Kedves Dazai-san,

még meg sem tudtam köszönni, hogy megmentett engem. Szívesen elmentem volna az irodájába, hogy személyesen is köszönetet mondjak, de sem a pontos címet nem tudom, sem az állapotom nem teszi lehetővé. Nem szeretném mentegetni magam, a sérüléseim igazán nem jelenthetnek kifogást – és könnyebben is úsztam meg, mint ahogy várni lehetett, hála magának.

Nem tudom, mi lett volna különben.

Csak tavasszal utazunk el a városból, ismét csak a sérüléseim miatt. Ha képes leszek kimenni a lakásból, mindenképp felkeresem önt. Remélem, erre már a következő két hétben alkalmam adódik, és remélem azt is, hogy a levelem után én is elérem önt.

Üdvözlettel,

N. D.

U. i.: Ha helytelenül szólítottam meg önt, elnézést kérek. Egy szót sem beszélek japánul.