Avagy az őrület határán...

Vasárnap délután Kamilla már kezdi úgy érezni, hogy – nemes egyszerűséggel – megőrül. Hálás azért, hogy már nem a lepukkant kollégiumban lakik, azt a nyüzsgést aligha viselné el most. (Bár néha még szórakozott nosztalgiát érez, ha a folyosón lakattal ellátott hűtőkre – amikből természetesen így is mindig eltűntek a legjobb falatok – vagy a közös zuhanyzóra gondol, esetleg a spontán kialakult folyosóbulikra, melyek hajnalig elhúzódtak, és nem hagyták aludni... Ami tényleg hiányzik, az a dohányzó, szerette a reggeli, kávégőzös eszmecseréket vagy éppen az esti sörözős viccelődéseket hallgatni.)

Csak idén költözött albérletbe, először ódzkodott tőle, leginkább attól félt, hogy anyagilag nem fogja bírni, de Dinának hála viszonylag olcsón, két nagyon rendes lakótárssal sikerült egy panellakást találniuk, ráadásul Kamillának külön szoba jutott. Igaz, nagyon pici, épp csak elfér benne az ágy, az íróasztal és egy szekrény, de akkor is megéri. Nem cserélné el semmiért a nyugalmat és a visszavonulás lehetőségét.

Kamilla tudja magáról, hogy nem éppen társasági ember – sose volt az. Amióta felfedezte a könyvek világát, mindig jobban érezte magát, ha olvashatott. Dina időről időre kijelenti, hogy Kamilla előző életében minden bizonnyal valami emberkerülő, visszavonult remete volt, és ez hatással van jelenlegi életvitelére is, de Kamilla egyáltalán nem bánja, hogy ilyen. Szereti ő az embereket, nem erről van szó, de fárasztó, ha beszélgetés közben folyamatosan ügyelnie kell arra, hogy ne mondjon gúnyos megjegyzéseket, amikkel megbánthatna másokat. Illetve a saját kortársai között idegennek érzi magát (az olvasási mániájával sajnos még a magyar szakos hallgatók között is csodabogárnak számít), tulajdonképpen jobban szereti az időseket. Korábban kisegítőként dolgozott egy idősek otthonában, imádta azt a munkát, olykor még most is visszajár, hogy elbeszélgessen az ott lakókkal, akik meglepő módon értékelik – Dina szerint nem létező – fanyar humorát.

Igazi tavaszias, kellemesen meleg idő van. Kamilla az alig párlépésnyi erkélyükön ül, ugyanabban a bő pólóban, amiben aludt, épp csak egy melegítőnadrágot húzott fel, lába feltéve a korlátra, szeme lehunyva, kezében cigaretta. Csak élvezi a napsütést, a füstöt, és közben nagyon igyekszik nem gondolkodni, mert az elmúlt napokban mást se tett, és hogy őszinte legyen, már nagyon unja saját magát.

A péntek még egész jól telt. Adrián nem válaszolt az sms-re, de a lány ezt egyáltalán nem bánta, jobb volt így, ki tudja, mi mindent árult volna még el, ha a férfi nem éri be annyival, mint amennyit írt. Krisz a visszaúton nem húzta semmivel, a dalszövegeiről beszélgettek, hogy egyáltalán hogyan jött rá, hogy ezzel akar foglalkozni. Mielőtt elváltak volna, még elcsábította egy búcsúebédre, bár azért nem igazi búcsú volt ez, hiszen számot cseréltek, és Krisz megígérte, hogy mindenképpen rácsörög néha vagy ráír facebookon – már csak azért is, mert tudni akarja, hogyan alakul közte és Adrián között a dolog, és nem hiszi, hogy Adriánból ezt kihúzhatná.

Kamilla természetesen nem ment be végül az órájára, nem is ért volna be, és igazából kedve sem volt. Hazament, bebújt az ágyba, és késő délutánig aludt. Még amikor felkelt, akkor sem volt probléma. Persze Adriánra gondolt, de akkor hazajött Dina, és mindent hallani akart, Kamillát pedig megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy végre elmondhatja mindazt, ami benne kavarog. Dina – jó barátnőhöz méltón – a megfelelő helyeken a megfelelő reakciókat adta, a beszélgetés végén azonban csak annyit mondott: „Végre". Kamilla ezt nem nagyon tudta mire vélni, úgyhogy Dina kifejtette, hogy ideje volt már, hogy találjon valakit, aki képes elszédíteni. Ehhez Kamilla inkább nem fűzött megjegyzést.

