Viszontlátás

Trix bágyadtan ébred. Az éjszaka még a szempilláiba kapaszkodik, ahogy nagyot nyújtózkodva felnyög. Csupa olyan helyen sajog a teste, ahol nagyon rég nem sajgott már, és néhány olyan helyen is, ahol azt se tudta, képes egyáltalán sajogni. Laposakat pislogva kinyitja a szemét, és elmosolyodik.

Sose volt még ilyen éjszakája, nem csoda, ha úgy beájult, mintha leütötték volna. Csak annyira emlékszik, hogy Zsoltihoz bújt, és bár egészen idáig senkinek a vállán nem szeretett aludni, mert attól mindig görcsbe állt a nyaka, Zsolti vállát mintha pont neki teremtették volna, nagyon is kényelmes volt.

Trix mosolyogva az oldalára fordul, de a mosoly rögtön le is hervad az ajkáról. Az ágy másik fele üres. A párnán egy cetli hever. Felkönyököl, remegő kézzel nyúl a cetliért.

„Köszönöm az éjszakát, angyal. Csodálatos volt."

Trix egymás után legalább ötször olvassa végig a szálkás betűkkel papírra vetett pár szót. A szíve megvadulva dobog, a gyomrába görcs ugrik.

Mi van?

Megint elolvassa, de nem hiszi el. A cetlivel a kezében feltápászkodik az ágyról. Zsolti ruhái sehol sincsenek. Kimegy a szobából a folyosóra, de gyanúsan csendes minden. Zsolti cipőjét se látja, a férfi a fürdőben sincs. Trix a konyha előtt megdermed. Zsolti ott sincs.

Tényleg elment.

Egyszerűen csak fogta magát és itt hagyta.

Mintha meg se történt volna a tegnap éjszaka, csak ez a nyamvadt cetli és a testét kellemes sajgással eltöltő emlékek maradtak.

Trix önkéntelen gyúrja galacsinná a cetlit.

Nem lehet, hogy csak így elment. A tegnap éjszaka után nem lehet. Hát Zsolti nem érezte azt, amit ő? Hogy ami köztük történt, különleges? Számára az egész csak ennyit jelent? Egy rohadt cetlit a párnán?

Nem tehette ezt, nem léphetett le így. Talán csak elugrott reggeliért, Trix szétszórt, most sincs itthon semmi. Talán Zsolti csak meg akarja lepni. De akkor mire fel a búcsú a cetlin?

Trixben gyökeret ver a veszteség, dermedten áll. Képtelen elfogadni, hogy vége. Hiszen az éjszaka minden várakozását felülmúlta, annyira passzoltak egymáshoz, nem is csak értették, érezték egymást. Vagy csak képzelte?

Pillanatok zuhognak benne. Zsolti mosolya, nevetése, szavai, ahogy a kezét fogta, ahogy megcsókolta, ahogy megérintette. Hogy mindvégig mennyire egy hullámhosszon voltak.

Nem, nem csak képzelte. Igazán nem akarta, hogy így legyen, és igen, csak egy éjszakáról volt szó, de ami köztük történt, az igenis valami más volt, valami elemi és mély. Pont olyan, amilyenre vágyott. Ami mindent felforgat és a feje tetejére állít.

De talán csak ő érezte így. Talán mégis abba a hibába esett, amibe megfogadta, hogy nem fog, és többet várt, mint szabad lett volna. Zsolti nem ígért semmit, csak egy éjszakát.

Trixből kiszakad a levegő, az ajtófélfának dől. Pislogva visszakényszeríti a kiszökni készülő könnyeit.

Nem kellene haragudnia Zsoltira, de mégis úgy érzi, mintha a férfi elárulta volna. Legalább ne egy cetlit hagyott volna búcsúzóul! Azok után, ami köztük történt, ennél azért többet érdemelt volna. Miért lépett így le? Miért nem köszönt el legalább rendesen és becsületesen? Míg együtt voltak, annyira figyelmes volt, egyszer sem tett semmit, amire akár megközelítőleg rá lehetne fogni, hogy tisztességtelen, akkor most miért?

