"Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő..."

Szerda délután volt, amikor Dean-nel az udvaron ülve beszélgettünk, míg vártam, hogy Liv végezzen a színpadi próbáján és együtt menjünk be a városba venni néhány dolgot, amire szükségünk volt.

Dean-nel sok időt töltöttünk együtt, szinte minden nap kerítettünk alkalmat arra, hogy ha csak pár percre is, de össze tudjunk futni beszélni pár szót. Most sem volt másképp, a két próba között volt fél óránk egymásra.

-Mikor végzel holnap? -kérdezte váratlanul, mire a telefonomért nyúltam, hogy megnyissam a jegyzeteket, ahova mindig felírtam a heti menetrendet.

-Elvileg háromkor. -tanulmányoztam a telefonom.

-Én úgy emlékszem négykor. Van kedved utána bemenni a városba, vagy terveztél valami mást holnapra? -érdeklődött.

-Nem, nincs más programom. -mondtam. -Mit szeretnél a városban? -tértem a lényegre.

-Semmit. Csak gondoltam elmehetnénk kajálni, moziba vagy ilyesmi.

-Szóltál már Connor-nak meg Olivia-nak? -kérdeztem.

-Igazából úgy terveztem, hogy ketten megyünk. -kerülte a tekintetemet.

Akaratlanul is elmosolyodtam a zavarán.

-Szóval ez egy randi? -kérdeztem vigyorogva.

-Szeretnéd, hogy az legyen? -jött vissza az önbizalma rögtön.

-Te mond meg. -vontam meg a vállam. Azt akartam, hogy ő döntse el hogyan alakuljon a holnapi nap.

-Akkor igen, ez egy randi, Florence Rose. -mondta, mire elmosolyodtam.

-Benne vagyok. -bólintottam. -És hova megyünk, Dean Morris?

-Majd meglátod. -mosolygott rám sokatmondóan.

Így történt hát, hogy a ma délutánomat Dean-nel terveztem eltölteni.

Csiga lassúsággal telt a nap. Nem beszéltünk tegnap óta, csak napközben messengeren tartottuk a kapcsolatot.

Egyszerűen soha nem akart vége lenni a színpadi próbának. Szenvedés volt az egész. Már vagy huszadszorra énekeltem el Dua Lipa Blow Your Mind-ját. Ennek a hétnek nem volt semmilyen különösebb témája, még csak a zenéket sem nekünk kellett kiválasztani, mindenkinek a szerkesztők választottak dalt. Én még szerencsés helyzetben voltam, mert különösebben semmi bajom nem volt ezzel a dallal, még szerettem is, de volt aki olyan számot kapott, amit ki nem állhatott.

Örültem, hogy végre valami pörgősebbet énekelhetek, ha már múlthéten elvették tőlem a The Pussycat Dolls számot.

-Jó lesz ez, Flo! -dícsért meg Jenna a szám végén. -A refrénre figyelj majd, hogy ne kezd előbb, de más hibát nem vettem észre, szerintem végeztünk mára.

-Rendben. -bólintottam. -Akkor holnap rögtön az énekóra után a színpadival folytatjuk? -kérdeztem.

-Igen. -húzta el a száját, amikor belegondolt ebbe. -Fogalmam sincs ki csinálta az eheti beosztásodat, de tuti elment az esze. -szörnyülködött.

Én is pontosan ezt gondoltam. Egy másfél órás énekóra után betenni egy két órás színpadit... Sose volt még ilyen. Legalább egy-két óra kihagyás szokott lenni a próbák között. Kevés esélyt látok rá, hogy a nap végére ne utáljuk meg ezt a számot.

-Szép zárása lesz a napnak. -sóhajtottam. -Neked is meg nekem is. -tettem hozzá nevetve.

-Hattól fél tízig. -számolgatott fejben. -Csodás lesz. -húzta el a száját.

-Ma meddig vagy? -érdeklődtem miközben összeszedtem a cuccaimat.

-Tizenegykor végzek. -nézett az órára, ami még csak délután hármat mutatott. -Ellie-vel. -tette hozzá elszörnyedve.

-Részvétem. -nevettem fel.

-Köszi. -mosolyodott el ő is.

Miután visszamentem a hotelba gyorsan lezuhanyoztam, majd Liv-vel a szekrényem előtt állva, kétségbeesetten kerestük a megfelelő ruhát nekem.

-Semmit nem mondott Dean a randiról? -érdeklődött.

-Semmit. -mondtam idegesen. -Legalább tudnám, hogy mit vegyek fel. Valami csinosat, vagy csak mozizunk és elég egy farmer is... -néztem végig a ruháimon.

-Hát figyelj... -lépett közelebb a szekrényemhez és a kezébe vette a fekete szoknyámat, és a barack színű bodymat. -Ezzel nem lőhetsz mellé. -vonta meg a vállát. -Elég elegáns egy étteremhez, de a moziban sem leszel túlöltözött.