A mélyrepülés szombat délelőtt kezdődött, amikor is képtelen volt eldönteni, hogy mit olvasson. Valami megrendítőre és mélyre vágyott, olyasmire, mint A szerető, de azt már annyiszor olvasta, most egy új történetet szeretett volna, de semmi hasonló nem jutott eszébe. Úgy döntött, nézelődik kicsit a neten, hátha ráakad valami olyan könyvre, amihez kedve lenne, végül azonban kikötött a youtube-on. Először csak a Koponyák feltöltött videóit nézegette, és bár tényleg megszerette Kriszt, de ez a zene akkor sem lesz soha az ő világa, így aztán elég hamar egészen más dalok felé keveredett.

Fogalma sincs, hogy jutott eszébe Edith Piaf, de egyszer csak vágyni kezdett a francia sanzonénekesnő hangjára – közben persze teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mennyire szánalmas, amit csinál, hogy a korosztályából feltehetően igen keveseknek van fogalma arról, hogy ki is az az Edith Piaf, és hogy tulajdonképpen ő is csak azért szereti, mert a dalokhoz vasárnapi sütemények illata és édesanyja lágy hangja tapad. Igazából talán csak szerette volna hallani az anyukája hangját, hogy mondjon valami kedves butaságot, amivel felvidítja, ezért aztán felhívta és mesélt az új munkahelyéről, de elhallgatta a kényesebb részleteket. (Az anyukája úgyis elmondta volna az apukájának, mert a szülei képtelenek egymással nem mindent megbeszélni, márpedig a papája szörnyen kiakadna, ha megtudná, hogy egyetlen, édes kislánya egy negyvenéves pasihoz vonzódik. Bölcsebb volt hát hallgatni.)

Miután letették a telefont, a lánynak még mindig nem volt semmihez sem kedve, kicsit felvidult, de azzal, hogy a könyvesboltról beszélt, megint egyre csak Adriánra gondolt, úgyhogy figyelemelterelésként továbbra is zenét hallgatott. Valami csoda folytán addig kattintgatott, míg magyarul is talált egy Edith Piaf számot. Ott elveszett. Addig hallgatta újra és újra, míg Dina be nem rontott, hogy most már rosszul van ettől a dallamtól, tehát vagy tegyen fel egy fejhallgatót, vagy hallgasson végre valami mást.

Akkor jött egy újabb Edith Piaf magyarul, aztán egészen máshová keveredett, és végül talált egy olyan számot, amitől sírni kezdett. Fogalma sem volt, hogy ettől miért is érzi magát jobban, de mégis jobb volt, viszont ennek köszönhetően estére már olyan zsibbadt hangulatba került, hogy majdnem sms-t írt Adriánnak. Az lett volna a vége mindennek, de szerencsére még volt annyi lélekjelenléte, hogy berángassa magához Dinát, aki úgy döntött, itt már csak a filmnézés segíthet. Valami igazi sírós film, hogy kijöjjön belőle a sok feszültség. (Kamilla nem árulta el, hogy már kisírta magát, mert igazából nagyon szégyellte.)

Dina A velencei kurtizán mellett adta le a voksát, de Kamilla megvétózta, mondván, az nem is igazán sírós film (bár tény és való, hogy nagyon jó film és a vége megrendítően gyönyörű). Ő maga inkább a Szerelmes Shakespeare-t választotta volna, viszont a filmnézést megneszelve berobbant hozzájuk a másik két lakótárs, és végül ők összefogtak Az időutazó felesége mellett, aminek a végén aztán mind a négyen bőgtek – a százas papír zsepis csomag épp csak elégnek bizonyult...

Aztán a lányok közölték, hogy most hirtelen sokkolni kell Kamilla lelkét, ha újra szeretné magát jól érezni a bőrében, ezért valami vígjátékot kell nézni. Kamilla belement, azzal a kikötéssel, hogy ő választ. A többiek először kicsit fanyalogtak, mikor elindult a Függöny fel, aztán viszont majd' szétszakadtak a röhögéstől. Kamilla legalább ezerszer látta már a filmet, hiszen ez az édesapja egyik kedvence, de mégse unta egyetlen pillanatát sem. Igazából ennek a filmnek köszönheti, hogy imádja a színházat. A gimiben mindig elsők között iratkozott fel a budapesti színházlátogatásokra – és nem csak a népszerű musicalekre, mint amilyen akkoriban a Rómeó vagy a Mozart volt, hanem még operába is, ami ugyan így se került közel hozzá, de azért igazán élmény volt, hogy eljutott a Magyar Állami Operaházba.

