"Léteznek pillanatok, amelyeket szinte tapintani lehet. Az ember érzi a jelentőségüket. Egyszerűen tudja, hogy ott és akkor olyasmi történik, ami meghatározza a jövőjét."

-"This world can hurt you. It cuts you deep and leaves a scar. Things fall apart, but nothing breaks like a heart. And nothing breaks like a heart." -szinte még most, a TV-t bámulva is átjár az érzés, amit akkor éreztem mikor utoljára álltam színpadon a 2018 Hangja keretein belül.

3 hónap és 4 nap. Pontosan ennyi idő telt el a beköltözés óta, amikor megrendezésre került a verseny döntője. A napjainkat teljes felfordulás jellemezte. Hárman maradtunk, Dean, Ellie és én. Tudtuk, hogy közel a vég és mindannyian csak egy karnyújtásnyira voltunk a győzelemtől, de azzal is tisztában voltunk, hogy a győzelem csak egyikünknek fog megadatni.

2 dallal készültünk mindhárman a döntőre. Az egyik az aktuális kedvenc számom volt, a másik pedig a Nothing Breaks Like a Heart, amivel a műsorba is jelentkeztem. Hosszú, pörgős napok álltak mögöttünk, ami sajnos az első produkciómnál meg is látszott rajtam. Dean-hez bújva vártam, hogy előadhassam az utolsó dalomat is a színpadon.

Talán az volt az a pillanat amikor tudatosult bennem, hogy engem már szinte egyáltalán nem motivál a győzelem. Sokkal többet kaptam ettől a műsortól, mint amit valaha is elvártam volna és ezt már az sem tudta volna elrontani, ha nem én nyerek. Nyugodtan néztem Ellie előadását a színpadon és be kellett ismernem, hogy talán ő volt az közülünk, aki jól kezelte ezt a versenyt. Lehet, hogy nem szerzett életre szóló barátságokat, de ő nem is ezért jött ide. Nyerni jött, és ezt a célt egy percre sem tévesztette a szeme elől. Lehet, hogy megbántott másokat, vagy csak a saját érdekeit nézte, de valójában ez tényleg erről szólt. Csak magára koncentrált, felkészült hétről hétre az élő adásokra és meg is lett az eredménye. Egy percig sem volt soha kérdés, hogy a továbbjutóknál kinek a nevét mondták az elsők között. Nem hibázott sosem, nem tudott hibázni. Amilyen magabiztossággal most is a színpadon állt, sok mindent fel lehetett volna hozni ellene, de a profizmusát senki nem vonhatta kétségbe.

-Megcsinálod, tarolni fogsz, Florence Rose! -zökkentett ki a gondolataimból Dean és még szorosabban magához húzott.

-Azt hiszem már eleget kaptam ettől a műsortól. -néztem mosolyogva a szemébe és egy csókot nyomtam a szájára mielőtt felkeltem a kanapéról és a színpad felé indultam.

Ahogy felértem a színpadra hirtelen ismét a válogatón éreztem magam. A reflektorfény vakított miközben leültem a zongora mögé. Az ujjaim könnyedén ütötték le a billentyűket, amik megszólaltatták az általam már jól ismert dalt.

Nem volt bennem félelem, sem idegesség, csak túlcsorduló érzelmek. Tudtam, hogy már nincs mit vesztenem, így amikor pár könnycsepp legördült az arcomon azonnal letöröltem őket, és a szomorú hangvételű dal ellenére egy pillanatra elmosolyodtam.

Mosolyogtam, mert tudtam, hogy életem legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem a versenyre. Nem találtam a helyem a világban, csak sodródtam az árral céltalanul, saját magam marcangolásával foglalkozva. A legjobbkor lépett be az életembe Olivia, Dean és a többiek. Csodás emberekkel találkoztam és ez a három hónap határozottan megváltoztatta az életemet.

Az emlékek elöntötték az elmémet, hirtelen rám zúdult a sok pillanat, ami annyiszor mosolyt csalt az arcomra, vagy éppen könnyeket a szemeimbe. Eszembe jutott, amikor először találkoztam Olivia-val, mindketten esetlenül álltunk a versenyzők között szobatársat keresve, majd később az esti melegszendvicsezéseink, amihez már Dean és Connor is csatlakoztak. Szinte magam előtt láttam, néhányukat ténylegesen is láttam a közönség soraiban, a 24 egykori versenyzőt és szinte mindegyikükkel volt egy-egy emlékem.

Szinte észre sem vettem, hogy már a dal végénél járok. Lehunyt szemekkel énekeltem az utolsó sorokat.

-"Things fall apart, but nothing breaks like a heart."

