Nincs mese

Vannak férfiak, akik tudják, hogyan kell lenyűgözni egy nőt. Férfiak, akik nem szégyellik az érzéseiket, sőt, készek akár nagy tömeg előtt is felvállalni azokat. Férfiak, akik kockáztatnak. Férfiak, akik repülőre ülnek, hogy aztán egy idegen nyelven dadogva szerelmet valljanak, férfiak, akik végigjárnak egy rohadt hosszú utcát és mindenhová becsengetnek, hogy megtalálják a szeretett nőt, sőt, miniférfiak, akik megtanulnak dobolni, hogy felkeltsék a rajongva imádott lány figyelmét.

Trix felszusszant, de nem mozdul az ágyról, pedig pakolnia kellene. De ez a kedvenc jelenete a filmből, lehetetlen kihagyni – és nem számít, hogy az előző jelenetek alatt pont ugyanezzel mentegette magát, amiért a tévé előtt ragadt.

Colin Firth csomagokkal alaposan felpakolva, szédítően cuki mosollyal belép az ajtón, majd szinte rögtön hátat fordít a családjának, és elindul a reptérre.

Trix tökéletesen el tudja képzelni, hogyan érezhetett a Colin Firth által megformált karakter, mert attól tart, ő pont ugyanúgy érez. Ugyan nem hirtelen felindulásból, de hátrahagy mindent, repülőre ül, mert nem tehet mást. Colin Firth karaktere, Jamie sem tehetett mást. Ahogy mondta is: „amit muszáj megtenni, azt muszáj".

Vajon ha ezt mondaná Rebekának, Rebeka nagyon hülyének nézné? És Vince ki fog akadni? És mit szólnak majd a többiek, mikor azt se tudják, mi történt közte és Zsolti között?

Trix felnyög. Már rég túl kellett volna esnie azon, hogy elmondja, mit tervez, de fél, hogy kicsit kiakasztja a családját. Pedig holnap repülőre ül, elutazik egy idegen országba, és bekopogtat Zsoltihoz. Fogalma sincs, hogy fogadja majd Zsolti, de még arról se, ő mit mond majd. Ezernyi forgatókönyvet lejátszott már magában, onnantól kezdve, hogy meg se szólalnak, csak egymásnak esnek, egészen odáig, hogy ő közli Zsoltival, hogy egy tökkelütött ökör és egyébként szerelmes belé.

Bárhogy is lesz, Trix hinni akarja, hogy minden jól sül majd el. Végül is a karácsony a csodák ideje, nem? Amikor bármi megtörténhet. Például egy férfi átszeli a világot, hogy aztán egy étterem kellős közepén feleségül kérje a nőt, akit szeret, egy másik tucatnyi házba becsönget, hogy megmondja a nőnek, szüksége van rá, és egy kis srác lerázza a reptéri biztonsági őröket, hogy utolérje a lányt, és a lány tudja a nevét...

Trix felsóhajt. Miért csak a filmekben ennyire romantikusak a férfiak? Miért csak a filmekben tesznek ilyen nagy, őrült és csodálatos gesztusokat? Amiktől az ember szíve belereszket a gyönyörűségbe, a lelke megtelik reménnyel, és biztosan érzi, hogy az élet szép. Vajon ilyesmi a valóságban is megtörténhetne?

Nos, ha nem is, majd ő tesz róla, hogy megtörténjen. Trix határozottan biccent egyet – így lesz. Mióta megvette a repülőjegyet, volt már szomorú, elkeseredett, dühös, kétségbeesett, így most már csak arra hajlandó, hogy reméljen. Hinnie kell, hogy Zsolti vele akar majd lenni. Mert nem lehet máshogy, ő azt... nem, elég. Minden rendben lesz.

Trix elszakítja a tekintetét a tévéről, és sóhajtva feláll. Muszáj folytatnia a pakolást, holnap már nem lesz rá idő. Nem akar sok holmit vinni magával, megnézte ugyan a neten, hogy Angliában épp milyen az időjárás, de inkább alaposan felkészült, és mindenféle ruhát kikészített. Azt se tudja, hány napig marad, visszafelé még nem vette meg a repülőjegyet, szóval nem árt, ha mindenféle ruha van nála.