Vasárnap a lány majdnem délig aludt, pedig általában inkább korán kelő – szereti a reggeleket, még inkább a hajnalokat. Gyakran ül ki az erkélyre bámulni a napkeltét. Ha sokáig alszik, mindig úgy érzi, értékes perceket szalaszt el, holott az élet minden napja izgalmas, új lehetőségeket tartogat, amiket igazán kár azzal elvesztegetni, hogy az ember sokáig alszik.

Most pedig – értékes lehetőségek ide-oda – már órák óta ül itt az erkélyen, egyik cigit szívja a másik után (még szerencse, hogy Dina megszánta egy dobozzal, így vasárnap egyáltalán nem biztos, hogy talált volna nyitva akár csak egy dohányboltot is), és nagyon erősen próbál nem Adriánra gondolni – sikertelenül. A mobilját már Dinának adta, közölve, hogy csak akkor adhatja vissza, ha keresnék, egyébként eszébe se jusson. Dina rögtön értette, miről van szó, megveregette a vállát és elvette a mobilt. Így most aztán akármennyire is szeretne, nem tud sms-t írni a férfinak. Ami egyfelől szörnyen dühítő, másfelől viszont nagy megkönnyebbülés. Mert ugyan mit is írhatna neki? Hogy megállás nélkül rá gondol? Aha, ez aztán tényleg jó ötlet lenne...

– Helló! Mizu? – lép ki Dina az erkélyre.

Kamilla ránéz, megvonja a vállát, majd újra maga elé mered.

– Tudod, mókás vagy így.

– Köszi – húzza el a száját morcosan Kamilla.

– Bocs, de tényleg vicces, ahogy gyötröd magad. A helyedben én fognám magam, és beállítanék hozzá. Túlbonyolítod ezt.

Kamilla megint megvonja a vállát. Lehet, hogy Dinának igaza van, de ő akkor se tudja ezt nem túlbonyolítani, mert szerinte ez igenis bonyolult.

– Hát, ha nem, akkor nem – motyogja Dina. – De talán megvigasztal, hogy nemcsak te gondolsz rá, hanem ő is rád.

– Ezt ugyan honnan szeded? – morogja Kamilla, de a szíve gyorsabban kezd dobogni. Talán tényleg gondol rá Adrián?

– Nos, minek utána most küldött neked sms-t, ez elég egyértelmű – vigyorog a barátnője.

– Mi? Hol a mobilom? – Kamilla eszelősen pattan fel és nyújtja a kezét Dina felé, aki nevetve átadja a mobilt, aztán magára hagyja.

Őrülten dobogó szívvel nyitja meg az üzenetet, a tenyere máris izzad.

Kedves...

Most ezzel meg mit akar mondani? Mi van, ha csak véletlenül küldte neki, de valójában másnak szánta? Összeszorul a szíve, ha arra gondol, hogy Adrián talán egy másik nőnek írta ezt, ami azért nem tűnik túl valószínűnek, hiszen csak egyéjszakás kalandjai szoktak lenni – miért írna ilyet bárkinek is? És neki miért? Hiszen... Úristen, nem, nem, nem! A Jane Eyre és a hozzátűzött üzenete... Kamilla önkéntelen a szája elé kapja a kezét. Hogy feledkezhetett meg róla?

Visszaül a székre, meredten nézi az sms-t. Most erre mégis mit válaszoljon? Talán semmit. Az ölébe teszi a mobilt, rágyújt, aztán újra kézbe veszi, megnyitja az sms-t, elolvassa, majd megint leteszi. Válaszoljon? Valamit mégiscsak kellene. De mit?

Ne haragudjon – írja végül, de tétovázik a küldéssel, végül megvonja a vállát – ez is több, mintha semmit sem írna, nem? Jelenleg ennyire futja, végül is a könyv miatt magyarázkodhatna, de az üzenete miatt aligha, az mindenképpen nagyon undok. Dühös volt, ennyi, nincs más mentsége. Miért is nem fogta vissza magát?