Elégedettség járt át, hiszen tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. A színpadon állva óriási mosollyal az arcomon néztem végig a közönségen és a zsűrin. A tapsolásuk percekig kitartott én pedig úgy éreztem az ég világon semmi nem ronthatja el a jó kedvemet.

Levonulva a színpadról ért az első meglepetés. Liv várt rám, én pedig azonnal a nyakába borultam.

-Hát te? -kérdeztem meglepetten, hiszen a kiesése óta nem nagyon találkoztunk.

-Bekönyörögtem magam a backstage-be muszáj volt innen szurkolnom. -vigyorgott miközben magához szorított.

-Annyira örülök, hogy itt vagy! -mondtam őszintén.

-Fantasztikus voltál ma este! Az előbb néztem a netet, minden pörög ezerrel. Minden a versenyről szól. -mesélte.

-Azt hiszem, ma mindenki odatette magát. -sóhajtottam kimerülten.

Ez volt az a pillanat, amikor az elmúlt hetek súlya egyszerre kezdte nyomni a vállaimat. A nagy pörgésben nem érzékeltem a ránk nehezedő nyomást, de most, hogy tudtam ez volt az utolsó produkcióm kezdtem átérezni a súlyát.

-Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de basszus még Ellie is tök jó volt. -mondta hitetlenkedve.

-Nem tud hibázni. -nevettem fel hitetlenkedve. -Megérdemelné a győzelmet. -ismertem be nehezen.

-Igen. -sóhajtott Liv is egyetértően. -Na menj, lassan kezdődik az eredményhirdetés. Az első sorból fogok szurkolni! -szorított még utoljára magához, majd eltűnt a folyosón uralkodó felfordulásban.

Visszaérve a backstagebe már esélyünk se volt beszélgetni. Feszült volt a hangulat, a statiszták, a sminkesek, a fodrászok mind körülöttünk hemzsegtek és azon dolgoztak, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen az eredményhirdetésre.

-Egy perc és mehettek fel a színpadra. -kiáltotta az egyik statiszta és ezzel megkezdődött a visszaszámlálás.

-Szeretlek. -hajoltam Dean füléhez és az ujjaimat az övéire fontam.

-Én is szeretlek. -mosolygott rám és egy puszit nyomott a homlokomra.

-A színpadon a három finalista! -hallottuk meg Robert hangját a színpadról. -Ellie Black. -kiáltotta Ellie nevét, ő pedig komótosan felsétált a színpadra. -Florence Rose. -mondta ezúttal az én nevemet.

-Ott találkozunk. -kacsintott rám Dean és elengedte a kezemet.

Dübörgő szívvel sétáltam fel a színpadra és az arcomra varázsoltam a hetek óta jól begyakorolt mosolyomat, ami általában az idegességemet rejtette el.

-És végül, de nem utolsó sorban, Dean Morris. -kiáltotta Robert, a közönség pedig ismét hatalmas tapsot adott az egyik legnagyobb kedvencüknek.

A kamu mosolyom egy szempillantás alatt megszűnt és őszinte öröm vette át a helyét, amint megpillantottam Dean-t ahogy magabiztosan, óriási mosollyal felsétál a színpadra és megáll mellettem.

-Hát eljött a pillanat, a várva várt döntő. -kezdett bele Robert. -Gondoltátok volna, hogy ideáig eljuttok? -nézett ránk meghatottan, mi pedig csak a fejünket rázva jeleztük, hogy erre egyáltalán nem számítottunk. Legalábbis én biztosan nem.

-Florence, ez az utolsó alkalom, hogy kikerüld a kérdéseimet. -nézett rám nevetve.

-Ugyan, csak nem rontom el a kedvedet az utolsó élőadásban is. -adtam meg magam.

-Örülök, hogy a műsör végére megkönnyíted a dolgomat. Azonban be kell látnom, ügyesen forgattad a szálakat, az aktuális kérdéseim alól mindig kibújtál, most pedig már nem igazán vannak kérdőjelek körülötted. -vezette a tekintetét Dean-re, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy anno az összes Dean-nel kapcsolatos kérdést elvicceltem, mostanra meg már mindenki számára teljesen egyértelmű volt, hogy együtt vagyunk. -Már csak egy kérdésem van, elégedett vagy? -kérdezte.

-Teljesen. -bólintottam. -Alakuljon bárhogyan is az eredmény, elégedett leszek vele. Minden tőlem telhetőt megtettem, semmit nem bántam meg. Rengeteg mindent kaptam ettől a műsortól, aminek a győzelem a közelébe sem érhet. -ismertem be.

-Például? -nézett rám vigyorogva, kihasználva az alkalmat, hogy azért még utoljára belekérdezhet a magánéletembe.

