A dátum 2025. 09. 16.

Nyár vége óta vagyunk Péterváron, és játsszuk, mintha csak ketten lennénk a világon, mintha csupán a te feleséged volnék, és azóta, hogy ismerlek, nyolc év el sem telt volna. Valójában csak házasságunk óta nyolc, mióta ismerlek, kilenc, de nekem már egy egész életnek tűnik, és a mostani, tettetett életünk édesebb mindennél, mi valaha volt, és úgy tűnik néha, mikor kétségbeesem, hogy édesebb minden eljövendőnél is, és örökre itt akarok maradni veled, Fedya, drágám, kérlek, sose térjünk vissza Yokohamába.

Ez a gondolat három napja, a fürdőszobában lepett meg, amikor könnyelműen igent mondtam egy udvariassági látogatásra, egy vacsorára, randevúra. Fáradt vagyok, ha csak felsorolom, ha csak belegondolok, és megint elkap az a pánik, ami az otthonunkba űzött, Szentpétervárra, még ha itt több fájdalom is vár, mint máshol a világon. Mégis ez a menedékem, ahol veled senki sem bánthat, senki sem vehet el tőled, Fedya, és itt kettőnket senki sem érhet el. Na, most nem más asszonytól félek, egyszerűen túl sok kötelesség van, ami fáraszt, azelőtt elmegy tőlük a kedvem, hogy valójában meg kellene őket tennem.

Kettesben szeretnék maradni veled a világon.

Sírni akartam, csak sírni, mint amikor átöleltél, és én azt szipogtam akkor, sose menjünk el innen, drágám, ne menjünk vissza a palotába. Élj velem itt, Fedya, ahogy egykor kellett volna, maradjunk együtt, hagyjunk el mindent, hadd legyek én a feleséged! Nyújtsuk hosszúra ezt az időt, amit sosem élveztünk ki egészen. Ha kell, a világot is megállíthatom, hogy csak mi ketten maradjunk benne, ne történjen semmi, csak mi érezzük jól magunkat és egymást.

Úristen, Fedya, annyi szerelem és gyengédség szorult ebbe a három hétbe, és most véget ér, ma töltjük az utolsó éjszakánkat a hálószobánkban!

Szeretlek, újra szeretkezni akarok veled a nappaliban, a konyhában, a fürdőben, a kanapén, az ágyban, a pulton! Mind olyan volt, mintha az elvesztegetett lehetőségeket akarnád kapkodva megragadni, és én imádtam, olyan kétségbeesett vággyal zuhantam a karodba!

Most már újra együtt vagyunk, te, leszakadt másik feled és én, ahogy mindig lennünk kellett volna. Vele visszakaptad a szenvedélyed, az erőd, én pedig a férjem, akihez hozzámentem, és akibe beleszerettem, nem mintha azóta az érzés változott volna.

Szeretem ezt a lakást, szeretem a környéket, a várost, a nyugalmat, a gondtalan, céltalan napokat, a közös olvasást az ágyban. A teázást, azt, hogy megölelsz reggelente, hogy teát főzhetek neked pizsamában. Hogy kócos vagy, hogy megcsókolod a nyakam, Fedya, hogy kinyújtózhatok a kádban, hogy csellózol nekem a nagyszobában. Mindent úgy szeretek, mintha otthon, Yokohamában nem ez várna, de ott anya vagyok, feleség vagyok, háziasszony vagyok, felnőtt nő vagyok, itt pedig csak a te kis feleséged, Ninushkád, akit szeretsz, és én viszontszeretlek.

Aggódom persze a gyerekeinkért, hiányzik Osamu és Fedinka, de mégis, hiányzott ez az idő is. Nem a családunkat akarom eldobni, egyszerűen elegem van, és néha el akarok menekülni a világ elől, mert már a palotánk sem zárt, nem nyújt menedéket.