Ha ezzel végzett, akkor készen van. A karácsonyi ajándékokat már becsomagolta, mind ott sorakozik az előszobában, készen arra, hogy holnap betegyék Vince csomagtartójába. Rebeka és Vince reggel jönnek érte, de Trix ahelyett, hogy a szüleihez mennének, arra akarja kérni Vincét, hogy vigye át Debrecenbe. Talán nem ez élete legjobb ötlete...

Trix tekintete a telefonjára siklik. Felhívhatná Rebekát, és elmondhatná, mit tervez. Így holnap reggel nem hideg zuhanyként érné őket, és talán addigra Vince is megbékél a gondolattal, ami azt jelentené, hogy holnap már nem háborogna. Trix az ajkát harapdálva lép az éjjeliszekrényhez, felveszi a mobilt, de valami visszatartja. Valami furcsa érzés, ami parányi csomóvá sűrűsödik a gyomrában. Ennek ellenére feloldja a képernyőzárat, aztán viszont csak áll, mint akit megbűvöltek.

Kísértést érez, hogy megnyissa a Messengert, de ezt nem tette, mióta megtudta, hogy Zsolti nem jön haza karácsonyra. Akkor túlságosan fájt volna, utána pedig jobbnak látta, ha nem gyötri magát, gyakorlatilag már úgyis kívülről tudja Zsolti összes üzenetét. A repülőjegyet már megvette, a döntés megszületett – csak ki kellett tartania. Nem gyengülhet most el. Nem nyithatja meg. Csak fájni fog, és erre most semmi szüksége.

Trix megugrik, ahogy felberreg a csengő. Bűntudatos pislogással az ágyra ejti a telefont, és az előszobába indul. Egy picit gyorsabban dobog a szíve, de nem engedi meg magának, hogy arra gondoljon, talán Zsolti az. Biztos csak valamelyik szomszéd, esetleg adománygyűjtők, a múltkor is becsengettek hozzá. Ha Zsolti eddig nem jött, már nem is fog, igazán felesleges ebben reménykedni, nem is csak felesleges, merő ostobaság – morfondírozik Trix, miközben elfordítja a kulcsot.

Ahogy kitárja az ajtót és felpillant, megmerevedik, még csak nem is pislog. A szíve mintha a torkában dobogna, és attól tart, össze fog csuklani az őt elárasztó érzések súlya alatt. Mert az nem lehet, hogy Zsolti áll előtte. Megőrült, csak ez lehet a magyarázat. Teljes képtelenség, hogy Zsolti itt legyen. Igen, megkattant. Vagy ez most valami delíriumos álom...

– Nem hallucinálsz – szólal meg Zsolti lágyan, és Trix beleborzong a hangjába. Mennyire hiányzott, hogy hallja! A gerincén az olyannyira vágyott, édes bizsergés szalad végig, a karja libabőrös lesz.

– Biztos? – csúszik ki Trix száján, pedig teljesen értelmetlen a kérdés, hiszen ha csak képzeli Zsoltit, a férfi úgyis azt mondja, hogy nem képzeli, következésképp nem várhat tőle megerősítést.

– Biztos – bólint Zsolti komolyan.

Trix úgy dönt, feltételezi, hogy nem hallucinál – mert ha Zsolti tényleg itt áll a küszöbe előtt, nem akarja rácsapni az ajtót, bár ez nem jelenti azt, hogy be is akarja engedni. Egyáltalán miért van itt a férfi? És ő miért szédül? Miért dobog ennyire őrülten a szíve? És mi ez az átkozott forróság? Mintha folyékony tűz keringene az ereiben vér helyett. A lába is remeg. Úgy érzi magát, mint aki mindjárt elájul. Mintha még a világ is összeszűkölne, csak Zsoltit látja, csak az ő jelenlétét érzi.

