D e a n

"Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog."

Az eddig túl kicsinek tűnő szoba, hirtelen óriási lett Connor nélkül. Bár előnye is volt annak, hogy már nem hánykolódtak a cuccai a parketta minden szegletén, mégis úgy éreztem inkább kerülgetném a földre hányt ruháit, minthogy ezt a csendet hallgassam. Ugyanis ez maradt Connor után, fülsüketítő csend.

Ő volt az a sok versenyző között, aki ha a közelben volt, mindig feldobta a hangulatot, sosem unatkozott mellette senki.

Újabb hét vette kezdetét hétfő délelőtt. Henry még vasárnap email-ben átküldte az eheti hét feladatait, amibe ismét nem volt beleszólásunk,mindenkinek előre kiválasztottak egy dalt.

Ezúttal James Arthur Empty Space-jét kaptam. Nem volt kifogásom ellene, ismertem és viszonylag szerettem is ezt a dalt. Jó lesz végre valami kicsit lassabb, érzelmesebb dal a sok pörgős után. A közönségnek látnia kell ezt az oldalamat is.

Unottan olvastam tovább az email-t, ugyanis meglepően sok szöveg volt még a dalok alatt, nem mertem megkockáztatni, hogy nem olvasom végig. Jól tettem, mert kiderült, hogy szombaton két produkcióval lépünk színpadra, egy egyéni és egy csoportos produkcióval. Természetesen a csoportok beosztásába nem volt beleszólásunk, miért is lett volna...

Ahogy a nevemet kerestem, elégedetten vettem tudomásul, hogy egy duettet kell előadnunk Florence-szel. Azonnal screenshotoltam az email-t, és át is küldtem neki, hátha még nem látta, de választ nem kaptam. Helyette viszont alig pár percen belül nyílt is a szobám ajtaja.

-Jó reggelt! -jött be két forrócsokival a kezében. Kipihentnek tűnt ahhoz képest, hogy tegnap már éjfél után értünk vissza a szállodába és még csak fél kilenc volt.

Haját egy copfba fogta, egy egyszerű farmert viselt, rövid ujjúval, mégis az egész szobát beragyogta a jelenléte.

-Jó reggelt! -mondtam miután lehajolt hozzám és egy csókot nyomott a számra.

-Hoztam forrócsokit. -nyújtotta felém az egyik bögrét miközben leült mellém az ágyamra.

-Köszi. -vettem át a gőzölgő italt. -Nagyon pörögsz, mi történt? -érdeklődtem.

-Semmi. -mosolyodott el, de ismertem már. Túl volt pörögve, tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó.

-Bővebben? -faggattam.

-Oké. -sóhajtotta. -Egész éjjel nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Már öt óta fent vagyok, még futni is voltam. -hadarta, én pedig hitetlenkedve néztem rá.

-Hogy mi? -szakítottam félbe nevetve. -Te futni? -néztem rá kikerekedett szemekkel.

Köztudott tény, hogy az egyetlen sport amit utál, az a futás. Jöhet foci, kosárlabda, kézilabda, jégkorcsolya vagy bármi más, de futni egyenesen gyűlölt. Már annyiszor próbáltam magammal rángatni reggelente, de mindig hajthatatlannak bizonyult.

-Aha. -bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. -Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. -sóhajtotta.

-Mi nyomja a lelked? -mosolyodtam el, mert tudtam, hogy már nem próbálja tovább bemesélni nekem, hogy minden oké és csak úgy random ilyen energetikus.

-Connor kiesett. -suttogta lesütött szemekkel.

-Tudom, Bébi. Ott voltam. -öleltem magamhoz.

-Tudom, hogy ott voltál. Nem ez a lényeg! -ütötte meg a kezemet játékosan, miközben próbált felháborodást színlelni.

-Akkor mi? -kérdeztem komolyan.

-Csak belegondoltam, hogy mennyire rossz volt már ez is, hogy Connor kiesett. Ha te vagy, Liv kiesnétek én... -nézett rám kétségbeesetten.

-Ne is gondolj ilyenekre. -szakítottam félbe. -Nem fogunk kiesni! -próbáltam nyugtatni.

Nem tudom honnan jött mindig ez a nagy pozitivitás a közelében, de úgy éreztem mellette nem lehetek gyenge. Muszáj volt tartanom benne a lelket, mert ha mindketten elgyengültünk volna és hagytuk volna eluralkodni a félelmeinket, akkor már lehet rég kiestünk volna.