Azt mondod, újra bezársz? Rendben, végül is, ha kell, mindent be lehet zárni, hogy megóvjon. Maminak pihenés kell, hogy fogjuk a gyerekeknek megmagyarázni? Ettől félek – annyi kötelezettség és teher vár otthon.

Itthon akarok maradni veled, ezért sírtam három napja, mert én is tudtam, milyen önző ostobaság. Mégis nyújtani akartam a percet, hiszen én vagyok, akinek kezében az idő, megvan hozzá minden hatalma! Ám banálisan, vágyón akartam, egyszerűen itt akartam maradni még, élvezni a mézesheteket, Fedyushkám, élvezni, érezni téged, szerelmem, mint tegnap, megfeledkezni minden gondomról. Boldognak lenni, fiatalnak és szerelmesnek lenni, kettesben lenni, bár akkor is eszembe jutott Osamu és Fedinka, de mégis rád, legfőképp rád vágytam.

Tudom, hogy örökre nem maradhatunk Péterváron, de ha nem kötne máris annyi minden Yokohamához (néha annyira bánom, főleg a gyerekek és Osamu miatt kell maradnunk, felőlem bármikor visszatérhetnénk Európába, ha őket is magunkkal tudnánk vinni gond nélkül, ha nem kötne oda az Akutagawa család és a kedves barátnőm, Chuuya, mindenki... jaj, miért van ennyi kapcsolatunk, szívem, miért nem tudjuk őket egyszerűen hátrahagyni? Miért számítanak ők ennyire, amikor gond nélkül szakítottam már egyszer a családommal?), azt akarnám, maradjunk itt, éljünk újra Péterváron, ebben a lakásban, de tudom, egész családunknak ez kényelmetlenül szűkös volna.

Mégis meg akarom tartani ezt a lakást, hiszen ez a tiéd volt, itt voltam menyasszony, itt éltünk, Fedya, és ez az otthonom, veled, veletek mindig jó ide hazaérni! Mégis... esetleg, egy nagyobb, több szobás lakásban?

Álom csak, Fedyám, de belegondoltam, milyen lenne veletek újra itthon élni. Szeretem Szentpétervárat, szeretem Oroszországot (Európa? Ugyan már! Réd nem álmodhatok Európáról!), de Yokohamát megszoktam, megszerettem, ott az életem, boldogságom, csak az otthonunkat kell újra áthatolhatatlan erőddé tenni, nekem pedig megközelíthetetlen, védelmetekbe vonult asszonnyá válnom újra, és kevés kapcsolatot ápolnom másokkal, elzárkózni a külvilágtól, boldogságom érdekében, ahogy eleinte tettük, drága Fedyám. Jaj, akkor mennyire biztonságban, óvva, mennyire boldog voltam!

Tudod, miért jöttünk most Szentpétervárra. Veled akartam lenni egy boldog, biztonságos helyen, ahol senki és semmi sem bánthat. Olyan ingerlékeny, érzékeny vagyok rád és miattad, féltékenység gyötör, harag ég bennem, de ez a harag általában ellenem fordul. Ha riválisom akad (sosem lehet valódi rivális, mégis fájdalmat okoz), valamiért nem őt, magamat akarom bántani. Meg akarok halni, nem érdekel, hogy itt hagylak neki, nem érdekel sem szerettem, sem családom. Annyira irracionális vagyok, annyira fáj, Fedya, nem is értem, hogy tudtál egy ilyen nőt elvenni, hogy tudsz még mindig szeretni, de most elhallgattatsz, drágám, jól van, befejeztem, megnyugodtam, tudom, hogy minden rendben, tudom, hogy senki sem bánthat, senki sem akar téged tőlem elvenni.