Mély levegőt vesz, de hiába, nem segít. Képtelen felfogni, hogy Zsolti tényleg itt van. Több mint egy hónap telt el, és most olyan valószerűtlen, hogy a férfi itt áll előtte. Trix tekintete mohón barangolja be az oly jól ismert arcot. Zsolti szeme alatt árnyék sötétlik, a haja hosszabb, mint mikor legutóbb látták egymást, és még rövid szakállt is növesztett, amitől persze csak még vonzóbb, mint volt. A vállán hópelyhek ülnek, és a haja is nedvesen csillog. A bakancsa körül tócsa gyűlik a csempékre, ahogy lassan leolvad a hó a talpáról. A lába mellett egy alaposan megtömött sporttáska – ami azt jelzi, hogy nem csupán egy napra érkezett, de Trix mégse meri elhinni, hogy Zsolti végre észhez tért. Miért pont most? Ha pedig hamarabb, miért várt volna ennyit? Egyáltalán tényleg valóság ez?

Trix tartózkodón összefonja maga előtt a karját, és a sporttáskáról Zsolti arcára emeli a tekintetét. Komoran néz rá, de a szíve hevesen dobog.

– Már egyszer eljátszottuk, hogy így váratlanul beállítasz, és nem lett jó vége. Ha még emlékszel, a bátyám bemosott neked – motyogja Trix. – Most mégis mit...

– Az van, hogy felmondtam a munkahelyemen – akasztja Zsolti Trixben a szavakat. Erősen cseng a hangja, tele ígérettel, vággyal, reménnyel. És a mélyén félelemmel. – Az albérletemet is felmondtam. És hazaköltözöm. – Zsolti tekintete ellágyul, valósággal simogatja Trixet. – Arra gondoltam, hogy nálad laknék, amíg találok egy lakást. Vagy... akár örökre, ha akarsz. Mert én akarlak, angyal.

Trix hitetlenül mered Zsoltira. Talán mégis hallucinál. Vagy lehetséges, hogy Zsolti azt mondta, amit hallani vélt? Hogy hazaköltözik? Hogy vele akar lenni?

Trix félrebillenti a fejét.

– Ez most egészen olyan, mint egy tündérmese. Mintha nem is lenne valós – suttogja lassan ejtve a szavakat. – Álmodom?

– Trix... – Zsolti megakad, aztán viszont szélesen elmosolyodik, most először, mióta Trix kinyitotta az ajtót, és ebbe a mosolyba Trix szíve teljességgel beleremeg. – Tényleg nincs itt semmilyen mese, szeretlek. Én... hülye voltam, és nagyon sajnálom.

Trix kinyitja a száját, aztán becsukja. Fogalma sincs, mit mondjon. Hetek óta ezt a pillanatot várja, de most, hogy megtörténik, mégse tudja elhinni.

Zsolti zavartan a hajába túr, amitől a vizes tincsek édesen összevissza állnak.

– Ha ez így túl gyors neked, oké, akkor megyek Rebekáékhoz, amíg találok lakást, és haladhatunk lassan, randizhatunk rendesen meg minden. De... ha nem akarsz, azt is megértem, én... rendben van, ha dühös vagy, és... a francba, Trix, szeretlek, csak veled akarok lenni, ennyi.

Másodszor mondta neki. Másodszor mondta, hogy szereti. Vele akar lenni. Akarja őt. Ez nem álom. Zsolti itt van, hazajött, eljött hozzá, és... egek, Trix úgy érzi, ezt nem bírja, ez túl sok, a szíve tébolyult kalapálása, a levegő, ami sehogy se elég, és mintha színes tűzijátékok robbannának a testében, mintha mindenhol remegne...

– Trix? – kérdi Zsolti aggodalommal a hangjában, és a csokoládébarna szempár elsötétül a félelemtől.

Trix megrázza a fejét. Miért ilyen ködösek a gondolatai? Miért nem képes már kinyögni valamit? Trix szinte könyörgőn néz Zsoltira, bár maga sem tudja, miért is könyörög. Hogy mondjon még valamit? Hogy hitesse el vele, hogy komolyan gondolja a szavait?