Trix erőtlenül visszavánszorog a szobába, és leül az ágy szélére. Kisimogatja a térdén az összegyűrt cetlit, és a tekintete újra végigfut a szavakon.

Hát ennyi maradt Zsoltiból.

Ennyi az együtt töltött éjszakából.

Aligha találkoznak újra. Ha mégis, ugyan mit mondhatnának egymásnak ezek után? Ő biztosan nem alázná meg magát azzal, hogy felhozza az éjszakát, és mivel Zsolti simán lelépett, nyilván ő se akarna róla beszélni. Egyébként mindegy is, nem olyan kicsi ez a város, és ha idáig soha nem találkoztak, akkor elég valószínűtlen, hogy egy véletlen újra összesodorja őket.

Tényleg vége van.

Trixnek fájnak a szívdobbanásai. Fáj a valóság. Annyira nincs ez így rendjén. Mintha kizökkent volna a világ, és most nem akarna helyreállni. Csalódott és kiábrándult, a testébe fagyos hideg kúszik. Soha nem fog esélyt kapni arra, hogy megértse, miért tűnt el Zsolti úgy, mintha semmit nem jelentett volna neki ez az éjszaka, és ezért haragszik rá. Még jobban haragszik, ha arra gondol, Zsoltinak talán tényleg nem volt több az egész, mint más nőkkel, bár azt már nem tudja eldönteni, hogy ezért Zsoltira vagy magára haragszik, hiszen ő hitt ostobán többet. Fenyegető és sötét benne ez a harag, tombolni vágyó vihar ízeit hozza magával.

***

Trix megnyomja a csengőt, és türelmetlenül vár. A háta közepére se kívánja most ezt a családi ebédet, de nem lenne szép tőle, ha kihúzná magát alóla, hiszen Rebeka alig várja, hogy bemutassa a bátyját. Trix nem éppen mestere annak, hogy megjátssza magát, de arról, ami történt, eszében sincs beszélni, ezért már előre felkészült, hogy jókedvet tettessen. A zuhany alatt jól kisírta magát, most már egyszerűen csak igyekszik, hogy ne gondoljon Zsoltira. Végül is mi értelme lenne? A férfi elment, pont. Nem gyötrődhet rajta, mert azzal semmi nem változik, Zsolti nem fog megjelenni varázsütésre és nem fogja azt mondani, hogy hülye volt, bocsásson meg neki. Egyébként se bocsátana meg, még egyszer nem fog többet remélni, mint amit kaphat, és nem, a legkevésbé sem bízna meg Zsoltiban újra.

De minek gondol egyáltalán erre? – ostorozza magát Trix bőszen. – Tényleg képtelen felfogni, hogy soha többet nem fognak találkozni?

Hát ennyit arról, hogy nem gondol rá. Hol van már Rebeka vagy Vince? Még nincs is tizenegy, életében először nem késett el, igazán nem kellene, hogy ennyit várassák az ajtó előtt. Igaz, a lépcsőházba Rebeka egyik szomszédja engedte be, szóval nem számíthatnak rá, de akkor is illenék hamarabb ajtót nyitni. Veszélyes most saját magában lenni, ha már nem menekülhet alvásba, legalább tereljék el a figyelmét.

Trix elkeseredetten újra a csengő felé nyúl, de meghallja, hogy zörren a kulcs a zárban. Fellélegzik, mikor végre nyílik az ajtó.

– Szevasz, bátyus! – köszön Vincének, és még egy mosolyt is sikerül felvillantania. – Megzavartam valamit? – pillant végig a bátyja gyűrött pólóján és erősen összekuszált szőke haján.

Vince felmorran és bosszúsan néz rá.

– Korán jöttél. Beteg vagy? – Vince Trix homlokára teszi a kezét. – Határozottan lázasnak tűnsz.