-Tudom. -mosolyodott el. -Ezért is pörgök így. -mondta. -Mostantól mindannyian teljes bedobással a versenyre koncentrálunk, nem hagyom, hogy valamelyikőtök kiessen! -jót mosolyogtam az elszántságán.

-Rendben. -adtam be a derekam. -Mi a terved? -érdeklődtem, ugyanis sejtettem, hogy már kész haditerve van erre a hétre is.

-Láttad milyen számot kell előadnunk szombaton? -kérdezte.

-Him & I. -bólintottam. Vegyes érzelmeim voltak a dallal kapcsolatban. -Mi a véleményed?

-Nem tudom. -húzta el a száját. -Vagy nagyon fog tetszeni a közönségnek, vagy nagyon utálni fogják. Nehéz megmondani előre. -latolgatta az esélyeinket.

-Nem rossz szám ez, de az biztos, hogy a szövegét nem kockáztattam volna meg ebben a műsorban magamtól. -értettem egyet vele.

Tisztában voltam vele, hogy a tinik ismerik ezt a végtelenül szerelmes, érzelmekkel túlfűtött dalt, és a többségük oda is van érte és előszeretettel idézgetnek a szövegből az instagram képeik alá, viszont ott volt a másik oldal is. Sok felnőttnél kiverte már a biztosítékot nem egy ilyesfajta szöveg. Ezt szerettem ebben a zenében, hogy ilyen szókimondó, a nyers valóságot írja le, nincs benne köntörfalazás csak színtiszta érzelmek, még ha pár embernek szemet is szúrt benne a sok szexre való utalás.

-Okosan kell csinálnunk. -sóhajtott. -Ha nem lesz baj az énekléssel, megnyerjük a zsűrit és ha a koreográfia, a színpadi elemek és a kémia is meglesz akkor a tinik szavazatait is, de a felnőttek szavazataira most nem annyira számíthatunk szerintem. -mondta.

-A kémia hiányán én nem aggódok. -húztam pimasz mosolyra a számat, Florence pedig azonnal lesütötte a szemeit, de nem tudta elrejteni a mosolyát.

Bármennyire is próbálkozott, tudtam, hogy az összes perverz beszólásom ugyanúgy az ő fantáziájában is helyet kap, csak nem mondja ki. Viszont én előszeretettel hangoztattam, mert imádtam nézni ahogy zavarában próbálja összeszedni magát és a gondolatait.

-Úgy gondolod aggódnunk kéne? -hajoltam közelebb hozzá és a füle mögé tűrtem az egyik arcába lógó tincset. -Mert azon könnyen javíthatunk. -suttogtam a fülébe.

Éreztem ahogy megremeg a hangom hallatán és lehunyt szemekkel vár arra, hogy mi lesz a következő lépésem.

Akaratlanul is elmosolyodtam a reakcióján, nem tudtam betelni vele. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá.

Az arcára simítottam a kezem és az állát megemelve felém fordítottam az arcát. Alig érintettem az ajkaimmal a száját, szinte azonnal bejutást engedett a szájába, amit én örömmel el is fogadtam. Ő sem tétovázott, nyelve azonnal táncba hívta az enyémet és mohón falta a csókjaimat.

Imádtam ahogy a teste az enyémre reagált, mindig is megvolt közöttünk az összhang. Sosem bírtam magammal a közelében.

Kezem felfedezőútra indult a felsője alatt. Végigsimítottam az oldalát, miközben a nyakát hintettem be csókokkal. Apró sóhaj szaladt ki a száján, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy én váltottam ezt ki belőle. A nadrágom kezdett igencsak szűk lenni, mostanában egyre többször amikor a közelemben volt. Nem volt hülye, tisztában volt vele, hogy milyen hatást vált ki belőlem, így egyik pillanatról a másikra átvette az irányítást és az ölembe ülve csókolt tovább.

Kopogás szakított félbe minket. Teljesen összegabalyodva feküdtünk az ágyon, és óriási önuralomra volt szükségem, hogy abba tudjam hagyni, amit épp csináltunk, felkeljek és az ajtóhoz menjek. Florence zavartan igazgatta a haját miközben én ajtót nyitottam.