Zsolti ajka halvány mosolyra ível, és hirtelen közelebb lép hozzá, két keze közé zárja az arcát, finoman és lágyan, az érintése mégis sokkolja Trixet. Mintha áramütés szaladna végig a testén, mintha a bőre felforrósodna és sisteregne ott, ahol Zsolti hozzáér.

A tekintetük egymásba fonódik, és Trix úgy érzi, tűz lobban a testében, Zsolti szemében, körülöttük. Az érintéssel ellentétben Zsolti hevesen és mélyen csókolja meg. A nyelve mohón tör be a szájába, az ajka durván az övéhez nyomódik. Úgy csókolja, akár egy szomjazó, aki végre vizet talált, megrészegülve, keményen, bársonyosan, és Trix behunyt szemhéja mögött szivárványszín szikrák táncolnak, a bőre bizsereg, a gerincén mámorosan fut végig a forróság.

Mire Trix igazán átadhatná magát, már véget is ér. Zsolti elhúzódik, de nem engedi el az arcát.

– Most már elhiszed? – kérdi rekedten.

– Hát... csókolj még egy kicsit, aztán majd megmondom – kunkorodik mosolyra Trix szája.

Zsolti újra hozzá hajol, ezúttal azonban puhán becézi az ajkát. Mintha csak kóstolgatná, mintha most csókolná először. Lágyan és finoman játszik az ajkával, gyengéden csúsztatja a nyelvét a szájába. Trix rögtön válaszol, a nyelvük egymáshoz simul, lassan, ráérősen ízlelik egymást.

Trix elveszti az időérzékét, nem létezik más, csak Zsolti csókja, az íze a szájában, az érintése az arcán, a szíve szédült dübörgése, érzékenyen sajgó öle. Arra vágyik, hogy Zsolti mindenhol megérintse, hogy érezze meztelen testén a testét, a súlyát, az erejét, hogy mélyen belehatoljon, és addig szeresse, míg szét nem hullik a világ. Éreznie kell, hogy elhiggye, ez most tényleg megtörténik.

Trix mellkasából vágyakozó sóhaj szakad fel. Zsolti nyelve visszahúzódik, és most megint az ajkával játszik, olyan édesen és puhán, mint ahogyan a hó esik odakint. Trix nem nyitja ki a szemét, mikor Zsolti elhúzódik. Pihegve kapkod levegőért, és legszívesebben visszahúzná Zsoltit, hogy aztán elfeledkezzenek egymásban, maguk mögött hagyva az elmúlt heteket, de a kétely még mindig ott kuporog a lelkében, így hát nem teszi. Félrebillentett fejjel, fürkészőn figyeli Zsoltit.

Zsolti még mindig nem engedte el az arcát, a hüvelykujja apró köröket rajzol a bőrére, úgy érinti és úgy néz rá, mintha ő se hinné el, hogy ez tényleg valóság. Egyszerre álmélkodó, elvarázsolt és vágyakozó a tekintete, a mélyén pedig feszült várakozás örvénylik.

– Mitől gondoltad meg magad? – kérdi halkan Trix.

Zsolti melegen elmosolyodik.

– Az üzeneted miatt. Kellett hozzá egy kis idő, de...

– Milyen üzenet? – vonja össze a szemöldökét Trix.

Zsolti szája sarka finoman felfelé ível.

– Azt írtad, hogy hiányzom.

Trix szemöldöke még jobban összeszalad.

– Nem írtam.

– Dehogynem – mondja Zsolti értetlenül, és elhúzódva előveszi a zsebéből a mobilját. Trixnek máris hiányzik az érintése, a távolság, ami rögtön közéjük szökik, hideg és bosszantó.

Zsolti megnyitja a beszélgetésüket, és feltartja a mobilt. Az utolsó üzenet – vagy legalábbis amit Trix utolsónak hitt – alatt valóban ott áll, hogy „Hiányzol". Trix értetlenül nézi. Csak egyszer írt ilyet, de nem küldte el, beírta, kitörölte, újra beírta, de... akkor jöttek Rebekáék, és...