-Zseniális vagy. -ugrottam a nyakába.

-Csak, hogy lásd milyen jó fej vagyok... -sétált a saját szekrényéhez. -Tessék. Tudom mennyire imádod. -nyújtotta felém vigyorogva a telitalpú szandálját. A szombati bulin ezt viselte, és már akkor beleszerettem ebbe a cipőbe.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm. -ujjongtam. -Te vagy a legjobb!

-Legalább elmondhatom, hogy hozzájárultam a tökéletes randitokhoz. -nevetett fel.

-Reméljük az lesz. -mondtam félve.

-Az lesz! -biztosított, mire elmosolyodtam.

Dean ötkor végzett, így hat előtt pár perccel ültünk be a taxiba, ami elvitt minket a városba. A Trafalgar Téren sétálva, kiválasztottunk egy hangulatos kis éttermet, ahova beültünk. Viszonylag gyorsan választottunk. Én a carbonara-nál maradtam, ezzel nem lehet mellélőni, biztos voltam benne, hogy ízleni fog.

-Mesélj. -néztem Dean-re kíváncsian, míg a rendelésünket vártuk.

-Mit? -kérdezte meglepetten.

-Akármit. Kíváncsi vagyok mindenre. -vontam meg a vállam.

-Akkor kezdjük az elején. -mosolyodott el, majd belekezdett. -Törzslakos londoni vagyok. A szüleim is itt élnek. Egy bátyám van, Robert, és egy húgom, Harper. Még kiskoromban kezdtem el zenélni. Doboltam, gitároztam és zongoráztam is. Énekelni is valamikor a gitár és a zongora között kezdtem. Gimiben is végig zenéltem, felléptem kisebb sulis programokon. Rob-bal sokat zenéltünk együtt otthon. Harper is hamar beleszeretett a zenélésbe, ő is elkezdett zongorázni, gitározni, majd később hegedülni, szóval egész zenekarrá alakultunk és a szüleink örömére előszeretettel boldogítottuk őket. -mesélte. -Egyébként apa is zenél, valószínűleg mindhárman tőle örököltük ezt az egészet. -tette hozzá. -És veled mi a helyzet, Florence Rose? -terelte rám a témát.

-A szüleim Southampton-ban élnek, az egyetem miatt költöztem Londonba. Egyke vagyok, nincs testvérem. Én is még oviban kezdtem zenélni. Zongoráztam és gitároztam is általánosban. Egy ének-zenei iskolába jártam. Aztán zenei gimibe mentem tovább. -mondtam.

-Most, hogy mindketten elmeséltük az életünk legunalmasabb részét, beszéljünk valami izgibb témáról. -mosolyodott el.

-Benne vagyok. -bólintottam. Tényleg kínos volt, szinte a semmiről beszélni.

-Nagy szerelmek? Exek? -érdeklődött.

-Nem-nem. -néztem rá határozottan. -Erről te kezded a mesélést! -nevettem fel. Ő már tudott Josh-ról, én viszont semmit nem tudtam az ő exeiről.

Elmesélte, hogy három komoly kapcsolata volt. Az egyiknek ő vetett véget, a másiknak a lány, a harmadik meg még a gimi első éveiben volt, aminek vége lett, mert egyikük sem érezte úgy, hogy folytatni kellene ezt az egészet. Mindegyik viszonylag sokáig tartott. Utána áttértünk rám is, de nekem csak egy barátom volt Josh előtt, ami nem mondható túl komolynak.

Elszaladt az idő, témáról témára ugráltunk. Szóba került, hogy hogy lettünk jóba Maya-val, a gimis hülyeségek amiket csináltunk, és az ő legjobb barátja, Mason is.

Jól telt a délutánunk, sok időt töltöttünk el az étteremben. Jó volt végre megismerni egymást egy kicsit jobban, nem csak a verseny által. Még egy darabig beszélgettünk miután elfogyasztottuk az ételünket, majd kimentünk a térre.

Céltalanul sétálgattunk, bár mindketten úgy ismertük Londont, mint a tenyerünket, mégis gyermeki kíváncsisággal csodálkoztunk rá mindenre. Jól éreztem magam Dean-nel. Hosszú idő után most először sikerült kizárnom teljesen a külvilágot. Arra a pár órára nem létezett a verseny, a szombati élőshow, Ellie, Josh, az egyetem, semmi...  Csak Dean és én.

Kéz a kézben róttuk London utcáit. A folyó parton sétáltunk, Dean lassítani kezdett a léptein, amikor egy olyan helyhez értünk, ahol már nem nagyon volt senki, csak a gyér utcai világítás világított meg minket, és a folyót.

-Van egy meglepetésem. -mosolygott, miközben a kabátja zsebébe nyúlt.

-Komolyan? -csillant fel a szemem.

-Remélem tetszeni fog. -nyújtott felém egy masnival díszített dobozt.

