyja az előszobában, és eltűnik egy másik ajtó mögött. Fura lány.

Adrián leveszi a cipőjét, aztán kissé tétován megindul Kamilla szobája felé. Halkan, óvatosan bekopog – mégse járja, hogy rátörjön a lányra.

– Igen? – halk, erőtlen hang invitálja beljebb.

Adrián hevesen dobogó szívvel lép be, aztán rögtön meg is torpan. A lány magzatpózba gömbölyödve fekszik az ágyán, karcsú, meztelen lábán félig-meddig takaró, keze a hasán, az arca elgyötört, haja csapzottan tapad a homlokára. Csak egy francia bugyi és egy top van rajta. A szemét erősen összeszorítja, nem néz rá.

– Kamilla? – Rekedtesen szól.

A lány erőtlenül, halványan csillogó szemmel néz rá, aztán úgy pislog, mintha azt hinné, csak képzelődik.

– Jézusom, maga mit keres itt? – Kétségbeesett kérdés.

Adrián beljebb lép, becsukja maga mögött az ajtót, majd leguggol, hogy a szemük egy vonalban legyen.

– Jól van?

– Úgy nézek ki? – fortyan fel Kamilla, de még ezt is fájón erőtlenül teszi.

– Mi a baj?

– Menjen innen, kérem.

Adrián érzi, hogy a lány tényleg nagyon szeretné, ha most nem lenne itt, de az, ahogyan elpirul, mégis arra készteti, hogy maradjon.

– Kamilla...

– Menstruálok, oké? Csak... menjen már... – nyöszörgi Kamilla.

Adrián megrökönyödve néz a lányra. Nem, most fogalma sincs arról, hogy mit mondhatna, de még csak arról sem, hogy mit kellene éreznie. Az egyetlen, amiről meg van győződve, hogy sose csinált még akkora ostobaságot, mint amekkorát azzal, hogy ma reggel idejött.

– Most úgy néz rám, mintha ufó lennék – motyogja fátyolos hangon a lány. – Bocsánat, mondhattam volna tegnap, hogy ma nem tudok menni, de annyi minden történt, teljesen kiment a fejemből, hogy meg fog jönni, pedig az első nap szinte mindig meggyötör, szóval nem akartam megijeszteni, vagy ilyesmi, bár igazából egyáltalán nem értem, miért kellett idejönnie, vagy ennyire aggó...

A férfi hirtelen közelebb hajol, és egy óvatos puszit nyom a szájára. Kamillába belefagy a szó, csak pislog rá.

– Vett be gyógyszert? – kérdi Adrián, ahogy leül az ágy szélére. A lány picit arrébb húzódik, de a férfi ezt nem veszi zokon. Ez a helyzet neki is furcsa és szokatlan, mégsem tudja elképzelni, hogy most felálljon és elmenjen. Akkor sem, ha kiderült, hogy a lány nincs a halálán, nem sérült meg, és igazából semmi szükség nincs itt rá. Nem tud elmenni, pont.

– Igen, lóadagnyit, de ritkán használ.

– Sajnálom.

A lány teljes értetlenséggel a szemében néz rá.

– Oké, elmondta, szóval mi lenne, ha most hagyna nyugodtan szenvedni?

– Nagyon rossz? – kérdi Adrián, és tényleg nagyon sajnálja, hogy nem tud segíteni, hogy semmit sem tehet. Szörnyű látni Kamilla fájdalomtól eltorzuló arcát.

– Tudományosan bebizonyított tény, hogy a vörös hajúak érzékenyebben reagálnak a fájdalomra.

A férfi halkan kuncog, majd Kamilla riadt nyögése ellenére óvatosan az ölébe húzza őt, kezét a top alá, a hasára csúsztatja, és gyengéden rászorítja. Olyan pici és törékeny...

– Szeretem a vörös haját, gyönyörű – mondja Adrián, és orrát a lány fürtjei közé dugja. Gyógynövényillat és még valami puha és könnyű – talán vanília?

– Ezt most miért csinálja? – kérdi a lány tompa, megtört hangon.

A férfi tudja, hogy nyert, hogy Kamilla most már nem fogja őt elküldeni, ahogy tudja azt is, hogy a kérdés a legkevésbé sem arra vonatkozik, hogy miért szagolgatja a haját.

– Nem tudom.

A lány fészkelődik egy kicsit, aztán fejét a férfi mellkasára hajtja.

– Jó, hogy itt van. Köszönöm.

Adrián nem érzi szükségét, hogy bármit is mondjon. Öleli Kamillát, és amikor a lány lélegzetvételei szuszogássá csendesülnek, arra gondol, hogy egyszerűen csak jó így.