"Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk."

Liv nélkül határozottan unalmasabban teltek a napjaim. Bár Dean próbált minél több időt velem tölteni, mégsem volt ugyanaz a szobatársam nélkül.

A hét első felében élőhalott üzemmódban jártam be a próbákra, az emberek elmondása szerint rossz volt rám nézni, szerda környékén pedig egy jó kis torokgyulladást is sikerült bezsebelnem. A hangom napról napra rosszabbodott. Jenna nem is engedte, hogy pénteken bemenjek az ének órákra, félt, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. A dallal nem volt baj, a szöveget kívülről fújtam. Liv miatt esett erre a dalra a választásom. Az utóbbi időben mindig ezt dúdolgatta, gondoltam jól fog esni neki, ha eléneklem.

A lelkemre kötötték, hogy maradjak a szobában egész nap, nyakig takarózzak be és igyak annyi forró teát amennyit csak tudok, hátha javul valamennyit a helyzet szombatig. Én is tudtam, hogy baromira rezeg a léc. Jó úton haladtam a kiesés felé, ami lássuk be elég keserves lett volna az elődöntőben.

Már este nyolc is elmúlt amikor véget értek az utolsó próbák és hallottam, ahogy a többiek visszajöttek a hotelbe. Egész nap Stranger Things-t néztem a laptopomon, jó formán meg sem mozdultam egész nap. A telefonom is kikapcsolt állapotban hevert az éjjeliszekrényemen.

Váratlanul ért amikor egyszer csak kopogtattak az ajtón.

-Gyere. -mondtam erőtlen hangon.

Csak a laptopom fénye világította be a szobát, alig tudtam kivenni a sötétben Dean arcát. Becsukta maga mögött az ajtót és felkapcsolta a lámpát.

-Szörnyen nézel ki. -nézett végig rajtam.

-Köszi. -nevettem fel erőtlenül.

-Tessék hoztam még teát. -nyújtott felém egy újabb gőzölgő bögrét. -A hangod már egész szép. -tette hozzá az előbbi beszólása után, miközben megsimította az arcomat.

Ennyi volt az összes érintkezés, ami a héten közöttünk történt. Szigorúan megtiltottam neki, hogy hozzám érjen, még csak egy puszit sem adhatott. Nem akartam megkockáztatni, hogy véletlen ő is elkapja a betegséget.

-Köszi. -vettem át tőle a bögrét és azonnal bele is kortyoltam.

-Izé, gondoltam megvárod míg kihűl egy kicsit. -nézett rám elkerekedett szemekkel.

-Jó így. -legyintettem.

A mai nap folyamán már annyi forró teát megittam, hogy valószínűleg azt sem érzékelte volna már a torkom ha egy haj sütővasat nyomok le rajta.

-Egek, miből vagy te? Alig bírtam eddig elhozni, olyan meleg. -szörnyülködött. -Egyébként, hogy vagy? -ült le az ágyam szélére és aggódva nézett rám.

-Egyébként jól. -erőltettem magamra egy mosolyt. -Kicsit fáj még a torkom, de holnapra jól leszek. -mondtam határozottan.

-Remélem is, mert baromira nem eshetsz ki! -jelentette ki.

-Jól leszek. -ígértem meg, mire elmosolyodott.

-Szedd össze magad, Florence Rose! -simította ki a hajat az arcomból. -Aludd ki magad és holnap felmosod a többiekkel a színpadot, bébi! -biztatott miközben felállt és az ajtó felé indult.

-Úgy legyen! -nevettem fel.

-Jó éjt! -mosolygott rám utoljára, majd a kilincsért nyúlt.

-Dean! -szóltam utána. -Nem maradnál itt? Olyan egyedül voltam egész nap. -láttam rajta, hogy meglepődött miután egész héten elég távolságtartó voltam, de aztán szinte azonnal elmosolyodott. -Persze nem muszáj! Nem akarom, hogy beteg legyél. -tettem hozzá gyorsan, mielőtt válaszolhatott volna.

-Ha szeretnéd maradok.  -szólt közbe, mire csak aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy szeretném. -Akkor hozok neked még egy teát, meg áthozom a telefonom. -mosolyodott el. -Öt perc és itt vagyok. -mondta, majd már el is hagyta a szobámat.

Másnap reggel mire felébredtem, Dean már sehol nem volt. Értetlenül néztem körbe, majd a telefonomért nyúltam, hogy bekapcsoljam, de akkor megpillantottam rajta egy papírt.

"Be kellett mennem az utolsó próbámra. Nem akartalak felébreszteni. Szeretlek. Dean."

Tíz órát mutatott az óra, amikor megnéztem. Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem az első ruhákat amiket találtam. Az ebédlőben ettem egy tál cornflakest, hogy ne üres hassal kezdjem a napot, majd tizenegy körül átmentem a tv székházba. Tudtam, hogy ahogy belépek megkezdődik az őrület, de nem hagyhattam ki a főpróbákat.