– Basszus! – kapja a szája elé a kezét. – Én ezt... véletlenül küldtem el.

Zsolti megilletődve pillant rá. Aztán maga felé fordítja a telefont, a tekintete a kijelzőre rebben, majd vissza Trixre, és a szemében félelem dereng.

– Akkor nem is hiányoztam? – kérdi elveszőn.

Trix majdnem felnevet azon, hogy Zsolti hangjában mennyi aranyosan kisfiús sértettség lapul meg.

– Szerinted mégis miért pötyögtem be, ha nem hiányoztál? – kérdez vissza Trix szelíden. Zsolti tekintetét megkönnyebbülés lágyítja el. – Csak nem mertem elküldeni. De... úgy tűnik, ez nem rajtam múlt – vigyorodik el huncutul Trix, és közben hálát rebeg a dzsinnek. Ugyan lehet, hogy nem is létezik, de ha mégis, akkor megérdemli a köszönetet. – Tényleg csak ennyi kellett? Hogy tudd, hiányzol? – Trix hangjában hitetlenség cseng.

– Hát, az sem ártott, hogy beszéltem Vincével – vonja meg a vállát félszegen Zsolti.

Trix mereven néz Zsoltira. Ez most komoly?

– Vince... tudta? Tudta, hogy hazajössz? – Trix hangja szinte sistereg az elfojtott haragtól.

– Igen – bólint Zsolti.

Trix hirtelen sarkon pördül, és a szépen egymás mellé állított ajándéktáskákhoz lép.

Szóval Vince tudta, de egy átkozott szót se mondott neki. Hagyta, hogy szenvedjen. Mégis kinek a pártján áll? Legutóbb még behúzott Zsoltinak, most meg puszipajtások és a háta mögött szövetkeznek?

– Most mit csinálsz? – hallja Trix Zsolti kissé riadt kérdését.

– Megkeresem Vince ajándékát – vágja rá hűvösen.

– Miért?

– Mert nem kapja meg idén – szűri Trix a fogai között.

De még mennyire, hogy nem! Nem érdemli meg. Jövőre talán megbékél, akkor majd megkapja, addig pedig jól ellesz a szekrényben.

– Trix, én kértem, hogy ne mondjon neked semmit – szólal meg gyengéden Zsolti.

Trix dühösen kiegyenesedik és megpördül. Kérdőn felvont szemöldökkel néz Zsoltira. Mégis miért kért volna ilyet? Miért nem jött haza rögtön? Miért hagyta bizonytalanságban?

Zsolti ajkán mosoly dereng, a tekintete azonban kimondatlan feszültségtől nehéz.

– Fel kellett mondanom, a melót, az albérletet, mert azt akartam, hogy... hogy úgy jöhessek el hozzád, hogy tudd, nincs menekülőutam – magyarázza aggódón. – Úgy akartam hazajönni, hogy már ne kelljen hosszabb időre visszamennem. Hamarabb is jöttem volna, de a melóval akadt egy kis gond, nem tudtak rögtön elengedni... Mindegy. Szóval azt akartam, hogy elhidd, tényleg nem megyek sehová. Azt akartam, hogy bízz bennem, én... be akartam bizonyítani neked, hogy csak te vagy.

Trix torka összeszorul, a szemébe könnyek szöknek. Csak most fogja fel igazán, amit Zsolti korábban mondott. Hogy mindent feladott érte. Hogy tényleg hazajött, hazajött és marad is.

– Akkor... most tényleg maradsz? Ez köztük... komoly? – kérdi el-elcsukló hangon.

Zsolti bizonytalanul közelebb lép hozzá, és az arcára simítja a tenyerét.

– Vissza kell még mennem néhány cuccomért, de igen, ettől eltekintve maradok, és ha van kedved, igazából velem jöhetnél majd. – Zsolti mély levegőt vesz, a tekintete megtelik reménnyel. – Nem akarok nélküled élni, Trix. És... nem hiszem, hogy ez valaha is máshogy lenne, vagyis igazából tudom, hogy sosem lesz máshogy. Szóval igen, komoly. A létező legkomolyabb.