Megugrik, mikor csörögni kezd a mobilja.

Adrián.

Mégis mi a fenét akar? Miért hívja?

Nem, nem veszi fel. Nem tud most vele beszélni, képtelen rá. A szíve így is úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről – attól tart, ha meghallaná a férfi hangját, teljesen lefagyna... Az lenne csak a vicces beszélgetés... Nem, inkább nem veszi fel. Előbb-utóbb úgyis feladja, nem hívhatja örökké.

A telefon továbbra is csörög, Kamilla csak bámulja a kijelzőt, és képtelen bármit is tenni. Mikor érti már meg, hogy nem fogja felvenni?

– Nem veszed fel? – kiabál bentről Dina, mire Kamilla riadtan kinyomja a hívást.

Te jó ég, tényleg kinyomta!

– Már nem hív – kiabál vissza.

– Lehalkítottad, hogy ne cikizzelek?

– Nem – mondja Kamilla az igazságnak megfelelően – végül is tényleg nem halkította le. Valóban, helyette kinyomta, ez ám az elegáns megoldás...

Miért nem veszi fel? – jön az sms pár pillanat múlva.

A fenébe, most erre már megint mit írjon?

Mert nem akarok magával beszélni?

Kamilla mosolyog, mert tudja, hogy Adrián erre most biztosan összeráncolja a homlokát, és komoran néz. Komorabban, mint egyébként.

Előbb-utóbb muszáj lesz.

Öntelt hólyag...

Ebben azért ne legyen olyan biztos... – írja vissza hirtelen fellobbanó dühvel.

Nem érkezik válasz. Lehet, hogy komolyan vette?

Ezt akarja?

Ó, igen, komolyan vette. Kamilla valahol mélyen örül ennek, mert ha a férfi egy ártatlan kijelentés után rögtön a legrosszabbra gondol, akkor talán – és tényleg csak talán – mégis fontos neki az, ami köztük van. Megenyhülve, boldogan dobogó szívvel válaszol.

Nagyon jól tudja, hogy nem.

Pedig okosabb lenne.

Érzi, hogy a férfi ezt komolyan gondolja, de hát mindketten tudják, hogy nincs mit tenni.

Az lenne...

Akkor itt lesz holnap?

Kedves ez a kérdés, bár Kamilla gyanítja, hogy Adrián nem annak szánta.

Igen.

Azt hiszi, hogy a férfi nem fog többet írni, ezért őszintén meglepődik, amikor új üzenetet jelez a telefon.

Én is magával álmodtam.

Mi? Tényleg?

Miért árulja el?

Mert maga is elárulta.

Most vajon miért ilyen kedves? Jobban szereti, ha játékos, ha gúnyos – úgy talán kevésbé van veszélyben a szíve. Kamilla most ébred csak rá, hogy ez az, ami egész hétvégén kínozta, ez az érzés, ez a félelem: mi van, ha bele fog szeretni a férfiba? De kérdés ez még egyáltalán? Nem, nem, nem! Ennyi idő alatt az ember nem lesz szerelmes, ez csak vágy és az újdonság varázsa, ennyi.

Igyekszik vidámabban, incselkedőn válaszolni, hátha így elűzheti a zavaros érzéseket.

Ugye ezt az egészet azért csinálja, mert el akar csábítani?

Feltett szándékom.

Kamilla elnyomja a születni vágyó mosolyt. Hülyén érzi magát, ha szédült tinilány módjára a mobiltelefonjára mosolyog.

Ákos azt mondta, nem szokott sms-ezni.

Nem is.

Akkor most mégis mit csinál? Ez a férfi tényleg az őrületbe kergeti...

Akkor velem miért?

Rémlik ugye, hogy hívtam az előbb? Miért nem vette fel?

Gúnyos, és Kamilla örül ennek. A kérdésnek már kevésbé, mert már írja is a választ, és a fene vigye el, de megint túl őszinte...

Megijedtem.

Mitől?

Hogy is van? Ha ugrik az ember, legalább jó magasról tegye?

Hogy képtelen lennék megszólalni.

Igen, Kamilla tudja, hogy a férfi most minden bizonnyal kineveti, de nem bánja, hiszen az ő ajkára is hamiskás, butácska mosoly fészkeli magát.

Kislány, maga megnevettet engem.