A folyosók zsúfoltak voltak, mindenki ment a saját feje után. Szinte már hiányzott ez a nyüzsgés.

-Florence! De jó, hogy itt vagy! -pillantott meg Jenna. -Gyere gyorsan elpróbáljuk a te dalodat, hogy a versenyig már ne kelljen erőltetned a hangodat, aztán mehetsz a színpadi próbákra. -hadarta és maga után húzva berántott az egyik terembe.

-Oké. -motyogtam, de teljesen felesleges volt a beleegyezésem, nem volt szüksége rá.

Jenna háromszor elénekeltette velem Sabrina Carpenter slágerét, az On My Way-t amit csak Olivia miatt választottam. Persze, miatta nekem is folyamatosan daltapadásom volt ettől a számtól, mert egész nap ezt dúdolgatta múlthéten, így a végére már mindketten egyfolytában ezt énekelgettük.

-Oké ez így jó lesz. Ha így fog menni este is, akkor nem lesz baj. -mosolygott rám biztatóan. -Sőt, még jól is áll ehhez a dalhoz az a megfázós, karcos hangod.  -tette hozzá.

-Köszi. -mosolyodtam el, majd már indultam is az ajtó felé, de aztán eszembe jutott valami. -Jenna. -fordultam vissza.

-Igen? -nézett rám.

-Köszönök mindent. A sok támogatást a hetek alatt, a sok gyakorlást és, hogy elviseltél akkor is, amikor már az agyadra mentem a maximalizmusommal. -kezdtem bele az áradozásba, de félbeszakított.

-Nem! -szólt rám. -Nem csináljuk ezt! -nevetett fel. -Nem búcsúzkodunk idő előtt. Nem hagyom, hogy abban a hitben sétálj ki ebből a teremből, hogy azt hiszed ki fogsz esni. -nézett rám mérgesen. -Simán van esélyed továbbjutni betegen is. Szedd össze magad, Florence Rose! -szidott le.

-Hű, most egészen úgy hangoztál, mint Dean. -mosolyodtam el, mire ő is felnevetett.

-Basszus tényleg. -nevetett. -Ő mondja mindig, hogy Florence Rose. -

-Mindegy, elég hatásos volt tőled is. -vigyorogtam.

-Komolyan mondtam! -komolyodott el. -Ha ma kiesel az csakis azért lesz, mert bebeszélted saját magadnak. Nem álltatok senkit, hallom a hangod és ma is baromi jó. Van esélyed, Flo! -biztatott.

-Köszönöm. -néztem rá hálásan. -Akkor remélhetőleg majd csak egy hét múlva búcsúzkodunk. -mosolyogtam.

-Annyira hihetetlen. -csóválta a fejét. -Mintha csak tegnap sétáltatok volna be ide mind a huszonöten.

-Nekem mondod? -sóhajtottam. 

-Na futás! -tért vissza az igazi, pörgős Jenna. -Ne késs el a színpadi próbáról. -terelt az ajtó felé.

-Megyek már. -nevettem fel és ezúttal tényleg ki is mentem a teremből.

Jókedvűen tébláboltam a folyosón siető emberek között. Meglehetősen sokáig tartott eljutni a színpadig ebben a felfordulásban.

-Mi ez a jókedv? -kérdezte Dean amikor összefutottunk a színpad bejáratánál.

-Jenna lelkesítő beszédet tartott. -meséltem. -Merre mész? -érdeklődtem.

-Most végeztem a színpadi próbával. -mutatott az ajtó irányába.

-Én meg most kezdem.

-Akkor ezek szerint rád várnak.

-Az meglehet. -nevettem fel. -De nem hiszem, hogy meg vannak lepődve. Szerintem még sosem értem ide időben. -vontam meg a vállam.

-Milyen lázadó vagy, Florence Rose. -simította a kezét a csípőmre és közelebb húzott magához.

-A jó dolgokra megéri várni, Dean Morris. -vigyorogtam, mire elmosolyodott.

-Határozottan. -tette az oldalamra a másik kezét is, majd nem szakítva meg a szemkontaktust a kezeit a fenekemre csúsztatta. -Egy hete várok a csókodra. -pillantott az ajkaimra.

Nagy volt a kísértés, hogy a szájára tapadjak és még többet késsek a próbáról, de a betegség kockázata nagyobb volt, mint a kísértésem.

-Este a műsor után talán már lehet róla szó. -simítottam végig a mellkasán kihívóan.

-A francba, már csak ezért is muszáj továbbjutnom ma! -vigyorgott.

-Legalább valami motivál. -nevettem fel, majd egy puszit nyomtam az arcára és beléptem a színpadra vezető ajtón.

Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot! ❤️
Tudom ez egy kicsit rövidebb rész, de szerettem volna az elődöntőt szétbontani több részre.  Hamarosan érkezek a további részekkel.😘