Trix elhessegeti Vince kezét.

– Csak éget a vágy, hogy megismerjem Rebeka bátyját – válaszolja Trix szándékosan hangosan.

Rebeka nevetve bukkan fel a fürdőszobából. Az arca kipirult, az inget igazgatja magán.

– Még nincs itt, de szerintem nemsokára ő is befut, nem szokott késni. – Rebeka megáll Vince mögött, és átöleli. – Nem akarod beengedni a húgod?

Vince újra morran egyet, de nem mozdul az útból.

– Még gondolkodom rajta – jelenti ki, majd összehúzott szemmel Trixre pillant. – Mondd, Trix, nem akarsz sétálni egyet?

Trix elneveti magát, és ahogy besurran a bátyja mellett, finoman oldalba böki.

– Bocs, bátyus, de kell egy kávé, különben nem vállalok felelősséget a tetteimért.

– Miért, otthon nem ittál? – zárja be Vince az ajtót.

– Dehogynem, kétszer is – vágja rá Trix, miközben kibújik a cipőjéből. – De azért jólesne még egy.

A kávé még a szívfájdalomra is jó, legalábbis Trix szerint.

– Ezért érkeztél korábban? – vet rá borús pillantást Vince.

Nem, azért, hogy ne legyen otthon, mert már kezdett becsavarodni az ágya látványától. El kellene ajándékoznia. Sőt, kereshetne egy új albérletet. Nem akarja, hogy bármi is Zsoltira emlékeztesse.

– Bizony – vigyorog Trix –, imádom a barátnőd kávéját.

Vince megrázza a fejét.

– Tudod, Trix, néha igazán az agyamra mész.

– Tudom, de ezért szeretsz – nyom egy puszit Trix a bátyja borostás arcára, aztán a tőle megszokott szökkenős léptekkel a konyhába siet. Szereti Rebeka lakását, nem nagy, másfél szobás, de nagyon otthonos – és amerikai konyhás, amit Trix igazán irigyel, a maga lakásában nem igazán szereti, hogy a konyha teljesen különálló, jobban kedveli az egybenyitott tereket.

Ahogy Rebeka és Vince már nem láthatja, rögtön lehervad a mosoly az ajkáról. Hogy a fenébe fogja egész nap tettetni, hogy jól van, mikor legszívesebben összekucorodna az ágyában és egyszerűen eltűnne? Annyira szörnyen bosszantó, hogy egy férfi miatt érez így, akit ráadásul alig ismer.

Nem, egyáltalán nem ismer – helyesbít Trix magában. Ha Zsolti olyan lenne, amilyennek gondolta, akkor eszébe se jutott volna sunyin lelépni.

Trix levesz egy bögrét a konyhaszekrényből, de közben azt latolgatja magában, hogy vajon segítene-e megszabadulni a dühtől, ha behúzhatna egyet Zsoltinak. Nem gyenge, nőies pofonra gondol, hanem egy istenes jobb horogra. Trix megtanult ütni a bátyjaitól, mert Vince és Illés ragaszkodott hozzá, hogy meg tudja magát védeni, nem mintha Trix tiltakozott volna. Nem okozna neki gondot, hogy akkorát mosson be Zsoltinak, hogy a férfi még napok múlva is érezze.

Trix elnyom egy sóhajt, és a teli kávékiöntő felé fordul. Mit számít, hogy behúzna-e egyet Zsoltinak? Úgyse látják egymást többé, és az erőszak egyébként sem megoldás, attól semmivel nem lenne könnyebb a szíve. Trix őszintén azt kívánja, hogy egyszer majd tudjon úgy emlékezni a tegnap éjszakára, hogy a szíve sem sajog és a düh sem tépi az idegeit.

– Köszi, hogy gondoltál rám – kiáltja Rebekának. A kávé még gőzölög, szóval Rebeka nemrég főzhette le, biztos számított rá, hogy Trix úgyse állja meg, hogy kérjen.