Trix nagyot nyel, hogy leküzdje a torkát feszítő gombócot.

– Már nem félsz?

Zsolti szemében egy pillanatra meglepetés villan, aztán viszont elmosolyodik. Közös titkok mosolya ez, azt súgja, ismerik egymást, mindenestül ismerik, a jót is, a rosszat is, mindent ismernek már, és úgy akarják egymást, ahogyan vannak.

Trix szíve belereszket a gyönyörűségbe, és gyorsan, elveszőn megrebben benne a gondolat, hogy a valóságban is vannak olyan férfiak, mint a filmekben. Férfiak, akik mindent hátrahagynak, hogy szerelmet valljanak.

– Végig tudtad? – kérdi Zsolti picit megilletődve.

– Vince árulta el, amikor... akkor – motyogja Trix sután.

Zsolti szája féloldalas mosolyra görbül.

– Hol az az ajándék? – kérdi fenyegetőn, de érezni a hangján, hogy csak játszik.

Trix is elmosolyodik, és megérinti Zsolti arcát. A szakálla borzongatóan szúrja a tenyerét, a lehelete megcsiklandozza a bőrét, és most már elhiszi, hogy Zsolti tényleg itt van, hogy valóság. Mindez tényleg megtörténik.

Zsolti Trix tenyerére simítja a kezét, és olyan erővel, áthatóan néz a szemébe, amibe Trix jólesőn beleborzong. Örökké így akar érezni, ha egymás szemébe néznek. Érezni akarja odabent ezt a szédülős, szivárványos csodát, amit megfoghatatlan és megnevezhetetlen, ami azt súgja, hogy az élet szép.

– Szóval... akkor már nem félsz? – súgja Trix, mert ezt még hallania kell. Ha Zsolti mégis fél, azt is elfogadja, nem fogja a szemére vetni soha, csak megmutatja neki, hogy tökéletesek együtt és soha nem lesz mitől tartania. Lehetetlen, hogy bántsák egymást, mert ami köztük van, az igazi és végtelen, nem rombol, nem pusztít, csak teljessé tesz.

– Nem – rázza meg a fejét Zsolti. – A bátyád... hát, mondjuk úgy, feltett egy kérdést, ami megértette velem, hogy képtelen lennék bántani téged, és... akkor már nem akartam tovább tagadni, hogy menthetetlenül beléd szerettem.

– Menthetetlenül? – vigyorodik el Trix.

– És őrülten, angyal. Őrülten szeretlek – bólint Zsolti komolyan.

Három – dobban nagyot Trix szíve. Háromszor mondta ki Zsolti, hogy szereti. Trix úgy érzi magát, mintha lebegne, a testében élénk színekkel és csupa ragyogással árad szét a megkönnyebbülés. Zsolti tényleg szereti, szereti és akarja, és itt vannak, és ez nem fog véget érni, nemcsak álom, nemcsak mese, hanem igazi és valóságos.

– Oké, azt hiszem, mégiscsak kap ajándékot Vince idén – jelenti ki Trix. Bár igyekszik komoly lenni, de képtelen letörölni az arcáról a szédült vigyort, talán nem is akarja igazán. Mert boldog, olyan boldog, mintha nem is férne el a testében, és úgy érzi, tényleg így van, a boldogság kiárad belőle, és a világ sokkal szebb, mint egy órával ezelőtt volt. Mert most már Zsolti vele van.

– Trix?

Trix ajkán elhalványul a mosoly. Miért cseng Zsolti hangjában ennyi félelem?

– Igen? – kérdi aggódva.

– De... ugye te is szeretsz?

Zsolti hangja sűrű a kétségbeesett reménytől, és Trix csak most ébred rá, hogy ő egyszer se mondta ki. Leheletnyit félrehajtja a fejét, és lágyan megsimogatja Zsolti arcát.

– Hát persze, hogy szeretlek – súgja. – És igen, beköltözhetsz. Örökre.

