"Nem számít, ki vezet most, nem számít, ki vezetett eddig. Az számít, ki fog vezetni az utolsó verseny után."

Nem túlzok, ha azt mondom rettegve vártam a színpadra lépés pillanatát. Miután múlthéten Connor kiesett, kezdtem felfogni, hogy senki sincs biztonságban. Hiba egy percig is azt hinni, hogy előre kiszámíthatjuk ki fog kiesni, a verseny nem válogat. A legmagabiztosabb versenyző is kieshet az utolsó pillanatban.

-Sikerülni fog! Tetszeni fog a közönségnek, a zsűrinek is, mindenki elégedett lesz. Még te is! -próbált bátorítani Dean.

Már mindketten letudtuk az egyéni produkcióinkat csak a duettünk volt hátra. Rettegtem tőle, hogy rosszul fog elsülni. Tudtam, hogy nincs köztes állapot, vagy kegyetlenül utálni fogják, vagy mindenki imádni fogja. Tartottam tőle, hogy ezzel a számmal a második lehetőségre nem igazán van esélyünk.

-Bízz bennem! -nyomott egy puszit a homlokomra. -Kérlek. -tette hozzá mikor az arckifejezésem nem változott a szavai hatására, ugyanolyan kétségbeesetten néztem rá.

-A színpadon Florence Rose és Dean Morris! -konferált fel minket Robert.

-Bármi történik ma este, büszke leszek rád és egy percig sem fogom bánni, hogy ezt a számot előadhattuk közösen. -próbálkozott utoljára Dean. Sikerült egy halvány mosolyt előcsalnia belőlem, de többre nem volt időm, ugyanis a zene alapja elindult nekem pedig indulnom kellett a színpadra.

A magassarkú csizmámban óvatosan átléptem a kábeleket és éppen a megbeszélt időben értem be a reflektorral megvilágított színpadra.

-Cross my heart, hope to die. To my lover, I'd never lie. He said "be true", I swear I'll try. In the end, it's him and I. -emeltem a számhoz a kezemben lévő mikrofont és csatlakoztam a táncosokhoz akik már a színpadon voltak amikor én beértem. -He's out his head, I'm out my mind. We got that love, the crazy kind. I am his and he is mine. In the end it's him and I. -énekeltem a refrén utolsó sorait.

Óriási lélekerőre volt szükségem, hogy mosollyal az arcomon végig tudjam ezt csinálni. Éreztem ahogy a térdeim remegnek az idegességtől. Tartottam tőle, hogy bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot a lábaim és abból bizony csúnya esés lesz.

Megmagyarázhatatlan izgalom és nyugalom árasztott el egyszerre, amikor meghallottam Dean hangját ahogy belekezd az első verse rappelésébe.

-My '65 speeding up the PCH, a hell of a ride. They don't wanna see us make it, they just wanna divide. 2017 Bonnie and Clyde. Wouldn't see the point of living on if one of us died, yeah. Got that kind of style everybody try to rip off. YSL dress under when she takes the mink off. Silk on her body, pull it down and watch it slip off. Ever catch me cheating, she would try to cut my... -rappelte teljes tökéletességgel.

Bár nem láttam, mert nem fordulhattam meg a koreográfia miatt, pontosan tudtam mit csinál. Miután kinyílt előtte a led fal a táncoslányok közé sétált, csakúgy mint én az elején a fiúk közé. Nem láttam, de szinte mégis láttam magam előtt az arcát, ahogy a szokásos formáját hozva, pimasz magabiztossággal énekli a szöveget.

Szerencsére a közönség jól fogadta óriási tapsot kaptunk, a lányok sikítoztak, vakuk százai villantak. Egy kicsit megnyugvással töltött el a reakciójuk, de még nem tudtam teljesen ellazulni, ugyanis Dean még csak az első verse-t rappelte el, amiben nem is nagyon kellett átírnunk a szöveget, viszont a többiben annál többször a műsor korhatára miatt.