– Nincs mit – lép Rebeka a konyha bejárathoz. – Töltesz nekem is?

– Persze.

Trix épp levesz egy bögrét Rebekának is, amikor megszólal a kaputelefon.

– Majd én – hallják Vincét.

– De jó! – csapja össze a kezét lelkesen Rebeka. – Végre megismerheted a bátyám.

– Én is örülök – mosolyodik el Trix, és igyekszik magából kiűzni minden mást. Szereti Rebekát, nem akarja elrontani az örömét.

Trix önt Rebekának, aztán minden ízesítés nélkül kapkodva belekortyol a sajátjába. Kell most a kávé keserű íze, hogy visszarántsa saját magába. Nem gubózhat be, nem akar egész nap búvalbélelt lenni. Az élet megy tovább, és minél hamarabb elfogadja ezt, annál hamarabb élvezheti újra, hogy él.

Rebeka a kávéról megfeledkezve a bejárati ajtóhoz lép. Trix leteszi a bögrét a pultra, nagy levegőt vesz, és kifordul a konyhából. Vince már kinyitotta az ajtót, mindhárman a lépcsőház irányába merednek. Léptek dobogása ver tompa visszhangot.

Trixben benne reked a levegő, ahogy megpillantja Rebeka bátyját.

Ez lehetetlen.

Nem lehet Zsolti az.

Csak képzeli, vagy Zsoltinak van egy hasonmása.

Persze, akit szintén Zsoltinak hívnak.

Hogy a fenébe történhetett ez? Hogy nem jutott eszébe? De mégis hogy jutott volna? A Zsolti gyakori név, és egyébként is miért gondolt volna arra, hogy Rebeka bátyja fogja magát és aznap, amikor megérkezik a húgához, máris csajozni indul az éjszakába? Miért is nem mutatkoztak be egymásnak rendesen? Miért nem érdekelte Zsolti teljes neve? Hogy bűvölhette-e el annyira, hogy ennyire megfeledkezett mindenről?

Trix fejében megfordul, hogy odamasírozik, és kíméletlenül Zsolti ágyékába térdel.

– Trix, bemutatom neked a bátyámat – pillant rá Rebeka ragyogó szemmel, és ennyi elég is, hogy Trix kijózanodjon.

Nem rendezhet jelenetet, bármennyire is megérdemelné Zsolti. Jó, ez talán vitatható, Trix belátja, hogy nem gondolkodik teljesen észszerűen, hiszen Zsolti tényleg csak egy éjszakát ígért, de attól vajon még rendben van, hogy csak úgy eltűnt? Trix nem tudja, akkor is ennyire csalódott lenne-e, ha nem lett volna olyan elképesztő az éjszaka, ha Zsoltival lenni már önmagában nem lett volna különleges. Ha egy másik férfival történik ugyanez, vajon akkor is így haragudna?

Mindegy, ez most nem fontos. Az egyetlen, ami számít, hogy Rebeka és Vince ne tudja meg, mi történt köztük. Trix tudja, hogy hiába felnőtt már, Vince simán bemosna egyet Zsoltinak, ha megtudná, hogy lefeküdtek. Nem érdekelné, hogy Trix is akarta, hogy mindketten tisztában voltak azzal, hogy csak egy éjszakáról van szó. Vince akkor is úgy vélné, hogy Zsolti kihasználta a húgát, és Trix nem akarja, hogy Vince és Zsolti kapcsolata miatta romoljon meg, mert az nagyon fájna Rebekának.

Nem, ami köztük történt, arról nem beszélhetnek többé. Úgy kell tenniük, mintha meg se történt volna. Senki sem tudhatja meg.

Trix előrébb lép, és nagyon igyekszik úgy nézni, mintha örülne. Zsolti tekintete rebben, és ahogy megpillantja Trixet, elkerekedik a szeme. Úgy néz rá, mintha kísértetet látna. Trix némán kéri, hogy ne tegyen semmi félreérthetőt, hogy szedje össze magát és csináljon úgy, mintha nem ismernék egymást.

