Sokan próbálják elképzelni, mitől függ, ki mennyi időt kap ezen a földön. Miért van az, hogy valaki megélheti a száz éves szép kort, míg más elmegy már fiatal korában?

Megmondhatom nektek. Mindenkinek van egy magányos hegedűse, egy olyan világban, amit talán el sem tudtok képzelni. Egymástól távol állnak, így nem lehetséges, hogy valaki idegen megzavarja csodás muzsikájuk dallamát.

Világuk sötét, szürke, mégsem rideg. A Hold fénye világítja be, mint egy hatalmas óriás, ki kíváncsi a hegedűs játékára. A zene sosem áll meg, és minden dallam végén a zenész fekete ruhájának fodraiból elszáll egy pillangó. Bizony, nem szövetből van, mint hinnénk, hanem eme apró lények sokaságából.

Ám előfordul, hogy a hegedű egy húrja megsérül, vagy már a hozzá szorosan kapcsolódó ember születésekor is hibás volt. Ilyenkor az elrontott dallamtól megijednek az apró lények, és egyszerre több is felszáll. Számuk a hangszer hibájának mértékével arányosan nő. Amikor elrepült az összes pillangó, a hegedűs lány porrá válik, a zene örökre megszűnik, a földi embere pedig elköltözik az élők közül.

Édesapám hegedűje már régóta sérült volt. Betegség emésztette testét, de csak most jött el az idő, hogy a maradék pillangó is eltűnjön arról a bizonyos ruháról. Már tudtam, amikor a nővér telefonált, de nem akartam elhinni. Sietve rohantam a jól megszokott vajszínű ajtaja felé, de megtorpantam, mikor kezemet a kilincsre helyeztem. Egy izzadság csepp gördült le a homlokomon. Féltem, mint még soha ezelőtt. Benyitottam és megláttam takaróba bújtatott, sápadt, és csontos arcú édesapámat.

- Gyere ide- szólt rekedtes hangon, mikor tétováztam. Engedelmeskedtem neki, és leültem az ágy mellé helyezett kis székre.

- Milyen leszel a jövőben? – tette fel a kérdés, ami felett már oly sokszor elsuhantam, mondván, majd kiderül, mikor eljön az idő.

- Gondolom komolyabb leszek. Befejezem az utolsó évem az egyetemen és dolgozni fogok... Feleségül veszem a lányt, akit szeretek, s mindent megteszek, hogy ő, és majd a gyerekeink boldogok legyenek. Értük fogok élni- mondtam egy kis gondolkozás után. Sosem gondoltam volna, hogy tudok majd erre a kérdésre válaszolni, de látva az előttem fekvő édesapámat tudtam, hogy jó ember volt. Őt akarom követni.

- Ne engedd, hogy a világ megváltoztasson- fogta meg a kezemet, majd nehézkesen felült. Óvatosan vissza akartam tolni, megkérni, hogy csak pihenjen tovább, de leintett és felállt. Mindketten tudtuk, amit nem akartunk kimondani. Már nem számított. Kivezettem az erkélyig. Szeme a nagy uszoda felé révedt, ami az ő nevét viselte. A mi nevünket.

- Mindig is büszke voltam a fürdőnkre, de sosem elégedett. Habár megelőz sok másikat, mégis van, ami nagyobb nála. Mindig is arra vágytam- mesélte, én meg ittam minden szavát. Mintha éhezőnek mézet adtak volna, ki tudja, hogy utána száraz kenyéren kell élnie.

- Mi lenne, ha megszerezném neked, édesapám? – kérdeztem. Hirtelen indulatból vágytam rá, hogy megadjam neki azt, mire a legjobban vágyott, hisz annyi mindent tett értünk!

- Biztos hálás lennék érte, odafentről- nézett rám, s halvány kék szemében könny csillogott- Járd az utadat, fiam. Ha belefér, megteheted ezt értem, de ne ezért élj. Én hibám, hogy nem tudtam örülni annak, ami megadatott. Te ne kövesd el ugyanezt! Szeretlek fiam, és örökre büszke leszek rád. Bármit is hoz a jövő- mondta és szorosan megölelt. Nem tudtam mit válaszolni, csak viszonoztam gesztusát, és nem akartam elengedni. Szinte éreztem, amint egyre könnyebb lesz, ahogy megszabadul a pillangók súlyától.

Még egyszer, utoljára visszakísértem ágyáig. Betakargattam, majd leültem mellé, és két kezembe zártam az övét. Csókot nyomtam rá, majd homlokomat nekitámasztottam, és még sokáig nem mozdultam el. Ott maradtam, míg utolsó könnycseppem is elpárolgott, sőt, még annál is tovább.

Érezni véltem, ahogy az utolsó pillangója, a hegedűsével együtt porrá válik, s felkapja a szél. Átfújja világokon át, míg meg nem találja az én lelkem zenészét, s be nem vonja hamvaival, mintha valami védőburkot képezne, az utolsót, amit megadhatott nekem.