Kamilla bosszúsan ingatja a fejét. Az nem zavarta, amikor Krisz vagy Ákos hívta így, az kedves volt, de Adriántól mintha sértés lenne. Nem gyerek már, és ezt a férfi nagyon is jól tudja, tekintve, hogy milyen hévvel csókolta ott a folyosón...

Már megint a korával jön...

Ezúttal tovább tart, míg megérkezik a válasz, de végül csak jelez a mobil.

Nem tagadhatja, hogy sokkal többet éltem már, mint maga. De elárulom, hogy nő még sose érdekelt úgy, mint maga. Ezek az őszinteségi rohamai nagyon szórakoztatók.

Bármikor örömmel mulattatom...

Reméli, a férfi érzi, hogy ha ezt hangosan mondaná ki, akkor nagyon is fanyarul tenné.

Most megsértődött?

Nem.

Dehogynem.

Jó, tényleg, de ezt nem fogja neki bevallani.

Jaj, hagyjon már, menjen inkább olvasni!

Nem érkezik új sms, de Kamilla nem is számít rá igazán. Nem gyújt rá újra, már egyáltalán nem kívánja a cigit. Most izgatott és boldog, tele van energiával. Legszívesebben táncra perdülne, bár ez az érzés egészen különös, hiszen nem tud és nem is szeret táncolni. Behunyja a szemét, arcát a Nap felé fordítja. Szeretné, ha szárnyai nőnének, ha felrepülhetne az égre, olyan magasra, hogy a világ csak egy pici pontnak tűnjön, és aztán zuhanna, hogy ugyanaz a szédület uralja a testét, mint ami most a lelkében kavarog...

***

– Jó reggelt!

Adrián egész teste megfeszül, ahogy meghallja a lány hangját.

Pokoli hétvégéje volt. Ugyan nem volt rossz kint Ákosnál, de az öccsét annyira elkapta az ihlet, hogy gyakorlatilag nem is látta, így aztán magányos sétákkal és sok-sok úszással szórakoztatta magát. A végén már nem is érezte olyan hidegnek a vizet.

Aztán jött a Jane Eyre. Végül elkezdte olvasni – talán mert érdekelte, hogy a könyv miért is akarja őt. És akkor annyi üres év után, amikor a történetek képtelenek voltak elérni hozzá, amikor nem érintették meg és semmilyen érzést sem váltottak ki belőle, itt van ez a romantikus regény, és ő először sajnálja a mesélő kislányt, majd dühös lesz azért, ahogy bánnak vele, még együtt is érez vele – pedig az ég szerelmére, hiszen ez csak egy kitalált történet! És mégis olvasni kellett. Rochester megjelenéséig ért el, aztán félretette, mert épp elég érzést kapott már, hogy telítve érezze magát.

Akkor aludni próbált, de helyette csak álmatlanul forgolódott. A lányra gondolt. Égető vágy járta át az egész testét. Valamikor hajnalban sikerült nyugtalan álomba merülnie, csak azért, hogy aztán reggel kialvatlanul és feszültségtől remegve ébredjen.

És most, amikor ott áll mögötte az, aki miatt jóformán az egész hétvégét enyhén szólva is gerjedt állapotban töltötte, nem mer megfordulni, pedig hát nyilván nem teheti meg egész nap, hogy ne nézzen rá.

Fogalma sincs, hogy mit művel vele ez a lány. Nem, nem változott semmit sem a véleménye – ő nem lesz szerelmes, és ha őszinte akar lenni, azt se hiszi, hogy Kamilla az lehetne. De vágyik rá, olyan mélyről jövőn és már-már fájdalmasan, hogy úgy érzi, beleőrül, ha továbbra sem érintheti. Attól tart, ha most ránéz, nem tudja visszafogni magát.

– Jól van?

– Nem – morogja az orra alatt, ahogy leemeli az egyik nemrég behozott banános ládát egy másikról. Nem tudja, hogy a lány hallja-e, és igazából nem is érdekli. Próbál felkészülni arra, hogy megforduljon. Igen, meg kellene már fordulnia, mert ez így egyre kínosabb.

Oké, akkor most.

Nem mozdul – egyszerűen szánalmas, és ezt tudja is.

Csak egy mély levegő, aztán lesz, ami lesz.

Megfordul.