– Nem nézhetsz így a húgomra, és ezt nagyon komolyan mondom – szólal meg Vince sötéten.

– Ugyan, bátyus, nem hibáztathatod azért, mert eláll a szava tőlem – üti el Trix a szavak élét, és megereszt egy figyelmeztető pillantást Zsoltira. – Vass Beatrix, de kérlek, szólíts Trixnek – lép előre a kezét nyújtva.

– Földvári Zsolt, Zsolti – mondja Zsolti rekedtesen, és mintha zavarban is lenne, bizonytalanul néz rá.

Trix megrázza Zsolti kezét, bár gyűlöli, hogy egymáshoz kell érniük. A teste baromira nem veszi figyelembe, hogy épp haragszik a férfira, és csupa szédítő bizsergéssel reagál az érintésre, a szíve pedig hevesebben dobog.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Zsolti, Rebeka rengeteget mesélt már rólad – kényszeríti ki magából Trix, és még valamennyi lelkesedést is sikerül a hangjába csalnia.

– Én is sokat hallottam rólad, bár legtöbbször Mókusként emlegettek. – Zsolti szemében még hitetlenség játszik.

– Ha így mersz szólítani, kénytelen leszek téged megfosztani férfiúi ékességedtől. Nem szeretem a beceneveket – jegyzi meg, és reméli, ennyiből Zsolti megérti, hogy angyalnak sem szólíthatja soha többé, ugyanúgy, ahogy az sem derülhet ki, ami köztük történt.

– Oké, vettem – bólint Zsolti, de Trix még mindig érzi rajta a bizonytalanságot.

– Megisszuk a kávét, és indulhatunk is – szólal meg Rebeka vidáman. – Te kérsz?

– Aha, jólesne – dörmögi Zsolti.

– Zsolti is kávéfüggő – mosolyog Rebeka Trixre.

Trix száján majdnem kicsúszik, hogy igen, tudja. Ez is szóba került köztük az első éjszaka. Annyi mindent tud Zsoltiról, de azt mégse tudta, hogy Rebeka bátyja. Miért is nem maradt meg inkább a hagyományos ismerkedős kérdéseknél? Akkor talán kiderült volna.

– Tényleg, hogy sikerült a péntek estéd? – hunyorog rá Rebeka, ahogy belépnek a konyhába. Vince és Zsolti megállnak a konyhapult másik oldalán. Trix nem mer Zsolti felé pillantani, de úgy érzi magán a férfi tekintetét, mintha tényleg súlya lenne.

Trix mellkasára fájó nyomás nehezedik, de a lány nem törődik vele, inkább csak legyint.

– Sajnos egy seggfejbe botlottam, de már kihevertem a sokkot.

– Ó, sajnálom – pillant rá együttérzőn Rebeka.

– Nem számít – motyogja Trix, és ezúttal már képtelen nem Zsolti felé pillantani. Zsolti tekintetében még mindig ott a döbbenet, de mintha lenne más is. Megbánás? Úgy néz rá, mintha némán akarná a tudtára adni, hogy sajnálja, de Trix már önmagában azt is utálja, hogy ebben annyira biztos. Nem kellene így olvasnia Zsolti szemében. Idegenek, nincs közük egymáshoz, és egyébként sem hiheti, hogy Zsolti sajnálja, hogy lelépett, ő pedig csak azért sem fogja kimutatni, hogy mennyire megbántotta ezzel.

Ki fogja bírni ezt az ebédet Zsoltival, majd úgy tesz, mintha az előző két éjszaka meg sem történt volna, mintha nem ismernék egymást. Mintha nem is szexeltek volna akkorát, hogy Trix még most is magán érzi Zsolti érintéseit.

Mintha nem bizseregne, ha csak a férfi ránéz.

Basszus, mégis hogy fogja ezt kibírni?