Egy kicsit előbb érkeztem a prológussal, mint azt ígértem, de nem szerettem volna megvárni az elsejét, mert már kíváncsi vagyok a véleményetekre. Így elsején már az első fejezettel érkezek. Jó olvasást, a végén várom kommentben a véleményeket!❤️

"A zene megsokszorozza örömünket, megsokszorozza fájdalmunkat. Ha elviselhetetlen a fájdalom, két lehetőséget hagy, és döntésre kényszerít: elpusztulni vagy újjászületni."

Ahogy az ujjaim a zongora billentyűit ütötték, a világ megszűnt körülöttem. A színpad közepén ülve, a sok fény szinte megvakított. Az adrenalin elöntötte a testem. Már csak tompán hallottam a tömeg morajlását. A kezeim magabiztosan játszották a már jól ismert dallamokat, hiszen már nem ez volt az első alkalom, hogy ezt a dalt játszottam. Már vártam a pillanatot, hogy végre énekelni is elkezdhessek. Nem izgultam, a lámpalázam nagyjából abban a pillanatban elmúlt, hogy felléptem a színpadra. Már csak bizonyítani akartam. Bizonyítani, hogy igenis vagyok valaki. Hogy több vagyok, mint amit mások gondolnak rólam. De legfőképp azt akartam bizonyítani, hogy engem, Florence Rose-t nem küldhet csak úgy padlóra senki.

-This world can hurt you. It cuts you deep and leaves a scar. Things fall apart, but nothing breaks like a heart. And nothing breaks like a heart.  -lehunyt szemekkel énekeltem Miley Cyrus dalának első sorait, amik tökéletesen összefoglalták az érzéseimet.

Nem voltam biztos abban, hogy milyen visszajelzést fogok kapni, de amikor a közönség tapsolni és ujjongani kezdett, nem tudtam nem mosolyogni. Magabiztosan folytattam a dalt, ezzel könnyítve a lelkemen. Jól esett kiadni magamból a hónapok alatt felgyülemlett stresszt és dühöt, amit ő okozott.

Josh Maxwell volt minden bajom okozója. Ő volt az első nagy szerelmem. Két év után szakítottunk, amikor megláttam egy másik lánnyal. Csúnyán összevesztünk, mindketten olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket utólag már megbántunk, de amikor kiejtette a száján, hogy ez nem az első alkalom volt, azt hittem felrobbanok. Beismerte, hogy a legjobb barátnőmmel és még jó pár lánnyal kavart amikor még együtt voltunk.

Sokáig úgy éreztem, hogy nem fogok tudni kilábalni abból az állapotból, amit okozott. A mérhetetlen mennyiségű fájdalom ami a szakításunkkal járt, nem akart múlni. Ahogy a könnyeim sem apadtak. Még hetekkel a szakításunk után is képes voltam bármelyik pillanatban elsírni magam, ha csak rá gondoltam. Szerettem őt, a világot jelentette számomra, és ez elmúlt. Én pedig nem tudtam megbirkózni az elmúlás okozta fájdalmakkal.

Így történt hát, hogy 18 évesen, alig egy hónappal az érettségi után a nyarat a sebeim nyalogatásával töltöttem. A szüleim rettegtek, hogy bár felvettek az egyetemre, nem fogok tovább tanulni. Ez így is lett volna, már igen csak tervezgettem, hogy halasztok egy évet, de július vége felé Maya, az egyetlen barátnőm, aki nem kavart a hátam mögött Josh-sal, megelégelte a szenvedésem, és értelmet vert a fejembe. A két órán át tartó beszéde végül hatásosnak bizonyult. Bár közben többször is elsírtam magam, a végére már sokkal jobban éreztem magam. Maya rávilágított arra, hogy nem cseszhetem el a jövőmet Josh miatt. Addig beszélt nekem az egyetemről, míg végre a gondolataim már nem csak a szakítás körül forogtak. Sikerült belátnom, hogy ettől fontosabb dolgokkal kell szembenéznem, és kitűztem célomul, hogy elérjem, hogy Josh megbánja a döntését. Nem csak miatta, magam miatt is szükségem volt arra, hogy valami motiváljon, és ezt a motivációt a zene nyújtotta.

Szeptemberben kezdtem el tanulmányaimat a londoni egyetem ének-zongora karán. Azóta már eltelt egy év, sikeres vizsgákkal zártam az első évemet.