Kamilla a raktár ajtajában toporog, lopva kipillant a boltba, mintha nem tudná eldönteni, hogy maradjon, vagy inkább fogja menekülőre. Fekete farmer és szürke blúz van rajta. Miért van az, hogy még egy ennyire egyszerű, gyakorlatilag semmit sem mutató ruhában is őrületesen kívánatosnak találja? Szeretné kigombolni azokat a kicsi, fekete gombokat a lány blúzán, szeretné lassan széthúzni, hogy feltáruljon a lány meztelen bőre, a melltartó rejtette keblek íve... Elég! Hát már tényleg képtelen kordában tartani a gondolatait?

A lány félszegen mosolyog. Még ez a mosoly is kínzóan édes.

Nem, ő ezt nem bírja ki.

Csak pár lépés, néhány türelmetlen másodperc, és keze máris érinti, nem gondolkodik, csak magához rántja, és úgy csókolja meg, mintha ez lenne az utolsó, amit életében tehet. Nem tud betelni az ízével, az illatával, és nem tud megálljt parancsolni a kezének, mindenhol érinteni akarja. A lány formás fenekét, a gerince ívét, a derekát, a csípőjét... Kamilla nem tiltakozik, csak a nyaka köré fonva a karját szorosan hozzásimul.

Adrián könnyedén emeli meg. A lány lába a dereka köré kulcsolódik, forró ölét még a ruhákon keresztül is érzi. Válaszul Adrián testében megőrül a vágy, esztelenül lobbantja lángra minden porcikáját. Elviselhetetlen, hogy nem érezheti magán a lány bőrét, a belőle áradó forróságot.

Kamillával a karjában a raktár egyetlen asztalához botorkál, ráülteti a szélére és fölé hajol. Egyik keze az ing alá csúszik, a másikkal a gombokat keresi, de közben egy pillanatra sem szakítja meg a vad, féktelen csókot.

Mohón érinti a lány selymesen puha és lágy bőrét, érzi, ahogy Kamilla lapos hasán remegés fut végig.

Mikor végre boldogul az első gombbal – ujjai túl izgatottak, ügyetlenek –, szája a lány nyakára siklik. Nyelvével érinti a kecses ívet, érzi a vér pulzálását az erekben, a szíve vad dobogását. Adrián szíve is legalább olyan őrülten dobog, mint a lányé.

Türelmetlenül halad lejjebb, miközben újabb gombok adják meg magukat kérlelhetetlen ujjainak. Kamilla sóhajt és elhalón nyög – Adriánt megőrjítik ezek az édes hangok.

Mikor végre az utolsó gomb is megadja magát, kicsit elhúzódik, és széthúzza Kamillán a blúzt. A lány fekete, csipkés melltartót visel. Hevesen emelkedik és süllyed a mellkasa, melle újra és újra kidomborodik, ahogy levegőt vesz.

– Gyönyörű vagy – suttogja Adrián, miközben csókokat hint a lány mellének szabadon lévő ívére. Látni akarja őket, most azonnal. Nem tétovázik, keze a lány hátára siklik, gyorsan és ügyesen kikapcsolja a melltartót, majd lehúzza a válláról először a blúzt, aztán a melltartó pántját is. Kamilla nem tiltakozik, kibújik a ruhákból, majd meztelen felsőtesttel, elpirulva ránéz. Adrián mosolyog. Nem gúnyosan, hanem őszintén és örömtelin.

Mielőtt birtokba venné az édesen gömbölyded melleket, a lány szájához hajol és mélyen megcsókolja. Aztán ajka máris Kamilla egyik feszült, merev mellbimbójára tapad. A lány kontrollálhatatlanul remegni kezd. Adriánt öröm tölti el, hogy Kamilla ennyire intenzíven reagál az érintésére. Jobb keze a másik mellére siklik, markolja és simogatja, míg a ballal már a lány farmerjának gombjával ügyetlenkedik.

A férfi egy pillanatra sem hagyja abba a kényeztetést, ahogy lehúzza a nadrág cipzárját. Tudja, hogy túl sokat akar egyszerre, de képtelen nem mindenhol érinteni a lányt, képtelen várni. Mikor ujjai a lány bugyijára siklanak, Kamilla újra megremeg, de ahogy lejjebb halad, egyenesen az emésztő, buja forróságig, a lány megrázkódik, aztán megfeszül – de nem a vágytól.

Adrián rögtön megdermed. Kicsit elhúzódik, épp csak, hogy a lány szemébe tudjon nézni. Kamilla szeme szorosan csukva, az arcán különös kifejezés. Vágy, félelem – és mi még?