A második refrén előtt tudtam csak igazán megnyugodni, amikor végre megpillantottam Dean-t. Olyan magabiztosság és nyugalom sugárzott belőle, hogy az én idegességem is elszállt. Mosolyogva a szemembe nézett, bátorításként kacsintott egyet, majd megindult felém, amint belekezdtem a refrénbe.

Izzott a levegő a színpadon. Valamilyen szinten szó szerint is, mert még tüzet is kaptunk a színpad szélére, de valami egészen más dolog miatt alakult ki ez a hangulat. Miattunk.

A táncosok, a koreográfia, a fények... Minden a helyén volt, mondhatni tökéletes volt. A köztünk kialakult kapcsolat hatására az adrenalin elöntötte a testemet és az már csak fokozta a jó kedvemet, hogy a magas hang, ami az énekórákon is csak nagy ritkán sikerült, most tökéletesen sikerült.

Dean-nel már együtt énekeltük a refrén végét. Teljesen kizártam a külvilágot amikor a színpad közepén állva, alig pár centi választott el minket. Egyik kezében a mikrofont tartotta, a másikkal a csípőmbe markolt, én pedig végigsimítottam az arcán.

-In the end it's him and I. -énekeltük, majd mindketten azonnal elkezdtünk az ellenkező irányba menni, a koreográfia szerint.

Ez volt a cél, a nézők megvárakoztatása. Mindannyian arra számítottak, hogy történni fog valami köztünk, de az utolsó pillanatban a megbeszéltek alapján mindketten elhúzódtunk egymástól, még akkor is, mikor már alig pár centi választotta el az ajkainkat. Nem csak a nézőknek esett nehezükre a várakozás, de nekem is. Legszívesebben már abban a pillanatban magamhoz rántottam volna Dean-t, amikor először pillantottam meg a színpadon miközben felém közeledve énekelt.

Igencsak a közönség idegein táncoltunk, szinte már az összes kéz a magasban volt, a telefonjaikat tartva várták "a pillanatot", amit úgy gondoltak érdemes lesz megörökíteni.

A koreográfia szerint, céltudatosan sétáltam oda Dean-hez, akit a táncoslányok vettek körül, a kezénél fogva elhúztam onnan, ő pedig mögöttem megállapodva átölelte a derekamat, míg én a refrént énekeltem. Nem mondom, hogy könnyű volt kibírni, ahogy a nyakamba puszilt, de a szerkesztők szerint ettől meg fognak őrülni a nézők. Valószínűleg nem véletlen dolgoznak ebben a szakmában, mert Dean cselekedetére még az eddigieknél is hangosabb sikítozásba kezdtek.

Azonban a teljes őrület akkor következett be, amikor mindketten elindultunk az ellenkező irányba, majd az utolsó pillanatban Dean utánam lépett, a kezemnél fogva megfordított és olyan szenvedéllyel csókolt meg, ahogyan csak akkor szokott ha kettesben vagyunk.

A tömeg őrjöngött, sikoltoztak, a vakuk megállás nélkül villantak egymás után. Nem sokáig tartott a pillanat, ugyanis a színpad a csókunk közben elsötétült, viszont a közönség nem csendesült.

Szorosan magamhoz öleltem Dean-t ő pedig a vállamba temette az arcát.

-Mondtam, hogy sikerülni fog. -suttogta, és bár sötét volt, biztos voltam benne, hogy most vigyorog.

-Igazad volt. -ismertem be, majd elhúzódtam tőle, és csendben vártam, hogy visszakapcsolják a fényeket.

A reflektor fénye egy pillanatra megvakított, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis Robert már meg is indult felénk.

-Nem is tudom hol kezdjem. -nézett ránk vigyorogva. -Felperzseltétek a színpadot az egyszer biztos. -mondta elismerően, a közönség pedig tapssal és sikítással fejezte ki az egyetértésüket. -Azt hiszem most már kár tagadni, mert mindenki számára egyértelmű, hogy együtt vagytok, de azért rákérdezek... -nézett ránk kíváncsian. -Akkor már hivatalos?