-Előrébbre hozták a megbeszélést, mert túl sok mindent kell átbeszélnünk a csoportos produkciók miatt. -mondta Dylan, amikor kinyitottam az ajtót.

-Oké, mikorra kell lemenni? -tértem a lényegre.

-Kábé most. -nevetett fel.

-Kösz, hogy szóltál. -néztem rá hálásan, majd miután intett becsuktam az ajtót.

-Akkor ezen a kémián majd máskor dolgozunk. -kelt ki az ágyból Florence.

Egy pillanatra megállt előttem, és a kezeit végigsimította a mellkasomon, majd áttért az arcomra, és az alsó ajkát harapdálva simította meg az én ajkaimat.

-Ne kísérts! -szóltam rá feszengve, mert tudtam, hogy ha ilyeneket csinál az önuralmam egy pillanat alatt elszáll.

Kuncogva vette el a kezeit az arcomról, majd angyali mosolyt varázsolt az arcára.

-Én soha. -vigyorgott, majd a kezemnél fogva kihúzott a folyosóra, hogy lemenjünk a megbeszélésre.

Szinte már mindenki a konferencia teremben volt mire beértünk. Kezdtem hozzászokni az állandó nyüzsgéshez, és ahhoz, hogy ilyenkor mindenhol kamerák vannak. Leültünk az asztalhoz a szokásos helyünkre, de ezúttal csak Florence ült mellettem, a másik oldalam üres maradt, mert eddig mindig Connor ült ott.

Henry dióhéjban összefoglalta az egész szombati műsort, ami nagyjából másfél órába telt neki. Gyanítom még bőven lett volna mondanivalója, de egy fontos hívást kapott, így már csak arra volt ideje, hogy kiossza az eheti próbák beosztását.

A mai napot még megúsztuk, de holnap reggel már nyolcra mennem kell próbálni az egyéni számomat, aztán délután kettőtől a duettet próbáljuk. Persze napközben valamikor tánc órák, stylist látogatás és vágókép forgatás is lesz. Azt hiszem ezen a héten sem fogunk unatkozni...

-Szeretnélek bemutatni ma valakinek. -mondtam Florence-nek, amikor megálltunk a szobájuk előtt.

-Kinek? -lepődött meg.

-Mason-nel megbeszéltük, hogy összefutunk ma a városban. Meséltem róla már neked.

-Tudom, ki Mason. -bólintott. -Be akarsz mutatni a legjobb barátodnak? -kérdezte meglepetten.

-Igen. -mosolyodtam el.

-Oké, benne vagyok. -bólintott. -Mikorra legyek kész?

-Egy óra múlva indulunk.

-Egy óra? -nézett rám hitetlenkedve. -Dean! -ütötte meg a vállamat.

-Mi az? -nevettem fel.

-Arra kérsz, hogy egy óra alatt készüljek fel arra, hogy bemutass a legjobb barátodnak. -hadarta dühösen. -Látod te, hogy nézek ki? -mutatott végig magán. -Meg kell mosnom a hajam, a szemem alatt akkora karikák vannak, hogy...

-Mindenhogy jól nézel ki. -szakítottam félbe és egy csókot nyomtam a szájára, hogy elhallgattassam. -Egy óra múlva is tökéletesen fogsz kinézni. -suttogtam az ajkaira, majd vigyorogva elhúzódtam és továbbmentem a saját szobámhoz.

Alig értem be, éreztem is a telefonom rezgését a zsebemben. A húgom, Harper neve villogott a kijelzőn.

-Na végre! -szólt bele a telefonba, amikor felvettem.

-Neked is szia, Húgi. -mosolyodtam el.

-Már vagy százszor hívtalak. -szidott le.

-Nem hallottam, ne haragudj. -tényleg egyszer sem láttam, hogy hívott. -Mi ilyen fontos? -érdeklődött.

-Tényleg előbb mutatod be a barátnődet Mason-nek, mint nekem? -vont kérdőre.

-De hisz ismered. Találkoztatok már a szombati élő show-n. -forgattam a szemem. -Egyébként meg, honnan tudod, hogy Mason ma találkozik vele? -kérdeztem.

-De az nem olyan, Dean! -hisztizett. -Egy szót se beszéltünk, mert sietnetek kellett. -panaszolta. -Minden egyes alkalommal. -tette hozzá szemrehányóan. Biztos voltam benne, hogy ha most itt állna velem szemben, már megölt volna a szemeivel.

