Itt annyival könnyebb dolgom volt, hogy a cím már megvolt, egy játék következtében. Egy kicsit hosszabb is lett, mert pont elkapott az ihlet:) Jó olvasást hozzá!

A buszmegálló teljesen üres volt, mikor megérkeztem, pedig ilyenkor tömve szokott lenni harsányan nevető diákokkal és lestrapált arcú, munkából jövő emberekkel. Hát most korántsem ez a helyzet. A busz már rég elment, a következő csak fél óra múlva jön. Ráadásul az eső is szakadni kezdett míg átsétáltam az egyetem egyik hátsó épületéből.

Egyszerűen remek.

A séta nem opció egyrészt a nyamvadt időjárás, másrészt az albérlet ahol lakom a város másik végében volt, még holnapra sem érnék haza.

Beletúrtam nedves hajamba és leültem a padra, miközben átkozzák magam amiért reggel otthon hagytam a kabátomat és az esernyőmet. Pár perc után úgy éreztem, hogy lefagynak a végtagjaim a jeges szélben, ami még több vizet juttatott amúgy is vizes ruhámra. A fejemre húztam a kapucnimat és elindultam a legközelebbi beülős hely felé, ahol megmelegedhetek egy kicsit. Kezdett besötétedni, a felhők miatt még sötétebb volt mint ilyenkor szokott. Persze az összes pocsolyán átgázoltam, hogy minnél hamarabb odaérhessek.

Utáltam Chicagót a kiszámíthatatlan időjárása miatt és nem utolsó sorban az egyetem miatt. Én Los Angelesbe akartam menni, hogy színésznő lehessek vagy divattervező, de persze erről a szüleim hallani sem akartak. Elég aljas húzás volt tőlük, hogy nem küldték el a jelentkezéseimet a többi egyetemre, így csak ide a chicagói állami egyetem gazdaság szakára jutottam be. Tuti, hogy egy kisebb összeg is tulajdonost cserélt, amilyen hülye vagyok matekból soha nem vettek volna fel önerőből. Így is néha azt sem tudom milyen órán ülök, jó lesz így a vizsgaidőszak. Kocsim nincs, mert még nem találtam olyan munkát amit a tanulás mellett is betudnák vállalni, így maradt a tömegközlekedés, ami egy pár hét után már nem volt szimpi. Sőt, sokkal korábban is kell kelnem reggelente, hogy beérjek az első órára. Két lakótársammal lakom egy öregekkel megtöltött bérház negyedik emeletén a kertvárosi rész mellett. Nem egy álom lakás, de legalább van saját szobám, ahová elvonulhatok ha akarok. A többiekkel nincs gond, egész kedvesek, de nem tudok velük azonosulni, így elég sok kínos percet élünk meg együtt. Mint múlthéten, amikor az egyik évfolyamtársunk bulijából Vanessa egy ismeretlen, szőke, kigyúrt pasit hozott haza. Igen, volt szerencsém vele összefutni másnap reggel a konyhában, pucéran.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az agyamba égett képet, miközben a Bob's Cafe kilincsére tettem a kezem.

A meleg levegő rögtön megcsapott ahogy beléptem a kis helységbe. A kávézó nagyon otthonos volt, mintha valakinek a nappalijába csöppentem volna. Nem tolongtak bent az emberek, így könnyen találtam magamnak egy üres asztalt. Megkönnyebbülten dobtam le magam a székre és rávetettem magam a menüre , miután levettem a vizes pulcsimat.

-Szia! Sikerült választanod valamit?- jött oda hozzám pár perc múlva a pincérfiú.

-Még nem...- néztem fel mosolygós arcába.- De a forrócsokikkal szemezek.

-Abból mindegyik finom- vakargatta az állát.- Rendesen eláztál, add ide a pulcsidat fel teszem hátul a fűtőtestre.

Meglepetten néztem rá, de azért kinyújtott kezébe raktam a pulcsim.

-Köszönöm, ez nagyon kedves tőled- hálálkodtam.

-Ugyan már semmiség- legyintett, majd beletúrt sűrű, szőke fürtjeibe.-Mindjárt visszajövök.

Elkalandozva néztem utána. Vajon miért kedves hozzám? Ráadásul tuti, hogy elmosódott a sminkem és a hajam is össze-vissza állt. Ő meg olyan helyes..

-Na, választottál?- jött vissza hozzám, ezzel megszakítva az ábrándozásomat.

-Egy karamellás forrócsokit szeretnék- böktem rá az egyikre.

-Jó választás- bólintott és felírta a kis füzetébe.- Kérsz mellé esetleg valamit? Isteni melegszendvicset tudok készíteni!-kacsintott rám.

-Jó, akkor azt feltétlenül kipróbálom - kuncogtam.

