Kint már korom sötét volt. Szürkeség, csend, hideg és én. Meg a holdfény homálya. Minden összegyűlt, elég volt. Nincs családom, se szerelmem. És most már barátaim sem. A mai nap végleg lezártam minden kapcsolatomat. Nem érdekel mi van velük többé. Ők sem foglalkoznak velem. Akkor én miért tenném? Belefáradtam, hogy kiteszem értük a lelkem, és ez a hála. Folyamatosan csak a hibát keresik bennem. Persze találtak bőven. Mindenki tele van velük. Ők is. Soha nem javítom már ki ezeket. Nincs is értelme. Biztos, hogy az sem lenne jó. Már nem vagyok jó...

Ilyen az élet mondják, és nem olyan amivé tenni tudnánk. A szüleid elhagynak? Fogadd el! A barátod szakít veled? Lépj tovább! A barátaid ellened fordulnak? Nyeld le! Ne foglalkozz már ezekkel a mellékes dolgokkal. Ott vagy te saját magadnak. Nem elég?

Nem.

Elég!

Nem bírok több csalódást. Túl sok volt ez. Nem csinálom ezt tovább. Senki sincs akiért megérné folytatnom. Senki. Végig gondoltam, és őszintén még magamért sem. Hiszen nem vagyok jó semmire, egy közönséges ember vagyok. Semmit sem adnék a világnak a közönséges életemmel. Így hát... nem éri meg megtartanom.

A nádas közt jártam. A növények teljesen elrejtettek. Levettem a cipőm, és egyre közelebb sétáltam a tóhoz. Majd lefeküdtem. Néztem a csillagos eget, és azt vártam, hogy elaludjak. A víz a testem alá sodródott, majd vissza. Pár óra, és teljesen ellep. Nem fogok tudni elmenekülni mivel nem tudok úszni. Csak aludnék már el...

Éreztem, hogy a szemhéjamra hatalmas súly nehezedik, így lehunytam őket. Próbáltam rendezni a légzésemet. Már úgy se lesz sokáig. Elmosolyodtam. Milyen érdekes, hogy teljesen nyugodt vagyok. Pedig nem igazán terveztem el előre semmit. Mintha erre vágytam volna mindig. Az ember megromlik. Volt olyan időszak amikor szerettem élni. Most mégis itt fekszem és... alszom.

Félálomban voltam talán, mikor zajokat hallottam. Nem ültem fel megnézni. Biztos nincs itt senki, csak a fák ágai suhognak. Elhessegettem az összes olyan gondolatom, hogy valaki észrevett. Biztos nem aggódik értem senki, és nem küldtek senkit sem hogy megkeressen. Olyan tökéletes ez az este a halálhoz, legalább ezt adják meg nekem.

Azt hittem már meg is történt, hiszen minden elhallgatott. Teljes feketeség volt a szemem előtt, nem éreztem semmit. Vagyis... teljesen olyan volt, mintha valaki lefeküdt volna mellém. A némaságot pedig felváltotta egy dallam. Énekel? Ki énekel mellettem? Fordultam oldalamra, és az alak is így tett.

Meghökkenve néztem szembe vele. Még soha életemben nem láttam hozzá hasonlót. Ébenfekete, hosszú, egyenes haja omlott vállára, a bőre fehér volt, kék csillámok ragyogtak rajta. A szeme sötétnek és ridegnek tűnt, amíg nem néztem bele. Akkor fellobbant benne valami. Megfogta a kezem. Bőre hideg volt, nem szorított erősen, viszont nem tudtam kirántani szorításából a forró tenyerem. Hozzá képest lángoltam. Egyre közelebb hajolt hozzám. Azt hittem megtörténik, de elkapta a fejét. Majd nemsokkal később a kezei közé vette arcom. Egyszerre tűnt magabiztosnak és bizonytalannak. Mintha nem tudná mit akar pontosan. Már alig volt távolság közöttünk, mikor teljesen meghátrált és arrébb szaladt. Én felálltam, utána akartam indulni, de ő megtorpant és felém nézett. Ekkor a földbe gyökerezett a lábam.

-Ki vagy te? Miért vagy itt? –kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Te hívtál. –szólt hűvös hangon.

-Akkor miért nem teszed meg amit kérek?

-Előbb meg kell szeretned. –mondta, és kezével felém suhintott. Összeestem.