-Ígérem nem sokára otthon is bemutatom, csak legyél türelmes.

-Anya összefutott ma Mason-nel és akkor mondta, hogy találkoztok ma. -mesélte.

-Igen. Megbeszéltük Mason-nel, hogy ma találkozunk a városban és bemutatom neki Florence-t. -magyaráztam.

-Hiányzol te Tökfej. -mondta váratlanul, mire elmosolyodtam.

-Te is nekem, Tökfej.

Mindig is jó kapcsolatom volt mindkét testvéremmel. Mindig mindenben számíthattunk egymásra. Bár Harper még csak most van kamaszkorban, sokkal érettebb az átlag 15 éveseknél. Robert-tel mikor kicsik voltunk bíztunk benne, hogy újabb fiú érkezik a családba, de aztán megszületett Harper és mindkettőnket az ujja köré csavart az első pillanattól kezdve.

-Minden oké a suliban? -érdeklődtem.

-Aha. -vágta rá rögtön. -Már kezdem megszokni. -kezdett bele a mesélésbe.

Egy bő húsz perces beszámolót kaptam a gimiről és Harper osztálytársairól. Ilyen ez, amikor az embernek van egy kilencedikes húga. Biztosítottam afelől, hogy hamarosan tényleg megismerheti Florence-t, akit már most így ismeretlenül is baromira kedvel. Sőt, az is lehet, hogy már jobban szurkol neki a versenyben, mint nekem...

Mason-nel az egyik belvárosi kávézóba beszéltük meg a találkozót. Kicsit késve érkeztünk, így sietve trappoltunk a kávézó felé.

-Gyönyörű vagy! -állítottam meg Florence-t mielőtt bementünk volna és egy csókot nyomtam a homlokára nyugtatásképp.

Egy magasított derekú fekete farmert viselt, világos kék blúzzal, bőrdzsekivel és magassarkú bokacsizmával. Haja a vállára omlott, ajkain vörös rúzs díszelgett. Nem tudtam betelni a látványával, tökéletesen nézett ki.

-Nyugi, Mason is kedvelni fog. -biztattam és kézen fogva a kávézó felé húztam. -Legalább is úgysem fogja megmondani, ha utál. -próbáltam viccelődni, de csak szemrehányó pillantásokat kaptam.

Tudtam, hogy mennyire ideges. Rögeszmésen szeretett volna megfelelni a legjobb barátomnak, és becsültem amiért ilyen sokat jelent neki ez az egész. Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha a szüleimnek mutatom be.

A már jól ismert kávézóban ösztönösen indultam meg a terem belseje felé, a megszokott helyünkre. Gyakran jártunk ide az egyetem kezdete óta.

Mason az ablak melletti boxban ült a barátnőjével, Emily-vel.

-Na végre. -pattant fel a helyéről Mason amikor odaértünk hozzájuk. -Azt hittem már nem is jöttök. -viccelődött miközben felém nyújtotta a kezét.

-Az én hibám, Harper sokáig mesélt a sulijáról, aztán ledőltem egy kicsit pihenni és bealudtam. -meséltem miközben kezet fogtam vele.

-Meg sem vagyok lepődve. -nevetett fel.

-Szóval, ő itt Florence a barátnőm. -néztem a mellettem álló lányra, aki eddig mosolyogva hallgatta a beszélgetésünket. -Ez az idióta meg a legjobb barátom, Mason. -mutattam be a barátomat. -És a barátnője, Emily. -tettem hozzá.

-Örülök, hogy megismerhetünk végre, sokat hallottunk már rólad. -kezdett csevegni rögtön Emily.

-Én is örülök. -mosolyodott el halványan Florence.

-Hát még én, hogy örülök! -szólt közbe Mason. -Egész nap sztorikat gyűjtöttem, hogy mikkel tudom beégetni ma Dean-t.

-Engem nem lehet beégetni. Tökéletes vagyok. -vigyorogtam, de mindhármuktól csak egy-egy sokatmondó pillantást kaptam.

Miután helyet foglaltunk Mason-ékkel szemben, le is adtuk a rendeléseinket. Szerencsére Florence gyorsan beilleszkedett a társaságba, csak egy kis időbe telt, hogy velük is olyan fesztelenül tudjon beszélgetni, mint velem.