-Itt áll mellettem az a személy, aki megmutatta és minden egyes percben érezteti velem, hogy mi az a szerelem. Valamint ott ül a közönség soraiban Olivia, aki végig mindenben támogatott, felvidított és mindig mellettem állt. Igaz barátra találtam benne és úgy gondolom másokban is. Kell ennél több? -mosolyodtam el és most először láttam Robert arcán, hogy elégedett volt a válaszommal.

A közönség bár több képet is látott rólunk a közösségi médiában Dean-nel, most az én számból is megerősítést kaptak a kapcsolatunkról, így azonnal hatalmas taps és ujjongás alakult ki a stúdióban, Dean pedig örömmel fogadta, hogy ezennel a kapcsolatunk nyilvánosságra lett hozva.

Még ő és Ellie is kaptak egy-két kérdést, majd eljött az igazság pillanata. A mögöttünk lévő kivetítőn ment az utolsó egy perc visszaszámlálója, majd egy hang jelezte, hogy bizony eljött az idő.

-3 hónap, 4 nap. Ennyi ideje kezdődött a 2018 Hangja. -kezdett bele Robert. -Azt hiszem mindhárom finalista megérdemel egy óriási tapsot. -buzdította a közönséget, ők pedig kaptak az alkalmon és kiadták magukból a bennük lévő izgalmat. -A 2018 Hangja 3. helyezettje nem más, mint Dean Morris. -kiáltotta a mikrofonjába.

Meglepett az eredmény, biztos voltam benne, hogy a közönség Dean-nek fogja megszavazni a győzelmet. Azonban Dean nem úgy nézett ki, mint akit ez egy percig is zavarna. Hatalmas mosollyal az arcán mondott köszönetet mindenkinek a mikrofonba, majd odalépett Ellie-hez és átölelte, aztán pedig hozzám lépett és szorosan magához ölelt.

-Annyira sajnálom! -szorítottam magamhoz.

-Én nem! -szakított félbe mosolyogva. -Ennek így kellett lennie. -fúrta a tekintetét az enyémbe. -Nem csak te kaptál sok mindent ettől a műsortól, Florence Rose! -emlékeztetett. -A fődíjat én vittem. -nézett végig rajtam és egy csókot nyomott a számra. -Szurkolok! -biztosított róla, mielőtt lesétált a színpadról.

A közönség elcsendesült, szinte vágni lehetett a feszültséget. Viccesnek tartottam, hogy szerintem a közönség jobban izgult azon, hogy ki fog nyerni, mint mi versenyzők.

-Rendkívül kevés volt a különbség az első két helyezett között, nem könnyítették meg a zsűri és a közönség dolgát csajok! -nézett ránk Robert. -Azonban meg van az eredmény. -tette hozzá. -A 2018 Hangja első helyezettje -emelte a szájához a mikrofont, de egy kis szünetet tartott mielőtt kimondta volna a nevet. -Ellie Black. -kiáltotta.

Ellie arcáról eltűnt a hetek során felhúzott álarca és most igazi boldogságot pillantottam meg rajta. Reflexszerűen, szinte rögtön odaléptem hozzá és átöleltem, ő pedig szorosan körém fonta a karjait és a vállamon zokogott.

-Gratulálok! -néztem rá elismerően és felé nyújtottam a kezem miután ellépett tőlem.

-Én is őszintén gratulálok! Mint mondtam, méltó ellenfeleim voltak a döntőben! -rázta meg a kezemet és úgy gondolom tőle ettől nagyobb gratulációt nem is kaphattam volna.

Miután gratuláltam Ellie-nek nem akartam tovább húzni az időt, senki nem szeretett a reflektorfényen osztozkodni, ennek a pillanatnak pedig csak róla kellett szólnia, így lesiettem a színpadról és a backstagebe mentem ahol az évad összes versenyzője jelen volt. Mindenki gratulált nekem és egy-két kedves szóval fogadott, ami hihetetlenül jól esett.

-Jól érzem, hogy nem vagy csalódott? -húzott magához Dean.

-Egy pillanatig se voltam. -mosolyodtam el miközben hozzábújtam.

-Kérsz még pizzát? -zökkentet ki a visszaemlékezésemből Dean.

Egy év telt el a döntő óta, ezért is ismételték meg a tv-ben az utolsó adást, amit természetesen végignéztünk, hiszen mindkettőnknek csupa jó emléke van a műsorról. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám ez a másfél óra, szinte újraéltem azt a három hónapot, rengeteg szép emlék eszembe jutott és rengeteget sztorizgattunk a reklámszünetek alatt Dean-nel.

-Elfelezzük az utolsó szeletet? -nyúltam a dobozért, amiben a mai vacsoránk volt.

-Persze. -bólintott. -Utána lassan el kéne kezdenünk készülődni, mert el fogunk késni. -emlékeztetett, hogy hiába punnyadtunk be a tv elé, ma még el kell hagynunk a lakást.