-Tulajdonképpen eddig sem tagadtuk. -vontam meg a vállam mosolyogva. -Nem erősítettük meg, de nem is tagadtuk. -magyaráztam.

-És visszatért a kérdéseket tökéletesen kikerülő, Florence Rose. -nevetett fel hitetlenkedve Robert. -Dean, te mit tudsz ehhez hozzászólni? -kérdezte Dean, egy normális válasz reményében, de ezek szerint a hetek alatt nem ismerte még ki a barátomat.

-Mit is mondhatnék? -húzta az időt. -Remek produkció volt, nem de? -mondta végül a közönség felé fordulva, akik óriási hangzavart csapva megmentettek minket a kérdéstől, amivel egyikünk sem akart foglalkozni.

-Cseles. -biccentett Robert elismerően, de mi csak ártatlan mosollyal az arcunkon néztünk rá. -Megint jót beszélgettünk srácok. -csóválta a fejét, hitetlenkedve, amiért ismét nem tudott belőlünk értelmes válaszokat kicsikarni.

-Egyetértek. -bólintottam vigyorogva.

-Azt rögtön gondoltam. -nevetett fel. -Na nem faggatlak titeket tovább, menjetek nyugodtan. -terelt le minket a színpadról és már el is kezdte felkonferálni a következő produkciót.

Tűkön ülve vártuk az eredményhirdetést, mindenki sokkal idegesebb volt mint az előző szombatokon. Három kieső... Túl nagy volt a tét.

A színpadon állva Liv és Dean között vártam, hogy végre meg tudjuk kiktől búcsúzunk ma este. Összeszorult a torkom amikor végignéztem a többieken. Mindenkihez kötött már valamilyen emlék.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, szinte minden  kapcsolatom megszűnt a külvilággal. A táblázatok egymás után villantak fel, én pedig türelmetlenül vártam, hogy végre a harmadikhoz érjünk, és meg tudjuk ki az utolsó kieső. Akkor tértem csak igazán magamhoz, amikor felvillant Aiden neve. Így hát Christina, Lauren és Aiden estek ki. Fájt a szívem értük, főleg Christinaért és Laurenért, de azért megkönnyebbültem, hogy nem Dean vagy Olivia estek ki.

Könnyes szemekkel sétáltam oda a többiekhez, és az ölelésembe vontam a két lányt.

-Szedd össze magad, Flo! -szólt rám Lauren, mielőtt zokogásban törtem volna ki magad. -Bízok benned. Meg kell nyerned a versenyt! -szorított magához.

-Így van! -helyeselt Christina is még mielőtt ideértek volna a többiek is.

-Mintha most lett volna az első adás, amikor egy csapatban énekeltünk. -néztem rá szomorúan. -Pedig már 7 hete. -hitetlenkedtem.

-You're sayin' those words like you hate me now. Our house is burning when you're raisin' hell. -dúdolgatta az akkori számunkat Christina mosolyogva. -Örök emlék marad. -biztosított.

-Számomra is. -bólintottam, majd utoljára megöleltem mindkettőjüket, és hagytam, hogy a többiektől is elbúcsúzzanak.

Az előző adásokhoz hasonlóan, most is mindenki lement a nézőtérre a nézőkhöz, akiket ő hívott, aztán a backstage-ben interjúkat adtunk, majd mindenki mehetett a saját dolgára. Jelen esetben a legtöbben úgy döntöttünk, hogy nincs kedvünk bulizni, csak páran terveztek lemenni a klubba.

Mostanában ez jellemezte a szombat estéinket. A műsor után a hotelban gyűltünk össze és beszélgettünk. Éreztük, hogy lassan itt a vége, és bár kezdtünk egyre jobban összeszokni, mindannyian tudtuk, hogy ezzel csak saját magunk számára tesszük nehezebbé az esetleges búcsúzásokat.

Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot!❤️