Mason tényleg minden alkalmat megragadott arra, hogy felhozakodjon a cikibbnél cikibb sztorijainkkal.

-És amikor első évesek voltunk és elmentünk az első bulinkba és olyan részeg voltál, hogy kiraktak? -hozta fel az egyik olyan emléket a múltunkból, amire nem igazán vagyok büszke.

-Mégis mit csináltál, hogy kiraktak? -nézett rám Florence nevetve.

-Hááát. -húztam el a számat. -Kicsit többet ittam a kelleténél. -köntörfalaztam.

-Kicsit? -szólt közbe Mason. -Haver, olyan részeg voltál, hogy felhívtad anyádat és azt kiabáltad a telefonba, hogy valaki üldöz és meg akar ölni. -mondta Mason, mire a szememet lesütve próbáltam elrejteni a mosolyomat. Tényleg nem voltam büszke rá másnap, de azért vicces jelenet volt. Legalábbis a többiek elmondása szerint, mert én a felére se emlékeztem másnap.

-Legalább tényleg kergetett valaki? -érdeklődött Flo nevetve.

-Dehogy. -legyintett Emily. -Mason próbálta elvenni a telefonját mielőtt felhívta volna az anyukáját, de hát nem tudtuk megakadályozni. -nevetett. -Nem volt túl boldog mikor Dean full részegen, hajnal kettőkor felhívta azzal, hogy valaki meg akarja ölni.

-Mondhatni a szívbajt hozta rá. -vihogott Mason.

-Szörnyű vagy. -csóválta a fejét nevetve Florence.

-Ezért szeretsz. -vontam meg a vállam mosolyogva és egy puszit nyomott az arcomra.

-Ezzel együtt. -javított ki. -Mindjárt jövök, kimegyek a mosdóba.

-Várj, jövök én is! -csatlakozott Emily is.

Megvártuk míg a lányok hallótávolságon kívülre érnek, majd szinte egyszerre kezdtünk el beszélni Mason-nel.

-Na ki vele! -néztem rá vigyorogva.

Száz százalékig biztos voltam benne, hogy az elmúlt másfél óra alatt már kialakult a véleménye Florence-ről.

-Nem tudok róla rosszat mondani. -vonta meg a vállát.

-Te nem tudsz valakiről rosszat mondani? -hitetlenkedtem.

Eddig mindegyik barátnőmről megvolt a véleménye. Sosem volt velük különösebben bunkó, de nekem mindig elmondta mit gondol róluk valójában.

-Hát látod. -nevetett fel. -Jó fej lány. Szerintem könnyen beilleszkedett közénk. Jó, hogy nem veszi magára a hülyeségeinket.

-Igen, ezt én is szeretem benne, hogy lehet vele hülyülni és ő is simán beolt ha úgy van. -mosolyodtam el.

-"Szereted"? -kapott rögtön az alkalmon.

-Igen. -bólintottam határozottan.

Nem lepett meg a határozottságom. Bár még nem volt alkalmam ezt kimondani Florence-nek, de legbelül igenis úgy éreztem, hogy szeretem.

-Ő az a lány, akire hosszú idő után kimerem jelenteni azt, hogy szeretem. -mosolyodtam el.

-Hű. -lepődött meg Mason. -Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beleesel. Valamit nagyon tudhat a kislány. -nevetett.

-Hidd el én sem gondoltam. -forgattam a szemem. -Megőrjített az elején ez a se veled, se nélküled állapot. Mindketten tudtuk, hogy van köztünk valami, de olyan bizonytalan volt az egész. -sóhajtottam. -De ma már el sem tudom képzelni a napomat nélküle. Tényleg szeretem.

Senkinek nem kellett bizonygatnom, hogy tényleg szeretem, mégis jó érzéssel töltött el, hogy ezt hangosan is kimondtam végre. Tudtam, hogy ezt minél hamarabb el kell mondanom Florence-nek is, nem mintha nem tudná, de éreznie kell mennyire fontos számomra.

-Akkor azt hiszem megtaláltad az igazit. -veregette meg a vállamat büszkén.

-Igen, azt hiszem Florence az a lány. Az igazi. -mondtam határozottan.

Meg is hoztam az új részt Dean szemszögéből, remélem tetszeni fog nektek! Írjátok meg kommentbe, hogy szeretnétek-e olvasni még az ő szemszögéből. ☺️
Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot!❤️❤️