Zsolti teste érezhetően ellazul, a tartása enged a feszültségből, és a szemében felragyog a boldogság.

– Akkor ezt megbeszéltük – vigyorodik el.

Trix felszabadultan felnevet, és bólint.

– Meg. Szóval most jön az a rész, hogy rátérünk a szexre?

Zsolti pimasz mosolyt vet rá.

– És még hogy én lyukadok ki mindig a szexnél – jegyzi meg incselkedőn.

– Elrontottál – vágja rá pajkosan Trix.

– Nagyon helyes – mormogja Zsolti mohó pillantással.

– Azt hiszem, most már behozhatod a táskád – int Trix a nyitva hagyott ajtó és a folyosó felé. Zsolti vigyorogva fordul meg, felkapja a táskáját, bezárja az ajtót, majd kapkodva leveszi magáról a kabátot és a cipőt.

Ahogy szinte megbabonázva figyeli, Trix arra gondol, hogy ez mostantól mindig így lesz. Ez a lakás már Zsolti otthona is, mindig ide jön majd haza, innen indul, minden reggel egymás mellett ébrednek majd, együtt kávéznak, reggeliznek, együtt bújnak ágyba, és Trix minden porcikájában, a zsigerei mélyén érzi, hogy csodálatos lesz.

Zsolti Trix felé fordul, érzéki, sötét mosoly ível az ajkára, majd könnyedén az ölébe kapja. Trix Zsolti dereka köré fonja a lábát, a nyaka köré a karját, és felnevet, mikor Zsolti birtoklón, vágytól súlyosan felmorran, és elindul.

– Készülsz valahová? – torpan meg Zsolti, ahogy belépnek a szobába.

– Már nem.

Zsolti értetlenül néz rá, a tekintete végigsiklik a szobán, aztán vissza Trixre, és megértés gyúl a szemében.

– Te... hozzám készültél? – kérdi árnyalatnyit megszeppenten, amit Trix nagyon aranyosnak talál.

– Szeretlek, és ezt meg akartam neked mondani – feleli szerelemmel teli gyengédséggel.

Zsolti úgy néz rá, mint akit elvarázsoltak, és Trix ebben a pillanatban megérti, hogy ahogyan neki tudnia kellett, hogy Zsolti kész érte kockáztatni, úgy Zsoltinak is tudnia kellett, még akkor is, ha ezzel nem is volt tisztában, hogy ő egy pillanatra sem mondott le róla, hogy hitt benne. Így hagyhat maga mögött mindent, ami régen nyomasztotta, amitől félt. Így párolog el belőle a kétely utolsó cseppje is.

– Örülök, hogy megelőztelek – mondja Zsolti, és mintha büszkeség csengene a hangjában. – És sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod.

– Megérte – mosolyodik el Trix vidáman.

– Azért én szeretnélek kárpótolni, jó alaposan – súgja a férfi sokat sejtetőn, és Trix már ennyitől is úgy érzi, hogy elolvad. – Egész éjszaka – lehel Zsolti finom csókot a lány szájára. – Aztán holnap éjszaka. – Még egy csók, picit ráérősebb, mint az előző. – És azután, meg azután, meg azután... – nyomatékosítja újabb és újabb puszikkal a szavakat Zsolti. – Örökké – vigyorodik el. – Mától ez a kedvenc szavam.

Trix mosolyogva nézi Zsoltit. Sose látta még ennyire felszabadultnak és boldognak. Ennyire... határok nélkül önmagának. Mintha most fogná fel, amit korábban Trix is alig tudott: hogy ez a valóság. Hogy együtt vannak és együtt is maradnak.

– Örökké szeretni foglak, angyal.

– Én is téged, örökké.

– Akkor mit szólnál hozzá, ha most kihámoználak a ruháidból? – vigyorodik el Zsolti szemtelenül.

– Nagyon örülnék neki – kuncog Trix, és a boldogság, ami szétárad a testében, több annál, mint amit valaha is el tudott volna képzelni. Mert ez a pillanat tökéletes.

Minden tökéletes. Örökké.