Mikor elment a rendeléseimmel, a mosdó felé vettem az irányt. Ahogy sejtettem, elég pocsékul néztem ki. Gyorsan megmostam az arcom, ujjaimmal kifésültem a gubancokat, majd feltettem egy kis szájfényt, amit az egyik zsebemben találtam. Mikor már egész emberi külsőm volt, visszaültem a helyemre.

A kávézó kellemes hangulat éles kontrasztot képzett a kinti pocsék idővel. Hamar meguntam az ablaküvegen legördülő esőcsöppek tanulmányozását és figyelmemet inkább a pincérfiú pult mögötti ügyködésének szenteltem. Épp nekem háttal állt, hátán megfeszült a fehér póló, ezzel felfedve izmos sziluettét. Általában nem szoktam senkit így megbámulni, pláne nyilvános helyen, de ma nem érdekelt semmi, rajtam kívül csak két asztal fölött kevergetett kávét elmélyülten egy fiatal pár és egy idős bácsi.

Végülis, mindent a szemnek...vagy mi a szösz.

-Tessék, jó étvágyat !- tett le elém egy alaposan megpakolt tányért és egy bögre gőzölgő italt.

-Hűha, nagyon jó illata van!- kordult meg egyetértően a gyomrom.

-Az íze is pompás- mosolygott rám kitartóan, amitől nekem egyre jobban melegen lett.

-Köszönöm- mosolyogtam vissza rá, mire bólintott és elment.

Rájöttem, hogy farkas éhes vagyok, így rögtön rávetettem magam a hatalmas melegszendvicsre. Tényleg igaza volt, még életemben nem ettem ilyen finomat, a gazdagon megpakolt szendvics és a tetején az a nyúlós sajt! Szinte sajnáltam, hogy elfogyott. Elégedetten szürcsölgettem a forrócsokimat, mikor belémhasított, hogy nem néztem az időt. Előkotortam a táskám aljáról a telefonomat, már csak 3 percem van a busz érkezéséig, különben rostokolhatok itt még egy ideig. Gyorsan befejeztem a forróitalt, leégetve vele a nyelvem, és a pulthoz szaladtam, hogy fizessek.

-Na hogy ízlett?- fordult felém egy poharat törölgetve.

-Nagyon finom volt! Köszönöm szépen,....Jason- olvastam le hunyorogva le hunyorogva a névtábláját.-Mennyivel tartozom?

-Örülök, hmm...három dollár 45 cent- számolta gyorsan össze.- Hova sietsz ennyire?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva, mikor előráncigáltam egy öt dollárost a zsebemből.

-Le fogom késni a buszt -  hadartam és már sarkon is fordultam.

-Azt amelyik épp most kanyarodott el? Azt már lekésted.

-A francba!- szitkozódtam egy sort.

-Merre laksz?- kérdezte Jason elgondolkodva.

-A Lincoln Streeten. Miért?

-Még húsz perc és lejár a műszakom. Mit szólnál, ha elvinnélek?- lepett meg a kérdéssel.

-Hát...nem akarok neked gondot okozni - utasítottam vissza finoman a csábító ajánlatot.

Mekkora hülye vagyok!

-Nem gáz, csak kis kerülő- legyintett.- A pulcsid sem száradt még meg.

-Oké, köszi - adtam be a derekam és felültem az egyik bárszékre.

-Kérsz esetleg egy teát? A ház ajándéka- kacsintott rám.

-Kitalálom, ez is a specialitásod - kuncogtam bólogatva.

-Naná!- vigyorgott ő is és hozzá látott a tea készítésének. -Egyetemista vagy ugye?

-Igen. Te is?- könyököltem fel a pultra.

-Nem, két éve végeztem, azóta itt dolgozok - nyújtotta ki a kezét.- Szereted?

-Utálom- torzult el az arcom.

-Akkor miért ide jelentkeztél?- kérdezte kíváncsian.

-Mert...

-Bocs, szavad ne feledd, egy pillanat és jövök- szakított félbe és az újonnan érkező párocska asztalához menetelt.

Igazából nem akartam neki elmondani, de valahogy nem tudok gondolkozni a jelenlétében.

-Na, hallgatlak - jött vissza pár perccel később.

-Hosszú történet- sóhajtottam fel.

-Van még időnk. Pontosan 16 perc - pillantott rá karórájára.

-A szüleim szabotálták a jelentkezésemet - vallottam be kényelmetlenül.

Meglepődve füttyentett egyet.

-Bocsi, nem akartalak elszomorítani. Tessék itt van a teád. Baracktea, egy csipet titkos összetevővel - tolt elém egy gőzölgő csészét.

-Mi az a 'titkos összetevő'?- kérdeztem vigyorogva.

-Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek, ahhoz viszont túl szép vagy - suttogta közelebb hajolva.

A váratlan bók meglepett, arcomra kiült az árulkodó pír, amit Jason örömmel konstantált.

-Hé, még nem is tudom a neved! De hülye vagyok, elfelejtettem megkérdezni - csapott a homlokára.

-Semmi baj, nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy bemutatkozzak. A nevem Lisa, Lisa Parker- nyújtottam automatikusan a kezem, még mielőtt felfoghattam volna mit is csinálok.

Szerencsére nem volt kínos.

-Jason Miller- rázta meg a kezemet lelkesen.-Most már nem vagyunk idegenek.

-Ízlik a tea? - kérdezte miután visszajött az egyik asztaltól, kezében egy poharakkal megrakott tálcával.

-Igen - válaszoltam két korty között.

Bólintott, majd belefogott a mosogatni

valóba, miközben random információkkal kezdett el bombázni a tea feltalálásától, a kávébab őrléséig.

-Szerinted mennyi az esélye, hogy az emberiség egyszer csak kávé nélkül marad?

-Remélem semennyi- nevettem.- Akkor nem kelne fel senki reggelenként.

-És kihalnának az egyetemisták - csatlakozott a nevetésemhez.

Hát az biztos! Kávé nélkül nem tudom, hogy élném túl a vizsgaidőszakokat.

-Helló Jason!- lépett be a kávézóba egy esernyős, de jócskán elázott alak.

-Csá Dennis!- kiáltott neki vissza és rögtön ledobta a köpenyét.- Mindjárt indulhatunk is, csak hozom a pulcsidat- címezte nekem a szavait.

-Oké - ugrottam le a bárszékről és a vállamra vettem a táskámat.

-Helló csajszi - nézett körbe rajtam ez a Dennis gyerek, amitől kényelmetlen érzés fogott el.- Mi szél hozott?

-Jason felajánlotta, hogy haza visz- rántottam meg a vállam, mintha semmi különös nem lenne benne.

-Ühümm- motyogott valamit Dennis, majd lecserélte a dzsekijét egy zöldkötényre.

Beletúrt kócos fekete hajába és feltűrte fekete pulcsija ujját, ezzel közszemlére téve megannyi színes vonalból álló tetoválásait. A srácról szinte ordított, hogy veszélyes, olyan mint akitől minden szülő óvva int.

-Mehetünk?- jött vissza Jason a kocsi kulcsát lóbálva, oldalán a most már száraz pulcsimmal.

Elszakítottam magam Dennis látványától és Jason után indultam.

-Esernyőm az nincs, de jobbra a második kocsi az enyém, csak nem ázunk el annyira.

De. Eláztunk elég rendesen, hiába futottam, a hajamból csavarni lehetett a vizet és a cipőm is átázott. Megint.

-Huh, túléltük - indította be az autót Jason, majd feltekerte a fűtés amikor látta, hogy didergek.

Az autóút rövid volt, de csendes, mert én nem tudtam mit is mondjak, Jason meg azzal volt elfoglalva, hogy épségben haza juttasson. Alig lehetett kilátni a szélvédőn, mintha dézsából öntötték volna a vizet.

Végre megérkeztünk, Jason leparkolt a járda mellett, majd rám nézett.

-Köszönöm, hogy szórakoztattál ma munka közben, nélküled bele haltam volna az unalomba - lágy, barna szemével szinte hipnotizált, teljesen elvesztem benne.

-Á, nem vagyok én olyan jó társaság- sütöttem le a tekintetem, mire Jason az állam alá nyúlt, lassan felemelve a fejemet.

-Nem is hinnéd mennyire - tűrt egy kósza tincset a fülem mögé, majd egy apró puszit nyomott az arcomra.

A pulzusom az egekbe repült, az arcom izzani kezdett ahol megérintett, mire kaptam tőle egy csábító mosolyt. A jobb kezét végigfuttatta a karomon egészen a tenyeremig, ahol megállt egy pillanatra és egy papirfecnit rakott bele.

-Szeretném, ha látnánk még egymást - suttogta, majd elengedett.

Bólintottam, mert nem bíztam a hangomban, majd megráztam magam és a kilincsért nyúltam.

-Köszönönet még egyszer mindenért - fordultam vissza, hogy elköszönjek tőle.

-Szívesen, máskor is- intett egyet vigyorogva.-Jó éjszakát, Lisa!

-Neked is, Jason - csuktam be a kocsiajtót és hátrébb lépve integettem neki, míg eltűnt a fekete Volvo a sarkon.

Ott álltam a zuhogó esőben, tenyeremben szorongatva a kis cetlit, arcomon azzal a bugyuta mosollyal.

Hirtelen úgy éreztem, már nem is annyira utálom Chicagót.