Korai ősz volt, de még a Nap úgy sütött, mintha nyár lenne. Késő délután indultam utamnak, mindössze egy pólóban és shortban, nem is kellett több, így sem fáztam.

Hétvégére hazajöttem a családhoz. A suli teljesen leszívta az agyam, mindenből sok a követelés. Már vágyom vissza az előző hónapokba. Amikor nem azzal töltöm az egész napom, hogy egy épületben poshadom, majd váltok egy másikra, hogy ott is ugyanezt műveljem. A napjaim sehogy sem tudtam feldobni. Nem úgy mint szünetben, mikor pezsgett az élet. Minden héten más családtagomnál nyaraltam, más volt a program.

Bár mindenhol jó, de a legjobb itthon. Amikor csak gondolok egyet, és percek alatt elvonulhatok, az én kedvenc helyemre. A csend, és nyugalom szigetére, ahol teljesen kikapcsolhatok, és távol kerülhetek a gondjaimtól. Már első nap eldöntöttem, hogy ide eljövök miután hazaértem.

Így hát a saját magam kezelésére lesétáltam a Tisza partra. Most nem volt itt egy járókelő sem szerencsére. Nyáron pár turista betolakodott az én titkos részembe, amit ki nem állhattam. Igaz hogy nincs rá kiírva a nevem, de már évek óta az a menedékem.

Mélyeket szippantva a levegőbe haladtam. Annyira hiányzott ez az illat. A víz illata. Majd az öreg, terebélyes tölgyfa árnyékába húzódtam. A törzsére gyakran karcolgattam, az egyik barátommal, akit azóta máshova sodort az élet. Pedig milyen jókat beszélgettünk...

Óvatosan leültem a földre. Nem terveztem egyéb aktivitást, csak nézni a víz sodrását, és a rajta megcsillanó fényeket. Hallgatni a madarak csiripelését. A lombok halk zúgását. Picit eggyé válni a természettel.

Ez jól is ment, körülbelül egy órán keresztül. Amikor úgy éreztem, muszáj megérintenem a vizet. Levettem a papucsom, és lassan sétálni kezdtem befelé. A víz a bokámig ért, és én elhatároztam, hogy hiba lenne benne nem megmártózni. Hiszen sosem lesz ilyen meleg, mint most, és nincs itt senki. Igaz a vízszintet, és sodrás erősségét nem figyeltem, de itt nőttem fel. Ügyesen tudok úszni.

Levettem a pólóm, és nadrágom, hogy majd mikor kiérkezem azokat szárazon vehessem vissza. Nem éreztem magam így sem feszélyezve, mivel tényleg egy embert sem észleltem, de amúgy is pont olyan volt, mintha fürdőruhában lennék. Csak elúszom a hídig, majd vissza. Jól fog esni.

Magabiztosan haladtam a vízben. Tényleg jó volt, és nem figyeltem semmire. Pedig nem ártott volna. Hirtelen arra eszméltem, hogy hiába csapkodom, nem hogy nem haladok, hanem merülök. Örvénybe kerültem, és azért küzdöttem, hogy ne süllyedjek el, és maradjak a víz fenekén. Azt nem terveztem bele a programba.

A kétségbeesés nem segített rajtam. Mondhatni egyre rosszabb lett, már azon gondolkoztam, hogy feladom. Hiszen semmilyen ötletem nem volt arra, hogy ezt egyedül hogy fogom megoldani, és ordítani sem mertem, mert csak vizet nyeltem volna.

Majd mintha egy csobbanás hangja csapódott volna a fülemnek...

-Tartson ki! –kiabált felém egy alak, akit nem láttam, de a hangja valahonnan ismerős volt. Csak az nyugtatott, hogy ő hátha okosabb mint én, és gyorsan kitalál valamit. Hamarosan, egy hozzám simuló testet éreztem, és erős, biztos szorítást. Míg így, összekapaszkodva is dobott rajtunk a sodrás. Lehunytam a szemem. Ha meghalunk, hát meghalunk...

Teljesen arra az idegen emberre bíztam magam, aki próbálta a partra vonszolni a testemet. Már nem is éreztem a bőrömön a vizet. Kiértünk volna? Vagy ez már tényleg a mennyország? Mozdulatlanul feküdtem, és vártam hogy most mi lesz.

Magam mellett viszont köhögést halottam. Szegény miattam sok vizet nyelhetett, de lassan rendezte magában ezt a dolgot, és elmúlt a baja. Majd úgy vettem észre, mintha felém közeledne. A kezemet fogta meg, és a pulzusomat próbálta keresni. Majd azt hiszem megtalálta, de biztos ami biztos alapon a fejemhez hajolt, hogy meghallgassa szuszogásom. A keze puha érintését az arcomon éreztem.

-Haló. Magánál van? –már megint ez az ismerős hang. Lassan nyitottam ki a szemem. A nagyjából velem egykorú férfi zöldesbarna tekintetével találtam szembe magam. Mindössze pár centire volt tőlem. Ijesztően közel. Mikor ezt a közelséget észlelte ő is, eltávolodott, én meg óvatosan felültem.

-Igen. Azt hiszem... -szóltam kicsit bizonytalanul. Nem akartam őt bámulni, de ott volt előttem, teljesen fedetlen felsőtesttel, igaz, pont a pólóját igyekezett magára rángatni. A tekintete a vizet fürkészte.

-Nem tűnik veszélyesnek. Viszont nagyon is az.

-Most már tudom. Köszönöm, megmentette az életem. –mondtam, miközben ő összeszedte a parton heverő ruháimat, és felém nyújtotta.

-Ugyan... -akadt el a hangja, mikor tekintetünk másodszorra is összetalálkozott.

-Mi a... -fagytam le egy kis ideig, miközben az agyam összerakta ezt a szempárt, a markáns vonásokat, a sötét, hosszú tincseket és az ismerős hangot. -Szilveszter?

-Dóra?

Tudtamén, hogy megéri az úszótábor... és az ott kötött barátság.