Kíváncsian nyitottam ki az ékszeres dobozt. Egy ezüst színű nyaklánc volt benne, amin egy hangjegy alakú medál lógott. Nem is akármilyen hangjegy, egészen pontosan egy violinkulcs.

-Gyönyörű. -csodáltam a kezemben tartott ékszert, ahogy megcsillant rajta a lámpa fénye.

-Segítek feltenni. -vette ki a dobozból.

Dean a kezei közé vette az ékszert majd a hátam mögé sétált, és félresöpörte a hajamat. Ahogy az ujjai érintették a fedetlen hátamat, borzongás futott végig az egész gerincemen. Bár szinte egész idő alatt fogtuk egymás kezét, mégis hiányzott az érintése.

-Köszönöm. -fordultam vele szembe miután becsatolta a láncot, majd átöleltem.

Kezei azonnal a derekam köré fonódtak, úgy tartott magához közel. Szinte már minden porcikáját éreztem, mégis szerettem volna még közelebb kerülni hozzá, elveszni a kezei között. Percekig álltunk így, a folyót csodálva, amikor egy kicsit elhúzódott, de nem engedett el. Legszívesebben rögtön visszabújtam volna hozzá, de rabul ejtett a tekintete.

Egy pillanatra még levegőt is elfejetettem venni, elvesztem a szemeiben. Tekintete a számra vándorolt, nekem pedig akaratlanul is elnyíltak az ajkaim vágytól, ami belülről égetett. Úgy nézett rám, hogy még a térdeim is megremegtek. Csak abban bíztam, hogy nem húzza sokáig az időt, mert nem voltam biztos benne, hogy sokáig meg tudok állni a lábaimon.

A kezeimet végigsimítottam a mellkasán és a nyaka mögött kulcsoltam össze őket, mire újra a szemembe nézett és közelebb hajolt hozzám. Alig pár centi választott el minket egymástól, leheletét már az arcomon éreztem, úgy éreztem bele fogok őrülni a várakozásba. Kezei a derekamon pihentek, finoman simogatták a bőrömet a ruhámon keresztül, miközben a fülemhez hajolt.

-Gyönyörű vagy. -suttogta, mire a libabőr az egész testemet beborította.

Időt sem adott arra, hogy válaszoljak a bókjára, szájával a fülem mögötti vékony bőrt kezdte csókolgatni. Az egész nyakamat csókokkal borította be, én pedig sötét hajtincsei közé túrva húztam egyre közelebb magamhoz. Végigcsókolta az állam vonalát, majd az arcomat egészen a szám sarkáig, amikor megállt egy pillanatra.

-Meg akarlak csókolni. -lehelte az ajkaimra. -Egész délután alig bírtam magammal.

-Mire vársz? -kérdeztem erőtlen hangon. Én sem vágytam semmi másra, csak arra, hogy ajkait végre az enyémeken érezzem.

Elmosolyodott a türelmetlenségemen, majd végre megszüntette azt a kis távolságot is közöttünk és megcsókolt.

Az ajkaink egymásnak csattantak, semmi finomkodás nem volt ebben a csókban. A nyelveink rögtön utat találtak egymáshoz. Mindkettőnket túlfűtött a vágy, amit a másik közelsége okozott.

Percek múlva váltunk el egymástól, kifulladva a levegőhiánytól. A szívem hevesen vert, nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Többet akartam belőle.

Nem sokáig bírtam magammal, egy darabig álltam a tekintetét, majd két kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Ha lehetséges még szorosabban vont magához, mint ezelőtt.

-Köszönöm a ma délutánt. Csodás volt. -mondtam, miután sikerült elválnunk egymástól.

-Én is jól éreztem magam veled, Florence Rose. -nyomott egy csókot a számra.

-Én már csak ilyen csodás társaság vagyok, Dean Morris. -vigyorogtam.

-Meg szerény is. -nevetett fel, majd magához ölelt.

-Nincs kedvem visszamenni. -fúrtam a fejem a vállába.

-Nekem sincs. -ismerte be.

-Pedig muszáj lesz. -sóhajtottam. -Folytatódik az őrület.

-Félsz a szombattól? -kérdezte.

-Nem. -mondtam, és komolyan is gondoltam. -Mármint, persze izgulok, de nem félek. Megteszek minden tőlem telhetőt, és ha ez nem lesz elég, nem leszek csalódott. -magyaráztam.

-Bőven elég lesz. -nyugtatott meg. -Simán leénekelsz mindenkit. Te vagy ennek a mezőnynek az egyik legesélyesebb versenyzője. -nyomott egy puszit a homlokomra.

-Most jön az a rész, hogy, de csak utánad? -vontam fel a szemöldököm.

-Egye fene, legyünk egy szinten. -mondta, mire csak a szememet forgattam.

-Igazán nagylelkű vagy, Dean Morris. -mondtam nevetve.

Ha elolvastad és tetszett, nyomj egy vote-ot!❤️