Most már ez nem aggaszt, most minden rendben, mindenkit, aki bánt, ami fáj, eltávolítottunk, de szombaton újra Yokohamában leszünk, és el kell kezdenünk újra a másik, yokohamai életünket élni. Nem baj, nem fogok szomorkodni, mert mindenképp boldog tudok lenni, Osamushka, Fedyushka, a gyermekeink, a barátnőm már mind hiányoztak! Tudom, hogy neked is, drágám, főleg a kisbabánk, de a legjobb kezekben van. Szívtelen anyának tűnhetek, de én a gyermekeinkért kevéssé aggódom, tudom, kikkel maradtak otthon, mégis, annyira szeretném már őket látni!

Szeretlek, Fedya, szeretlek, szeretem ezt az életet, minden percét, a palotánkat, a családunkat, a nyugalmat, csendet, békét, nevetést, a gyerekeket, az anyaságot, most már segítségem is van benne. Most nincs rajtam a pánik, hogy maradjunk a lakásban, hogy sose érjen véget, az az őrület, ami augusztusban fogott el, ami veled együtt ide hozott, már nem ural, mégis szeretek itt lenni veled, Fedya, csak az emlékek miatt is.

Jó emlékekkel megyünk haza, meg egy rakás ajándékkal, jaj, úgy szeretném már őket átadni. Azt hallottam, én is kapok párat, de erről majd később, vajon, Fedya, te bátorítottad a fiúkat benne?

Mikor sírtam, hogy ne menjünk haza, hogy maradjunk örökre, te átöleltél, letörölted a könnyeimet, és hosszan, sokat beszélgettünk. Azóta már minden rendben van, készenállok az indulásra. Izgatott is vagyok valójában, fogalmam sincs, hogy tudok elaludni ma este (valószínűleg boldogan, a karodban, mint mindig, olyan szoros az ölelésed! És melletted is fogok felkelni!).

Mindenesetre nem vállalok ennyi kötelezettséget, és nem kényszerítem magam társaságba, épp elég nekem a családom és a legközelebbi köröm, bármi más már igazán, tényleg túl sok volna, akármilyen lázas érdeklődés vezet néha másokhoz, amit nem tudnék megmagyarázni még magamnak sem.

Köszönök mindent, minden szót, törődést, mosolyt, cirógatást, nevetést, teát, ölelést, csókot, szerelmem, boldogságom, az ajándékokat is, a sétát, a randevúkat, a süteményt, kávét, a fényképet a csatornaparton – vajon nem lesz később gondunk belőle?

Ha lesz is, nem érdekel, olyan rég eljöttünk már Oroszországból, és tudod, én is bárkivel el tudok bánni, csak ezek a nők törnek mindig össze. Tudom, ne féljek, Fedya, senki sem szakíthat el tőled, mégis mindig összetör, és magam szeretnék lenni veled, a szerelmemmel, egy biztonságos helyen, ahol az ilyen borzalmak nem érnek el, és köszönöm, hogy képes vagy nekem ezt megadni.

Aludni fogok veled a repülőn, drágám, de most még csak a jelenre, az estére, a boldogságra akarok gondolni.

Szeretlek. Teázni szeretnék veled, olvasni melletted az ágyban, simogatni a lábad a lábammal, amikor az öledbe teszem, mosolyogni, megcsókolni, összeérinteni az orrunk, együtt fürdeni, hagyni, hogy rám add a hálóruhám, Fedya, majd azt, hogy később levedd rólam.

Annyira szeretlek, annyira, annyiszor foglak még szeretni! Mindennapi boldogság veled az élet, sosem mondok le róla. Ígéret, hogy örökké élni fogok, örökké, egy boldog helyen, boldog családban. Szentpéterváron vagy máshol, nem számít, csak veletek, senki se bántson, és senki se próbáljon betörni ide, és tönkretenni a boldogságom.

*

Ez egy olyan Agónia rész, ami nem illett bele az Agóniába, mert speciálisan a palotára vonatkozott, megpróbáltam így feldolgozni. Valószínűleg nem érthető, öncélú írás, de, mert ide illett, kitettem. Nem bánom, ha nem szeretitek, vagy nem is olvassa el senki, sajnos vagy sem, nem minden művem jó olvasmány.