Úgy terveztem, hogy a nyaramat otthon töltöm a szüleimnél, Southampton-ban. Remek tervnek tűnt, csak hogy túlságosan hozzászoktam a pörgéshez amíg iskola időben Londonban laktam. Mindig volt valami dolgom, tanultam, bejártam az előadásokra, a barátaimmal találkoztam... Most viszont itthon nem tudtam mit kezdeni magammal.

Megváltásként ért, amikor július elején kaptam egy emailt az egyik ének tanáromtól, Mrs. Clark-tól. Az email-ben egy tehetségkutató versenyről írt. Nem sok mindent mondott el róla, csak egy linket küldött, ami a verseny honlapjára irányított. A 2018 hangja nevezetű versenyről volt szó. Londonban kerül megrendezésre, 18 és 30 év közötti emberek jelentkezését várták. Persze, már mindenki hallott a műsorról, már jó pár évben megrendezték. Jól esett, hogy Mrs. Clark rám gondolt. A szüleim azonnal úgy gondolták, hogy jelentkeznem kell, csak úgy mint Maya, aki minden nap bombázott az üzeneteivel, hogy jelentkeztem-e már. Nem sok időm volt hezitálni, ugyanis a meghallgatás augusztus 10.-ére volt tervezve, a jelentkezési határidő július 20 volt, mi pedig tizedikét írtunk.

Először nem igazán fűlött a fogam ehhez az egész versenyzéshez, ami ha tovább jutok hónapokig is elhúzódhat, de végül meggyőztem magam, mert úgy éreztem szükségem van valamire, ami egy kicsit leköti a gondolataimat.

Július vége felé mentem vissza Londonba, hogy fel tudjak készülni a versenyre. Az iskola egyik zene termét használhattam amikor csak akartam. Akkoriban rongyosra hallgattam a Nothing breaks like a heart című számot, így amikor azt dúdolgattam a zongora felett, úgy döntöttem azt fogom énekelni a válogatón is.

-Things fall apart, but nothing breaks like a heart. And nothing breaks like a heart. -énekeltem az utolsó sorokat.

A dal végéhez érve egy könnycsepp gördült le az arcomon, de szinte azonnal letöröltem és miután egy mosolyt varázsoltam az arcomra elléptem a zongorától.

A közönség tapsolt, ujjongott, a zsűri is elismerően nézett rám. Csupa ismert arc ült az asztalnál, az ország legismertebb énekesei. Türelmesen várták még az emberek befejezték a tapsolást.

-Gratulálok, igazán szép produkció volt! -emelte elsőként a szájához a mikrofont Leila Smith. -Különleges hangszíned van, remekül tudod irányítani és nagyon jól fejezed ki az érzelmeket. -mondta.

-Köszönöm szépen. -mosolyogtam.

-Ha már érzelmek... -vette át a szót Anne Davidson. -Jól érzem, hogy ezt a számot nem csak úgy találomra választottad? -kérdezte.

-Igen. -ismertem be. -Ez a szám valakinek szólt, és remélem látni fogja.

-Nem tudja mit veszített amikor összetörte ezt a szívet. -értette meg rögtön a mondandómat, és biztatóan rám mosolygott. -Gyönyörű hangod van. -tette hozzá.

-Köszönöm. -mondtam zavartan.

-Igazából már mindent elmondtak előttem. Nem szeretném elismételni az előttem szólókat, nagyon rendben volt ez a produkció, szép munka. -mondta a harmadik zsűri tag, Blake Jones.

-Köszönöm szépen. -mosolyogtam.

-Én sem tudok sok újat hozzáfűzni. -nevetett fel James Scott. -Nem is húzom az időt, csak gratulálni szeretnék. Szép munka volt! -mosolygott.

-Köszönöm. -ismételtem meg magam már sokadszorra.

-Akkor azt hiszem nem is kérdéses Florence sorsa. -mondta Anne, a többiek pedig helyeseltek.

-Gratulálok! -mosolygott rám Leila. -Értesítünk, hogy bekerültél-e a legjobb 25-be.

-Köszönöm szépen! -nem tudtam visszatartani a mosolyomat.

Tudtam, hogy működik ez. Száz embert juttatnak tovább, majd a produkcióink felkerülnek a netre. 15 embert a zsűri választ ki, 10 ember sorsáról pedig a közönség dönt a szavazatok alapján.

Nem volt más hátra, csak a várakozás. 15 nap várakozás az eredmény kihirdetéséig...

Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot! Írjátok meg kommentben a véleményeteket, hogy eddig, hogy tetszik a történet.❤️