– Kamilla, nézz rám! – kéri. – Mi a baj?

– Semmi – nyögi ki a lány, de nem nyitja ki a szemét.

– Megrándultál – mondja Adrián szelíden.

– Nincs baj – rázza meg a fejét a lány, de még mindig nem néz a férfira.

– Fájdalmat okoztam?

– Tudod jól, hogy nem – vágja rá Kamilla, és végre kinyitja a szemét. A mélyzöld tekintet tele van lángolással és forrósággal.

Adrián elmosolyodik.

– Nem mozdulok innen semerre, míg el nem árulod.

Kamilla szeme kikerekedik, döbbenten pislog, majd majdnem olyan gúnnyal, mint ahogy ő szokott beszélni, megszólal:

– Ugye tudod, hogy mikor azt mondtad, hogy hétfőn beszélgetni fogunk, nem egészen így képzeltem?

– Miért, ez egy egészen eredeti megoldás, nem? – kérdi féloldalas mosollyal a férfi.

– Hogy tudsz most így mosolyogni?

– Mi tagadás, nehezen.

A lány elkapja a tekintetét, aztán mégis visszanéz. A tekintetük összekapcsolódik.

– Nincsenek kellemes emlékeim... nem volt... túl jó... az első alkalom... – szűri a fogai közt a lány gyenge, remegős hangon.

Vajon miért nem? Hát persze, ezért fél tőle – nyilván valami ostoba gyerek elcsábította, de arról már fogalma sem volt, hogy szerezzen neki örömet, ezért nem akar a lány egyéjszakás kalandot, de ha így van, akkor az azt jelenti, hogy...

– És azóta?

– Nincs azóta...

Ezúttal Adrián kapja félre a tekintetét. Ettől félt. Így majdnem olyan, mintha Kamilla még szűz lenne. Egy édes, ártatlan lány, aki legfeljebb csak magának szerzett gyönyört, de fogalma sincs, milyen is az, ha ezt más teszi. Adrián, ahogy az ujjai lassan és finoman megmozdulnak, megfogadja, hogy megmutatja a lánynak, hogy milyen is az, amikor valaki az égig röpíti.

A lány sóhajt és behunyja a szemét. Adrián közelebb hajol hozzá, puha csókot lehel a szája szegletére. Kamilla feje felé mozdul, és máris újra belemerülnek az édes, kínzó tébolyba.

Adrián próbálja nem elveszteni az eszét, de ez roppant nehéz, ha a lány ilyen tűzzel viszonozza a csókját, ha a nyelvük ilyen őrült iramban érinti, gyötri egymást. Ujjai finom mozdulatai egyre merészebbek, egyre hevesebbek. Nem siklik lentebb, még csak a lány bugyija alá sem. Nagyon szeretné őt igazán megérinteni, ujjait a nedves forróságba csúsztatni, de nem teszi. Ma még nem.

Kamilla alig pár másodperc után elkapja a fejét és felkiált. A teste megfeszül, majd elernyed és remegni kezd. Adrián élvezettel nézi, ahogy a lány arcára kiül az elragadtatás – sose látott még ennyire gyönyörűt, ennyire szívszaggatón szépet.

A nyakát, az arcát, lehunyt szemhéját csókolja, finom, könnyű csókokkal, míg a lány légzése lassan csendesül, míg a testén újra és újra végigfutó remegések enyhülnek.

Aztán anélkül, hogy bármit mondana, begombolja a lány a nadrágját, visszahúzza a cipzárt, feladja rá a melltartót és a blúzt, minden gombot begombol, aztán megcsókolja őt. Ezúttal nem vadul és nem szenvedélyesen, csak édes, lágy könnyedséggel.

A lány kerüli a tekintetét, de Adrián ezen egy pillanatig sem lepődik meg. Tudja, hogy mennyire zavarban lehet, de tudja azt is, hogy előbb-utóbb eléri majd, hogy ne szégyellje, ha átengedi magát a vágyainak. Eléri, hogy úgy nézzen majd a szemébe, hogy láthassa benne a gyönyör minden visszhangos rezdülését.

– Ez csak a kezdet – súgja lágyan a fülébe, és érzi, ahogy Kamilla testén újra remegés fut végig. Aztán Adrián elengedi, elfordul tőle, és elégedett mosollyal az ajkán felmegy az emeletre.