Kilencre beszéltünk meg találkozót Oliviaval és Conorral, akikkel a verseny vége óta is tartjuk a kapcsolatot, valamint Maya, Carter és Ryan is csatlakozik hozzánk. Az utóbbi éppen ma tervezi bemutatni a barátnőjét. Szép kis társasággá nőttük ki magunkat, szinte minden hétvégére volt valami programunk, ha nem is mentünk sehova, akkor valamelyikünk lakásán lógtunk.

-Még rengeteg időnk van. -hisztiztem, hiszen az étel és a tömérdek forrócsoki amit megittam hozzá teljesen megülte a gyomromat és mozdulni se volt kedvem, nemhogy készülődni.

-Florence Rose, egy éve minden egyes nap ezt hallom tőled, hogy rengeteg időnk van még, de valahogy mégis utolsóként érünk oda mindenhova. -nevetett fel, és nem ellenkezhettem, valóban mindig elkéstünk mindenhonnan ahova hivatalosak voltunk.

-Jó, oké megyek hajat mosni. -adtam be a derekam és feltápászkodtam a kanapéról. -Hozzáteszem egyáltalán nem fair, hogy te tíz perc alatt el tudsz készülni, nekem meg másfél óra szenvedés, hogy egyáltalán el merjem hagyni a házat. -dühöngtem miközben a hálószobába mentem a köntösömért.

-Felőlem így is jöhetsz, nekem így is tökéletes vagy. -vigyorgott.

Végignéztem magamon a hálószobában lévő tükörben; melegítő, nap közben gyorsan összefogott haj, semmi smink, pizzától felpüffedt has...

-Szó sem lehet róla. -hessegettem el még a gondolatát is annak, hogy kilépjek az utcára ilyen kinézettel.

Dean, nem tévedett. Jó másfél órába telt, mire végeztem a hajmosással, a sminkeléssel és az öltözködéssel is. Ez idő alatt ő persze még megnézett egy részt a kedvenc sorozatunkból és csak az utolsó húsz percben ment el letusolni és átöltözni. Mint már mondtam, az élet tényleg nem fair...

Fél kilenckor sikerült elindulnunk, így kivételesen még időben voltunk, hiszen csak egy húsz perces út várt ránk.

Elhagyva a közös albérletünket, a kocsiban ülve válaszoltam anyának, hogy igen holnap náluk ebédelünk, majd miután a telefonomat a zsebembe csúsztattam egy pillanatra megakadt a tekintetem Dean-en.

Senkivel nem cseréltem volna el az életemet. A verseny vége után nem húztuk sokáig az időt, közösen kivettünk egy albérletet és összeköltöztünk. Egy percig sem volt kérdés egyikünk számára sem, hogy együtt tervezzük a jövőnket. A műsor után még jó pár fellépés várt mindkettőnkre, azonban a nyár végével én egy kicsit visszahúzódtam a reflektorfényből és visszamentem az egyetemre, hogy befejezzem a tanulmányaimat, Dean karrierje viszont szárnyalt. Rengetegen megkeresték, dalokat írtak neki, így rengeteget tudott stúdiózni és sikeresen kitudott adni egy albumot is.

Ami a többieket illeti, Carter megkérte Maya kezét, ők már az esküvőt tervezgetik, ami jövő nyáron lesz esedékes. Maya és Connor elválaszthatatlanok lettek és bár tagadják, de ők igazán egymásnak vannak teremtve. Lehet, hogy ezt ők még nem látják, vagy csak félnek elrontani a barátságukat, de rajtuk kívül mindenki észrevette már, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak.

Így alakult hát a mi kis életünk... Mint mindenkinek, nekünk is vannak nehezebb napjaink, de cserébe annál sokkal több jó napunk is. Úgy gondolom a sors akarta, hogy ez az egész így alakuljon és én ezt egy cseppet sem bánom.

Először is... szóhoz sem jutok. Amikor kiírtam, hogy lenne-e még valaki, aki elolvasná ennek a történetnek a befejezését, nem gondoltam volna, hogy ennyi visszajelzést kapok. Hihetetlenül jól esett, hogy ennyien kíváncsiak vagytok Florence és Dean történetére még ennyi idő után is! Köszönöm! ❤️

Végül megírtam a várva várt befejezést, amit igazán megérdemelt ez a történet és köszönöm nektek a biztatást, jó érzés volt ezt kiírni magamból!

Köszönöm, hogy ennyire szerettétek ezt a történetemet is! Ti vagytok a legjobbak!🥰

De nem búcsúzkodok... Hamarosan hallatok felőlem, egy teljesen új történettel készülök, amit remélem legalább ennyire szeretni fogtok!❤️❤️